Keservesen botlik el a nappal,
Kézen fogva az agónikus alkonyattal.
S az ember nézi, ostoba fejjel,
Elegyedve búval, keservvel.
És ahogy a kéményekből a füst száll fel resten,
Én is úgyolyan lassan a boldogságot kerestem.

Sötétségnek dunyhája alatt,
Felgyúl egy kis házikó villanya.
Mely a fekete paplan takarásában,
Gyorsan, szemérmetlenül illanna.

A megannyi csillag az égen fenn,
Mint remeteráknak elhagyott háza,
A kék, feneketlen tengerben.
Ott is csak a legszebb s feltűnést keltőt veszik észre,
Míg a többi elenyészve hull az óceán mélybe.

A hegyek válla meg leesve romban.
Akár e látványtól az emberek álla,
Múltban, jövőben s most az én koromban.

De ahogy a sötétség, mint valami átmeneti részegség,
Ivódik fel a nappal által.
A kabátom is ily lassacskán hárítja a zimankót,
Dacba lépve a fagyhalállal.