Nincs bétáztatva, ezért lehetnek benne hibák! <3






Népszínház utca 29.
┗━━━━━━༻❁༺━━━━━━┛

1958-1959. Budapest

Trufa Vajk – a nevével ellentétben – munkájában sosem ismert tréfát. Precizitása olykor kívülállók számára már-már betegesnek tűnhetett, de nemigen volt szíve senkinek megemlíteni neki, netán ez a fajta addikciója kezd a magánélete rovására járni. De ha mégis valaki közbe ejtette a kocsmában – ahol minden vasárnap egy órácskát eltöltött, hogy a kedvenc borát iszogassa –, csak felszipogott, és gúnyos megjegyzést tett, hogy az illető cipőjére ráférne némi fényezés, mert az oly fakó, hogy a rozsda jobban csillog a drága sevró bőrnél.

A férfinek kis cipész üzlete álldogált a Népszínház utca 29. szám alatt. A cégéren vigyorgó bohóc feszült, akinek a fején bakancs üldögélt, felette cirka betűkkel vésték monogramját, széleit már jócskán megette a ráoxidálódott patina. Ezzel ellentétben, az üzlet ablakai csillogtak, amikor a nap megkóstolta a kirakatüveget, aranyozott pereme lomha hullámokat rajzolt a flaszterre.

Reggel nyolckor a zárást hirdető táblácska átfordult a nyitás szélére, és azonnal özönleni kezdtek az emberek a boltba, mintha egyenesen a Barnum-cirkusz egyik fő attrakciójának adott volna helyet a műhely. Holott a tömeg azért volt ilyen nagy, mert a férfihez Budáról, Pestről, sőt a környező településekről is érkeztek ügyfelei. Hoztak bakancsot, melyet átlőtt egy géppuska, és a vevő el is szólta magát, hogy bizony ez az öcséé, aki – nyilvánvaló okok miatt –, nem mer büszkélkedni azzal, hogy egy ruszki slapec lőtte ki a bőrt. Vajk és a másik férfi szerencséjére a bent lévő pufajkás nem hallotta az elszólást. Továbbá egy magassarkú cipő is a napirendre került, amely az inas szerint, egyenesen Habsburg Ottó rokonáé volt.

Egyszóval Vajk cipészete a városban a legjobbnak számított. Az orrát sem hordta fent, koldusnak mindig adott, sőt, ha kellett, olyan cipőket ajándékozott, melyeket az ügyfelek csak azért hoztak el neki, mert már nem volt rájuk szükségük. Nem foglalkoztatott embereket, bár nagyon jó viszonyban volt az összes lakossal, mégis úgy gondolta, elég, ha a saját munkájáért felelős, hiszen azt tudja teljesen ellenőrizni. (És kicsit bízott benne, olyan jól egyik betanított munkás sem tudja végezni a penzumot, mint ahogy azt ő teszi.)

Egy téli napon, november végéhez közeledve, amikor reggel nyolckor még sötétbe burkolózott a Csokonai utca, a kóbor macskák nem verték fel a lakosokat, Vajk éppen munkába tartott, meggörnyedt alakját a kandeláber pislákoló fénye körvonalazta.

Vajk arcába a szél vehemensen mart, a szállingózó hópihék lomhán járták balettjukat a hold reflektorfényében, előadásuknak még az sem vethetett volna véget, ha az égitest minden előzmény nélkül kialszik. Vajk bakancsa belesüppedt a friss hóba, és jót nevetett azon a gondolaton, hogy tán azért szorul ennyire az a nyavalyás, mert valamitől meg akarja óvni, ami ott várná az üzlete előtt.

Talán Vajk tudatlanja nem is tévedett olyan nagyot.

Mielőtt kinyithatta volna az üzletét, elsétált Kovácsné pékségébe, és vett magának egy szelet Sifron tortát, hogy megünnepelje, immáron tíz éve ő Budapest legjobb cipésze. Párszor megfordult a fejében, hogy a rövid gyaloglás alatt megtömi vele a hasát, de végül a hirtelenjében körégyűlt nyüzsgés elhessegette a gondolatot.

Pontban nyolc órakor az emberek, mintha menekülnének valami elől, megindultak a József körútról, be a Víg utcába. Vajkot kíváncsivá tette a tömeg, és az is érdekelte, mit kezdenek az emberek a kezükbe szorongatott, elkopott, elhasználódott cipőkkel, ezért követte az emberáradatot.

– Hallja, fiam! – rikkantott valaki a háta mögül. Amikor Vajk megfordult, idős férfivel találkozott össze a tekintete, akinek a szemében még mindig az a gyermeki, kék ravaszság csillogott. – Versenytársa lett – ment el Vajk mellett, meg sem várva a meglepett férfi bárminemű válaszát.

Versenytársam!? Háborgott magában, és sietősen kerülgette a szoknyák és öltönynadrágok közönséges ismétlődését.

De hát nekem nem lehet versenytársam! Cipész ugyan van ezernyi ezen a helyen, de olyan, mint én, egy sem! Én tudok a városban a legjobban kérget puhítani, és senki sem veheti el tőlem annak titkát, az még a dédapámé volt, úgy szállt apáról fiúra annak titkos menete. A dolgok titka mindig is a jó szarvasfaggyúban rejlik, amiben a faggyú kimagasló minőségű! Aljas rágalom, hogy ezen a környéken bárki is tudná ezt úgy mívelni, ahogy én!

Vajk fülén csak azért nem áramlott ki mérges füst, mert a fagyos hideg miatt kellett a testének, hogy felmelegítse. Legbelül megszólalt az önön Szent István Bazilikától kölcsönzött rezes harangja, mely fülsértően figyelmeztetett a végre.

Legalábbis karrierjének végére.

Megállt egy eddig ismeretlen műhely előtt. Magának is nehezére esett bevallani, ez az épület az övéhez képest kacsalábon forgó palota imázsát kölcsönözte (lopta): nagyobb volt, Vajk ennyire csak az Üllői úti stadiont bámulta meg, azt is azért, mert vérbeli újpestiként legszívesebben illetlenül telibe köpködte volna a gyepét. Ez az épület azonban többnyire pozitív érzéseket váltott ki belőle. A savmart üveg által belátás az üzlethelyiségbe nem volt biztosítva, a félhold alakú felső ablak felett nagy és cikornyás betűkkel Vincze Bernát neve függeszkedett, alatta hasonló (bár kívülállók számára teljesen különböző) cipő feküdt, mint az Vajk cégérén.

Vajk felhördült, és ráhajolt az előtte álló asszony vállára – amit csak azután vett észre, hogy a nő elküldte messzi délre. Amikor a tömeg beáramlott az üzletbe, Vajk közelebb tudott menni a kirakathoz, elolvasni az ott álló táblára krétával írt szavakat.

Tisztelt Elvtársak!

(Itt már Vajk vágott egy jól értelmezhető grimaszt, majd a kabátjába dugott kezén kitartotta középső ujját.)

Vincze Bernát megnyitja műhelyét, amely különleges technikát használ a cipők megjavításához, puhítására. Utóbbit a család hagyományai szerint szarvasfaggyúval oldja meg, attól lesz puha ás fényes a cipő orra. A stoppolás szigorúan pamut cérnával történik!

Ha ide betér, a cipője életen át elkíséri önt, túrázni, esküvőre, akár a Magyar Néphadseregbe is!

Vajk a döbbenettől sokáig csak bámult át az ablakon, olyan kérdések fogalmazódtak meg benne, minthogy: Ki ez a Vincze Bernát? Mégis hogyan lopta el az ötleteket tőle? Hiszen ő is szarvasfaggyúval és pamutcérnával dolgozik, utóbbit a szakmában meg is vetik; rajta kívül eddig senki nem használta a módszert!

Lassan kapcsolt át az agya: a döbbenet félelemmé nőtte ki magát, és kiterjedt az egész testébe; vibrálva, fájdalmasan belehasítva a szívébe.

Ellopták az ötleteit! A családja szent technikáit!

Kihúzta magát, a legtöbb ember szerint nevetségesnek tűnhetett, ahogy a kistermetű férfi megigazítva magán a ballonkabátot, erőt vesz magán, és mindenkit fellökve maga körül, berobban az üzletbe.

Ott a sötétség ölelte őt keblére, a világítás még nem volt beszerelve; olajlámpák adtak némi fényt a pince szagú beltérnek. Vajk ezt nevetségesnek tartotta. Ha valaki hírnevet szeretne, igényességre is hangsúlyt kell fektetnie! De úgy tűnt, az embereket ez nem érdekelte, jobbnál jobb cipőket adta át a kopott pult mögött álló férfinek, aki jól láthatóan unta az életét, és Vajk azt is megállapította, ő aztán biztos nem szívből dolgozik. Már pedig, aki nem szívből dolgozik, annak a munkája silány lesz! Azonban a régen elő nem jövő kisördög a fejében mégis csak megszólalt:

De ő olcsóbban dolgozik, mint te! Hozzá fognak járni az emberek! Neked véged, öreg...

Vajk teljesen kétségbeesve csörtetett a pulthoz, betolakodva egy idős úr elé. Jól megnézte magának ezt a Vincze Bernátot, és amikor megpillantotta azt a barna szemet, melyben kóválygott a fondorlat, nyomban felismerte.

– Maga!? – hökkent meg.

De hát ő nem is Vincze Bernát! Neki legalábbis nem így mutatkozott be! Ő Kis Antal... Szegény hajléktalan volt, akit néhány hónappal ezelőtt megszánt, és munkát biztosított neki az üzletben, takarítóként. Most, itt állt vele szemben, megborotválkozva, drága selyem ingben.

– Ismerem magát? – pillantott fel a heti újságból, hangjában semmi barátságos nem volt.

– Persze, hogy ismer engem! – horkantott Vajk. – Ellopta az ötletem!

Vincze Bernát magas termete ellenére még magasabbra húzta ki magát. Vajk úgy érezte, mintha ez a férfi lenne a szikla, ő meg csak egy kis kő, ami ebből a sziklából pattant le. De nem adhatja fel. Ellopta az ötletét; ezért fizetni fog! A fekete haján úgy csillant meg az a parányi fény, mintha egy pengének a visszatükröződése lett volna.

A két férfi farkasszemet nézett egymással. Vajk tudta, nem nyerhet. Hiába emeli fel a hangját, azzal nem ér el semmi jót, maximum fogdába éjszakázik, mert ez a férfi valakinek a valakije. Nem kellett előzetes tudás, hogy ezt lássa. Egy normális csaló, aki kistétben űzi az erkölcstelenség legaljasabb fokát, számonkérésnél dadogott volna, netán elneveti magát. Vincze Bernát azonban bátrabb lett, lekönyökölt az asztalra, és szinte bűvölte Vajkot, hogy cselekedjen meggondolatlanul. A férfi tudta, fedezik. Bármit csinál, megússza.

– Honnan van a pamutcérna és a szarvasfaggyú ötlete? – kérdezte remegő hanggal Vajk.

– Családi örökség.

Mint az enyém.

– Hazudik... – szűrte a fogai közt.

A férfi megrántotta a vállát.

– Tudja bizonyítani?

Dehogy tudom, de akkor is az én ötletem!

Mindig is ilyen volt a rendszer: voltak a kiváltságosok; mindent megúsztak. Voltak a kicsik, akik csak élni akartak; mindent elvettek tőlük. Vajk most érezte a leginkább, ő nem a kiváltságosok táborát erősíti; ő kicsi volt és gyenge. Nemhogy a hazájáért nem mert harcolni, hanem saját magáért sem.

Talán nem érezte méltónak a harcot... talán úgy volt vele, nem tett meg eleget, hogy a legjobb legyen, ezért Isten így bünteti.

– Ellopta az ötletem – Vajk ökle lesújtott az asztalra.

– Szerintem Budapest elég nagy. Elfér két cipészet is a környéken – jegyezte meg unottan Bernát.

Vajk elkönyvelte, ez a csaló nem érti, miért olyan nagy baj, hogy itt van, ezen a helyen. Vajknak esze ágában sem lett volna így rátámadni, ha nem ellopta volna az ötleteit. A Ferenc körúton is tevékenykedett egy cipész, vele is barátságban volt, néha ő súgott neki, hogy mehet jobban az üzlete. De ez a férfi lopott.

Vajk szája idegesen rángott, a nyelvére kellett harapnia, hogy ne átkozzon el senkit. (Holott Rákosit éppen nagyon kedve lett volna begurítani a Dunába, Kádárral ugyan nagy baja nem volt, de ami késik, nem múlik.)

– Nem fogod elvenni tőlem az ügyfeleimet! – Ezzel kiviharzott az üzletből.

De Vajknak nem volt igaza.

Vincze Bernát műhelye két hét alatt elvette Vajktól az embereket. Már alig-alig jártak hozzá. Vajk értette, miért: Vincze Bernát jóval olcsóbban dolgozott, mint ő. Annyira olcsón, hogy nem is értette, hogyan élhet meg abból. Ha ő ennyire levinné az árait, gondolkodnia kellene, Csibésznek, a kutyájának, vagy magának vegyen aznapra vacsorát.

Az idő egyszerre telt lassan és gyorsan. Eljött a karácsony, Vajknak volt bőven félre tett pénze, így hát nem éhezett akkor sem. Még mindig bántotta, az ötletét csak így lenyúlták, miközben neki a cipészet volt az élete. Vinczén látszott, annyi kedve van az egész munkához, mint szórólapokat osztogatni a Pesti rakparton.

Fogalma sem volt róla, mit esznek azon az emberen a vevői. Az ár tényleg ennyire meghatározó? Az már nem számít, hogy valaki szívből csinálja a hivatását?

Karácsony után Vajk döntött: bezárja az üzletét, és visszaköltözik Zalaegerszegre. Ott biztosan több vásárlója lesz. Szerette Budapestet, de meg kell élnie valamiből. Már azon is gondolkodott, leveti magát valamelyik magas hídról, vagy belefojtja magát a városligeti tóba. A szívét befedte a gyász, ám senki nem halt meg: csak a magába fektetett reménye, hogy ő is lehet olyan híres, mint az apja és a nagyapja.

December 29-én a szalámis szendvicsét ette, amikor az ajtó felé akasztott szélcsengőt megszólaltatta a szél, amint kinyitották az ajtót. Kecsesen libbent be Varga Hanga. Kabátját jó feszesen húzta magára, sapkáját a fejébe, amin kristályként ragyogtak fel a kövér hópelyhek.

– A tábla szerint zárva van – lépdelt Vajk elé, a műhelypultra letette a retiküljét.

Vajknak nagyon türtőztetni kellett magát, ne tátsa el a száját a lány láttán. Ismerte őt, sokszor hozott neki javítandó cipőt. Nem akarta magának bevallani, hogy tetszik neki a lány.

– Zárva vagyok – morogta, lenyelve az utolsó falatot.

– De ilyenkor nyitva szokott lenni – csücsörítette az ajkát a nő.

– Voltam. Be kell zárnom. Visszamegyek Zalaegerszegre.

A nő teátrálisan a szívéhez kapta a kezét.

– Nem mehet! Maga a legjobb cipész Budapesten.

– Vincze Bernát az! – csattant fel a férfi.

Legalábbis sokak szerint.

– Az egy imposztor! – vékonyította el a hangját a nő. – Nézze meg ezt, ni! – emelte spiccbe a lábát. – Két hete vittem el hozzá, és már le van szakadva az orra. Hát mondja meg, munka az ilyen!?

Vajk lehajolt a cipőhöz tanulmányozni.

– Hát, ez bizony nem az, asszonyom – helyeselt. – Nem jól van varrva, ajaj – sóhajtott –, megpróbálhatom megcsinálni, de azt hiszem, ezt már csak a kuka veheti magára – dörzsölte a tarkóját.

– Ne... – nyöszörögte a nő. – Szegény Ilda néni adta nekem... Annyira szeretem ezt a cipőt... – temette az arcát a két tenyere közé.

– Jól van, vegye csak le. Egy próbát megér, ránézek.

A nő arcán vigyor vonult végig, levette a cipőt, és a pultra helyezte.

Vajk elvette onnan, forgatta a kezébe, és néhány perc vizsgálás után eszébe jutott valami, amivel megmentheti a cipőt. Leült hát a rozoga székébe, amit nagyapjától örökölt, a rendezett asztalról lekapott egy ollót, és ügyes mozdulatokkal kiszedte a bőrbe rosszul belefűzött cérnát.

A Varga lány a férfi mellé lépett, lehajolt, szemügyre vételezve, mit csinál szeretett cipőjével.

Vajk egy pillanatra elmosolyodott, ám azonnal visszavette magára a koncentráló arckifejezést, mely határozottan segített neki, hogy mindent pontosan úgy végezzen el, ahogy azt kigondolta.

– Mit csinál? – dugta Hanga a cipőhöz az orrát, miközben Vajk kezébe vett egy vastag tűt.

– Hát, nem szabályos technika, de így megmenthető a cipő. Egyfonalas láncöltés helyett, kétfonalasat csinálok.

– Kézzel!? – lepődött meg a lány. – Mondja, szereti önmagát kínozni? Vehetne egy varrógépet – javasolta félénken, kissé parancsolóan.

A férfi a fejét csóválta.

– Nem bízom a gépekre a munkát. Egy munka akkor jó, ha arra sok időt szánunk, hiába gyorsítja meg a folyamatot. Így, ha hibázok, tudom, én rontottam el valamit. Akkor megkereshetem a hiba magját, kijavíthatom, és tanulhatok belőle.

– Magának ez nem is munka, hanem hivatás.

– Szenvedély – javította ki a férfi. – Tudja, nagyon sok ember nem mívelheti a hobbiját munkaként. Szerencsés vagyok, hogy nem kell gyárakban dolgoznom.

A férfi olyan lelkesen magyarázott, hogy Hangát bármennyire sem érdekelte a cipészet, mégis egy tapodtat sem mozdult a férfi mellől.

A szeme kikerekedett, míg nézte, a férfi szerény csuklómozzanatait, ahogy a talpat rögzíti, a cérnát valami fémbe rögzítve a talp alján.

Vajk lelkesen nézett egy pillanatra a lányra, és kicsit elszégyellte magát, amiért több időt vetett a lány gyöngyházfényű arcára.

– És maga dolgozik? – kérdezte Vajk, amikor a csend kezdte átvenni a hatalmat a mindig nyüzsgő üzletben.

A nő bólintott egy alig észrevehetőt.

– Gyárban.

– Ahogy hallom, magának az szenvedés.

– Jobb, mint börtönben ülni – mormogta. – Szabad vagyok, ez a lényeg. Mármint... szabad... szabadabb... ugyanaz a jelentése sokak szerint... pedig nem.

– Maga... – A férfinek be sem kellett fejezni a mondatot, Hanga gyorsan a végére koppintott egy pontot.

– Nyilván. A bátyám tizenöt évet kapott. És maga?

Vajk körülnézett az üzletben, félt, igaz lesz a mondás, és a falnak hirtelenjében füle növekszik. Abbahagyta a munkát, és hátradőlt a széken.

– Gyáva voltam. Visszamentem Zalába, aztán amikor mindennek vége lett, visszautaztam ide. Most csendben tűrök. Aki nincs ellenük, az velük van – idézte kicsit másképp a korszakban elhíresült mondatot.

– Tűr... – hümmögte Hanga. – Igen, ezek vagyunk, mi magyarok. Tűrni, s csak tűrni, majd fellázadni, harcolni, aztán újra behódolni. Százévente egyszer valami előbukkan a fejünkből, hogy azután minden ugyanúgy legyen tovább.

– Szabadok vagyunk – rántotta meg a férfi a vállát.

– Magának ez szabadság? Ha egy oroszlánt láncon tartanak, de elengedik a kifutóba, attól még ugyanúgy fogságban él.

– Nem vagyunk oroszlánok.

– Így van. Emberek vagyunk. Akiket arra teremtettek, hogy szabadok legyenek, és nem szabadabbak.

Vajk úgy érezte, ideje eltérni a témától. Egyetértett a lánnyal, ám nem akart kockáztatni. Ő sosem bízott senkiben; véleményét megtartotta magának és a szeretett kutyájának.

– Mit szeretne csinálni a gyári munka helyett? – tért el az előbb felvázolt témától.

– Újságíró szeretnék lenni.

Vajk erre nem válaszolt, tovább varrta a cipőt. Fél óra telt el, amikor befejezte az utolsó öltést, és felcsúsztatta az asztalra a cipőt.

– Kész is van! – Legbelül büszke volt magára, és ez az arcára is kiült; mosolygott és az egy hónappal ezelőtt keletkezett, mély ráncok is kisimultak az arca két szélén.

A lány szeme felcsillant, magához ölelte a cipőt, gyorsan visszahúzta a lábára, miközben kicsiket ugrált benne.

– Mennyivel tartozom?

– Semmivel. Habár... – A férfi elgondolkodott, és bár mindig is gyávának tartotta magát, most érdemesnek gondolta, egyszer az életben kezdeményezzen. – Mondja, Hanga, nem lenne velem kedve kijönni valamelyik nap a Dunapartra sétálni egyet?

A lány újra az ajkát csücsörítette, lehajtotta a fejét, de csak azért, mert nem akarta, a férfi lássa, teljesen előpirult a kérdéstől.

– Ha nemet mondok, ki kell fizetnem?

Vajk felnevetett.

– Nem. Az ajánlatom bármikorra vonatkozik.

– Hát... jó. Elmegyek magával. De nehéz eset vagyok. Semmivel nem vagyok megelégedve, mindenben a hibát keresem. Habár... – A cipőre tekintett. – Magában a gyávaságán kívül nemigazán találok hibát. Talán a haja lehetne egy kicsit fényesebb, meg az állcsontja határozottabb, de nem rossz férfi. Elnézést...

– Azt hiszem, ezt cseppet sem bánom.

– És meg kell tennie valamit – folytatta a lány, megtörve a férfi következő mondatának útját. A férfi serényen hallgatott, az ölbe ejtett, összekulcsolt kezével várta a lány válaszát. – Ne menjen vissza Zalaegerszegre. Most ne. Ha a népért nem harcolt ötvenhatban, harcoljon magáért ötvennyolcban. Mutassa meg, ki maga. Nem helyettesítő semmilyen imposztorral, és higgye el, erre a korábbi ügyfelei is rá fognak jönni. Maga egyedi, munkája zseniális és látszik, szeretettel csinálja. Szenvedhet a fájdalmában, de azzal mondja, mit ér? A magány és a szenvedés nagyobb gyilkos bármelyik hatalomnál. Éljen, Vajk. Aki harcol, győzhet is.

– De az az fickó valakinek a valakije.

– Egy senkiházi! – emelte fel hangját a lány. – Csak a seggeket nyalja, már bocsánat a kifejezésért. Bízzon bennem!

– És mit kellene tennem? – tette fel a kérdést Vajk inkább magának.

– Várjon türelmesen. Egynap nemcsak a remény, hanem az emberek is visszatalálnak magához. – A lány kihúzta magát, és felvette a cipőjét. – Ma hétkor várom a Ferenc körúton. El ne merjen késni, mert annyi cipőt fogok tönkretenni, hogy nem győzi majd csinálni, természetesen ingyen! Három szál piros rózsával várjon!

– Erélyes nőszemély maga.

– Ha nem tetszik, nem kell engem sehova vinni – emelte fel az orrát.

– Ó, de nagyon is tetszik – eresztett meg Hanga felé egy félmosolyt.

A lány utoljára visszafordult Vajkhoz, majd kilépett az üzletből.

Küzdök. Határozta el magában a férfi.

A magam harca bár lehet, súlyos veszteségekkel jár, de győzelem esetén én fogom a magam sorsát uralni.

***

Varga Hanga feszes vigyorral állt Vajk üzlete előtt. Szívében a büszkeség és hála beköltözött, örökre ott maradt. Könnybe lábadt szemmel nézte, ahogy párja üzletébe özönlenek az emberek. A gyűrűsujján lévő kis köves ékszert forgatta, az ablakon keresztül egy pillanatra összetalálkozott a tekintete a férfiéval.

Nem adta fel. Hanga bíztatására az üzletet tovább üzemeltette, és bár hosszú idő volt, mire visszaédesgette a tudása a vevőket (egészen pontosan majdnem öt hónap), de Vajk és Hanga szerinte teljes mértékben megérte. Most az életük és az üzlet is virágzott.

Vincze Bernátot két nappal ezelőtt elfogták, kiderült róla, szélhámosságért már régóta körözték, és különben is, már éppen be akarta zárni az üzletét, mert az ügyfelei felháborítónak találták, milyen silányan dolgozik. Vajk munkájával azonban mindenki elégedett volt.

Vajk ebédszünetben, Hanga megérkezése után pár perccel, otthagyta a munkát, és kisietett hozzá. Hanga a nyakába vetette magát, arcára csókot nyomott, és kezébe fogta a férfi zsírtól fénylő tenyerét.

– Megmondtam! – nevetett, fejét az ég felé emelte. – Aki szívből dolgozik, a munkáján is meglátszik! De mennyire meg, Vajk! Senki nem tudja úgy megvalósítani az ellopott munkát, mint maga a kitalálója. Ezt vésd az eszedbe! – bökött a homlokára. – Lehet többmillió cipész Magyarországon, le is másolhatnak téged, de annyira jók sosem lesznek, mint te. Mert ez a te találmányod, a te életed, a te hivatásod. És aki igazán szereti a munkáját, mindig boldog ember lesz.

Vajk a lány fülébe súgott:

– Egyszer majd talán szabadságban.

Hanga bólogatott.

– Egyszer. Egyszer talán rájön mindenki, hogy a boldogsághoz elég lehet a szabadság.

•     •     •

* Trufa régi magyar szó, mai jelentése tréfa

•     •     •

Sziasztok! 

Hirtelen felindulásból elkövetett merénylet a Wattpad ellen ez a novella, mert sosem írtam még se magyar viszonylatban, 56-os vonatkozásban meg még pláne nem. De remélem, tetszett nektek, még úgy is, hogy nem az én műfajon ez a világ, ezért annyira nem is sikerült jól. 

A történetről csak annyit, hogy saját magam példáján keresztül írtam meg, hiszen nekem is ellopták a sztori ötletem, és muszáj volt kiírnom magamból ilyen formában. 

Vote-oljátok, kommenteljetek, ha tetszett! <3

Melyik idézet fogott meg benneteket a legjobban? 

Mit "tanított" nektek ez az apró szösszenet? 

Várom a válaszaitokat! 

Szép estét nektek! <3