Levi eközben sikertelenül, de azért próbált elszabadulni a producerektől, íróktól, tévésektől, akik különböző munkákat kínáltak éppen fel neki, aranytálcán. Ha Liza nem vonta volna el teljesen a figyelmét, már hatalmas üzleteket kötött volna. Viszont a mostani válasza mind „Még gondolkozom rajta!" volt.

Mikor kezdtek kissé lekopni róla, és kiútat látott a tömegből, akkor Lövő MIklós, az PestiSzó teremtője került elé. Ő volt talán az egyetlen, akivel érdemes volt pár szót váltani. Idejének látta felvetnie, hogy elhagyja a műsort.

- Lövő úr – fogta meg a producer kezét határozottan.

- Tomcsi, végre – mosolyodott el kedvesen. Ízig-vérig budai volt. – Megleptek, mint a piráják, ha?

- Kábé – túrt bele Levi felkócolt hajába. – Jól megy a buli?

- Mondhatni – biccentett. – Még nem volt tömegverekedés, ami azért jó.

- Zárj egy terembe minden tévést és filmest Budapestről... Sokkal jobbra nem számíthatsz – halászott el egy pezsgőt az egyik pincér tálcájáról. Egy szempillantás alatt lefolyt a torkán az ital.

- Mindegy is, van itt valami – fordult Lövő úr Liza felé. – Ő a szeretőd?

- Fogjuk rá.

- Még sosem láttam egy filmben sem. Külföldi? Vagy csak modell? – hadarta a producer, néha még rajta is kifogott egy-egy szépség látványa.

- Rosszabb – szedte össze a második pezsgős poharat. – Újságíró – nyögte ki.

- Jó ég – hebegett Lövő úr. – Azt hittem bután szereted őket.

- Nos... – ürítette ki ezt a pezsgőt is.

- El kell előle zárni Borost – nevetett a producer saját viccén. – De komolyan, ebből nagyon könnyen botrány lehet...

- Mint abból, hogy ez volt az utolsó évadom? – nyögte ki hivatalosan Levi, és a producer arcára fagyott mosolya.

Liza kezdte megunni a bárt. Egyre spiccesebb lett, és Levi nélkül magányosnak érezte magát. Már tinédzser kora óta járt ilyen partikra, ahol csak egyhelyben üldögélt, míg az emberek mintha körbe állva bámulták volna. Az utolsó kortyot is kiitta a martiniből, és bekapta a fogpiszkálóra fűzött olívabogyókat. Azok miatt szerette csak a martinit, őszintén.

A hátsó pódium előtt néhányan már elkezdtek táncolni. Keringőfélét. Lizát felette az irigység, és nem bírt tovább Levire várni.

Megpillantotta a mosdóból kiérő Danit. A táskáját gyorsan a bárpultos kezébe nyomta, majd gyorsan felé kezdett sétálni. Csípője jobbra-balra lengetttt, ahogy kedvenc gyöngyfűzős magassarkújának fémtalpa a drága márványon kopogott. Dani csak a gyümölcsös parfüm gyenge illatát érezte, mire a lány keze a vállához ért.

- Táncolnál velem? – kérdezte Liza közvetlenül.

- M-mi? – még össze sem tudta rendesen szedni magát. Azt tervezte, hogy az este további részében diszkréten bujkál előle. – Persze – mondott gyorsan igent, mielőtt meggondolhatta volna magát. Nem lett volna hozzá mersze. Rettegett Lizától.

A lány keze lassan Daniéhoz csúszott, és mire kettőt pislogott, már keringőztek a táncparketten. Mintha álmodott volna már hasonlóról.

- Imádnivaló vagy, ugye tudod – súgta Liza a fülébe.

- Kérlek ne mondj ilyet – hajtotta le fejét Dani. Egész teste beleborzongott, amint karja a lány derekához simult.

- Ne haragudj. Nem akarlak áltatni, vagy ilyesmi. Rosszul esik, ha ilyet mondok?

- Hát, a „Te kis seggfej"-el hamarabb megbékülnék – felelte őszintén Dani, és a lány nevetni kezdett. – Nem kellett volna beleszólnom. Sajnálom.

- Egy kedves baráti tanács volt, és én értékelem. Bár, megértem, ha nem szeretnél a barátom lenni.

- Nem igazán, ha van választásom – tört ki Daniból.

- Vettem – mosolygott a lány. – Amint véget ér ez a szám, békén hagylak.

- Ne értsd félre! Nem így értettem.

- Ne aggódj már ennyit – sóhajtotta Liza vigyorogva. – Nem szeretnék játszadozni veled, csak eléggé egyedül érzem magam. Szerinted ez lenne örökké? Én ülök a sarokban csendben, amíg ő ki tudja kivel beszél, vagy mit csinál? – folytatta, körbe nézve a sekélyes tömegeken.

Dani összehúzta szemöldökét, ahogy meghallotta ezt. Nem tudott volna választ adni, se tanácsot, se semmit. Erőt kellett vennie magán. Megszorította a lány kezét, és utat tört az emberek között. Egészen a második emeltre vezető lépcsősorig húzta magával.

- Még sosem láttad a koncerttermet, ugye? – nézett vissza Lizára Dani lelkesen, mire az megrázta fejét. – Akkor itt az ideje!

Felsétáltak a lépcsősoron, és az egyik páholyhoz értek. Benyitottak, és Liza elé tárult a Polisz-csarnok legszebb része. A többszázlábnyi koncertterem, és annak ellipszis alapú süvegboltozata, ami a színpadhoz közelebb érve minden hevederívvel egyre keskenyebb lett. A székek és a padló vörösbársonnyal volt fedve, akárcsak az óriási függöny, ami a színpadot takarta. A fal domborművei aranyvirágokkal, kagylókkal és különböző bohó mintákkal lettek díszítve. Pont úgy nézett ki az egész, ahogy Liza elképzelte, sőt.

- Hűha – ámult a lány. – Az egész estét el tudnám itt tölteni.

- Egy idő után megunnád. Mindenki megszokta – felelte Dani.

- Nem tudom eldönteni, hogy cinikus vagy-e, vagy sem – mosolygott Liza.

- Én sem.

Egy ideig még gyönyörködtek a terem káprázatában, aztán hirtelen Juditot látták meg, aki a koncertterem közepén sétált át, a földszinti kijárathoz legközelebb vezető úton. A szokásos veszekedés.

- Ha jól sejtem Boros Kornél nem egy mintaférj, ugye? – szaladt ki Liza száján.

- Kicsit bonyolultabb ennél, de nem. El tudod képzelni, hogy egy templomban találkoztak? Kornél a legizgalmasabb ember, akit ismerek – Dani rajongott érte, ez világos volt. – Szeretem Kornélt, de Judit jobbat érdemelne nála.

- Nocsak, Alkonyi Dániel, a nők védelmezője – nevetett Liza.

- Ha-ha-ha – próbált szarkasztikusan hangzani.

- Van barátnőd?

- Hogy? – akadt el Dani szava. – Nincs. Sajnos olyan különleges hölgyekre bukom, akiknek az a hobbijuk, hogy visszautasítanak. Nagyon céltudatosak. Mind.

- Ostoba libák – utalt Liza magára is. – Majd bemutatlak az egyik barátnőmnek. Sok van – bólogatott lelkesen.

- Akkor egészbiztosan rosszul választott Tomcsi – szólalt meg egy mély, tisztán illuminált hang mögülük. Kornél. – De ő semmit sem tud jól csinálni – lépett közéjük a páholyba. – Még téged sem tud jól megcsinálni, ugye? Ezért vagy most itt az én Dani fiammal. Ne tagadd – dülöngélt jobbra balra, míg Dani meg nem fogta.

- Kornél, megint szét vagy csúszva – motyogta csalódottan.

- Nos, a saját feleségem sem akar összeszedni. Szép, mi? – nézett Liza szemébe, akiben furcsa, ismeretlen félelem gyúlt lángra. – És megsértődött. HÁ! – kiabálta, és a többi koncertteremben lézengő ember figyelmét is felhívta magára. – Egy ilyen üresfejű libát kellett volna elvegyek, mint te... - folytatta volna.

- Oké, azt hiszem a mai estének hivatalosan is vége. Sajnálom Liza! – próbálta Dani a vállára tenni Kornélt.

- Nem, nem, nem, nem! – lökte el magától. – Nem csak neked jár ki a móka Danikám, én is kérek belőle egy szeletet – harsogta, és bőszen vigyorgott. Keze a nadrágja öve felé indult.

Lizán át ömlött az összes emlék, rémálom, amit a melegítős idegen okozott. Alig tudott megmozdulni. Levegőt sem kapott rendesen.

- Ha meg is mernéd próbálni, se tudnád befejezni – sóhajtotta a lány komoran, de reszketve. Többre nem méltatta Kornélt, aki erre válaszra nem számított.

- Megpróbálni? Azon hamar túl leszünk – vigyorodott el vérszomjasan. Egy pillanat alatt mellé ért, a falhoz nyomta, és elkapta a nyakát. Egy kezével átérte. – Nem idegen ez neked ugye. Az ágyban is bizonyára így szereted – gúnyolódott Kornél, míg marka egyre szorosabban fojtotta ki a lányból a levegőt.

Dani rögtön közbe akart lépni, de Kornél drog és adrenalin adta ereje könnyedén hátul tartotta arra a pár másodpercre, míg Liza belekarmolt Belushi kezébe. Hiába.