Általában, ha Levi belépett egy szobába, ott megváltozott a levegő. Ilyen, vagy olyan figyelem kísérte. Jelenleg a Gyümölcsíz Magazin dolgozóié.

Nők voltak. A nőkkel tudott bánni.

- Elnézést, Szalay Lujzát keresem – szólt az első emberhez, akit talált.

- Ó, az asztala ott valahol középen, a jobb oldalt. Ki van írva neve, ott megvárhatja – mondta az ember.

Levi lomhán oda sétált, és próbálta kihúzni magát. Elvégre, ezek Liza munkatársai. Kell, hogy kedveljék.

Rögtön megtalálta az asztalt. Tele volt apróságokkal, amik mind rá emlékeztették. A szederillatú Dior parfüm kiürülőben lévő üvegcséje. A hat gyűrű, amikből az időjárás alapján szokott választani. Ha tiszta az ég, és süt a nap a muránói üvegből készült, apró kamilla virágokkal díszítettet húzta fel. Ha mindent felhők borítottak az édesvízi tenyésztett gyöngyös duplagyűrűt viselte. Az esőhöz egy topáz illett, a szélhez smaragd, a hóhoz gyémánt. Egyedül a körbeköves Akvamarin gyűrű hiányzott, ami a köd mellé járt. Liza nagyon különleges volt, az ő saját módján. Nem az a tömegből zöld hajjal, erős sminkkel, kitűnő fajta, hanem az, akiből csillog az őszinte kedvesség. Akit nem a külső szépsége tesz gyönyörűvé. Levi szerint Liza külseje csak igazodott a "belsejéhez". Nem úgy, mint ő, aki egész életében próbált felérni a kinézetéhez, és mások elvárásaihoz.

Lizát nem érdekelte, hogy mások mit gondolnak róla. Ha kamu-feministának nevezték a rövid szoknyája miatt, vagy ostoba libának, aki háromnál több megyét sem tudna megnevezni. Ő mindig kiállt magáért, de sosem bántott volna meg ok nélkül senkit. Levi egy jó viccért autó elé lökött volna valakit, szemrebbenés nélkül. Saját magát, valószínűleg.

Míg Lizára várt, elővette egy régi kiadását a Gyümölcsíznek, és kihúzta belőle a fémkapcsokat. Hátha el tud sütni egy megviselt poént. Nem volt az a tervezős fajta, de most rá szorult némi biztonságérzetre.

Mire átlapozta az oldalakat, meglátta őt.

Liza, teljes pompájában.

Beletúrt hosszú göndör hajába, ami jobbra-balra lebegett minden lépésénél. Levi egyik kedvenc ruháját viselte, a V-nyakú, mandulabarna, fordított kötésűt, méghozzá a hasítottbőr övvel.

Ezalatt a pár nap alatt már el is felejtette, hogy Liza mennyire bámulatos.

Legyezni kezdte magát, aztán elejtette a lapokat. Liza elnevette magát, és ő is. Elképzelhetetlen érzés volt neki, amikor meg tudott valakit nevettetni. Mint a drog. Az idegenek talán a fű szintjén voltak, Liza mosolya a heroinhoz hasonlított. Már a Prométheusz-szobornál, az Apolló-téren, a hétköznapi közös ebédeknél, és most is.

- Szia Levi – mondta Liza az angyali hangján. Már ennyiért is megérte volna idejönnie.

- Hercegnő – hajolt volna a lányhoz, hogy megpuszilja, de ő elhúzódott előle.

- Nem vagyok hercegnő – forgatta szemeit. Így már eleget nevezték. – Miért vagy itt? – Nos, kettejük közül ő volt a cinikusabb.

- Azért vagyok itt, hogy elmondjam, nem szép dolog egy embert így éheztetni – húzta össze szemöldökét Levi komiszan.

- Hát – tette kezét az arca elé Liza. – Sajnálom, szólnom kellett volna, hogy...

- Hogy? – döntötte oldalra fejét.

- Lehet, hogy többet nem foglak meglátogatni – hadarta a lány gyorsan, hogy hamar túlessen rajta. Cseppet sem volt biztos magában. Ez csak abban erősítette, hogy tényleg tetszik neki Levi. Nem is kicsit. Mint mindig, ilyenkor elvesztette önmagát. És Liza utálta, ha nem tudott valamit egy pillanat alatt eldönteni, ha döntése helyességéről nem volt 100%-osan meggyőződve. Ezért is vetett volna az egész őrületnek véget, még most. Mielőtt belebonyolódott volna, még ennél is jobban. Mintha csak szabotálni akarta volna magát minden alkalommal. Levi vészesen összezavarta. Gyűlölte.

- A "lehet" szerencsére még nem jelent nemet – fogta meg gyengéden a lány kezét. – Ha ráérsz elrabolnálak. Ráérsz? – nézett az önmagukban is meggyőző erővel bíró bociszemeivel.

Liza megrázta magát.

- Azt hiszem – dadogta. – Nem tudom – tette hozzá, ahogy körbenézett a sorok között. Nem volt túl sok dolga, és ami lett volna, arról már lekésett. Bólintania kellett.

Levi elmosolyodott, és hirtelen felállt. Újra felmérte Liza termetét, a lánynak csupán apró gyanakvásra volt ideje, Levi már fel is kapta a hátára. Könnyedén lehajolt, megfogta a combjánál, és ott is lógott tehetetlenül.

- Levi – nevetett a lány hangosan. – Mit csinálsz?

- Előre szóltam, hogy elrabolnálak. Nem volt világos? – kérdezte, miközben Liza asztalától összeszedte a holmiját.

- Nem – kuncogott, miközben Levi a kezébe vette a táskáját, majd a kabátját Liza fenekére helyezte.

- Biztos, ami biztos – motyogta, mire le, vagyis felgördültek a lány könnyei. – Ne aggódj, jó kezekben vagy. Egy kézben és egy vállon – mondta halkan, miközben Liza már alig kapott levegőt.

- Nagyon vicces – próbált szarkazmust erőltetni hangjára, miközben Levi elindult a kijárat felé. Nem bírt nem megszólalni, ahogy elhaladtak a szerkesztőkkel tömött asztalok mellett.

- Ne aggódjanak hölgyeim, teljes a kisasszony beleegyezése – kacsintott, míg szegény írók döbbenten bámultak rájuk. Nem tudták hova tenni a dolgot. A magabiztos, erős, független, néha akár férfigyűlölő Liza hagyja, hogy egy pasas csak így felemelje?

Levi akkor tette le a lányt, mikor a lifthez értek. Kezébe adta dolgait, és ahogy ránézett egy pillanatra megfeledkezett minden gondjáról, és problémájáról. Úgy látta, hogy a hatalmas káoszban, ami az élete volt, Liza volt az egyetlen biztos pont. Minden perccel biztosabb lett benne, hogy őt akarja.

- Elképesztő vagy – mondta a lány halkan, míg a hátára rakta kabátját, és kezébe vette Chanel táskáját. – Nem így terveztem ezt az egészet – szólt magához Liza.

- Megmentelek az unalomtól – felelte Levi, és megnyomta a lifthívót.

- Ez csak egy emelet, ha el akarsz menni valahová, akkor ott a lépcső.

- Az lehet, de ahová én szeretnék eljutni, oda lift kell – vágta rá, mire meg is érkezett a lift. Kinyíltak az ajtók, és Liza át sem gondolhatta, már bent is voltak.

- Mi ez a sietség? – Kérdezte, míg a felvonó elindult. A lány forgolódni kezdett, mikor azt vette észre, hogy Levi leállította a liftet két emelet között. – Mégis mit csinálsz, ez veszélyes lehet – nézett rá gyanakvóan.

- Beszélni szeretnék veled. Úgy, hogy nem liheg senki az arcunkba, nincs többszáz tagos közönségünk, és nem ront be a szobába egy rakás idegen – komolyodott meg Levi. A lány még sosem hallotta ilyennek, és így, hogy jobban belegondolt még nem is igazán voltak így, ennyire kettesben. Kizárva a valóságot. Megállítva az időt. – Miért nem jöttél múlthéten, és ma sem? – nézett Liza szemébe, aki hirtelen belevörösödött Levi szokatlanul közeli tekintetébe.

- Csak... Nem tudom – bólintott a cipője felé. Teljesen gyengének érezte magát. Nem is volt önmaga. Ha bárki mással beszélt volna, már rég elküldte volna a fenébe.

- Mi a baj? – simította ujját a lány állához, és arcát a sajátja felé húzta.

Liza nem bírta tovább türtőztetni, vagy visszafogni magát. Egyszerűen nem állt készen rá, hogy válaszoljon erre a kérdésre, mert nem készített még elő megfelelő választ.

„Mi a baj?"

Minden?