*6 évvel később*

Az a néhány esztendő, ami a kibékülésünk óta eltelt, csak minket és kapcsolatunkat igazolt. Kitartottunk egymás mellett, a jó és a rossz időszakokban is. És mindkettőből akadt bőven, bár az előbbiből szerencsére több. Micket és engem egymás mellé teremtettek és erről akkor is megvoltam győződve, mikor valamin épp összekaptunk. Ezt pedig később a családom is belátta. Ehhez viszont idő kellett. Sok-sok idő...

Első alkalommal, azon a bizonyos decemberi napon, mikor újra hazamertem vinni a németet, egész nap tapintható volt a feszültség a házban. Ez akkor sem változott, amikor Dóri hazajött, hogy üdvözöljön engem. Csakis engem. Mert Micket próbálta minél inkább próbálta figyelmen kívül hagyni, abban a néhány órában, míg otthon volt.

Azt a két napot nem sorolhatjuk életünk legszebb és legkönnyebb napjai közé. De túléltük és azóta sokat enyhült és javult is a helyzet. Sőt, akár mondhatom is, hogy teljesen megbocsátottak Neki. Bár azt nem mondanám, hogy Ő a kedvenc vő jelöltjük. Határozottan nem.

Apa, az első hazalátogatásunk második napján, kiküldött minket nőket a konyhába, hogy bizony most beszéde van Mickkel. Csak úgy, mint mikor bemutattam nekik. Azonban most biztos voltam benne, hogy egy kicsit sem válik majd felhőtlenné ez a beszélgetés, mint anno. Nem is állt messze az igazságtól, mint, ami a lelki szemeim előtt zajlottak le. A német meggyötört arccal lépett ki a szobából, míg apa, rögtön utána, egy magabiztos mosolyt villantott anyának. Szinte láttam csillogni a szemében, hogy igen, most már tudja ez a kis taknyos kölyök, hogy ki az úr a háznál és, hogy nem szórakozhat büntetlenül a pici lányával. Vagyis velem. Aki abban a pillanatba csak sóhajtva figyelte élete két legfontosabb férfiját. Az apukáját és a szerelmét.
Akik nem mondták el, mi is folyt odabent, abban az időben, míg engem kiküldtek. Akárhányszor is hoztam fel a témát, mindig csak leszereltek annyival, hogy nem kell nekem mindent tudnom. Egy ideig zavart, hogy nem avatnak be, de tekintve, hogy bármi folyt is közöttük a nappaliban, legalább a vér nem. És bár soha nem derült ki a beszélgetésük részletei, eltudtam képzelni, hogy miben állapodtak meg. Micknek bizonyítania kell. 

Ő pedig meg is tette, amit elvárnak Tőle. Még akkor is, mikor úgy tűnt, minden kicsúszik a kezeink közül.
Két és fél évvel azután, hogy újra megleltem a boldogságot és a szerelmet, a nagymamám elhunyt. Soha nem volt beteges, idős kora ellenére is csak az ízületeire szedett gyógyszert. Semmi másra. Éppen ezért ért minket váratlanul a lesújtó hír. A halála előtti nap, még órákon át telefonáltunk, olyan volt, mint amilyen mindig is szokott lenni. Vidám, pozitív és nagyon hangosan kacagó. Megígértem neki, hogy amint tudok, hazarepülök és meglátogatom. De már már nem válthattam be az ígéreteimet...
A vizsgálatokból kiderült, hogy álmában kapott szívrohamot. Ez jelentette számunka az egyetlen vigaszt. Legalább nem szenvedett.
A szomszédok találtak rá. Furcsállották, hogy nem ment reggel ki a piacra, ahogyan az minden nap lenni szokott. Rátörték az ajtót. Azonnal értesítették apukámat, miközben a mentősök még javában ott voltak, akik már nem tehetettek semmit. Már nem lehetett rajta segíteni. Anya kora délután hívott fel, bent voltam a cégnél. Először nem tudta elmondani mi történt, annyira sírt, majd erőt vett magán és el-el csukló hangon közölte velem a hírt. Úgy éreztem magam, mintha gyomorszájon vágtak volna. Nem akartam elhinni, hisz egészséges volt, nem és nem. Ez csak biztos valami tévedés lehet. De nem az volt. 
Gondolkodás nélkül mentem be a főnökömhöz, hogy engedjen el szabadságra. Még aznap este hazautaztam és csak egy hónap múlva tértem vissza Angliába. Ez idő alatt Mickkel mindössze egyszer találkoztam. A kapcsolatunk ezután romlott meg. 

A nagymamám halálának közvetlen utáni időszaka egybe esett, a 2021-es Forma-1 szezonkezdésével, amelyben Mick Schumacher is debütált, mint a Sauber újonc pilótája. Ez pedig azzal járt, hogy a futamok mellett, amelyből jóval több volt, mint az elmúlt években, edzésekre, tesztekre és megbeszélésekre kellett járni. Ezek alól pedig nem volt kibúvó. 

Tudtam, hogy számára is mennyire nehéz ez a helyzet. Mellettem akart lenni fizikálisan is, hogy támogasson és, hogy az Ő segítségével átvészeljem a veszteségemet. De csak elenyésző időt tudott velem tölteni. A temetésre elutazott Magyarországra, de két nap múlva már vissza kellett mennie Svájcba, a csapata gyárába. Vagyis inkább visszaküldtem, mert Mick inkább velem szeretett volna maradni. De megértettem és mérlegeltem az Ő helyzetét is. Tudtam, hogy az álmai forognak kockán. Sajnos, a szolidaritásom nem tartott örökké...

Az otthon töltött idő alatt, próbáltuk feldolgozni az a tényt, hogy többé már nem láthatjuk az örökmozgó mamámat. Nehéz volt és tudva, hogy mennyi mindent köszönhetek neki és mégis úgy kellett távoznia az élők sorából, hogy senki nem volt ott mellette, növelte az elkeseredettségemet. Csak reménykedhetek abban, hogy tudta, mennyire szeretjük és, hogy mennyire hálás vagyok neki mindenért.
A gyászunk ellenére a világ nem állt meg, bármennyire is szerettük volna. Mindenkinek vissza kellett menni dolgozni. Nekem is, bár csak két héttel később mentem be újra. Addig otthonról dolgoztam. 

A diplomám megszerzése után, teljes állásban kezdtem dolgozni a professzorom cégénél. Imádtam ott dolgozni, örömmel mentem be és, ahogy teltek az évek egyre jobb pozícióba küzdöttem fel magam. Ez alatt koránt sem azt értem, hogy én lettem a vállalat feje, sokkal inkább azt, hogy egyre több és több megbízást kaptam, remek fizetéssel. Az egy hónapos kihagyásom után, örömmel és rengeteg megértéssel vártak vissza. Azonban hiába dolgoztam ez idő alatt is, nagyon el voltam maradva a teendőimmel, ami pont kapóra jött, hogy kicsit elfelejtsem körülöttem lévő dolgokat és beletemetkezhessek a munkába. Mert míg a munkával minden a legnagyobb rendben volt, addig a magánéletem kezdett szétesni.

Aznap, mikor hazaértem az új, nem régen bérelt albérletünkbe, nem várt rám senki. A lakásunk sokkal nagyobb volt, mint az előző, és talán ennek is köszönhető volt, hogy szinte visszhangzott minden lépésem. A szomorúságom mellé azonnal csatlakozott a csalódottság és talán némi harag is. Hiába beszéltünk minden nap, hogy megnyugtasson és, hogy legalább ebben a formában velem legyen, zavart, hogy nincs otthon. Pedig felkészített rá, hogy nem biztos, hogy el tud szabadulni. Mégsem tudtam parancsolni az érzéseimnek. Csak pár napra rá, kora este nyílt a bejárati ajtó és a bőröndjét maga mellett húzva jelent meg a nappaliban. Amikor meglátott az ajkaira egy szomorú mosoly ült ki, majd odalépett hozzám és szorosan átölelt. Én pedig bár visszaöleltem, korántsem akkora hévvel tettem ezt, mint Ő.
Minden összevetve, mikor végre a karjaiba zárt, a megkönnyebbülés járta át a testemet. Hiányzott. De a sértettségem mindezt felülírta. Hiába tudtam a lelkem mélyén, nem Ő tehet a kialakult helyzetről és gyakorlatilag én erőltettem, hogy utazzon el Svájcba, a józan eszemet valahol elhagytam félúton. És csak nagyon sok idő múlva tért vissza. 

A napok hosszúak és fárasztóak voltak. Mick amennyi időt csak tudott, otthon töltött velem. Amit ahelyett, hogy kihasználtunk volna, külön voltunk de mégis egy fedél alatt. Ő az egyik szobában ült, én pedig a másikban. Ugyan Ő próbálkozott, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, én végig elutasító voltam Vele szemben. A kommunikáció elenyésző volt kettőnk között, alig engedtem Neki, hogy hozzám érjen bármilyen módon is, legyen szó ölelésről vagy csókról. Ez az állapot pedig hosszú hónapokig fennállt. A végén már szinte menekültünk egymástól. A német nem bírta elviselni az én közömbös ábrázatomat, én pedig az Ő, időközben fellobbant, dühödt arcát. De örökké nem kerülgethettük egymást. 

Vegyes érzelmek dúltak bennem, amikor el kellett utaznia egy-egy futamra. Egyrészről hiányzott, másrészről felengedtem attól az érzéstől, hogy nem kell Őt látnom. Bár az elhidegülésünk ellenére még mindig egy ágyban aludtunk, egy hétfői napon mégis egyedül ébredtem a telefonom ébresztőjére. Ahogyan az azelőtti napokon is, egészen előző hét szerdája óta. Mick egy újabb futamra utazott. Annak ellenére, hogy sokat tervezgettük, hogy majd, amikor tudok, Vele tartok, eddig még egyszer sem kísértem el. Ráadásul önző módon azt sem kérdeztem meg Tőle, milyen volt. Persze tudtam, hisz a gőgöm ellenére figyelemmel követtem, arra már nem vettem a fáradtságot, hogy Vele is beszéljek.
Olyan szokásosan telt az a nap is, mint a többi. Késő délután, hazafelé menet, már-már éreztem a zsigereimbe, hogy már otthon van. Az előszobába lépve megláttam egy pár levetett edzőcipőt, majd a lakásba beljebb menve, a kanapén ülve megpillantottam a tulajdonosát is. Egymásra néztünk, de nem mosolyodtunk el, nem mentünk oda egymáshoz, csak biccentettünk egyet. Valakivel telefonált, németül beszélt és, bár az évek során magamra szedtem némi nyelvtudást, messze nem beszéltem tökéletesen. A szobánkban lepakoltam és átöltöztem. Mire a konyhába indultam, Mick már befejezte a hívását és a hátát a kanapé háttámlájának vetve, bámult maga elé. 

- Kivel beszéltél? -kérdeztem tőle kimérten. Menet közbe rápillantottam, így láthattam mennyire megdöbbentette, hogy érdeklődöm. Vagy, hogy egyáltalán Hozzá szóltam. De hamar eltűnt az arcáról ez a fajta érzelem.

- Apáddal - válaszolt hasonló stílussal, mint én. Válasza hallatán megtorpantam és hitetlenkedve felé fordultam.

- Enyémmel? - bólintott. - Mégis minek?

- Hogy mégis minek?! - nevetett fel, szinte hisztérikusan. - Talán azért, mert a lánya hónapok óta meg van őrülve és az állítólagos szerelmének, végső elkeseredettségében, már tőle kell segítséget kérnie. Talán ezért - vágta hozzám durván. 

- Én nem vagyok megőrülve - fonta össze a mellkasom előtt a karomat egy merő gőggel a tekintetemben. Szórakozottan pillantott rám, majd felállt és, ahogy egyre közeledett hozzám, én úgy hátráltam, míg a fal az utamat nem állta.

- Nem? - állt meg közvetlen előttem. - Akkor magyarázd már meg nekem, hogy miért nézel folyamatosan úgy rám, mintha megöltem volna valakit? Miért löksz el magadtól? Miért nem engeded, hogy hozzád érjek? Tudom, hogy haragszol rám és azt is, tudom, hogy elszúrtam. Veled kellett volna lennem... De már nem tudom visszacsinálni, csak tanulni belőle. Hidd el, megtanultam a leckét. De te még azt sem engeded meg, hogy jóvá tegyem és nem értem, hogy miért - egyre halkabban beszélt. Az utolsó szavakat szinte már csak suttogta, közelebb araszolva hozzám. - Szeretsz még egyáltalán? 

Lehajtott fejjel ácsorogtam előtte. Nem akartam és nem is mertem a szemébe nézni. A lelkem mélyén lévő igazság kezdett a felszínre törni és ez sértette az önérzetemet. Azonban Mick válaszra várt. Az állam alá nyúlt, úgy kényszerített, hogy rá nézzek. 

- Mert én még mindig szeretlek - suttogta, végig tartva a szemkontaktust. - De már nem bírok tovább úgy élni, mintha idegenek lennénk. Hiányoznak a beszélgetéseink, a mosolyod, a nevetésed, az érintéseid... Egyszerűen csak hiányzol - első könnycseppek folytak le az arcomon, amelyeket a hüvelykujjával törölt le. - Szóval újra megkérdezem és őszintén válaszolj kérlek. Szeretsz még? 

- Persze, hogy szeretlek - válaszoltam elcsukló hangon, majd a túl nagy egómat elnyomva, a nyakába fúrtam az arcom és sírva kértem Tőle folyamatosan bocsánatot.

Hatalmas sóhajjal fonta körém a karjait, aztán tolt el magától. Kimondta, ami már bennem is megfogalmazódott. Meg kellett oldanunk. Már aznap éjjel összebújva aludtunk el.

Nem ugyanott folytattuk a kapcsolatunkat, ahol eddig tartottunk. Fel kellett pezsdíteni az életünket. Vacsorázni mentünk, moziba és színháza látogattunk, kirándultunk vagy csak nagyokat sétáltunk a városban. Kiderült, hogy míg haragban voltunk, Mick rengeteg tanácsot kért a szüleitől, majd később az enyémektől is. Ők tanácsolták, hogy lassan közelítsen felém és úgy nyerje meg a bocsánatomat.

Mindent átbeszéltünk, ami fontos volt és azokat is, amelyek nem. A futamokat is, ráadásul a Hungaroringre is elkísértem, amely a nyári szünet előtti utolsó megmérettetés volt.

A futam előtti két napot a szüleimnél töltöttük, főleg én, majd hazautaztunk Angliába. A rákövetkező hétvégén Svájcba utaztunk, meglátogatni Mick családját.
Corinnaék már a legelső alkalommal szeretettel fogadtak. Mikor először mentem el hozzájuk, a szakításunk óta, anyukája és a nővére szoros öleléssel üdvözöltek újra. Valamint végre, az édesapját is megismerhettem.
Az évek előrehaladtával egyre többet hallottuk, hogy már nagyon várják már, hogy az unokáik legyenek. Ám ez nem csak a fiúknak és nekem szólt, hanem Ginanak is, akinek a kapcsolata végig kitartott Iain-nal. De négyünk közül, akkor még senkit nem mozgatott meg a gyermekvállalás gondolata. A szülők legnagyobb bánatára, és ide sorolhattam az enyémeket is.

Azonban a szüleimet hamarabb néztek nagyszülői örömök elé. A nagymamám halálának évének karácsonyakor, majdnem tíz év együttlét után, megkérték a nővérem kezét. A rákövetkező év nyarán, egy gyönyörű szertatás keretein belül, egybe is keltek. Ezután már a gyerekekre sem kellett válni sokat. Szinte azonnal teherbe esett, majd egy év múlva életet adott az unokahúgomnak, akit néhány évvel később még egy kislány követett. 

A barátaimnál is zajlott az élet. Dave továbbra is együtt élt azzal a férfival, akivel anno összeköltözött. Töretlenül szeretik egymást és azt tervezik, hogy Amerikában hivatalosan is összekötik az életüket. Amikor ezt mesélte, szinte felsikkantottam örömömben, mire ő egy keserédes mosolyra húzta ajkait. Hiába volt ennyire boldog a szerelme oldalán, ha a családja nem örült vele együtt. Bárcsak egy romantikus könyvben vagy filmben élnénk, ahol mindig happy end a vége. De ennek a történet egyelőre még messze állt a boldog befejezéstől. Mióta Dave kitálalt a szüleinek "másságát" illetően, úgy bánnak vele, bizonyos családtagjai, mintha nem is létezne. Apja egy ideig mocskolódott, majd némán demonstrálta, egy szem gyermeke többé nem létezik a számára. Évek óta nem találkoztak, holott Dave próbálkozott egy ideig megbeszélni vele a dolgokat. Az anyja már enyhébben kezeli a hírt. Bár ő sem repesett az örömtől, az anyai szeretet legyűrte azt késztetést, hogy a fia ellen forduljon. Még arra is hajlandó volt, hogy megismerje a párját, akivel meglepő módon, egész jól kijöttek. Ha eljutnak az esküvőig, valószínűleg az édesanyja ott fog ülni az első sorban, támogatva ezzel szeretett gyermekét. 

Ami Lucát illeti, ő is elvégezte az egyetemet és Budapesten helyezkedett el a szakmájában, amiben elég sikeresnek bizonyult. Azonban a szerelemben nem volt ekkora szerencséje. Sokáig csak rövidebb kapcsolatai voltak, illetve kalandjai. Egyik sem volt komoly. Aztán megismert egy férfit. Akiről, mikor mesélt, a legnagyobb meglepetésemre olyannak láttam, mint már régen nem. Szerelmesnek. Úgy áradozott róla, mintha újra kamaszok lennénk. Videóhívás közben néha-néha elpirult, mikor szóba került a lovagja, de, amikor csak telefonáltunk, láttam a lelki szemeim előtt, hogy az arca olyan lehet, mint a paradicsom. Reméltem, látva, hogy milyen boldog a barátnőm, megmaradnak egymást mellett. De három év után, közös megegyezés alapján, szakítottak. Ezután Luca egy ideig felhagyott a párkereséssel, de azóta sem találta meg szerelmet.

Ami Micket és engem illet, öt évvel azután, hogy újra egymásra találtunk, az életünket valamiféle monotonitás jellemezte, amelybe mindketten kezdtünk belefáradni. Bár köztünk minden a legnagyobb rendben volt, mégis szükségünk volt a változásra. Mick vagy futamokra járt ahová néha én is elkísértem, vagy otthon volt. Én pedig a munkahelyem és a lakásunk között ingáztam. Hiába szerettem annyira a munkámat, egy idő után beleuntam. Változásra volt szükségünk.
Amellett, hogy nagyon keveset voltunk együtt Mickkel, még a randevúk is elmaradoztak. Nyaralni sem jártunk, hisz annyi munkám volt, hogy nem tudtam elszabadulni. Éppen ezek miatt, hosszas beszélgetések és tanakodások után, jutottunk arra a döntésre, elköltözünk. Méghozzá Svájcban.
Amikor megtaláltuk a számunkra tökéleteset házat Glandben, amit közösen vettünk meg, beadtam a felmondásomat. Szerencsére nem kellett felújítanunk semmit, csupán bútorokat kellett vásárolnunk. Fél évre rá, ősz végén, az elhatározásunk után, már az utolsó simításokat végeztük az új, közös fészkünkön, hogy minél otthonosabbá tegyük. 

Úgy döntöttünk, egy ideig nem megyek vissza dolgozni. Az évek során, tudtunk spórolni, illetve Mick annyit keresett, hogy akár soha többet nem kellett volna munkába állnom. Természetesen ezt élből elutasítottam. Még a költözésünk utáni év tavaszán szerettem volna új munkahelyet találni. Azonban keresztül húzták a számításaimat. 

Március 22-én, a születésnapunk estéjén, Mick letérdelt elém, hogy feltegye nekem a nagy kérdést. Legalábbis megpróbálta, de a mondat feléig sem jutott. Nagyon magas hangon rávágtam az igent. Aznap este foganhatott meg egy apró kis élet, a szívem alatt.
Nem terveztük, de amikor megtudtuk, hogy gyermeket várunk, madarat lehetett volna velünk fogatni. Ahogy az újdonsült nagyszülőkkel és nagynénikkel is, miután megosztottuk velük a nagy hírt. A családjaink női tagjai elhullajtottak jó néhány könnycseppet, de a férfiak is elérzékenyültek, csak próbálták titkolni. Több-kevesebb sikerrel. 

Augusztus kellős közepén, tikkasztó hőségben, nem a legkellemesebb nagy pocakkal létezni, ráadásul még a konyhában is állni egész nap. Bár a decemberi időpontig, amikorra kiírták szülést, még rengeteg idő volt, a pocakom már így is akkora volt, amely már kellemetlenségekkel jártak. De úgy voltam vele, ez legyen a legnagyobb problémám. 
Az egész napos főzésnek meglett az eredménye, mindenki elégedetten, jól lakva ült az étkező asztalnál. Corinnaék átjöttek hozzánk vacsorázni, majd az étkezés után átvonultunk a nappaliba. Mick anyukája többször is morfondírozott azon, hogy milyen lesz, amikor már az ő drága kis unokája is megszületik. Mickkel összemosolyogtunk. Akkor még senki nem tudta, rajtunk kívül, hogy két aprócska csodával gyarapodik a családunk. De erre majd csak akkor derül fény, mikor kisfiaink a világra jönnek, akiket a legnagyobb szeretetben és boldogságban várunk. 

Hálás vagyok az életemért. 

2019. 01. 11.

Sziasztok!

Szeretném megköszönni Neked, aki ezt olvassa, hogy olvastad a történetemet!  ❤
Hálás vagyok minden egyes megtekintésért, csillagozásért illetve kommentért. Számtalan alkalommal gondoltam arra, hogy abbahagyom az írását, de mindig kaptam a pozitív visszajelzéseket, amelyek arra ösztökéltek, igenis fejezzem be. És ez, több mint egy évvel az első rész feltöltése után, meg is valósult. Aminek rettenetesen örülök. Tudom, hogy messze nem tökéletes. De úgy érzem, hogy részről részre sikerült egy kicsit fejlődnöm.

Külön köszönettel tartozom azoknak, akik minden rész végén, akár a komment szekcióban, akár privátban, de megosztották velem az érzéseiket. ❤
A jövőbeli terveim szerint, folytatom a Charles Leclerc-es történetemet, illetve, hatalmas Harry Potter fan lévén, tervezek egy néhány részes Charlie Weasley fanfictiont. :)

Érdekességek:

Megtekintések száma a történet befejezéséig: 14 633
A csillagok száma a történet befejezéséig: 964 
Részek száma: 40
Oldalak száma (A4-es oldalban nézve): 236
Szavak száma: 115 270
Karakterek száma: 750 702
Megtekintett Mick Schumacher-es képek száma: megszámlálhatatlan 

Köszönöm, hogy velem tartottatok és remélem a későbbi történeteimben is örömeteket fogjátok lelni! ❤

Puszi: azosszesnevfoglalt