*Mick Schumacher*

Istenem de izgulok! Evy barátnői épp most jöttek ki sietősen az iskola kapuján és felém tartanak. Ő hol van?!

- Mindjárt jön, ne vágj ilyen fejet! - nevetett ki az egyikük. Azt hiszem ő Luca. Neki van a legnyersebb stílusa a hármójuk közül. Ez már ennyiből is lejött. 

- Köszönöm lányok! - néztem rájuk hálásan.

- Ugyan már! Evy a barátnőnk és azt akarjuk, hogy boldog legyen. És veled, szerintünk az lehet. - mosolygott rám Fruzsi. - De mi már megyünk is, nehogy megzavarjuk a nagy találkozást. 

- És ajánljuk, hogy ne szúrjátok el! Nehéz volt ám téged elérni. - már épp indultak volna, mikor Luca megtorpant és közelebb lépett hozzám - Még valamit... Ha meg mered bántani és akár csak még egyszer miattad fog sírni, kitekerem a nyakad! Fogtad? - bökött bele a vállamba fenyegetően.

- Soha nem ártanék Neki! Szánt szándékkal biztos, hogy nem. - biztosítottam az előttem álló lányt. 

- Nagyon helyes! Amúgy nagyon szurkolok, sok sikert Mick! - váltott át rögtön őrült vigyorgásba, ezután pedig otthagytak. Kemény csaj, csípem. 

Miután elmentek a lányok, egyedül maradtam a gondolataimmal. Vajon mit fog szólni? Remélem örülni fog nekem. Fruzsi elmondása szerint nagyon hiányzom Neki de ezen a héten már nem látták szomorkodni. Túllépett volna? Hisz, hosszú hetek teltek el, ami alatt egy árva szót sem váltottunk. Azonban én annál többet gondoltam Rá. Minden gondolatomat csak Evelyn töltötte ki. A szemei és az, ahogyan rám nézett velük. Olykor szégyenlősen, de mindig érdeklődően. Nem tudtam olyan témát felhozni, ami ne érdekelte volna. Még azt is végighallgatta, amikor az unalmas mérnöki adatokat ecseteltem Neki, ami még engem is untat.
Hiányzott az a finom kamilla illata. Képes voltam ilyen ízű teát is venni, pedig nem szeretem. Csakhogy egy kicsit érezzem az illatát, de a hatást nem értem el. Nem ugyan az volt és nem az Ő mámorító illatát szívhattam be, miközben szorosan ölelem. 
Imádom zavarba hozni. Egyszerűen zabálnivaló, ahogy elpirulva lehajtja a fejét vagy félrenéz és zavarában hebeg-habog mindenről. Vajon Ő is ilyen jól szórakozott, mikor először megszólítottam? Kétlem. Aranyosan próbált segíteni, amiért akkor, és persze most is, borzasztóan hálás vagyok. 
Az elmúlt hetekben nagyon magamba fordultam. Nem találkoztam a barátaimmal. Csak ha nagyon muszáj volt, akkor mozdultam ki otthonról. Soha nem engedtem könnyen magamhoz senkit. Már egészen kisgyerekként sokat kellett csalódnom. A "barátaimban", akik csak azért játszottak és beszélgettek velem az iskolában, mert a szüleik hasznot láttak a kapcsolatunkban. Többször érzem, hogy a nevem hátrány inkább, mint előny. De a büszkeségemet még az ilyenek sem tudják csökkenteni. Azonban egy falat húztam magam köré, ami mögé csak kevés ember láthat be. A családom, a pályán belüli közeli barátaim Harrison és Joey, és az azon kívüli legjobb barátom, Matteo. És most már Evelyn is. A többi ember, a velem egykorú srácok, akikkel tartom a kapcsolatot, csak felületesen ismernek. Voltak akik az évek során lekoptak. Őket nem én érdekeltem, hanem a jól csengő Schumacher név. Ahogy nőttem fel, úgy egyre könnyebben tudtam már különböztetni azt, hogy ki akar érdekből barátkozni velem és ki nem. Nos, a lányok terén ezt még gyakorolnom kell... De ha Evelynnel most minden jól alakul, akkor talán már nem kell ezzel a kérdéssel foglalkoznom... Talán. Remélem, hogy így lesz!
Láttam anyán, hogy szenved. Szenved mert én rosszul érzem magam. Talán őt jobban sajnáltam, mint saját magamat. Tény, apa balesete óta nem voltam ennyire megborulva. Persze az egy egészen más fájdalom volt... Azt hiszem egy hét telhetett el, mikor anya és Gina megunták, hogy élőhalottként mászkálok és az egyik reggel berontottak a szobámba. Elhúzták a sötétítőket és kitárták az ablakokat... Márciusban! Á nem fagytam meg azonnal... De nem igazán érdekelte őket, mert állításuk szerint olyan "áporodott kan szag van, amit nem lehet kibírni" és, hogy állítólag ez a "jellegzetes, büdös Mick-szag már terjeng az egész házban". Hát ha ők mondják... Én nem éreztem. A takarót is próbálták leráncigálni rólam, miután a fejemre húztam azt, de nem adtam. Úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Így hát csak megegyeztünk abban, hogy legalább a fejemet kidugom. Sejtettem mit akartak ezzel elérni. De nekem egyáltalán nem volt kedvem lelkizni. Mondjuk nem sok választásom volt. Két makacs nővel szemben semmi esélyem nincs és nem is lesz soha. Addig nem mentek ki, míg el nem meséltem nekik mindent. A hazugságomat és annak következményét. Hogy milyen nagy hatással volt rám már az első pillanattól kezdve és, hogy soha nem éreztem még ilyet senki társaságában sem. 

- A kisöcsém szerelmes!!! - kezdett el visongani Gina és a szoba közepén felemelt kézzel ugrálni.

- Sokra megyek vele, ha egyszer Ő nem kíváncsi rám... - motyogtam. 

- Fiam! Ha fontos neked ez a lány, akkor igenis küzdj érte! Hát így neveltünk?! Hogyha egy kis nehézség adódik te máris feladd?! - vont kérdőre anya, ami egy kis lelket öntött belém.

- Nem. - néztem rá. 

- Akkor itt a telefonod és írj Neki te majom! - adta a kezembe a nővérem a készüléket. Jó ideje nem nyomkodtam ezért elég sok értesítésem jött. Rengeteget írtak a barátaim, hogy mégis hova tűntem, valamint számtalan engedélykérésem is volt. Azonban egy kitűnt a a többi közül. Egy magyar név. Horváth Fruzsina. Mikor elolvastam az üzenetét, majd kiugrott a szívem a helyéről. Ennek az eredménye pedig az lett, hogy most itt állok a márciusi hidegben, annak a lánynak az iskolája előtt, akiért megőrülök.

A gondolataimat A Lány megjelenése szakította félbe. Istenem de szép! Sokkal gyönyörűbb, mint amire emlékeztem. Nem látott még meg, hisz folyamatosan lefelé nézett. Gyerünk, nézz fel szépségem! Nézz rám! Az idegtépő várakozásban hirtelen rám emelte tekintetét és mély döbbenetet láttam rajta. Pontosan erre a reakcióra számítottam. Egy ideig nem mozdult, majd nagy nehezen elindult felém. Nos, a kezdés kissé bunkóra és nyersre sikeredett, de az apró kis mimikájából tudtam, hogy nem akart az lenni. Csak így sikerült. Mindent elmagyaráztam neki és persze azt sem hagyhattam ki, hogy lássam a piruló arcát. Így egy kicsit rájátszottam, hogy milyen érdekes egybeesés a barátnői és a követőink neve között.
Miután színt vallottam, a legnagyobb örömömre Evelyn hozzám bújt. Nem tudom, hogy én szorítottam-e jobban Őt, vagy fordítva. Mindenesetre nagyon jól esett. Az oly annyira hiányolt kamilla illata megcsapta az orromat. Még többet és többet akartam érezni belőle ezért a hajába fúrtam a fejem és mélyen beszívtam az illatát. Igyekeztem minél többet elraktározni, hogy amikor elválunk, akkor is érezhessem. Sajnálatomra ez elég hamar bekövetkezett, de miután könnyes szemekkel elmondta az aggodalmait, nem bírtam nem megcsókolni. Ezzel is próbáltam biztosítani Őt arról, hogy nem fog bennem még egyszer csalódni. 
Mikor elváltunk egy fiút láttam meg a kapu előtt. Elég furán méregetett minket. Valahogy nem tetszett a tekintete és ezt próbáltam Evy tudtára is adni, de a lány nem hagyta, hogy befejezzem. Ilyen szenvedélyesen még soha nem csókolt meg. Ezúttal nem volt jelen az a zavarban lévő, szégyenlős lány, akit meg tudnék zabálni, annyira cuki. Most egy egészen más oldalát mutatta meg, amit szintén fel tudnék falni, csak egészen máshogy és más miért... De ez még korai lenne, így gátat kellett szabnom a perverz gondolataimnak. Mikor elhúzódott tőlem, mintha ugyan azt láttam volna az Ő szemeiben is.
Végül elmondtam Neki azt, amit akartam de megnyugtatott, hogy ő csak az egyik osztálytársa, aki nyomul Rá. Bevallom, hogy egy picit elöntött a féltékenység de ez hamar elpárolgott, amikor elmesélte, hogy lekoptatta. Azonban, mikor utoljára hátranéztem, a srác még mindig ugyan ott állt és minket nézett. Vajon miért van rossz előérzetem vele kapcsolatban?!
Az igényeltnél kevesebb időt tudtunk együtt tölteni. Ettünk valami finomságot, aminek a nevére már emlékszem. Közben pedig végig az járt a fejemben, hogy be kellene vallanom az érzéseimet. De hogyan? És nem korai ez még? Vajon viszonozni fogja? Mikor észbe kaptam már a metró megállóban álltunk. A francba is. Légy már férfi Mick! Addig húztam az időt, hogy a következő metróval muszáj volt elmennem. Megkaptam a búcsúcsókom és a következő kép már az volt, hogy metrón állok. Most vagy soha!

- Evelyn! Szeretlek! - az ajtók bezárultak és elhagytuk az állomást. A legtöbb, amit tenni tudtam az az, hogy mosolyogtam, mint a tejbetök. Egy szerelmes kisfiúnak éreztem magam, aki most vallotta be az élete legszebb nénijének, hogy feleségül fogja venni... De abban a pillanatban az voltam. Egy szerelmes kisfiú. Remélem nem sokkoltam le nagyon és nem áll még mindig ott.

*Lendvai Evelyn*

Hogy... Hogy mit mondott?! Azt mondta, hogy szeretlek? Tényleg jól hallottam? Biztos csak félrehallottam, hisz nagy volt a hangzavar. Igen, erről lehet szó. 
Legalább 5 percig ott álltam mozdulatlanul és ez alatt az idő alatt vagy ötszázszor végigpörgettem ezt a jelenetet. Ahogy egyre inkább jutott el a tudatomig az utolsó hozzám intézett szava, annál inkább vigyorogtam. AZT MONDTA, HOGY SZEREEET!! ÚRISTEN! Igen nagy erőfeszítésembe tellett, hogy örömömben ne toporzékoljak visítva.
Annyi adrenalin volt bennem, hogy a maratont is képes lettem volna teljesíteni. Annak érdekében, hogy azt a rengeteg energiát, ami felszabadult bennem, levezessem valahogy, a buszozás helyett inkább a gyaloglást választottam. A hazavezető út felét szinte futva tettem meg, a másik felében inkább szökdécseltem de, amikor hazaértem még mindig pörögtem. Mit tesz velem ez a fiú? A szüleimet otthon találtam és azonnal el kellett mondanom nekik mindent. Először meglepte őket a jókedvem de csak mosolyogva hallgattak végig. Elhadartam nekik mindent. Elejétől a végéig és néha csak úgy belevisítottam a közepébe. Persze a szenvedélyesebb részeket kihagytam. Apát is és magamat is megkíméltem a kínos szituációtól. Talán majd anyának külön. Miután végeztem az élménybeszámolómmal valamelyest lehiggadtam de még mindig fülig ért a szám. 
A lányok! Te jó ég a lányok! Meg kell köszönnöm nekik és már biztos, hogy várják a szaftos sztorit. Anyáékkal közöltem, hogy muszáj beszélnem a Lucáékkal és már ott sem voltam. Miközben száguldottam a szobám felé, még hallottam halkan apa hangját, így megtorpantam és odanéztem. 

- Kétségtelen, a lányunk szerelmes. - karolta állt anyát én pedig csak mosolyogni tudtam. Ha lehet, még jobban. Igen, igaza van. Szeretem Micket. Ez csak szerelem lehet, amit érzek...

Csodálatos ötlet jutott az eszembe, amivel biztos, hogy felhúzom a barátnőimet egy kicsit. Csak nehogy belenevessek. Gyorsan csoportos hívást kezdeményeztem és próbáltam közömbös hangszínt felvenni. Szerintem egész jól sikerült. 

- Hali. Na mizu? Sikerült találni ajándékot?

- Szia. Mmm... Nem, nem láttunk semmi szépet. - kezdte Fruzsi - És neked, hogy telt a délutánod? - érdeklődött talán kicsit izgatottabban, mint szerette volna. 

- Fhuu ne is mondd, most értem haza...

- Ó komolyan?! És mit csináltál ennyi ideig? - kapcsolódott be Luca is. 

- Hát miután ti otthagytatok, ráérősen kezdtem pakolászni meg ugye elmentem mosdóba is. Épp pakoltam be a szekrényembe, mikor a kémia tanár jött velem szembe a folyóson. Szinte tudtam, hogy valamit rám akar majd sózni és így is lett. Megkérdezte, hogy ráérek-e most, mert segíthetnék neki pakolni a szertárba. Úgy voltam vele, hogy ha már úgysincs dolgom inkább csinálok valami hasznosat, minthogy itthon búslakodjak. Valamikor ötkor sikerült eljönnöm. Egyébként meglepődnétek, hogy milyen jó fej az a nő! Csak órákon egy hárpia... - mosolyogtam ravaszan. A vonal másik végén döbbent csönd. Már éppen megszólaltam volna újból, mikor Fruzsi feletette azt a kérdést, amire számítottam. 

- És... és nem várt rád senki kint? - kérdezte félve. 

- Nem. Miért kinek kellett volna várnia? - tettem a hülyét. Még nagyobb csönd.

- Az a nyomorult! - kezdte idegesen Luca. - Nem volt képes megvárni?! Hát ennyire voltál neki fontos?! Megfogom ölni! És téged is Lendvai Evelyn! Hogy lehetsz ekkora világi nyomorék? Elintézzük neked életed találkozását és sikerül elcseszned! Tudod mennyi munkánk volt benne?! El sem tudod képzelni. Míg felkerestük azt Szőke szerencsétlent, vagy három évet kellett várnunk, hogy válaszoljon is! És nem volt ám könnyű úgy csinálni, hogy ne fogj szimatot és, hogy mindenkinek jó legyen az időpont! De az eredeti dátumot is át kellett rakni miattad, mert akkor találod ki, hogy családi programra mész. De ezért még nem akadtam ki, töltődjé' fel. De ez most sok! Hát milyen kibaszott melodráma ez?! - eddig bírtam és felkacagtam. Én meg már azt hittem nagyobb csönd nem is állhatna be. 

- Te most szívattál minket?! 

- Igeeeen! - nevettem. - És IMÁDLAK TITEKEEET!!! -sikítottam bele a telefonba. - Ti vagytok a világ legjobb emberei! Ha ti nem lennétek, én már elvesztem volna...

- Te kis... De mesélj! - mondták a végét nevetve, szinte egyszerre. 

Ha lehet, még nagyobb extázisban meséltem el nekik. Szinte láttam, hogy őket is ugyanúgy felcsigázta ez az egész, mint engem. Valahogy úgy képzelem, hogy vagy az ágyukon fekszenek vagy járkálnak a szobájukba és közben úgy vigyorognak, hogy már biztos fáj az állkapcsuk. 

- Ésésésés azt mondta, hogy szeret! - kiáltottam bele a telefonomba. - Értitek? Azt, hogy szeret! Engem! SZERET ENGEM! - szinte már sírtam a boldogságtól. Kívülről biztos, hogy olyan kínosan viselkedtem, mint egy kamaszlány, aki meglát az utcán egy hírességet, akiért úgy odavan. De szerencsére ez engem pont nem érdekelt. És a lányokat sem, mert pontosan úgy viselkedtek, mint én.

- És viszonoztad? - kérdezték izgatottan.

- Nem tudtam, mert pont akkor mondta, mielőtt elment volna a metró. 

- Lehet, hogy félt előbb mondani...

- Lehet, de talán nem is baj. Így is sokkot kaptam! Biztos, hogy nem tudtam volna rá válaszolni. - nevettem. - Meg szerintem nem is mertem volna...

Kismilliószor megköszöntem még nekik. Soha nem tudom majd meghálálni. Ők azt mondták, hogy az bővel elég lesz nekik, ha nem szúrjuk el Mickkel. Igyekezni fogok tiszta szívemből.
Majd egy órával később az asztalomnál ültem és matek házimat próbáltam írni, mikor megrezzent a telefonom. A tollamat azonnal eldobtam és a kezembe vettem a készüléket. Reméltem, hogy Ő az. És nem kellett csalódnom. Csak egy rövid üzenetet hagyott, hogy késik a járata és emiatt csak késő este fog hazaérni. Megígérte, hogy holnap felhív mert ma már nem akar zavarni. Zavarni?! Ez megőrült? Gondolkodás nélkül felhívtam, de ő kinyomott. A másodperc törtrésze alatt minden átfutott az agyamon. A női agy... De egy perc sem telt el és visszahívott. De cuki Istenem, hát nem akarja, hogy sok legyen a telefonszámlám...

Hát... Ami borzalmasan nagy lett volna. Két és fél órát beszéltünk folyamatosan. Annyira dobogott végig a szívem, hogy többször azt hittem, hogy kiugrik a helyéről. Azonban egyikünk sem említette meg azt a nagy dolgot... Én nem mertem és lehet, hogy Ő sem. Vajon mit érezhet és gondolhat most? 

2017. 08. 29.

Sziasztok!
Itt a hetedik rész! Megírtam Mick szemszögéből is a "nagy találkozást", amit rövidre terveztem, csak nem jött össze... :D Kérlek írjátok meg, hogy hogy tetszett az Ő szemszögéből is, hogy a jövőben írjak-e még vagy sem. 
Köszönöm, hogy elolvastátok! :) :*