Csodálatosan telt a családi napunk. Korán reggel indultunk el, felvettük a nővéremet, Dórit is és körülbelül kilencre leértünk Szegedre. Mama már a kapuban állt és várt minket. Ahogy leparkoltunk azonnal kiszálltam a kocsiból és a nyakába ugrottam. Nagyon hiányzott már. Szorosan magához ölelt majd a válla egy kicsit megrázkódott. Kétségtelen, hogy neki is hiányoztunk.
Nem kellett csalódnom abban, hogy esetleg a nagyi nem készített nekünk valamit szeretettel. Sőt, bent az asztalon három gőzölgő tepsi várt bennünket. Hát mikor kelt fel, hogy ezeket mind elkészítse?! Az ízük meg... Valami isteni volt!
Jól esett egy kicsit kikapcsolódni. Nem gondolni a továbbtanulásra, a jövőmre, Rá... Csak egyszerűen élvezni azt, amitől annyira szerencsésnek érzem magam. A családom társaságát. Mamának nem meséltem Mickről és a hiánya okozta fájdalmamról. Nem akartam, hogy aggódjon értem. Azonban Dóri átlátott rajtam. Természetesem nem úsztam meg a vallatást, amikor kettesben maradtunk. Mindent elmondtam neki és ő megértően végighallgatott.

- Jaj húgi... Úgy sajnálom! Bárcsak tudnék adni valami nagy-tesós tanácsot de ismersz... Azzal csak rosszabbul járnál...

- Már az is elég, hogy kiönthettem a szívem. Nem szívesen beszélek róla, de ha már belekezdek, utána sokkal jobban érzem maga. - mosolygok rá.

Késő délután indultunk haza. Nehéz volt elköszönni a nagymamámtól. Ki tudja, hogy mikor fogunk újra találkozni. Kifáradtan és boldogan értünk haza. Hamar el is mentem fürdeni és bebújtam a biztonságot nyújtó ágyamba. Azt hiszem megdicsérhetem magam mert csak ekkor jutott eszembe Mick, amitől egy kicsit el is keseredtem. De szerencsére az álom megmentett attól, hogy tovább jártassam az agyam feleslegesen.

Új nap. Új lehetőségek. A mai felkelés már nem sikerült olyan jó, mint hétfői de azért nem panaszkodhatok. Kínkeservesen kivergődtem az ágyból és elintéztem a reggeli teendőimet. Anyát, mint mindig, a konyhában találtam meg a kávéja és a laptopja társaságában. Amint meglátott mosolyogva köszöntött.

- Látom ma is jó kedved van.

- Igen, köszönöm a tegnapi napot! Nagyon jól éreztem magam.

- Ugyan már! Mindannyiunkat szüksége volt már erre.

Gyorsan összeszedtem magam az iskolára. Feldobtam egy kis sminket és befontam a hajam. Felvettem egy világos színű nadrágot, egy világoskék pólót és egy fekete kardigánt. Mikor belenéztem a tükörbe egy csinos, magabiztosnak tűnő lány nézett vissza rám. Határozottan elégedett vagyok a mai napi megjelenésemmel. Végre nem úgy nézek ki, mint egy félhulla.
Mikor beértem a termünkbe, Bencétől kaptam egy lesújtó pillantást de ez csak még jobban arra ösztökélt, hogy hatalmas mosollyal köszönjek mindenkinek. Lehuppantam a helyemre és nem sokat kellett várnom, hogy Fruzsi is megérkezzen. Szinte rögtön utána Luca is betoppant és miután levágta magát elénk, hátrafordult.

- Szejasztok! Na milyen volt tegnap, Evy?

- Nagyon jó. Igazán jól éreztem magam és szerintem híztam vagy 10 kilót... - nevettem el magam. - Ó apropó! Nektek is hoztam, ne csak én hízzak el! - húztam ki a táskámból a gondosan bedobozolt sütiket.

- Ezaz! Boldogsághormon!! - csillant fel a szeme Fruzsinak. - Köszike! Milyen ízűek?

- Van almás pite, kávés és diós. - de mire ezt végigmondtam az egyiknek a felét már el is pusztította.

- Hogy tudsz reggel ilyeneket enni? - hüledezett Luca.

- Most mé'? - reagált teli szájjal. Igazán fantasztikus látvány tárult elém a szájából. - Az édesség mindig lecsúszik.

Én csak nevettem rajtuk de az örömöm nem tarthatott sokáig ugyanis a tanár becsapta maga mögött az ajtót. Azonban nem az, akinek kellett volna...

- Jó reggelt fiatalok! Sajnos a biológia tanárnőtök lebetegedett ezért én helyettesítem őt. Foglaljátok el magatokat! Tanuljatok valamit mert a nyakatokon van az érettségi!

Most ezért jöttem be első órára?! Érdemes volt... Legalább a lányok megakadályozzák, hogy felidegesítsem magam feleslegesen. Utálom, mikor szükségtelenül kell bejönni első órára. De hát mi tévő lehetnék?! Szépen befogom a számat és elfoglalom magam, ahogy a tanár javasolta.

A lányok elmesélték a tegnapi napot de semmi érdekes nem történt. Viszont eszembe juttatták, hogy ma matekból dolgozatot írunk. Te Jóisten! Teljesen kiment a fejemből és a következő óránk matek lesz. Hát ezért kellett bejönnöm! Hogy át tudjam nézni gyorsan az anyagot. Máris nem szidtam a hiányzó tanárunkat, hogy előbb is betelefonálhatott volna a suliba, hogy ne számítsanak ma rá... Mázlim van, hogy Luca matekzseni és tudott segíteni, hogy valamennyire fel is fogjam azt, amit olvasok. Ilyen hamar sem telt el még egy órám sem és kíméletlenül jött a mumus. A tanárnő nem húzta az időt, felírta a táblára a megoldandó feladatot és leült a tanári asztalhoz. Hát, valahogy megírtam... Remélem megvan a kettes. Sosem szerettem ezt a tantárgyat, mindig is értelmetlennek tartottam a tananyag nagy részét.

A következő négy órának sem volt semmi értelme ugyanis, amelyik érettségi tantárgy, annál nem volt tanár. A többi meg... Csak töltelék, mint például a tesi. Amit női gondokra panaszkodva ki is hagytam. Még jó, hogy férfi tanárunk van, aki nem szól érte... Ahogy közeledtünk a nap végéhez a lányok egyre inkább fészkelődtek de, mikor rákérdeztem, hogy mi van velük csak hárítottak. Tudom, hogy furcsa és helyenként igen hóbortos barátnőim vannak de ez a viselkedés még nekem is szokatlan.
Amint kicsöngettek az utolsó óránkról, ők voltak az elsők, akik elhagyták a termet. Én a szokásos tempóban összepakoltam a felszerelésemet és kiléptem a teremből, de Luca és Fruzsi már kabátban álltak a szekrényeink előtt.

- Még gyorsan elugrom a mosdóba aztán mehetünk. - szóltam oda nekik de valamit láttam a szemükben.

- Sajnos mi sietünk, el kell mennem az öcsémért és utána megyünk...

- Megyünk neked szülinapi ajándékot nézni... - vette át a szót hirtelen Fruzsi.

- Szülinapi ajándékot? Hisz addig még van egy csomó idő. De csak pár percről van szó és akkor egy darabig mehetünk együtt.

- Előre tervezünk! - vágta rá Luca. - Tényleg muszáj sietnünk, majd holnap megvárunk, ígérem. Puszi! - és azzal ott sem voltak. Hát ezekbe meg mi ütött?! Mindegy. Akkor hallgatok zenét. Az átlagosnál komótosabban pakoltam el a holmijaimat és öltöztem fel. Most nem várt rám senki, hogy siessek. Mikor elkészültem a vállamra csaptam a táskámat és elindultam a kijárat felé. Az összegubancolódott fülhallgatóm zsinórját próbáltam szétszedni, mikor kiléptem a kapun. Azonban nem jutottam pár lépésnél messzebb, mivel nem ment együtt a járás és a fülhallgató helyrepofozása. Még, hogy a nők egyszerre több dologra is tudnak figyelni... Amint megálltam, egy perc alatt sikerült megcsinálnom. Bedugtam a fülembe és indulásra készen álltam, mikor felnéztem... A lábam pedig azonnal földbe gyökerezett. Te szent szar! ITT VAN! Pontosan előttem állt és engem figyelt. Annak ellenére, hogy viszonylag messze volt tőlem, szín tisztán láthatta rajtam a döbbenetet. Na meg, egy jó ideig nem mozdultam csak néztem őt. Nagy nehezen mozgásra bírtam a lábaimat. Reszkettem, mint a kocsonya. Mit mondjak neki? Egyáltalán, hogy köszönjek? Mosolyogjak vagy ne? Mit tegyek? Mit mondjak? Mit mondjak? MIT MONDJAK?! És itt van...

- Te meg mit keresel itt? - csúszott ki cseppet sem kedvesen a számon... Miért vagy ilyen hülye Evelyn?! Na nem ezt kellett volna mondanod... Kezdésként semmiképpen sem.

- Hozzád jöttem. - mosolygott rám kedvesen.

- Sejtettem... De miért? És egyáltalán hogy találtál meg?! - olyan zavart és értetlen voltam, mint még soha.

- Hát ez egy vicces történet... Emlékszel az első randinkra? - bólintottam. Hogyan is tudnám elfelejteni?! - Na akkor biztos azokra lányokra is, akik követtek minket a cukrászdába. Nagyon ijesztő, de megtaláltak Facebookon. Persze bejelölni nem tudtak ezért csak üzenetet írtak. Napokig nem vettem észre de frászt kaptam, mikor megláttam a képeiket, hogy mégis hogyan tudtak megtalálni. De tudod mi az érdekes? Azt mondták, hogy ismernek téged. Hmm hogy is hívják őket?! Á megvan! Luca és Fruzsi. Véletlenül nem így hívják a legjobb barátnőidet, akikről meséltél nekem?

- D-de igen... - néztem el. - És mit akartak?

- Elmesélték, hogy aznap, mikor elutaztam te eljöttél a reptérre elbúcsúzni, de már nem találtál meg. És, hogy nem akarsz vagy mersz írni nekem, az újabb csalódás félelme miatt... Tudod ez a két lány nagyon aggódott érted és megkerestek, hogy "azonnal toljam vissza a seggem Magyarországra ha jót akarok magamnak" - mutatott idézőjeleket a levegőben miközben nevetett. Ez biztos csak Luca írhatta... - Persze hozzátették, hogy csak akkor jöjjek ha komolyan is gondolom veled. És most itt vagyok. Azért Evelyn, mert rettenetesen hiányoztál nekem. Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rád! - nézett mélyen a szemembe.

A könnyeim utat törtek maguknak. Egyszerűen nem tudtam mit mondani. A szavak itt kevesek voltak ahhoz, hogy leírják azt a döbbenetet és boldogságot, amit abban a pillanatban éreztem. Minden olyan elhatározásom ellenére, hogy el kell felejtenem őt, most, hogy itt áll előttem teljesen elgyengültem és a karjai közé bújtam. Olyan erősen szorítottam magamhoz és fúrtam a fejem a mellkasába, hogy Mick egy halk nevetést hallatott. Hosszú percekig csak így álltunk. Szótlanul, közben pedig simogatta és puszilgatta a fejem. Tudtam, hogy hiányzott, de most, hogy visszakaptam őt, rájöttem, hogy mekkora szükségem is van rá. Az érintésére, a mosolyára, az illatára, a támogatására. Egyszerűen csak rá. Könnyes szemekkel néztem fel, miközben még mindig a mellkasán pihentettem a fejem. Mosolyogva lenézett rám és végigsimított az arcomon, amibe beleborzongtam. Csukott szemmel élveztem, hogy az arcomat cirógatta. Ebből erőt gyűjtöttem, hogy el tudjak távolodni tőle. Nagy nehezen sikerült is és újból egymással szemben álltunk. De most már sokkal közelebb, mint azelőtt.

- Borzalmasan hiányoztál Mick! - mondtam gyengén. - Akartam neked írni, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Olyan messze voltál tőlem. Nem lett volna értelme... - hajtom le a fejem de azonnal az állam alá nyúl és kényszeríti, hogy ránézzek.

- Lehet. De lehet, hogy nem. Ami kettőnk között kialakult az semmiképpen sem értelmetlen. - hajolt közelebb hozzám és szinte már a számra suttogta a szavakat miközben folyamatosan tartotta a szemkontaktust. - Én csesztem el és én is fogom helyrehozni. Mert te vagy az egyik legfontosabb ember az életemben. És elhiheted, hogy nem sokan állnak hozzám közel. - ezután pedig megszüntette a maradék távolságot is, ami kettőnk között volt.

Olyan hevesen és mohón csókolt, hogy a lábam is beleremegett. Ha nem tartott volna erősen biztos, hogy összeesek. Kipirultan váltunk el egymástól, miután már nem maradt több levegőnk. Ám nem tudtam a szemébe nézni. Csak a csodás ajkait voltam képes bámulni, amiket épp szavak hagytak el. Azonban én egy szót sem hallottam meg belőle. Nem is szenteltem neki nagy figyelmet és ezúttal én tapadtam a szájára. Mick persze egy percig sem tiltakozott ellene. Képesek lettünk volna felfalni egymást ott helyben, az iskola előtt. De muszáj volt összeszednem magam, hogy vissza tudjam fogni magam és le tudjak állni. Talán ezt nem itt kellene csinálnunk... Lassan sikerült elválnom tőle és a szemébe néznem, amiben egy kis vágyat és szórakozottságot véltem felfedezni.

- Huuu... Tényleg hiányoztam... - nevetett fel. Persze zavarba jöttem... Miért csinálja mindig ezt velem?!

- Mmm... Amúgy mit is mondtál az előbb? Mással voltam elfoglalva és egy szót sem hallottam belőle.

- Csak azt, hogy ki az a srác? Elég furán méreget minket... De hát ha neki jól esik... - bök a fejével a bejárat felé. Istenem ezt a perverz gyökeret.

- Bence, az egyik osztálytársam... De ne is foglalkozz vele. Menjünk inkább. - csúsztattam a kezemet az övébe és elindultunk. A német azért még utoljára hátranézett.

- Elég csúnyán néz rám. Csak nem bejössz neki? - kérdezte egy kicsit... féltékenyen?

- De... - sóhajtottam. - Néhány napja a maga módján udvarolni próbált, vagyis egy paraszt volt, én meg elküldtem a francba... Nem nagy sztori. Ha azzal nem, talán majd az előbbi műsorunkkal felfogja, hogy hagyjon békén. - mosolygok rá.

Mickkel nem mentünk messze az iskolától. Azt mondta bármit megadna, hogy az egész napot együtt tölthessük de ma este vissza kell utaznia és azt sem szeretné, hogy miatta ne legyen időm készülni holnapra. Kiderült, hogy már tegnapra tervezték ezt a találkozót csak én elutaztam. Szóval ezért reagáltak ilyen furcsán tegnap a lányok... Hihetetlen. Már egy hete készültek a Nagy Napra erre én meg keresztbe húzom a számításaikat. Az egyik szemem sír a másik meg nevet. Tökéletes volt a tegnapom de így egy napot elszalasztottam Vele. De megnyugtatott, hogy majd bepótoljuk. Többszörösen is. Amit én már most várok.

Alig néhány órát töltöttünk csak együtt. De minden percét kiélveztük. Elmesélte, hogy a nővére és az anyja folyamatosan unszolták, hogy írjon nekem de nem mert. Ő is attól tartott, amitől én. A visszautasítástól. Milyen bolondok vagyunk!
Mivel ma még nem sok mindent ettünk, meghívtam egy kürtöskalácsra, amire igen furán nézett.

- Az illata tetszik de... Én ilyet még soha nem láttam. - méregette tovább a fahéjas csodát.

- Nagyon fincsi, kóstold meg! - én már javában ettem a sajátomat. Miután megízlelte az első falatot, felcsillant a szeme és hamarabb megette, mint én. Pedig előnyből indultam...

- Kapaszkodj! Ezt nyáron fagyival is lehet kapni.

- Nem mondod? - tátotta el a száját. - Mindenképpen meg kell kóstolnom. - bólintott egyet, mintha csak egy kihívást fogadott volna el. Jó tudni, hogy van valaki, aki annyira szeret enni, mint én.
Sajnos idő volt így visszasétáltunk a metróhoz. Hagytunk elmenni vagy hármat, annyira el voltunk foglalva egymással. A következővel viszont muszáj volt elmennie...

- Ugye fogunk beszélni? - kérdeztem szomorúan.

- Persze, hogy fogunk. Minden nap! Amikor csak időnk engedi. Majd igyekszem elérni, hogy egy kicsit úgy érezd, hogy együtt vagyunk. - nézett le rám kedvesen.

- Hát, azért ne küldj selfiet, mikor épp a WC-n vagy... - gondolkodtam el.

- Ebben megegyezhetünk! - elnevettük magunkat. A kijelző jelezte, hogy egy perc múlva érkezik a szerelvény.

- Már most hiányzol! - ölelem át.

- Nemsokára újra találkozunk! Ígérem! - kapom meg az utolsó csókomat. Ki tudja, mikor kapok újra másikat, szóval kiélveztem minden pillanatát. A metró megérkezett, ő pedig odaállt az ajtóhoz. Utoljára szállt fel és megállt, pontosan velem szemben. Csak éppen az ajtó két oldalán álltunk. Mintha az idő megállt volna és mi csak egymást figyeltük. Utoljára szólásra nyitotta a száját.

- Evelyn! Szeretlek! - az ajtók bezárultak és a metró elhagyta az állomást. Rajta, azzal a fiúval, aki az imént vallott szerelmet nekem.

2017. 08. 27.

Sziasztok!
Remélem tetszik nektek a hatodik rész! Hagyjatok nyomot magatok után. Véleményt, kritikát, valamit. :)
Köszönöm, hogy elolvastad!
Legyen szép estétek! :*