Hosszú idő telt el azóta az augusztusi nap óta. Na meg persze rengeteg minden történt. A dolgok pozitív értelmében értve. Ha valamit az adott helyzetben mégsem annak éltem meg, a végén egy csepp rossz érzés sem maradt bennem.
A változások ott kezdődtek el, mikor az egyik nagy tekintélyű tanárom megkeresett azzal, hogy lenne számomra és néhány szaktársam számára egy állásajánlata. Még az előző félév elején egy tervezetet kellett beadnunk, amelyeket a professzor, mint kiderült, megversenyeztetett. Azonban a nagy részünk, beleértve engem is, erről teljesen megfeledkeztünk. Hiszen csak egyszerű házi feladat volt. Legalábbis mi ebben a hiszemben voltunk. De azok, akik ott álltak az irodájában, szerinte és a cége szerint, a legjobbaknak bizonyultak, akikben és az ötleteikben is nagy potenciál van, így ha élünk a lehetőséggel, felvesz minket próbaidőre. Természetesen éltünk vele, mind egytől egyig.
El sem hittem, hogy ez velem történt meg. Ahogy elhagytuk az irodát, és egyedül maradtam, kábán hívtam fel őt, hogy elújságoljam, mi történt. Rettentően büszke volt rám és megígérte, ahogy elszabadul a munkából, ünneplünk. Így az estét együtt töltöttük. 

Egy héttel később, én és pár szerencsés társam ellátogattunk a céghez, ahol már vártak minket. A professzorunk és egyben a cég feje, körbevezetett minket, az amúgy nagyobbnak hitt épületben. Majd később, az irodájában, elénk tolta a szerződésünket, hogy tanulmányozzuk át alaposan. Az iromány többek között tartalmazta a fizetés összegét, hogy milyen munkakörben vettek fel minket és, hogy határozatlan időre szól a szerződésünk. A három hónap minimumot le kell dolgoznunk, azonban az igazgatóság ez idő alatt is bármikor dönthet úgy, hogy megválnak tőlünk, ha nem elégedettek a munkákkal. Tisztán és érthetően le volt írva minden. Miután átolvastam, néhány másodpercnyi mérlegelés után, felvettem az asztalon heverő tollat és aláírtam a szerződést. Mint, ahogy mindenki. 
Még aznap délután felmondtam a kávézóban, és mivel csak diákmunkásként voltam ott, nem kellett ledolgoznom a felmondási időmet. A rákövetkező héten pedig már kezdhettem is az új munkahelyemen, ahol nem csak a fizetésem volt jobb, ugyan csak egy nagyon kicsit, hanem legalább azzal foglalkozhattam, amit tanulok és szeretek is. Már az első pár napomon nagyon sokat tanultam és ez csak pozitívan vetítette előre a jövőt. Egyáltalán nem olyan volt, ahol a gyakorlatomat töltöttem. 

Minden annyira csodálatosan alakult az életemben, kezdve vele, a munkahelyemmel, a tanulmányaimmal, hogy éreztem valami el fog romlani. És ez október közepe fele be is következett. Dave egyik nap, mielőtt elment volna dolgozni, komolyan arckifejezéssel rám nézett és közölte, hogy beszélni szeretne velem este. Persze ezután másra sem tudtam gondolni, csak erre. Brit barátom általában mindig vidám és mosolygós, most viszont ennek nyoma sem volt. Sokkal inkább feszült volt. Mivel csak kettőre kellett bemennem az egyetemre, addig el kellett magam foglalni valamivel, hogy ne gyártsak rosszabbnál rosszabb összeesküvés elméletet. Megfordult olyasmi is a fejemben, hogy halálos beteg és, hogy már nincs sok hátra neki. De olyan is, hogy többet nem kíváncsi rám és nem akar már tovább együtt élni velem. Nos, inkább az utolsó jött be. Csak nem annyira drasztikusan. 

Este hét órakor, két doboz pizzával az ölünkben, ültünk egymással szemben a kanapén. Türelmesen vártam egy ideig, hogy belekezdjen a mondandójába, de az ötödik perc után meguntam és rászóltam, hogy kezdjen bele.

Tulajdonképpen arról volt szó, hogy a lovagjával, akivel még júniusban ismerkedett meg, komolyabbra fordultak a dolgok. Míg én otthon voltam, leült a családjával beszélni, hogy bevallja nekik, nem a lányokhoz vonzódik. Mondania sem kellett, az arckifejezéséből kitaláltam, nem örültek neki. Egy kicsit sem. De Dave, életében talán először, szembe szállt a szülei akaratával és nézeteivel, és kiállt maga és a szerelme mellett. Azóta nem álltak vele szóba, de igazság szerint, a fiúk sem kíváncsi rájuk. A tanulmányaira is kitért, és azt mondta, hogy a jogot mindenképpen be fogja fejezni, ha már egyszer elkezdte, de beiratkozik a művészeti kurzusra is. Az egészhez annyi közöm volt, azon kívül, hogy barátjaként elmesélte nekem, hogy a dolog úgy állt, össze szerettek volna költözni. Amikor ezt meghallottam, az első pillanatban sokkot kaptam, a másodikban kétségbeestem, hogy mi lesz így velem, a harmadikban pedig félretettem minden önző gondolatomat és egyszerűen csak megöleltem. Ő csak mereven tartotta magát a karjaim közt, ám mikor szorosabban magamhoz vontam, szaggatottan kifújta a levegőt és viszonozta az ölelést. A brit félt, hogy mérges leszek rá, amiért már éppen kikászálódtam a szartengerből, erre ő visszataszít. Természetesen rögtön ott motoszkált a fejemben, hogy akkor én mégis hova menjek, hisz ha Dave elköltözik, én nem fogom tudni egyedül fenntartani ezt a lakást. Idegenekkel pedig nem akartam együtt élni. De félre kellett raknom minden ilyesfajta gondolatomat, és a barátom mellett kellett állnom és támogatni őt, amikor a legnagyobb szüksége van rám. Ahogy ő is tette, fordított esetben. Egyébként is ismertem a srácot, sokszor csináltunk négyen közös programokat. Tudtam, hogy a barátom jó kezekben lesz mellette, ahogy eddig is.

A főbérlőkkel még másnap beszéltünk a kialakult helyzetről és mivel egyedül nem tudtam volna fenntartani a lakást, megbeszéltük az időpontot, ahol találkozunk majd, hogy felbontsuk a szerződést. Másfél hónapot kaptunk arra, hogy kiköltözzünk. Innentől kezdve, nagyjából az összes esténk úgy telt, hogy kiadó, megfizethető lakások után böngésztünk az interneten. Két hét keresés után, még mindig semmi nem volt, pedig több helyet is megnéztünk, mind az én, mind az ő részükre. De rengeteg lepusztult ingatlant bocsátottak kiadásra, amivel nem lett volna még akkora gond, de ráadásul már laktak is benne. Gigantikus egerek. Bár volt néhány, ami igazán tetszett mindenkinek, viszont azokat másoknak adtak ki. Már-már reménytelennek láttuk a helyzetet, mikor egyik nap kora estéjén kiraktak egy jónak tűnő garzonlakást, ami tökéletes lett volna Dave és a lovagja számára. Igaz, az ár egy kicsivel magasabb volt, mint, amit szerettek volna, de úgy döntöttek megnézik, azzal nem veszthetnek semmit. Felhívták a főbérlőt és másnapra megbeszélték, hogy mikorra menjenek. A nő elárulta, hogy már most nagyon sok az érdeklődő, pedig még csak egy fél órája volt aktív a hirdetés.
A két brit, ezen felbuzdulva és a korábbi hibájukból tanulva, a kaució összegével a zsebükben indultak útnak délután öt órakor. Én is szívesen velük tartottam volna, de akkor még javában órán ültem. Amikor hazaértem, két boldog férfival találtam magam szemben és, amint beléptem a nappaliba, Dave a nyakamba ugrott. Megtalálták a tökéletes lakást. A következő hónap elsején költözhettek is.

Ami pedig meg is történt. Segítettem nekik összepakolni és átköltöztetni őket. Akkor láttam először a helyet, és be kellett vallanom, nagyon aranyos volt. Szép és rendezett. Az is plusz pont volt, hogy nagyon közel volt a Dave és az én általam közösen bérelt lakáshoz. Amiben én még mindig ott laktam és rettegtem, hogy mi lesz, ha a határidő előtt nem találok semmit. Persze a fiúk továbbra is segítettek a keresésben, folyamatosan küldözgették az újabbnál újabb linkeket, de vagy nem éltek már az ajánlatok, mikor felhívtam a megadott telefonszámokat, vagy mire megnéztem volna őket, az előttem lévő ugyan azt a módszert alkalmazta, mint Dave-ék. Előre letették a kéthavi kauciót.
A legnagyobb segítséget, mégis ő, akit, tiszta szívemből szeretek, jelentette a számomra. A munkája miatt csak nagyon keveset tudtunk együtt lenni akkoriban, és igen sok dolga is volt, mégis megpróbált segíteni, ahogy csak tudott. Beszélt mindenkivel hátha tudnak egy lakást, baráti jó áron, de egy ideig semmi nem történt. Két hét volt hátra, a másfél hónapos határidő lejártáig, a kétségbeesésem pedig a tetőfokára hágott. De ekkor jött ő. Egy szombat reggel, ott állt az ajtóban, hogy kihúzzon a kukából, amire az volt felcímkézve, önsajnálat. Éjt nappallá téve kutattunk, újra megkérdeztünk az ismerőseinket, hátha. De semmi. Amikor beszéltünk, sokszor kiéreztem a stílusából, hogy nem igazán érti, miért nem együtt költözünk össze. Akkor sokkal könnyebb lenne a nagyobb költségvetés miatt. De nem hozta fel. Ahogy én sem. Igazság szerint nem mertem, annyira rendben ment közöttünk minden, azóta. Persze apró-cseprő civódások voltak, de ezek elenyészőnek számítottak. Féltem kockára tenni mindezt. Lakva ismerszik meg az ember és ha úgy alakul, hogy így nem működik közöttük, csak egy kis ideig szerettem volna még boldog lenni.
Sajnos, vagy épp nem sajnos, az esti keresgélések nem mindig abba torkollottak, amibe kellett volna... Ám az utolsó napokban, én ezeket az alkalmakat hibáztattam, hogy még mindig nincs meg a hely, ahol lakni tudok. Utolsó előtti nap teljesen magamba roskadva ültem a kanapén. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek és azt sem, hogy fogom ezt elmondani a szüleimnek. Akik mit sem sejtettek az egész helyzetről. Nem mertem őket beavatni.
Kora estére már egyik önsajnálatból estem át a másikba, mikor megcsörrent egy telefon. Az övé. Egy férfinév szerepelt rajta. És akkor tompán meghallottam a kérdést, amire úgy tekintettem, mintha maga Jézus Krisztus jött volna el hozzám, hogy megmentsen. „Figyu haver, lenne egy kecó, amit még nem hirdettek meg. Aktuális még?" És mennyire, hogy az volt. Akkor már úgy voltam vele, legyenek akár pókok, patkányok, csótányok, majd elnevezem őket és ők lesznek a barátaim, nem érdekel, csak nem akarok az utcára kerülni. De, mikor másnap elmentünk megnézni, nemhogy kis, nem kívánt, állatkákat nem találtunk, de nagyokat sem. Egy aprócska lakás volt, szoba-konyha-fürdőszobával. Sokkal kisebb, mint ahonnan elköltöztem, de abszolút nem zavart. Beleszerettem. Ráadásul meg is tudtam fizetni.

- Tetszik? - nézett le rám mosolyogva.

- Imádom.

- Akkor kiveszed? - mire csillogó tekintettel bólintottam, hogy nagyon szeretném.

Aztán ez a lelkesedés akkor hagyott alább, mikor a főbérlő megmondta a kaució összegét. Amit nemhogy most, vagy jövőhónapban, de még a rákövetkezőben sem tudtam volna kifizetni. Hisz akkor az az jelentette volna, nem eszek. Maximum egy kis száraz kiflit. Hiába kedvező a lakás ára, egy magamfajta egyetemistának, ha a kaució túl magas. De ő csak rászorított egy aprót a kezemre és kért a férfitól tíz perc haladékot. A brit bólintott, hogy csak nyugodtan, mi pedig, engem maga után húzva, elhagytuk a lakást. Hiába kérdeztem meg, hova megyünk, csak azt mondta, majd meglátom. Pár perc séta után egy ATM-nél álltunk meg.

- Nem fizetheted ki! - sipítottam döbbentem, mire többen felénk kapták a tekintetüket.

De feleslegesen hajtogattam ezt, mindig lepisszegett. Pontosan azt az összeget emelte le a kártyájáról, amennyire nekem szükségem volt. Én pedig ott álltam mellette, végén már szótlanul, és nem akartam elhinni, hogy ezt teszi értem. Nem akartam elfogadni, hiszen az az ő pénze volt, ő dolgozott meg érte. De nem foglakozott ezzel. Miután végzett, arrébb sétáltunk és csak kedvesen végigsimított az arcomon. 

- Ne vágj már ilyen képet - nevetett fel. - Ez nem a világ vége.

- De az. Nem fogadhatom el azt a pénzt.

- Dehogynem. És tudod miért? Mert ha ezt most nem fizetjük ki, nem lesz hol laknod. Tudom, hogy úgyis megfogod adni, és inkább nekem tartozz, mint annak a fickónak.

- Köszönöm - bújtam hozzá könnyes szemmel. - De egyébként nekem is van valamennyi pénzem. Azt is rakjuk bele - néztem fel rá. 

- Abból majd veszel magadnak ételt - sóhajtotta.

Így történt, hogy nem kis közreműködéssel, de két nappal később beköltöztem az új lakásomban. Ami húsz percre volt Dave-től, háromnegyed órára a sulitól, de túl messze tőle. Ám próbáltunk annyi időt együtt tölteni, amennyit csak lehetett. Mindig fájt a szívem, amikor nem tudtunk találkozni. Előfordult, hogy napokig csak üzeneteket tudtunk váltani, talán napi egy hívás belefért. Neki is nagyon sok teendője volt és nekem is szintúgy.

Fél hónapja éltem egyedül, mikor igazán megéreztem a magányt. Azt hittem, menni fog az egyedüllét, de tévedtem. Igaz, mikor a brit barátom kiköltözött a közös lakásunkból, akkor is nagyon furán éreztem magam. Rettentően hiányzott onnan, ennek ellenére bizakodva tekintettem arra a jövőképre, hogy én egymagam is elleszek egy albérletben. Tévedtem. Nem tudtam senkihez sem szólni, hirtelenjében megosztani valami egyáltalán nem fontos információt. Csak én voltam és a mosatlan edények. Mondjuk azok eltűnhettek volna maguktól.
Két hét. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy megváltozzon a hozzáállásom az összeköltözésről. November vége volt, rettentően hideg, mi pedig begubóztunk a kihúzható kanapéra, hogy valami borzalmas vígjátékot nézzünk. Egyikünket sem köttette le túlságosan. Némán feküdtünk egymást ölelve, a takaró alatt. 

- Nem szeretnél ideköltözni? - törtem meg hirtelen a csöndet. Erre ő csak szélesen elvigyorodott. Némi döbbenet után.

- Azt hittem, hogy már soha nem fogod megkérdezni.

Egy héttel később már ő is berendezkedett. Onnantól kezdve mindig hozzám jött haza. Egyszerűen imádtam ezt az állapotot, és sokkal jobban sült el, mint azt remélhettem volna. Persze, trehány volt, mint a legtöbb férfi és ezért vitatkoztunk, nem is keveset, de úgy gondoltam ez természetes. Melyik pár nem vitatkozik a rumli miatt?! Összességében viszont nagyon élveztük, ha nem is minden percét, de a legtöbbet. A szerelmünk jobban virágzott, mint valaha. Éppen ezért döntöttem úgy, ideje hazavinni őt.

Szenteste előtt három nappal, a londoni reptéren álltunk, várva a becsekkolásra. Láttam rajta, hogy izgul és ez csak rosszabb lett, mikor leszálltunk Ferihegyen. Akkor inkább már a rettegés csillogott a szemében. A szüleim tudtak a vendég érkezéséről, természetesen, de megkértem apát, hogy ezúttal ne jöjjön ki elénk. 
Annak érdekében, hogy maradjon egy kis ideje felkészülni, megkért, hogy menjünk tömegközlekedéssel. Nem bántam, látva az arcát. Pedig annyira magabiztosnak mutatta magát, mikor felvetettem neki az ötletet, hogy velem jöhetne, mikor hazamegyek. Ehelyett végig szótlanul ült, merev arccal, csak akkor mosolyodott el kényszeredetten, mikor simogatni kezdtem a kézfejét a hüvelykujjammal. 

- Utálni fognak - motyogta maga elé, amit nem értettem kristály tisztán. 

- Lehet - nevettem fel kínosan. 

- Ezzel nem segítesz - nézett rám megrökönyödve.

- De én szeretlek téged, és egy idő után ők is így fognak érezni, ha esetleg most nem úgy alakulna minden, ahogy mi szeretnénk. 

Erre csak hangosan felsóhajtott és újra a némaságba burkolózott. A bejárati ajtónk előtt álltunk már, mikor szorosan átöleltem és egy lágy csókot nyomtam az ajkaira. Értette. Ott voltam vele és neki. A kezembe tartott lakáskulcsot betettem a zárba és elfordítottam azt. Anya, valószínűleg ahogy meghallotta az ajtó nyitódását, az előszobában termett, ahol rögtön magához ölelt, ahogy beljebb léptem. Még a cipőmet és a kabátomat sem tudtam levenni. Aztán apa is megjelent és követte a felesége példáját. Ez idő alatt, ő végig ott állt a bejárati ajtó előtt, lehúzott kabáttal. Mikor elengedtek, egyszerre pillantottak a vendégre.

- Jó napot kívánok - hebegte teljes zavartságban. 

- Mick - biccentett kimértem apa -, hogy vagy?

*Visszaemlékezés*

Ahogyan szorosan a nyakához bújtam és megéreztem a régen is annyira szeretett parfümjének illatát, tudtam, jól döntöttem. A szívem hevesen kalapált, szinte leutánozta Mick szívdobbanásait. Szorosan összebújva álltunk perceken keresztül, nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. A pillanat, amire azóta vágytam, még ha titkon is, mióta megláttam Londonban. Azonban a német eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Hitetlen-boldog tekintettel pillantott le rám, mire egy puszit nyomtam a szája sarkába, biztosítva arról, nem álmodik és ez egyáltalán nem tréfa. Ő kell nekem. Testestől lelkestől. 

- Remélem tudod, hogy meg kell hódítanod - vigyorodtam el. - Újra.

Meg is tette. Azt hittem, hogy az a varázs, amit akkor éreztem, mikor megismerkedtem Vele, felülmúlhatatlan. Tévedtem. Újra randizni kezdtünk. De csak azután, hogy lezártam Bennel. A brit még a visszautazásom előtti nap szólt, hogy nem tud kijönni elém a reptérre, de megbeszéltük, hogy azután való nap találkozunk. Ekkora időzítettem a szakítást. Ami jobban ért véget, mint arra számítottam. Nem haragban váltunk el. Kívántam, hogy megtalálja azt a lányt, aki megérdemli őt. Mert egy fantasztikus ember és remek barát. Ám érezte ő is, hogy valami megváltozott közöttünk és ugyan ő megakarta menteni a kapcsolatunkat, én nem szerettem volna. Valaki miatt. Annak a valakinek pedig nagyon is meg kellett küzdenie értem. Elméletileg. Gyakorlatilag azonban már az első nap levett a lábamról. De azért egy kicsit kellettem magam.

A szüleim és Dóri nem igazán örültek a hírnek, mikor elmondtam nekik, újra együtt vagyok Mickkel. Azonban az ő családja, a barátai és Luca, majd' kicsattantak a boldogságtól. Ahogyan én is. Szerelmes vagyok ebbe a fiúba, aki megannyi fájdalmat de még több örömöt okozott nekem. Az életet jelenti számomra és a halálunk napjáig azt is fogja jelenteni."

2018. 12. 04.