Annyira jól éreztem magam otthon, érthető módon, hogy elgondolkodtam azon, hogy vissza sem megyek. Persze ez az ötlet, ahogy jött, úgy ment is. Szerettem az Angliában kialakult kis életemet, hogy a magam ura lehettem, ugyanakkor borzasztóan hiányzott a magyarországi is. A szüleim, Dóri illetve Luca is, hiába nőttünk össze egy kis időre, mikor kint tartózkodott nálunk. Szívem szerint összecsomagoltam volna őket és magammal vittem volna mindenkit. De hiába szeretnénk valamit eszeveszettül, még sem valósulhat meg és nélkülük kell felszállnom arra a repülőgépre, ami visszarepít a gondokkal és a kétségekkel teli valóságba. 

Az a kicsivel kevesebb, mint egy hónap, amely idő alatt visszacuccoltam a régi szobámba, valami fantasztikusan telt. Mikor először megpillantottam a reptéren, a mackós testfelépítésű apukámat, sírva borultam a nyakába és percekig nem voltam hajlandó elengedni. Szorosan magához ölelve szipogott ő is, majd eltolt magától, hogy jobban szemügyre tudjon venni. Mint mindig, mikor hosszú idő után újra találkozunk, most is megjegyezte, hogy mennyit változtam és, hogy már megint fogytam. Biztosítottam afelől, hogy ha ez így is van, anya vissza fog hizlalni. Na meg persze a mama is.  

Miután elváltunk egymástól, apa üdvözölte Lucát is, amolyan harmadik lányaként, majd elindultunk a kocsi felé, csomagjainkat magunk után húzva. Mivel a szüleink úgy beszélték meg egymással, hogy apa, aki mindenképpen ki akart jönni elénk, szívesen hazaviszi a barátnőmet is, ezért mi ketten bepattantunk hátulra, a kis táskáinkat az ölünkbe ejtve. A házuk amúgy is útba esik. Amikor apa leparkolt az utcájukban, mindhárman kiszálltunk a kocsiból. Kipakoltunk a csomagtartóból, majd Lucával összeölelkezve búcsúzkodni kezdtünk. Időközben a szülei is kijöttek hozzánk, amikor feltehetőleg meglátták az ablakból, hogy megérkeztünk. Hatalmas ölelésbe vonták a lányukat, majd utána engem is. A férfiak kezet fogtak, egy üdvözlés-búcsúzás képen, mert szinte azonnal el is köszöntünk tőlük. 

Hazaérezésünkkor, anya már kint állt a kapu előtt, és alighogy kinyitottam a jármű ajtaját, ő máris ott termett, hogy magához ölelhessen. Mikor az emberek megkérdezik tőlem, hogy kitől örököltem az érzelgős oldalamat, gondolkodás nélkül vágom rá, hogy édesanyámtól. Kevés hiányzott ahhoz, hogy hangosan fel ne zokogjon. És akkor még arra sem volt időm, hogy az ajtót bezárjam. Sőt mi több, el sem tudtam lépni az autótól. Persze nem azt mondom, hogy én nem ejtettem némi könnycseppet, de visszafogtam magam. Végül apa, úgy ahogy voltunk, egymást ölelve, arrébb húzott minket, hogy be tudja zárni a kocsit és a bőröndömet maga mellett tartva, csatlakozott a 'fojtsuk meg a rég nem látott lányukat' akcióhoz. Pár öblösebb szipogást hallva, jöttem rá, hogy apukám is harcol az érzelmivel. Minden kétséget kizáróan, mi egy ilyen síros család vagyunk. És azt hiszem, hogy ez nem is fog nagyon változni. 

Szabadnapot vettek ki a szüleim az érkezésem napjára, így miután befejeződött a visszahizlalásom, a nappaliban telepedtünk le és nagyjából egész nap csak beszélgettünk. Mindent elmeséltem nekik, természetesen kínosan kerültem a Mickes témát. Amíg magam sem tudtam mit szeretnék, nem akartam őket is idegesíteni vele. Na meg, nem biztos, hogy kitörő lelkesedéssel fogadták volna hírt, hogy visszatért az életemben az a fiú, aki annyi szenvedést okozott nekem. De akkora szerencsém nem volt, hogy Benjaminra sem kellett kitérnem. Tudtak róla, persze, de arról már nem, hogy nem vagyok biztos az érzéseimben. Így csak egy rövid említést tettem róla. Bár anya furcsán méregetett, nem adott hangot a gondolatainak.
Késő délután nővérem, és a párja is, megérkezett hozzánk. Nem meglepő módon, Dóri is sírt egy sort az ölelés közben, majd miután a barátja megpaskolta a fejét, hogy ne szorítson annyira mert már lilul a fejem, elengedett. A hétvégére való tekintettel, itthon is aludtak, hogy majd a következő két napot együtt tölthessük. Másnap délelőtt, elmentünk kettesben Dórival a közeli cukrászdába, fagyizni. Végig nagyon furcsán viselkedett, mint, aki nem tudja, hogyan hozakodjon elő egy témával. Mikor mondtam neki valamit, csak hümmögött és reakció nélkül hagyott szinte mindent. Még azt is, amikor megkérdeztem milyen ízűt szeretne enni. 

- Na jó, mi bajod van? - tettem csípőre a kezeimet, miközben a látvány pult előtt ácsorogtunk.

- Semmi - mosolygott rám, mintha semmi szokatlan nem lenne a viselkedésében.

Csak jó néhány perccel később szólalt meg, miután leültünk az egyik üresen álló asztalhoz, a fagylaltkelyheink társaságában. 

- Tudod Evelyn, hogy nem szoktam beleszólni a dolgaidba, meg feleslegesen traktálni az én vagyok a nagy tesó, és majd jól ellátlak tanácsokkal, miközben az esetek többségében az én életem is romokban hever. Most sem fogom ezt tenni, de... Minden rendben veled? - csak össze húzott szemmel néztem rá, mialatt egy hatalmas adag fagylaltot lapátoltam be a számba. - Úgy értem, hogy minden rendben van közted és Benjamin között? Anya tegnap este említette, hogy olyan furcsán viselkedtél, mikor szóba került és, amikor én is felhoztam a témát, nekem is feltűnt. Mert eddig mindig úgy áradoztál róla, hogy mennyire jól érzed magad vele és, hogy valószínűleg beleszerettél. De tegnap nyoma sem volt ennek a lelkesedésnek... Mi történt? 

A francba is, hogy ennyire jól ismernek... Ha muszáj, mégis miért nem tudok természetesen viselkedni?! Gondolhattam volna, hogy fel fog nekik tűnni, hisz igaz volt, amit a nővérem állított. Olyan nyáltengert zúdítottam rájuk telefonon keresztül, mikor Ben szóba került, hogy csodálkozom, hogy nem fulladtak bele. Bár még nem mutattam be nekik, mégis minden alkalommal elmondták, hogy mennyire örülnek annak, hogy boldog vagyok mellette.

- Minden rendben közöttünk - válaszoltam pár másodpercnyi hallgatás után. - Csak egy kicsit eltávolodtunk egymástól, ennyi. De csak megoldjuk valahogy...

- Ennyi? 

- Aha - motyogtam, majd egy újabb adag hideg édességgel próbáltam felolvasztani a zavaromat.

- És mond csak, ehhez az eltávolodáshoz van valaki másnak is köze? - tapintott rá a lényegre. 

- Micsoda? - meredtem rá meghökkenve.

- Megismerkedtél valami új sráccal, aki levett a lábadról? Ne nézz így, nem baj, ha igen, csak kérdezem. 

- Miből gondolod, hogy megismertem bárkit is?

- Hát, a szavaidból kivéve, és az az érzelem, amit iránta tápláltál, nem múlik el egyik pillanatról a másikra, ráadásul csak úgy ok nélkül. De ha nincs is új pasi, valaminek történnie kellett, hogy most így érezz... - olyan tekintettel nézett rám, amiből tudtam, ebből most nem szabadulok.

- Jó, elmondom - sóhajtottam -, de ígérd meg, hogy nem mondod el anyáéknak! Szóval, tulajdonképpen, nem történt semmi közöttünk. Még mindig nagyon kedves velem, tényleg jól érzem magam vele, csak... Igazából, aki miatt meginogtam az nem egy új pasi, hanem egy régi... - pillantottam félre, de még pont láttam, ahogy tátva marad a szája.

- Evelyn, ugye nem?! - elhúztam a számat, hogy de, bizony az van, amire gondol. - Istenem, már azt hittem, hogy végleg elfelejtetted azt az idiótát. Erre, mint egy lidérces álom, újra visszakúszik az életedbe... Azt gondoltam, hogy már túl vagy rajta. 

- Én is azt hittem. Egészen addig, míg fel nem bukkant a semmiből...

Végül beszámoltam neki a Mickkel való évődésemről. Egy cseppet sem örült annak, hogy újra felvettük egymással a kapcsolatot és ennek egy-egy közbeszólásával hangot is adott. Utálta, nagyon is. Bár a valódi okát még mindig nem tudta, hogy miért is mentünk szét anno. Neki bőven elég indok volt annyi, hogy szenvedni látta a húgát. Viszont azt nagyra értékeltem tőle, hogy nem küzdött azért kézzel-lábbal, hogy gyorsan felejtsem el minden érzésemet, ami Vele kapcsolatos. Tudta, hogy nem segítene az évődésemen még az is, hogy ha a maga igazát kezdte volna fújni. Mert ő igenis Ben mellett állt, teljes vállszélességgel. Annak ellenére, hogy valóban nem ismeri, mégis tisztában volt azzal, hogy a brit egyszer sem okozott fájdalmat, a némettel ellentétben.

Nem túl lelkesen ugyan, de annyit tanácsolt, hogy egyszerűen csak hallgassak a szívemre. Nem törődve az ő véleményével, a szüleink majdani reakciójával, csak azt tartsam szem előtt, ami nekem a legjobb. De ugyanakkor mérlegeljek is, hogy nekem valóban Mick mellett van-e a helyem és vegyem számításba, hogy lehet megint tönkre megy közöttünk minden. Mert, ami egyszer elromlott, az nagyobb valószínűséggel romlik el többször is.

Megfogadtam a tanácsát. De csak lefekvés előtt gondoltam a kialakult helyzetre, mikor Max dorombolva felugrott hozzám, hogy elindítsa, az ágyam módszeres elfoglalásának, hadműveletét. Persze, nem azt mondom, hogy napközben, egy-egy üresjáratban nem estem teljesen kétségbe, hogy mégis mihez kezdjek, de annyira sűrűek voltak a napjaim, hogy sem időm, sem energiám és legfőképp kedvem sem volt ezen agyalni. Arra ott volt az este.
Hazaérkezésem szombatján, egyszerűen csak otthon ejtőztünk, filmeztünk, társasoztunk és csak elvoltunk. Másnap viszont jóval aktívabban telt. Szép színem lett másnap a Balatonon. Nagyjából úgy néztem ki, mint egy szépen megérett paradicsom és nap végére a kocsiban már attól kicsordult egy könnycsepp a szememből, hogy hátra kellett dőlnöm. Így a a következő hét programja meg is volt a számomra. Az otthon való gubbasztás és a pőre testem tejföllel való kenegetése. Szerencsére Luca megmentett az egész napos unalomtól és agyalástól. Hétfőn délelőtt tíz órakor már a kanapén elterülve feküdt és várta, hogy elkészüljön a pattogatott kukorica. 

A hét első fele valóban lazítással és film nézéssel telt a barátnőmmel, a második felében viszont, amikor Lucának már mennie kellett dolgozni, és nekem sem fájt már minden egyes mozdulat, elmentem futni. Ami már igazán hiányzott. Megfogadtam, hogy bizony vissza fogok térni az egészségesebb életmódhoz és többet megyek el futni. Ez tartott egészen szombat délig. Ugyanis elutaztunk Szegedre, a nagymamámhoz, aki egy kisebb községet jól tudna lakatni a főztjével, bár ő ezt nem így gondolja. Most is, amikor leültünk az ebédlő asztalhoz, szabadkozott amiatt, hogy egy kicsit elaludt és nem volt ideje annyi mindent készíteni. Majd két heti élelmet tálalt elénk. Egy jó nagy tál húsleves, majd első kisebb szelet rántott hús után azt éreztem, hogy kidurranok, ha még egy falatot eszek. És, akkor még a desszert szóba sem került. Persze, jó magyarhoz méltóan, vettem pár öblösebb lélegzetet, erőt vettem magamon és szedtem magamnak még a töltött káposztából is. Minden mindegy alapon pedig, a két fajta süteményből is ettem egy-két kockát. A diétámat már akkor meggyilkolták, mikor megláttam a fazékban a gyöngyöző, aranysárga levest. Ha optimista akarok lenni, csupán az elraktározás céljából ettem ennyit, mert azok az ételek, amiket én vagy Dave tud elkészíteni, a nyomába sem ér a nagymamám főztjének. 

Egy napot tudtunk csak maradni, mivel kezdődött az újabb hét és rajtam kívül mindenkinek vissza kellett mennie dolgozni. Senki sem örült ennek, de muszáj volt. Azonban év közben, a nagyi kapott egy új telefont apáéktól, az okosabbik fajtából, mert a másik elromlott neki. Valamint beköttették nála az internetet, amelyet a szüleim fizettek. A telefont, úgy ahogy, de eddig is tudta kezelni. Tudott rajta hívást indítani és fogadni. Nagyjából ennyiben ki is merült a tudása. A hétvége folyamán azonban bevezettük az internet világába. Nagyon tetszett neki, és annak ellenére, hogy hetven éves is elmúlt más és soha nem használta azelőtt az "okos" részét a telefonnak, egész hamar megtanulta kezelni. Megmutattuk neki, hogy kereshet rá valamire, ami érdekli, letöltöttük neki a Messengert, hogy könnyebben tudjon velünk beszélni, akár szóban, akár írásban és, hogy ne csináljon magának akkora telefonszámlát. Bár előbb meg kellett neki tanítani, hogyan tud írni. Talán ez tartott a legtöbb ideig.
Egész héten beszélgettünk az alkalmazáson keresztül. Igaz, hogy majd' tíz percbe került, mire leírt négy szót, de türelmesen vártam. Lelkes volt, hogy tanult valami újat és elújságolta, hogy a barátnőinek már eldicsekedett azzal, mit tanítottak neki az unokái. Örültem, hogy ennyire tetszett neki. Viszont én is elmeséltem neki valamit. Mégpedig azt, amit a családból rajta kívül, csak egy valaki tudott. És ő sem a teljes változatot. A mamának viszont elmondtam egészet, kezdve azzal, hogy miért szakítottunk. Rettentően hosszú üzenet lett és így, hogy "csak" le kellett írnom, kevésbé indított bennem akkora érzelmeket, minthogy kimondjam. Mert lett volna rá lehetőségem a hétvége során. De így könnyebb volt számomra. A nagyinak viszont nem, mert azután, miután elküldtem az üzenetet, rá öt percre már csörgött is a telefon. Rögtön azzal indított, hogy ezt nem beszélhetjük meg írásban mert túl fontos. Ráadásul mire legépeli a választ, addigra már megoldódik a probléma. Több, mint két óráig beszéltünk. 

"Jóra való fiúnak tűnt már nekem az elején is, Evykém. Tudod, hogy jó szemem van nekem az ilyesmihez. Csúnya dolgot tett és érthető, hogy nem tudsz neki teljesen megbocsátani, de hallgass a szívedre. Az mit súg? Ne felszínesen keresd meg a vágyaidat. Ott keresd, amit saját magad elől is el akarsz rejteni. Ne szégyelld, ha olyan gondolataid és érzéseid vannak, amelyeket az eszed nem tud igazolni. Bármi legyen is a döntésed én támogatlak. Ha mégis úgy döntesz, hogy a nehezebb utat választod, ne aggódj, majd apádékat én lerendezem."

Mindenki tiszteletben tartotta azt, hogy most csak a szeretetteimmel szeretnék lenni és nem hívogattak állandóan. Természetesen Bennel, minden nap beszéltünk néhány percet, ilyen-olyan formában. Legtöbbször ő hívott, de előfordult, hogy én kerestem. Hiányoltam, hogy beszélgessünk, úgy, mint azelőtt. Kétszer, egy-egy este sikerült is hosszabb ideig csevegnünk és ez igazán jól esett. Elérte, amit már eddig oly sokszor. Megnevettetett és jobb kedvre derített. De hiába is, bűntudatom volt amiatt, hogy ennyire ignoráltam az utóbbi időben és azzal próbáltam enyhíteni rajta, hogy én is hívtam őt vagy írtam neki. De minden beszélgetésünk végén úgy köszönt el tőlem, hogy hiányzom neki. Ez nem igazán adott feloldozást... Ilyenkor csak mindig elsuttogtam egy "te is nekem"-et. És tulajdonképpen valóban hiányzott is. Vissza akartam menni abba az időbe, amikor egy szemernyi kétség sem volt a érzéseimben.

Mick azonban, ígéretéhez híven, nem keresett. Egyszer sem. Nem tudom, hogy mennyire szenvedett emiatt, vagy sem, de esténként, már az ágyban feküdve, sokszor eszembe jutott, hogy lehet nem kellett volna megtiltanom, hogy felhívjon. Hiszen Benjaminnal is beszéltem nap mint nap. De aztán a józan eszem mindig a hisztim felé kerekedett, és rám üvöltött, hogy míg az egyik a barátom a másik a legkevésbé sem. Talán nem véletlenül engedtem közelebb magamhoz ez idő alatt is az egyiket, míg a másikat nem. Igazat adtam az agyamnak és ha a teljes összképet néztem, nagyon is jól tettem, hogy megálljt parancsoltam. Meg lett a böjtje.

Augusztus végén, egy hétköznap kora délutánján, mikor elbúcsúztam a családomtól a reptéren és felszálltam a repülőgépre, már pontosan tudtam, mit szeretnék. Az út alatt végig csak erre tudtam gondolni. És, amikor már Angliában, a súlyos bőröndömet magam után vonszolva, megpillantottam, ahogy lazán ott állt, a széles hátát az egyik oszlopnak támasztva. Amint megpillantott széles mosolyra húzta az ajkait és ellökte magát a pillértől. Én pedig ebben a pillanatban, könnybe lábadt szemekkel siettem felé, hogy karjai között leljek menedékre. Hiányzott. 

2018. 12. 02.