*Mick Schumacher*

Amikor megláttam az ajtóban ácsorogni, nem tudtam eldönteni, hogy csupán az elmém játszik-e velem és megjelenése csak egy ábránd lenne, vagy talán a valóság. A gondolatok valósággal cikáztak az fejemben, miközben egy, meg is telepedett, és nem távozott onnan. Még órákkal azután sem, hogy elhagytam az éttermet. Újra értelmet nyert az, hogy akkor, a kávézóban, mi fogott meg benne annyira. Evelyn egyszerűen ragyogott, a szó legnemesebb értelmében. Ez pedig nem feltétlenül a külsejének köszönhette. Bár gyönyörű volt, akárcsak az év minden napján, de a kisugárzása minden mást elnyomott. Lehetett fáradt, mint a megismerkedésünk napján, örömteli, szomorú vagy akár hitetlenkedő és dühös, akár akkor, amikor egymással szemben álltunk az étterem különtermében. Az a fajta izzás és szenvedély, ami a lelkében van, egyszerűen árad belőle. Bár lehet, hogy ezt, rajtam kívül, más nem érzékeli.

Egyet kellett értenem Vele azzal kapcsolatban, hogy nem nagyon szakadtam meg abban, hogy visszahódítsam. De ahogy neki is elmagyaráztam, nem vagyok jó a megrendezett dolgokban. Azonban megbocsátott. És ezt a legvadabb álmaimban gondoltam volna csak. Az elsődleges célom az volt, hogy elmondhassam Neki, hogy mit történt azon az estén valójában. És az, hogy ez sikerült, borzasztóan boldoggá tett. Az első majdnem csókunknál egy olyan álomvilágba léptem be, vagy inkább vissza, ahonnan két éve saját magamat rúgtam ki, méghozzá páros lábbal. Ha akkor a telefonja nem szólal meg... De abban a pillanatban, hogy megláttam azt a bizonyos nevet a telefonja kijelzőjén, már nem csak ketten voltunk. Befurakodott kettőnk közé, még ha csak valahol az éterben is volt. Hús-vér valójában létezett az a személy, és ezt nem tudtam tovább figyelmen kívül hagyni. Ahogy azt sem, hogy Evelyn egyre távolabb araszol tőlem. Csupán néhány másodpercig nem éreztem a testét az enyémhez nyomódva, de máris hiányérzetem támadt. Érezni akartam minden rezdülését, lélegzetvételét és ha ehhez az kellett, hogy végighallgassam a beszélgetésüket, hát elfogadtam.
Azzal, hogy hallottam a hangját, még emberibbé vált az ismeretlen vetélytárs. Létezett, de még mennyire, és a szavaiból ítélve, igazán fontos neki a barátnője és törődik Vele. Az én egykori barátnőm. Ennek kifejezetten aggasztania kellett volna, bár így is volt, de nem annyira, mint azt bárki gondolta volna. Ennek pedig csak egyetlen egy oka volt. Evy jó kezekben volt mellette, ez számomra is bebizonyosodott. 

Fájt azt hallanom, hogy szereti. Nagyon is. Nem bírtam a közelében maradni sokáig, annyira mart belülről szavainak súlya. Mégis, ahogy fürkésztem a velem szemben álló lányt, úgy tűnt, mintha szégyellte volna magát előttem és én úgy enyhültem meg. Ezzel nem azt sugallta, hogy tiszta szívéből szereti. Mert állhatta volna a tekintetem, megmutathatta volna, hogy Ő igazán túl van rajtam, mégsem tette. Ehelyett kínosan ügyelt arra, hogy még csak véletlenül sem nézzen rám. Még akkor sem, amikor elé léptem.
És ez a feltételezésem be is igazolódott. A saját szájából hallottam, hogy bár szereti az a férfit, soha nem fogja úgy, ahogy engem szeretett. Ennyi pedig bőven elég volt a számomra. Nagyobb esélyt láttam arra, hogy van még egy fikarcnyi esélyem, mint bármikor máskor. Még akkor sem, mikor épphogy megcsókoltam.

Hatalmas önuralmat kellett gyakorolnom, hogy vissza tudjam magam fogni, mikor másodjára is épphogy összeértek az ajkaink. Szívem szerint addig csókoltam volna, míg levegőt kap. De túl jól ismerem már Evelynt ahhoz, hogy tudjam, felőrölné Őt a bűntudat. És tekintve, hogy egyszer már okoztam Neki elég bajt és fájdalmat, megszerettem volna kímélni ettől. Így a szája helyett, az arcán csattant a puszim. Pedig mi mindent megadtam volna azért, hogy az eredeti tervemet vihettem volna véghez. 

Amikor elléptem Tőle, csak mosolyogni tudtam az arckifejezésen, azon meg pláne, mikor közöltem vele, hogy mégis hová megyek. Komolyan gondoltam, szakítani akartam azzal a lánnyal, akit soha nem szerettem és, aki sakkban tartott azzal, hogy öngyilkossággal fenyegetőzött. Hamar a gondolataimba merültem, tervezgetve, hogyan is kéne kiviteleznem a legszebben ezt a szakítást. A lépcsőn lesétálva, nem nagyon engedtem be a körülöttem lévő impulzusokat, de Evelyn hangja úgy hatolt át ezen a láthatatlan falon, mint kés a vajon. 

Levakarhatatlan vigyorral lépkedtem a tömött utcán. Még az sem zavart, hogy a hirtelen feltámadt szélnek köszönhetően, gyorsan átfagytam. Bár nem azt mondta, hogy engem választ, de ezt egy pozitív jelnek vettem. Nagyon is. Mindkettőnknek voltak lezáratlan ügyeink. De vele ellentétben, én biztos voltam abban, hogy mit szeretnék. Minél előbb véget vetni annak a pokoljárásnak, amelyet másoknak csak úgy emlegetek, hogy a kapcsolatom. 

Még akkor is mosolyogtam, mikor leültem egy padra, elővettem a telefonomat és kikerestem Victoria nevét. 

- Szerelmem - szólt bele vidáman, nagyjából a harmadik csörgés után -, úgy hiányzol már, mikor jössz haza? 

- Szia - köszöntem kevésbé olyan lelkesen, mint ő. - Holnap délután. Találkozhatnánk... Besz...

- Alig várom, hogy újra lássalak - szakított félbe egy pillanat alatt. Megállás nélkül fecsegett, tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy miről. Csak az egyik nagyobb lélegzetvételénél sikerült közbeszólnom.

- Vic, figyelsz rám? Beszélni szeretnék veled valamiről, miután hazamentem. Mikor érsz rá holnap?

- Miről? - a hangja teljesen megváltozott. Szinte éreztem, hogy átfutott rajta a kétség.

- Nem telefontéma. Szóval, ráérsz?

- Tulajdonképpen nem. Moziba megyek utána pedig buliba.

- Akkor mikor lenne jó neked?

- Nem tudom, Mick. És most mennem kell. Majd beszélünk. Szeretlek, szia.

És bontotta a vonalat. Döbbenten meredtem az elfeketedő képernyőre. Sejtettem, hogy nehezen fog ez menni, de nem gondoltam, ennyire. Ráadásul akkor még nem is tudhattam, hogy mennyire elérhetetlenné fog válni a barátnőm, aki így alig akarta megadni nekem azt, hogy tisztességesen szakítsak vele. 

Jól éreztem a hangszínéből, hogy rájött, miért szeretnék vele ennyire találkozni. Ez pedig azt eredményezte, hogy a következő hetekben egyszer sem láttam Victoriát. Néha még a telefont sem vette fel nekem, de ha mégis és feszegetni kezdtem a témát, hogy végre találkozzunk, mindig kibújt alóla, ilyen-olyan indokkal. Túl jól ismert ahhoz, hogy tudja, telefonon keresztül nem fogok vele szakítani. Hiába az volt minden vágyam, hogy megszabaduljak tőle, nekem is voltak elveim. És ebbe bizony ez is beletartozott. Bár az igaz, hogy mérgemben rengetegszer leírtam neki, hogy mégis hova menjen és, hogy nem folytatom vele tovább ezt az egészet, de egyszer sem küldtem el. 
Személyesen is megkerestem többször is, mondván, ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor majd a hegy megy Mohamedhez. Ám ez sem jött be. Egyszerűen mindig kibújt a szoruló hurok körül, amit én és a szakítási szándékaim jelentettek a számára. Gyáván elbújt előlem, mert nem akart szembe nézni az elkerülhetetlennel. 

Nem telt el úgy nap, hogy ne ültem volna frusztráltan a házunk valamelyik helyiségében. A családom összes tanácsát és tippjét megfogadtam már, de egyik sem jelentett megoldást a fennálló problémámra. A hangulatom sokszor átragadt rájuk, ugyanakkor láttam rajtuk, hogy mennyire örülnek, hogy végre megjött az eszem és lépek azért, hogy megszabaduljak a barátnőmtől. 

Amikor hazaérkeztünk Gináékkal, akik végig segítettek az este megszervezésében, anya rögtön látta, hogy valami megváltozott. A testvéreméknek még aznap este mindent elmeséltem és az a kicsattanó örömöm még akkor is tartott, mikor átléptem a svájci otthonunk küszöböt. Anya csak sejtelmesen rámosolygott az arcomat látva, de megvárta, míg magam kezdek bele a történetben. Bár, miután lepakoltam, nagyjából tíz perc múlva már a konyhában ültünk ketten, hogy töviről hegyire előadjam, ami egy nappal korábban történt. Szívből örült annak, hogy Evelynnel, ha nem is gyorsan és zökkenőmentesen, de alakulnak a dolgok. Ő volt az egyik személy, akik végignézte a mindennapos szenvedésemet. Aki, bár haragudott rám amiatt, amit elkövettem, de mindig kirángatott abból a letargiából, amibe minduntalan zuhantam, amikor a lelkiállapotom a legmélyebb mederben evickélt. Mikor összejöttem Victoriával, láttam rajta, hogy nem tetszik neki a dolog, de nem szólt bele. Egyszer azt mondta, hogy ha így látom jónak, akkor legyek együtt vele. Csak a baj ott kezdődött, hogy én sem láttam ezt annak.

Az egyetlen fényt, ebben a bizonytalan, felszültség teljes várakozási időszakban, csakugyan Evelyn jelentette számomra. Az, hogy újra beszélhettem Vele telefonon, bearanyozta a napjaimat. Vagy inkább a heteimet, mert nem hívhattam fel minden nap. Ugyanis, állítása szerint egy kicsit túlzásba vittem a "zaklatását", pedig még vissza is fogtam magam. Annyira boldog voltam attól, hogy hallhatom a hangját, hogy egyre többet és többet akartam, ezáltal sikerült figyelmen kívül hagynom, hogy Neki ez sok lehet. Így csak két-három naponta kaptam engedélyt arra, hogy megcsörgessem. Ilyenkor mindig csak kettőnkről esett szó, senki mást nem hoztunk fel. Úgy éreztem, igazán jó úton haladok afelé, hogy visszafogadjon. Aztán a legutolsó alkalommal, amikor beszéltünk, mielőtt letettük volna, megkért, hogy ne keressem egy darabig. Nem értettem, hogy mit rontottam el megint, hisz én minden megtettem. Legalábbis igyekeztem mindent megtenni, ami tőlem és a lehetőségeimtől tellett. De elmagyarázta, hogy hazautazik és át szeretné gondolni a dolgokat. Nem szeretné, hogy a családjával töltött időt beárnyékolja bármi is, ami aggasztja. Azt legalább elárulta, hogy mikor tér vissza Angliába.
Elfogadtam az akaratát, de nem mondom azt, hogy nem támadtak olyan ötleteim, amelyekkel véget vethettem volna a még el sem kezdődött békülésünknek. A fél karomat odaadtam volna azért, ha felhívhattam volna. Mindkettőt, ha gépre szállhattam volna és elutazhattam volna Hozzá Magyarországra. De az öklömbe haraptam és a veszteg maradtam. Kivártam a visszaérkezésének időpontját.
Csak egy valami vigasztalt... Hogy legalább az a másik sem lehetett a közelében. Azt nem tudtam, hogy beszéltek-e telefonon. De nem láthatta, nem érhetett Hozzá és nekem már ez is bőven elég volt. 

Annak ellenére, hogy az eddiginél sokkal jobban hiányzott Evy és arra számítottam, hogy nagyon lassan fognak telni a napjaim, egyik nap arra eszméltem fel, hogy nemsokára lejár a tilalom. Victoria jelentette problémát továbbra sem tudtam elintézni, mióta beszéltem vele telefonon, teljesen elérhetetlenné tette magát. Úgy pedig nem akartam Evelyn szeme elé kerülni, hogy még mindig van barátnőm. Mindennapi eredménytelen próbálkozásaim sorozatát, végül sikerült megtörnöm. Akkor indítottam az ostromot, amikor még soha, ezáltal nem is számíthatott rá. Hajnali hatkor már a házuk előtt álltam, tettre készen. Nem is értem, hogy miért nem próbálkoztam még ilyen időpontban. Hisz ez a legkézenfekvőbb, ilyenkor is hol máshol is lehetne, mint otthon.

Szinte ráfeküdtem a csengőre, míg egy női hang ki nem kiabált, a legkevésbé sem szofisztikált stílusban, hogy hagyjam már abba. Az anyukája tárta ki előttem az ajtót és a dühös pillantása egy másodperc alatt átváltott döbbenté, miután realizálta, ki is áll a küszöbén. 

- Mick, hát te meg mit keresel itt?

- Victoriához jöttem. Beszélni akarok vele - léptem volna el mellette, hogy hívatlanul belépjek a házába, de az utamat állta. 

- Na de ilyenkor? Gyere vissza később. Most különben sincs itthon. 

- Ahogy sohasem, amikor itt jártam. Ez már nem ér rá később. Megbocsáss - sétáltam el mellette és bár mutatott némi ellenállást, nem harcolt ellenem foggal körömmel. Ismert, nem jelentettem rájuk veszélyt. Bár ha jobban belegondolok, a lányát képes lettem volna egy kiskanál vízben megfojtani. 

Kettesévvel vettem a lépcsőfokokat és rögtön a lány szobájának ajtajához indultam. Kész volt szembe nézni azzal a fajta indulattal és zsarolással, amelyet a szakításommal fogok feléleszteni. Azonban, ahogy benyitottam, egy üres helyiséggel találtam magam szemben. Az ágy nem volt bevetve, bár a legtöbbször nem is szokta. Benéztem a fürdőszobába, hátha oda bújt el előlem. Sőt, az összes szobába benyitottam az emeleten, de egyikben sem volt. Úgy éreztem magam, mintha bújócskáznánk és ebben a játékban baromi rossz voltam. 

- Mikor jön vissza? - siettem vissza az anyjához, aki a nappaliban szürcsölgette a kávéját és nyomkodta a telefonját.

- Nem tudom - válaszolt úgy, hogy rám sem nézett. - Házibuliba ment, szóval jöhet akár tíz perc, akár hat óra múlva, vagy akár este is.

- Nagyszerű, tehát ma mindenképp hazajön. Megvárom - helyeztem magam kényelembe az egyik fotelben. A szemben ülő nő fáradt-hitetlen tekintettel nézett rám, mire kihívóan megjegyeztem, hogy én ráérek ma és holnap is. Valamint a következő két napra nincs programon.

Bár ezt a megvárós taktikát már kipróbáltam, soha nem tudtam annyi ideig várni rá, amennyit kellett volna. Most viszont más volt a helyzet. Ha kellett volna akkor napokat ücsörögtem volna abban a házban, hiába szabadult volna meg tőlem a ház űrnője. Csak rendőri felszólítás ellenében lettem volna hajlandó távozni. És csodák csodájára, este nyolc órakor nyílt a bejárati ajtó és pont az a személy lépett be, akire annyit vártam. Az addig eltelt idő egy cseppet sem telt kellemesen. Az anyjával szinte egy szót sem váltottunk egész nap. Kifejezetten zavarta, hogy ott vagyok és többször megkért, hogy menjek haza és majd utánam küldi Vicet, ám hajthatatlan voltam. És ennek a makacsságnak meglett a böjtje. 

- Szia - köszöntem ridegen, mikor megjelent a helyiségben. - Csak hazaértél - erre csak dünnyögött valamit az orra alatt, mire elé léptem, és a lehető legszemélytelenebb módon átkaroltam a vállát és elkezdtem a lépcső felé terelni. - Gyere édesem, beszélgessünk. Tudod már egy ideje akarok, csak hát eltűntél... Biztos csak véletlenül, igaz?!

Mikor felértünk a szobájába, leültettem az ágyára én pedig odahúztam elé az íróasztala előtt álló széket és leültem rá. 

- Miért akarsz bántani? - suttogta maga elé fátyolos tekintettel. 

- Én nem akarlak bántani Vic. Soha nem is akartalak. De te is tudod, hogy ez így nem mehet tovább. Sőt, ennek az egésznek, a kapcsolatunknak meg sem kellett volna történnie. 

- Mi az, hogy nem kellett volna megtörténnie?! - csattant fel sírva. - Hisz én szeretlek téged.

- Én viszont nem - vallottam be őszintén. - Ne tégy úgy, mintha nem tudtad volna ezt pontosan. Nem vagy sem hülye, sem vak, hogy ezt ne vetted volna észre.

Hosszú másodpercekig csak nézett rám, a sírástól eltorzult arctól. Édes Istenem, hát tényleg eljutottam odáig, hogy pontot tegyek ennek a végére. De koránt sem voltam túl még a nehezén. 

- Ez megint csak Róla szól, igaz? - izzott a dühtől. 

- Te is tudod, hogy ez soha nem szólt másról. Én Őt szeretem, és ez akkor sem változott meg, mikor összejöttünk. Hülye voltam, hogy hagytam, hogy idáig húzzuk a dolgainkat. Nem lett volna szabad, hiába tudtam, hogy minél tovább tart, annál rosszabb és nehezebb lesz a vége. De Vic, beszeretném ezt fejezni veled. Szakítani akarok. 

- Nem számít neked semmit, hogy én teljes szívemből szeretlek? Mindent megtettem, hogy elfelejtsd Őt. És bármit megteszek, csak ne hagyj el - pattant fel, majd egy pillanat alatt az ölembe ült és csókolgatni kezdett. 

- Hagyd abba - álltam fel vele együtt, majd talpra állítottam, de még mindig szorította a pólómat és zokogva dőlt neki a mellkasomnak. 

- Nélküled nincs miért élnem. Te vagy az egyetlen értelme az életemnek és ha te most elhagysz...

- Hallod - fogtam meg mindkét csuklóját és eltoltam magamtól, hogy rá tudjak nézni -, fejezd ezt be. Ne zsarolj tovább azzal, hogy bántod magad, ha szakítok veled! Ez egyikünknek sem egészséges. Miért jó neked az, ha magad mellé kényszerítesz egy olyan embert, akiről tudod, hogy nem szeret téged? Mindketten jobbat érdemlünk ennél. Az pedig, hogy én vagyok az egyetlen indok, amiért érdemes élned... Mi van akkor az anyukáddal, a barátnőiddel, a kutyáiddal? Ők azok, akik igazán szeretnek téged, mégis azt mondod, hogy én, aki semmi jót nem tett érted, számítok a legtöbbet. Ez hülyeség.

- A szerelem soha nem volt értelmes dolog...

- Igen tudom. De az, hogy magad mellett próbálsz tartani minden áron, az nem szerelem szerintem. Még csak szeretet sem. Ez nem egészséges gondolkodás. Vic, vessünk véget ennek! Találd meg a boldogságot valaki más oldalán. Hidd el, hogy sokkal jobb olyasvalakivel lenni, aki viszonozza is az érzéseidet. 

Kitépte magát a kezeim közül és hátralépett. Hosszú percekig némán nézett rám. A fájdalmon kívül mást nem tudtam mást leolvasni az arcáról. Még talán meg is sajnáltam egy kicsit, de nem tehettem mást. Ennek meg kellett történnie.
Végül egy harmadik személy törte meg a közénk beálló csendet. 

- Kislányom, azt hiszem, hogy ideje lenne beszélgetnünk nekünk is.

Kiderült, hogy az anyukája végig hallgatta az egészet. Így tehát arról is tudomást szerzett, hogy a lánya hogyan is gondolta megmenti a kapcsolatunkat. Nem hallgattam végig a beszélgetésüket, de ott maradtam a házban. Mikor indultam, Victoria a nappaliban ült, kisírt szemekkel. Az anyja kikísért a kocsiig és biztosított afelől, hogy a lánya segítséget fog kapni. Pszichológushoz küldi, ahol megpróbálják helyre rakni benne a dolgokat, amelyek valamikor félrecsúsztak. Szívből reméltem, hogy jobban lesz. 

A következő napok sokkal nyugodtabban teltek el. Vártam, hogy Evelyn hazamenjen Angliába és ezzel újra zöld utat kapjak a közeledéshez. Ugyanakkor tartottam is döntésétől. Mert benne van a pakliban, hogy mire a gépe leszáll, már tudni fogja mit akar. És nem biztos, hogy ez számomra kedvező végkimenetelű lesz...

2018. 11. 18.