A telefonom hangos csörgése szakította meg a pillanatot. A mi pillanatunkat. Amire a lelkem legeldugottabb, legmazochistább része, a legjobban vágyott. Másodpercekig nem mozdult egyikünk sem. Mintha csak megállították volna az időt. Csak mi hárman léteztünk. Mick, aki a majdnem csókunk mozdulatába fagyott. Én, aki viaskodott magával, az érzelmeivel és, aki bár tudta, hogy hiba, amit csinál, nem tudott ellenállni a német a közelségének. Valamint ott volt még a harmadik személy, ha tetszik, betolakodó, aki beszélni szeretett volna velem és, aki baromi kitartó volt.

A szánk még mindig nagyon közel volt egymáshoz. Csak egy meggondolatlan mozdulat kellett volna és összeért volna. De nem lehettem még jobban az. Egy apró mozdulattal hátrabillentettem a fejem, hogy letudjak nézni és, hogy kivegyem a zsebemből a telefont. Ahogy a képernyőre néztem, mintha egy pillanat alatt felkapcsolták volna a fejemben a lámpát. A szemem sarkából láttam, hogy Mick is lefelé néz, ezután pedig valahogy megváltozott a kisugárzása. Szinte vibrált. Tudta, hogy ki hív, mégis ott maradt a közelemben. 

- Szívem, mi újság? - szóltam bele a telefonba, a helyzethez képest vidáman. Megpróbáltam ellépni a némettől, azonban Ő máshogy gondolta. A derekamnál fogva visszarántott magához. Nem néztem rá egy pillanatra sem. Nem gyengülhettem el újból. Ő viszont egészen közelről figyelte, ahogy Bennel beszéltem. Biztos vagyok benne, hogy hallotta a brit hangját.

- Hazaértél? Nem hívtál fel és már aggódtam érted... - képzeletben homlokon csaptam magam, amiért erről az ígéretemről megfeledkeztem. 

- Persze... Persze. Már rég itthon vagyok - mondtam a tőlem telhető legmeggyőzőbb hangon. - Ne haragudj, hogy elfelejtettem, csak Lucával leültünk filmezni, meg...

- Meg borozni, tudom - szakított félbe nevetve -, beszéltem vele, amikor fürödtél és azt mondta, hogy majd visszahívsz. Bár sejtem, hogy jól alakul az estétek és teljesen kiment a fejéből, hogy szóljon - Luca hősiesen tartotta a hátát értem. 

- Igen, valószínűleg elfelejtette... Sajnálom, hogy nem hívtalak fel.

- Ugyan már, nem számon kérni akartalak, csak féltettelek. Olyan magad alatt voltál, de ahogy hallom jót tett az a bor - nevetett fel újra. - Nem is akarlak titeket zavarni. Jó szórakozást, szeretlek - amint Mick meghallotta az utolsó szót, az addig is merev teste még inkább megfeszült. Mindketten a válaszomat várták. 

- Én is téged... - hunytam le szorosan a szemem. A német szorítása megenyhült és már nem éreztem a testének melegét és a lélegzetvételét a bőrömön. - Jó éjszakát, Ben.

Miután bontottam a vonalat, a testem mellé ejtettem a kezem. Nem akartam Ránézni. Talán azért szégyelltem ennyire magam Előtte, mert azelőtt néhány perccel vallotta be, hogy a külön töltött idő alatt is, végig engem szeretett. Újra némán álltunk egymással szemben, ki tudja mennyi ideig. Éreztem magamon a tekintetét, szinte lyukat égetett a lelkembe. 

- Igaz?

- Micsoda? - még mindig mereven a földet bámultam.

- Valóban szereted őt? 

Hosszasan hallgattam. Szeretem-e Benjamint? Ő egy remek férfi, hatalmas szívvel, kiváló humorérzékkel és nyálcsorgató külsővel megáldva. Szeretem. De vajon eléggé? 

- Tulajdonképpen... Igen - nyögtem ki nehezen. 

Megint a hallgatás burkolta körbe a helyiséget és ezáltal minket is. Ha eddig nem mertem a szemébe nézni, ezután még annyira sem. Féltem. Nem Tőle, a reakciójától. Rettegtem, hogy feladja és otthagy. Nem akartam, pedig ez lett volna az ésszerű kívánság a részemről. De hát, a mi történetünkben nem létezik az a fogalom, hogy ésszerűség. A gondolataimból a léptei halk zaja rántott vissza a valóságba. Az elegáns cipője megjelent a látószögemben, így már nem csak a keményfapadlót bámulhattam. Óvatosan az állam alá nyúlt és úgy kényszerített, hogy Ránézzek. A kék szemei láttán, a lábaim szinte felmondták a szolgálatot. Nem álltam stabilan, de legalább a földet nem néztem meg közelebbről. 

- Szereted annyira - kezdte halkan -, mint engem szerettél? 

- Az lehetetlen - suttogtam ugyan olyan hangerővel, akárcsak Ő. Széles mosoly jelent meg az arcán. Végigsimított az arcomon és újra közelebb hajolt hozzám. Úgyszintén tehetetlen voltam, mint a korábbi alkalommal. Most nem mentett meg sem telefoncsörgés, sem a rég elvesztett józan eszem. A csók kapujában álltunk megint és ha akkor és ott Micknek nem lett volna esze, valószínűleg az utolsó dolog, amit éreztem volna, azok az édes ajkai lettek volna az enyémeken és azután rögtön meghaltam volna érzelemtúltengésben. De Mick tudta mit csinál. Velem ellentétben, Neki volt elég önuralma ahhoz, hogy ne tegyük meg azt, amit nem szabadott. Az ajkai a szám helyett az arcomon állapodtak meg és jó néhány másodpercig ott is maradtak. A szokásos bizsergés futott végig a gerincem nyomán. Egy idő után, amit én túl kevésnek ítéltem meg, elhúzta a fejét, de csak épp annyira hogy a homlokát az enyémnek döntse. 

- Egyetlen egy dolog miatt nem csókollak most meg. Mégpedig azért, hogy ne kövesd el azt a hibát, amit én elkövettem régen. Ne csald meg. Elfogadom, hogy szereted őt és még meg is értem valamilyen szinten. Az, hogy ennyire aggódott érted, bizonyítja, hogy igenis jó kezekben vagy mellette. Szerencsés fickó, hogy olyasvalaki szereti, mint te. De én is újra szerencsés szeretnék lenni és ezért mindent megfogok tenni. Dönts belátásod szerint, azzal a sráccal kapcsolatban. Ha arra a döntésre jutsz, mégis adsz egy utolsó esélyt nekem, mindent megpróbálok rendbe hozni kettőnk között. De ha mégsem, és vele maradsz, nagyon nehezen, de elfogom fogadni. Egyszer már tönkretettem egy boldog párkapcsolatodat. Még egyszer nem fogom. 

Mire megemészthettem volna a monológját és válaszolhattam is volna rá, ellépett tőlem. Csak álltam ott némán, végignézve azt, ahogy felkapja a telefonját az asztalról és ismét odalépve hozzám, egy puszit lehel ugyanarra a helyre, ahová néhány perccel azelőtt. Már a nyitott ajtóban állt, mikor megtudtam szólalni. 

- Most mégis hova mész? - a hangomat meghallva vissza fordult és széttárta a karjait.

- Szakítok a pszichopata barátnőmmel - mondta ezt úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Végül megfordult és folytatta a céltudatos útját. 

- Mick! - a lépcső közepén járt már, mikor utolértem. - Mick, én... Megbocsátok Neked. De ne gondold, hogy nyert ügyed van! - tettem hozzá gyorsan, hogy nehogy túlontúl nagy magabiztosságot adjak Neki.

Akartam, hogy tudja. Muszáj volt tudnia. És azt is, hogy ha tényleg komolyan gondolja, nem lesz olyan egyszerű dolga. Ahogy tudatosult benne, a szavaim jelentése, halványan elmosolyodott, a jobb kezét a szívére helyezte és bólintott egyet. Hálás volt azért, mert elmondtam Neki, amit már valószínűleg magától is érzett. 
Visszasétáltam a terembe, ahol a táskámat hagytam. Még egyszer utoljára körbenéztem, a gyertyák már csonkig égtek, az egyetlen fényt a lámpa halvány hangulatvilágítása adta. Vajmi kevés volt ez, ahhoz képest, ahogyan kinézhetett a helyiség még fénykorában. Vagyis hét órakor, amikorra a német várt engem. Biztos csodaszép lehetett. Már indulni készültem, amikor belépett az a pincér, aki felkísért engem. Csodálkozott, hogy az "Úr" már elment, pedig kifizette, a nemrég elkészült vacsorát. Állítólag az én megérkezésemre vártak, hogy elkezdjék készíteni az ételeket. Az elnézésüket kértem, mire a férfi megkérdezte, hogy el akarom-e vinni őket. 

Hiába játszottam már órák óta a bolond fruskát, enni mégiscsak kell. Így történt az, hogy három hatalmas szatyorral a kezemben sétáltam hazafelé, amelyek mind tele voltak frissen elkészített ételekkel. Kitettek magukért, a fogások mennyiségét tekintően is. Az ízéről pedig ne is beszéljünk. Néma csendben léptem át a küszöbünket. A lehető leghalkabb szerettem volna lenni, abban a hiszemben, hogy a barátaim alszanak már. De nem aludtak. Olyan éberen ültek a kanapén, mint baglyok az éjszaka közepén. Olyan kiéhezve kapták rám a csillogó tekintetüket, hogy már-már megijedtem. Várták a friss és ropogós pletykákat. Kínosan elmosolyodtam és felemeltem a dög nehéz szatyrokat, azzal a felkiáltással, hogy hoztam kaját. Luca és Dave úgy pattantak fel, mint, akik legalább három hete nem ettek egy falatot sem. Kikapták a kezemből a zacskókat és rakták le az étkező asztalra. Míg a barátnőm a konyhába sietett tányérokért és evőeszközökért, a brit megragadta a két karomat, és szinte átemelt az előszobából, a nappaliban álló egyik székre. Nem menekülhettem, pedig nagyon szerettem volna. Hazafelé menet úgy terveztem, hogy lefoglalom őket a kajával, míg én eliszkolok előlük. De ők ketten vannak, dupla annyi akaraterővel, fejenként. Kénytelen voltam azonnal, ahogy ők nevezték, élménybeszámolót tartanom. Én pedig minden ellenkezésemet félretéve, elmeséltem nekik mindent. A randimat Bennel, hogy végig csak Mick járt a fejemben, a hirtelen jött döntésemet, hogy elfogadom a német ajánlatát és végül az étteremben való történteket. Míg Luca arcáról le sem lehetett vakarni a vigyort, addig Dave visszafogottabban mosolygott. Láttam rajta, hogy ő is, akárcsak én, látja a helyzet másik oldalát. Mi lesz Benjaminnal? Miután hangosan is elhangzott ez a kérdés, akkor sem tudtam rá értelmes választ adni. Magam sem tudtam, mi lenne a helyes döntés. 

Ezt a napok múlásával sem tudtam. Többször találkoztam a brittel és ugyan jól éreztem magam vele, valahogy nem volt az igazi. Nem éreztem azt a boldogságot, amit mondjuk egy hónapja. Minden érintésénél, csak az Ő érintésére vágytam. Minden csókjánál, Őt képzeltem magam elé. Nem volt helyes ezt tennem vele. De akárhányszor elhatározásra jutottam, hogy ez márpedig nem mehet tovább így, a férfi mindig kitalált valamit, amivel kedveskedhetett nekem. Legyen szó egy saját maga által elkészített vacsoráról vagy meglepetésből értem jövetel a munkahelyemre egy szál rózsával a kezében, csak azért mert tudja, hogy szeretem. Nem bírtam így szakítani vele. A szívem facsarodott belé, hacsak arra gondoltam, milyen örömmel és boldog mosollyal várt engem minden egyes alkalommal. Hogy akárhányszor meglátott, az arca felragyogott és szoros ölelésbe vont. Még mindig tartottam azt az állításomat, hogy igenis szeretem őt. De nem annyira, amennyire azt kellene. Ettől pedig a bűntudatom napról-napra nőtt. Képtelen voltam elhagyni Bent. 

A lelkiismeretfurdalást az sem enyhítette, hogy Mickkel két-háromnaponta beszéltünk. Bár éreztem, hogy Ő többet igényelne. Az engedélyemmel, Luca megadta Neki a telefonszámomat. A német azon nyomban fel is hívott. Majd aznap még kétszer. A harmadik után állítottam le, hogy lassítson a tempón. Nem szeretnék Vele minden nap beszélni, hisz nem vagyunk olyan kapcsolatban. Még csak a közelében sem vagyunk. 
Az igaz, hogy én kértem, hogy ne zaklasson folyamatosan, mégis izgatottan vártam minden alkalmat, amikor a telefonon kijelzőjén megjelent a neve. Tíz percnél tovább soha nem beszéltünk, valamint egyetlen egy olyan alkalom sem volt, amikor én kerestem volna, de ilyenkor a szívem mindig hevesen dobogott. A telefonbeszélgetéseink során egy szó sem esett Victoriáról vagy Benről. Soha. Csak azt beszéltük meg, kivel mi történt az elmúlt napokban, se többet, se kevesebbet. 

Másfél hét telt el az ominózus találkozás óta. Mondanám, hogy sok minden történt azóta, de akkor hazudnék. Nem jutottam dűlőre, viszont eljött az ideje annak, hogy hazautazzak. Késő délután indult a gépünk. A két brit férfi kikísért bennünket a reptérre, ahol elbúcsúztunk egymástól. Ben úgy köszönt el tőlem, hogy nagyon szeret. Emiatt a mondata miatt pedig hosszú ideig sírtam már repülőgépen ülve.

Az indulásunk előtt négy nappal beszéltem Mickkel. Megkértem, hogy ne hívjon és ne keressen semmilyen formában, amíg otthon vagyok. Muszáj volt elszakadnom mindentől. Tőle, Benjamintól és a kialakult helyzettől. Csak a családommal szerettem volna lenni és gondolkodni. Mert sok mindenben döntésre kellett jutnom.

2018. 10. 29.