Érdemes a rész mellé a belinkelt zenét és annak szövegét is elfogyasztani! 👆 

A rágást is abbahagytam, mikor megláttam a kártyán álló szöveget. Ráadásul az Ő kézírása volt rajta. A macskakaparása, mit sem változott. Azt viszont meg kell hagyni, van bőr a képén, hogy azt képzeli, pár csokor gazzal mindent elintézett.

Kérdő tekintettel néztem fel Lucára, sugallva, hogy mégis mit akar ez jelenteni. Barátnőm csak várakozóan pillantott le rám és az asztalon pihenő papírlapra bökött a fejével. Nem tudom, hogy kiderült-e a számára, az elmúlt néhány év alatt, hogy amúgy tudok olvasni. És még értelmi fogyatékos sem vagyok, így fel is fogtam a látottakat. Az értetlen arckifejezéssel csupán annyit akartam kifejezni a számára, hogy mit is kéne nekem ezzel kezdenem. Merthogy én biztos, hogy nem fogok odamenni, az egyszer biztos.

- Mit gondolsz?

- Semmit. Nem érdekel.

- Mi az, hogy nem érdekel? El kell menned Evy!

- Már miért kéne? Nem fecsérlem Rá és a hazugságaira az időmet. Jobb dolgom is van nekem annál.

- Figyelj rám - ült le mellém és megfogta a kezem, ezzel sejtetve, hogy mély beszélgetésre számíthatok -, muszáj találkoznotok és beszélnetek. Ha meghallgatod, mindent megfogsz érteni. Elmondanám én is, de Tőle kell hallanod és különben sem akarok beleszólni a kettőtök dolgába. Egyszer összevesztünk emiatt, nem akarok még egyszer...

- De? - sóhajtottam, mert bár napok óta kerültük ezt témát, tudtam, hogy itt még nincs vége a mondatának.

- De kérlek... Nem is. Könyörgöm neked, adj esélyt a dolognak. Tudom, hogy én voltam a legjobban Mick ellen, de a háttér információk fényében, nem tudom szó nélkül hagyni ezt a szenvedést.

- Honnan tudod, hogy nem hazugság az egész? Volt rá két éve, hogy kitalálja a tökéletes történetet - néztem rá szemrehányóan.

- Annyira megtörten gubbasztott azon a kanapén, hogy biztos vagyok benne, hogy nem hazudott. Tudod, hogy jó emberismerő vagyok, és Mick igenis nagyon rosszul érzi magát a történtek miatt. Hiányzol Neki, ahogyan Ő is neked. Még ha tagadod is...

- Azt hittem, hogy kedveled Benjamint, most mégis ellene beszélsz és minden szavaddal azt élteted, hogy annyi idő után újra normális kapcsolatba kerüljek Mickkel...

- Kedvelem is, félre ne értsd. De nem szereted és nem is fogod soha úgy szeretni, ahogy ő azt megérdemelné. Te is érzed a szíved legmélyén, hogy ez így nincs rendben.

- Igenis szeretem Bent, a Másikra pedig egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Felőlem aztán belefulladhat az önsajnálatába. Nem megyek el és a témát itt lezárom - fújtattam, majd folytattam a vacsorám elfogyasztását.

Luca egy ideig még ott ült mellettem és nézett, de miután vetettem rá egy jelentőségteljes pillantást, felállt és halkan elmotyogta, hogy erre még azért visszatérünk. Erre egészen másnap délelőttig kellett várnom. Megállás nélkül mondta az érveit, hogy miért kéne nekem odamenni, ahol Ő van. Bárhova mentem a lakásba, utánam jött, még akkor is, mikor a mosdóban voltam... Dave, mint potenciális támogatóm, elesett a csatában. Illetve, inkább úgy fogalmaznék, hogy csatasorba sem állt. Jobbnak látta kimaradni belőle, de ahogy észrevettem, ha állást foglalt volna, akkor Luca pártját fogta volna. Szép kis barátok, mondhatom. Mindenáron a cápa elé akarnak vetni.

Az órákon át tartó csesztetés megelégelése végett, délután négy órakor felhívtam Benjamint, hogy menekítsen ki az őrültekházából. Fél óra múlva már a nappaliban állt, várva, hogy indulhassunk. Felhúztam a cipőmet és a táskámat a vállamra téve, megfogtam a brit kezét, jelezve, hogy indulhatunk. A barátnőm végig döbbenten és csalódottan pislogott felénk, hogy mégis hova készülünk. Még az utolsó utáni pillanatban is bevetett mindent. Már az utcán álltunk, mikor az ablakon kihajolva kiabálta le nekem magyarul, hogy hol és mikor fog engem várni Mick. Mintha nem hallottam már volna ezerszer... A hülye is képes lett volna megjegyezni. Csak legyintettem egyet és otthagytam Lucát meg az eszement ötletét.
Ben értetlenkedve pillantott hol rám, hol pedig az ablakban lógó barátnőmre, de inkább elengedte a dolgot. Letudta annyival, hogy biztos valami lányos dolog lehet, mert nem adtam semmiféle magyarázatot.
Moziba mentünk, ahol sikerült beválasztanunk egy rettentően hosszú és unalmas filmet. Egy percét sem tudnám felidézni, bár ez nem biztos, hogy az alkotás hibája volt. Szerencsétlenségemre, Luca elérte a célját. Agyaltam Rajta, az ajánlatán. A sötét moziteremben ülve, ahol nem kellett folyamatosan beszélgetnem valakivel és figyelni a másikra, másra sem tudtam gondolni csak a németre. Ahogy telt az idő és a gondolataim egyre inkább záporoztak, az elmém leghátsó kis zugából előbújt a kérdés. Mi olyat mondhatott Lucának, amit ő ilyen könnyedén elhitt Neki? Hisz a lány maga mondta, hogy ő volt a legjobban Mick ellen, most mégis a legnagyobb támogatójaként lépett fel.

Időnként ránéztem a telefonomra, hogy megtudjam mennyi az idő. Ilyenkor Ben is mindig odakapta a fejét. Háromnegyed hat magasságban, mikor fél órán belül már harmadjára néztem meg az időt, sóhajtva sötétítettem el a képernyőt. A mellettem ülő férfi suttogva megkérdezte, hogy minden rendben van-e, mire én mosolyt erőltetve magamra, bólintottam egyet. Persze, hogy minden a legnagyobb rendben volt...

A film még vagy egy óráig tartott, utána pedig elmentünk vacsorázni. Csak turkáltam az előttem lévő ételben és végig szótlanul ültem Benjaminnal szemben. Egy idő után ezt megelégelte és mindent megpróbált bevetni, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsen, de nem járt sikerrel.

- Valami baj van? - nézett rám aggódva.

- Dehogy, csak egy kicsit elfáradtam... - hazudtam.

- Biztos? Mostanában olyan más lettél... Úgy érzem, hogy már nem élvezed annyira a velem töltött időt... Mondd csak, minden rendben van velünk?

- Ne beszélj őrültségeket! Persze, hogy rendben vagyunk. Csak... Próbálok összeegyeztetni mindent, veled is elegendő időt tölteni, Lucával és Dave-vel is. Pluszban ott van még a gyakorlat és munka. Nem mindig alakul úgy minden, ahogy azt előre eltervezem...

- Jól van... De ígérd meg, hogy ha bármi is változna az érzéseidbe, elmondod - fogta meg a kézfejem az asztalt fölött.

Párás tekintettel bólintottam egyet. Nem akartam átverni Bent, mégis úgy éreztem, hogy elárultam, már csak azzal is, hogy Rá gondoltam. A bűntudatom pedig csak még inkább fokozódott. Egy romantikusnak tervezett séta után úgy döntöttünk, hogy inkább mindketten hazamegyünk. A brit erősködött, hogy ha már nem megyek át hozzá, legalább haza szeretne kísérni. Én viszont egyedül szerettem volna lenni, így visszautasítottam az ajánlatát, amit ugyan nem örömmel, de tudomásul vett. De lelkemre kötötte, hogy ha hazaértem, mindenképpen hívjam fel. Megígértem. Pedig talán mégis jobb lett volna ha velem jön... Akkor nem követtem volna el ostobaságot.

Miután elváltunk egymástól, hazafelé vettem az irányt. Egy ideig. Az agyam már nem is olyan hátsó zugában még mindig ott motoszkált az a bűnös gondolat, amely egyre hangosabb és hangosabb volt. A telefonom kijelzője már majdnem háromnegyed tizet mutatott. Az átgondolás szikrája nélkül néztem meg, hogy jutok el a kártyán szereplő címre. Nem voltam messze, mindössze nyolc percre. A lábaim automatikusan az útvonal szerint vittek, az érzéseim felülírták a józan eszemet. Pedig annyira igyekeztem leküzdeni és elnyomni magamban.
Egy elegáns és egyben barátságos étteremhez érkeztem. Jó néhány percig csak álltam az üvegajtó előtt, és végre újra gondolkodásra serkentettem az agyam. Biztos ez kell nekem? De egy hang felvisított bennem, hogy "nem, de szükséged van Rá". Próbáltam magamra cáfolni, hogy nincs értelme bemenni, már nincs itt. Réges-rég elmúlt már hét óra...

Úgy nyitottam ki az ajtót, mintha a fogamat húzták volna. Egy kedvesen mosolygó lány közölte velem, hogy sajnálja, de telt ház van, hacsak nem foglaltam asztalt. Továbbra is tétován álltam ott. Lett volna még időm elmenekülni.

- Ömm... Ha minden igaz, Mick Schumacher nevén van az asztalt - mondtam félénken. A lány arca egy pillanat alatt megváltozott a felismerés szikrájától.

- Ó, biztos maga a hölgy, akire várt! Az Úr már régóta vár odafent - mégis, hogy emlékezhetett ilyen tisztán egy asztalfoglalásra?!

Valóban én voltam a "hölgy", akit várt, ez a névegyeztetés után is bizonyságot nyert. Az egyik pincér kérte, hogy kövessem. Pár pillanata erejéig sikerült körülnéznem és azonnal az az érzésem támadt, nem ide való vagyok. Az összes vendég elegáns, már-már kisestélyiben fogyasztotta a vacsoráját. Míg én, a kis nyári ruhámmal, a ráhúzott farmer dzsekimmel és a szandálommal kifejezetten alul öltözöttnek számítottam. Bár, én moziba készültem és nem egy puccos étterembe... A hatalmas falépcsőn felsétálva, fokról fokra visított bennem a vészjelző, hogy ideje lenne meghúznom a féket. De már késő volt. Mielőtt elrohanhattam volna, felértünk a tetejére, ahol egy kétszárnyú, díszes ajtó várt. A pincér udvariasan intett, hogy menjek be, de én csak álltam ott némán. A férfi, a rengeteg munkájára hivatkozva, lesietett a lépcsőn. Nem is bántam, így legalább nem nézi senki végig, hogyan teszem tönkre mindazt, amit az elmúlt két évben felépítettem. Egy réveteg sóhaj után, óvatosan lenyomtam a kilincset. Nagyon lassan és halkan léptem be a terembe. A helyiség hatalmas panoráma ablakok díszítették, ezzel bámulatos kilátással megajándékozva a bent tartózkodókat. A szoba félhomályban pompázott, a rengeteg gyertya közül már csak néhány égett, de azok is csak haloványan. Mozdulatlanul körbepásztázva a helyet, utoljára vettem csak észre Őt. Az egyik széken ült nekem háttal, előregörnyedve. Nem úgy tűnt, mint, aki érzékelte, hogy társasága akadt.

- Úgy gondolod, hogy pár virág megmenti az amúgy már halott kapcsolatunkat? - kezdtem köszönés és fikarcnyi kedvesség nélkül. Mick azonnal felpattant a helyéről és szembe fordult velem. Olyan arcot vágott, mintha legalább a Messiás jött volna el Hozzá. - Mert akkor tévedsz.

- Azt hittem, hogy nem jössz el - suttogta alig hallhatóan.

- Úgy volt... Mégis mi a fenét akarsz Mick?

- Hogy megbocsáss nekem.

- Hát már ne is haragudj, hogy ezt mondom, de elég szar módszert találtál erre. Nem igazán törted magad.

- Most mit mondjak - tárta szét a karját -, igazad van... Mindig szar voltam az ilyen direkt dolgokban, te is tudod - nevette el magát kínosan, de mikor látta, hogy egy pillanatra sem mosolyodom el, abbahagyta. - A virágokkal nem azt akartam elérni, hogy a nyakamba ugorj. Egyszerűen csak kedveskedni szerettem volna, míg kitalálom, hogyan kéne visszahódítanom.

- És azt gondolod, hogy ez sikerülni fog?

- Itt vagy, nem? -legszívesebben képen töröltem volna.

- Mert egy mazochista állat vagyok, azért. És az, hogy én megbocsássak neked, az majdnem egyenlő a nullával.

- A majdnem nekem pont elég - egyikünk sem szólalt meg jó néhány percig. Még a félhomály ellenére is láttam, milyen csillogó szemekkel nézett rám. Magamat ostoroztam, hogy lehettem ekkora idióta, hisz már akkor tudtam, hogy baj lesz ebből, mikor velem szembe fordult. Még mindig, ennyi idő után is, túl nagy hatással van rám. Túl jóképű még mindig. Sőt, sokkal jobban néz ki, mint anno. A mosolya, ami bár halványan tündökölt az arcán, ugyan azt váltotta ki belőlem, mint a kapcsoltunk virágkorszakában. Akaratom ellenére, néhány pillanat erejéig, én is elengedtem egy halovány mosolyt. Nem volt okom az örömködésre, mégis képes, csupán a puszta lényével, boldogságot árasztani a szívembe. Ez pedig a legnagyobb elrettentő és serkentő erő az agyamnak, hogy lépjek le, amilyen gyorsan csak tudok.

- Hiba volt idejönnöm - jelentettem ki szárazon, mire Mick arca egy szempillantás alatt megváltozott. Kétségbeesést tükrözött.

- Ne, kérlek ne menj el - indult meg felém, de az, hogy hátrálni kezdtem, megtorpanásra sarkallta. Viszont így is csak másfél méter választhatott el minket egymástól. - Könyörgöm, hallgass meg. Csak ennyit kérek, utána akár kiabálhatsz velem, megüthetsz vagy csak egyszerűen elmehetsz. De engedd meg, hogy elmondjam, mi történt valójában.

Nem mozdultam. Megszólalni sem bírtam. Még azon az ominózus éjszakán sem láttam ennyire elkeseredettnek és reményvesztettnek, mint most. Kérlelt, hogy üljek le és a testem, ugyanúgy, ahogy idejöttem, kizárt saját magából, csak a szívemet hagyta meg, és magától cselekedett. A két, egymás mellett álló szék egyikét arrébb húztam, hogy még véletlenül se kelljen vele fizikailag érintkeznem semmilyen formába, majd elfoglaltam azt. Karba tett kézzel vártam, hogy előadja a meséjét.
Mick is csatlakozott, leült az üresen maradt székre. Majd felállt, járkált egy kicsit fel-alá, és visszaült. Ezt elismételte jó párszor, mikor rászóltam, hogy elszédülök ha folyamatosan oda-vissza sétafikál előttem. Végleg helyet foglalt, de még ezután sem kezdett bele a mondandójába. Epésen megjegyeztem magamban, hogy ha már erre várt annyira két évig, jobban is felkészülhetett volna. Hangosan is kimondhattam volna, de nem tettem meg. De a csöndet sem bírtam már.

- Fogadni mernék, hogy ezt - mutattam körbe - sem egyedül hoztad össze - a német fáradt mosolyra húzta a száját. Persze, hogy volt segítsége... Gina meg a barátja. És talán még Luca is beszállt a "Segítsünk ennek a szerencsétlen Micknek, hogy visszahódíthassa egykori szeretett barátnőjét" akcióba. Nem lepődnék meg.

- Ez nehezebb, mint hittem - sóhajtotta és végig az ölébe ejtett kezét bámulta -, pedig mióta erre készülök... Kezdjük az elejéről... Evelyn, tudom, hogy egy szánalmas seggfej vagyok, amiért ezt tettem veled és hagytam, hogy kicsússzanak a dolgok a kezeim közül. Úgy hullott össze minden körülöttem, mint a kártyavár. Megértem, hogy utálsz és, hogy nem vagy rám kíváncsi. Én is ezt érzem már hosszú-hosszú ideje. Tönkretettem a kapcsolatunkat, hagytam, hogy akkor kisétálj azon az ajtón és soha többet ne gyere vissza. Akkor utánad kellett volna mennem, de nem tettem, mert nem voltam elég erős ahhoz, hogy szembenézzek azzal a tekintettel, amivel akkor néztél rám. Mindemellett azóta sem vagyok jobb a dolgok kezelésében... Arra sem vagyok képes, hogy egyedül elintézzem a kettőnk helyzetét. Számtalan alkalommal segítettek nekem és a feléről még csak nem is tudsz - emelte rám a tekintetét, amit én végig álltam, várva, hogy folytassa ha már egyszer sikerült belekezdenie. Egy újabb hatalmas sóhaj után tovább beszélt. - Az a csók, amit akkor láttál... - még az emlékére is belesajdult a szívem. Nem biztos, hogy hallani akartam a kis románcuk történetét. - Nem volt igazi. Vagyis, ő annak szánta, de nekem eszem ágában sem volt hozzáérni. Soha, még csak egy pillanatra sem fordult a fejemben, hogy kikezdjek vele. Könnyebb lenne azt mondanom, hogy ez az egész az ő hibája, de nem. Elég ideig hazudtam magamnak, de a teljes igazsághoz a személyes vétkem is hozzátartozik. Egy naiv barom voltam... Valamilyen filmet néztünk, amitől félt, vagy csak úgy tett, mintha megijedne. Egyre közelebb húzódott és én hagytam neki. Visszagondolva egyértelmű, hogy mit akart ezzel elérni, de akkor nem foglalkoztam ezzel a gondolattal. Nem akartam tudomásul venni a nyilvánvalót. Viszont, mikor már szinte rajtam feküdt, eltoltam magamtól. Ami történt utána... Szinte már történelem. Vitatkoztunk, ő pedig sírni kezdett. És a naivságom újabb és nagyobb méretben tért vissza. Megsajnáltam és átkaroltam... Ki tudod találni, hogy mi következett ezután. Ekkor érkeztél meg... - újabb csönd, de ezúttal nem úgy tűnt, mint aki folytatni szeretné.

- Aha... Szóval ha jól értem, gyakorlatilag Rád mászott... - mondtam hitetlenül.

- Valami olyasmi - válaszolta halkan.

- Aha. És milyen magyarázatot tudsz arra adni, hogy megvédted tőlem - élénken él a mai napig a szemem előtt, ahogy elé állt, mikor meg szerettem volna tépni.

- Nem lett volna hozzád méltó, ha bántottad volna. Nem őt akartam védeni, hanem téged... Nem voltam benne biztos, hogy nem-e terjeszti el rólad, hogy erőszakos vagy és megütötted őt.

Újabb csend állt be közöttünk. De ezúttal egyikünk sem törte meg. Meg kellett emésztenem a hallottakat és egy helyben sem tudtam tovább maradni. Felálltam és az ablakhoz sétáltam. Kibámulva dolgoztam fel az előadott történetet. Kettős érzés kavargott bennem. Egyszerre éreztem örömöt és kétséget. A boldogságomnak lett volna alapja, ha nem szólt volna közbe a kétely. Annyira egyszerűnek tűnik ez az egész, mégsem volt az. Túl könnyű az állítólagos igazság. Megfordultam, a hátamat az ablaknak vetettem és bizalmatlanul néztem le Rá. Viszont minden fenntartásommal ellentétben, ahogy a szemembe nézett, minden aggály szertefoszlott. Megértettem miről beszélt Luca. Ennyire Ő sem jó színész, hogy megjátssza azt a nyomorult arckifejezést, ami visszaköszönt rám. Hittem neki. Egyvalamire mégsem kaptam választ.

- Tegyük fel, hogy elhiszem ezt a kis mesét... De mégis mi van a kis barátnőddel? - annyi gúnyt vittem a hangomba, az utolsó szó kiejtésénél, amennyit csak tudtam. Nyomban lesütötte a szemét.

- Miután elmentél és Gina, majd anya is hazaért, inkább visszavonulót fújtam, mielőtt újra és újra el kellett volna mesélnem a történteket. Victoria fent várt a szobámba, de elküldtem és ő el is ment. Akkor még. Pár nap múéva kénytelen voltam a szüleimnek is elmondani mindent, és a reakciójuk nem igazán lendítette feljebb az amúgy is pocsék állapotomat. Hetekig nem szólt hozzám otthon szinte senki, csak a hűvös pillantásokat kaptam. Te sem válaszoltál egyetlen egy üzenetemre sem. Victoria pedig, bár nem szívesen látott, de állandó vendég volt nálunk. Kitenni sem volt esélyünk, hisz Ralfékkal érkezett. Ilyenkor mindig kereste az alkalmat, hogy velem lehessen, de amikor csak tudtam, elmenekültem előle. A versenyhétvégéken kívül amúgy sem mozdultam ki a szobámból. És ez ment két hónapon át minden nap. Nem bírtam tovább. A konyhában állva üvöltöztem anyával és Ginával, hogy mondjanak már valamit és ne a hallgatásukkal büntessenek. Így is elég szarul éreztem magam, nem volt szükségem még a néma ostorozásukra is, holott megérdemeltem. A kirohanásomat a nappaliban tartózkodó nagybátyámék is végighallgattam. Amikor aznap felmentem a szobámba, Vic újfent a szobámba volt, csak éppen fehér pirulákkal a kezében... Zokogásban tört ki és azt mondta nem bírja ki, hogy nem lehet velem. Lenyelte őket, de megakadályoztam, hogy baj törtjen. Reszketve, összefüggéstelenül könyörgött, hogy adjak neki egy esélyt. Mit tehettem volna? Megígértem neki, hogy másnap találkozok vele valahol. Innen pedig már csak lefelé menetbe ment minden. Otthon el sem mertem mondani, hogy én és Victoria... Már egészen kezdtek megbocsátani. Persze ő megtette a helyettem... 

- Te tényleg egy naiv hülye vagy - néztem rá, a helyzethez abszolút nem illően, szórakozottan. - Fogadni mernék, hogy még mindig az öngyilkosság fenyegetőzik, igazam van? 

- Ha veszekszünk, akkor elhint néha egy-egy ilyen mondatot, igen... De egyszer már megpróbálta, mi a garancia arra, hogy nem fogja megint megtenni? - mondta halkan. 

- Már meg sem lepődöm, hogy ezt be is veszed. Miért vagy te abban olyan biztos, hogy az gyógyszer volt és nem szőlőcukor mondjuk? 

- Csak nem színlelné azt, hogy megöli magát...

- Biztos vagyok benne, hogy hazudik. Ha megakart volna halni, nem teátrálisan a szobádban tette volna meg, amikor te is ott vagy. Az egyik legősibb trükk az öngyilkossággal való fenyegetőzés, hogy magunk mellett tartsunk valakit. Azon csodálkozom, hogy nem csináltatta még fel magát veled.

Mick a tenyerébe rejtette az arcát, mint aki nem képes elhinni egyetlen szavamat sem. Vagy éppen hogy túl sok rációt lát abban, amit mondtam és ez sok, hogy egyszerre feldolgozza. Hagytam Neki időt. Bennem pedig felötlött egy újabb kérdés. A kapcsoltuk elejét elmondta. De mi van a jelennel?

- Szereted őt? - kérdeztem rá a legfontosabbra. 

Német felkapta a fejét és ahelyett, hogy válaszolt volna, felállt és közelíteni kezdett felém. Menekülőre fogtam volna, de mivel hátrálni már nem tudtam, szárnyakat pedig nem növesztettem még, hogy kirepüljek, oldalazva iszkoltam volna el. Azonban elkapta a kezem és azután sem engedte el, miután közel került hozzám. Jól esett az érintése és kivételesen nem húzódtam el Tőle. Úgy álltunk ott, mint a szakításunk előtt. Akár mondhatnám, hogy kézen fogva, egy csóknyi távolságra. Az, hogy nem löktem el magamtól bátorságot adott Neki, hogy még közelebb lépjen hozzám. A szabadon maradt kezét felvezette az arcomra, mire lehunytam a szemem és egész testemben szétáradt az a melegség, amit a közelségével okozott. Minden lélegzetvételét éreztem a bőrömön. Szaporábban vette a levegőt, akárcsak én.

- Soha - szólalt meg váratlanul, mire felpillantottam rá és rájöttem, hogy sokkal közelebb van, mint hittem - nem szerettem rajtad kívül senkit. Érted ezt? Egyetlen percig sem éreztem azt, hogy kiszerettem belőled. Soha. Még ha utálsz is és nem bocsátasz meg, én akkor is szerelmes leszek beléd. Próbáltalak elfelejteni, elhitettem magammal, hogy azzal, hogy együtt vagyok Victoriával, majd segít feledtetni mindent. De akárhányszor hozzáértem, csak téged láttalak. Veled keltem és feküdtem, akárhol is voltam éppen. Te vagy első szerelmem és szeretném, hogy az utolsó te légy.

A végét már az ajkaimra suttogta. Tudtam, hogy el kell húzódnom, de nem voltam rá képes. Nem ment. Ösztönösen a szájára pillantottam, majd vissza a szemébe. Vágy csillogott benne. Ajkait apró mosolyra húzta és a fejét egy kicsit még közelebb döntötte az enyémhez. 

Mielőtt a szánk összeérhetett volna, a telefonom csengőhangja hasított bele a levegőbe és a kettőnk között majdnem kialakult kapcsolatba. 

2018. 10. 21.