*Mick Schumacher*

Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ott állt előttem az a lány, akiért két éve bármit megtettem volna. Nem tudtam eldönteni, hogy csak a szemem káprázik, hisz előfordult már velem néhányszor, vagy tényleg hús-vér valójában látom. Egy pillanatra kihagyott a szívem egy ütemet, mikor felismertem az út közepén, a cipőjével bíbelődő lányt. Nem vett észre azonnal, így volt egy kis időm szemügyre venni. Ebből a néhány pillanatból is megtudtam állapítani, hogy megváltozott. Külsőleg mindenképpen. Amellett, hogy elegánsabban öltözködött, a haja sokkal hosszabb és barnább lett, mint korábban, valamint a testalkata is átalakult. Nem gondoltam, hogy ez lehetséges lehet, de szebb volt, mint valaha. Ez pedig igen nagy szó. 

Ha más helyzetben lettünk volna, nevettem volna az arckifejezésén, amely kiült az arcára, mikor észrevett. De nem tehettem meg. Lerítt róla a hitetlenség és a kétség, melyeket teljesen áttudtam érezni. Hosszú másodpercekig összefonódott a tekintetünk. Az addig folyamatosan kattogó agyam hirtelen teljesen kitisztult, és csak a színtiszta boldogság maradt. Ezzel egy időben pedig, mintha a testemet egy jó adag sokk érte volna. Képtelen voltam megmozdulni. Az agyam hátsó részéből előtört a gondolat, hogy muszáj elérnem Őt, hogy beszélhessek vele, hogy hallhassam a hangját és, hogy érezhessem a bódító kamilla illatát. Megráztam a fejem, hogy valamivel ösztökélni tudjam a testem a mozgásra és elindultam felé. Ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, nem tudom, hogy mégis mit gondoltam. Talán azt, hogy a nyakamba veti magát, mikor felfogja, hogy én vagyok az?! Vagy esetleg, hogy egyszerűen csak hagyja, hogy elérjem?! Naiv és bolond voltam, amiért akár egy tizedmásodpercig is hittem ebben, a saját magam által kreált, dajkamesében. Természetesen azzal a lendülettel sarkon fordult és elindult az ellenkező irányba. Pechemre addigra már a többi pilóta is beért bennünket, így szem elől tévesztettem Őt. Hiába forgolódtam, nyújtogattam a nyakam, sejtettem, hogy már messze járhat. 

- Mi van Szöszi, délibábot láttál? - jött nekem a vállával valaki. 

Ez volt az az inger, ami ki tudott valamelyest zökkentett. Mire felocsúdtam a bambulásból, az illető addigra már rég otthagyott, így nem tudom, hogy kitől származott a kérdés. Bár igazából nem is lényeg. Ezután újra felvettem a "minden a legnagyobb rendben van" arcomat és folytattam az autogram osztást és rajongókkal való fotózkodást. Bár a mosolyom már koránt sem volt olyan őszinte, mint azelőtt. Nem tudtam kiverni a fejemből Evelynt és egyre csak azon kattogtam, mit tehetnék, hogy újra láthassam. Végül a legésszerűbb megoldást választottam. Amint véget ért minden programom, visszamentem a Trafalgar Square-re és reménykedtem, hogy szerencsém lesz. Annak érdekében, hogy többnyire inkognitóba maradhassak, magamra kaptam egy piros pulóvert. Ezt a döntésemet azonban a negyedik óra várakozás után igencsak megbántam. Megengedtem magamnak annyit, hogy legalább a kapucnit lehúztam a fejemről, illetve a napszemüveget is eltettem, hogy jobban lássak.
Már kezdtem minden reményemet feladni, mikor tőlem jóval távolabb megpillantottam Őt. Nagyon kellett koncentrálnom és igyekeznem, hogy a nagy forgatagban ne tévesszem szem elől, azonban ezzel együtt óvatlan is voltam. Néhány másodpercre találkozott a tekintetünk, de mielőtt újra rám pillanthatott volna, gyorsan hátrébb húzódtam egy termetesebb férfi mögé. Nem akartam, hogy észrevegyen, hisz akkor talán minden esélyemnek lőttek volna, hogy a későbbiekben a közelébe férkőzhessek.

Egészen a vonatálomsásig követtem, majd fel a vonatra is. Tisztes távolságban telepedtem le Tőle az egyik ülésre, ahonnan szemmel tudtam tartani. Evelyn ahogy leült bedugta fülhallgatót a fülébe és előkapta a könyvét. Úgy éreztem magam, mint két éve egy februári napon. Bámultam egy, a külvilágot teljesen kizáró lányt, aki mit sem sejt arról, hogy valaki figyeli. Annyi minden megváltozott azóta. Megannyi közös élményünk volt és az iránta érzett érzéseim még a legnagyobb költők sem tudták volna megfogalmazni. Most, ugyanez a lány, még hallani sem akar rólam.
Annyira belemerültem az emlékeimben, hogy talán egy kicsit meg is feledkeztem arról, hogy a gondolataim főszereplője már-már egy karnyújtásnyira ült tőlem. És, aki olyan hirtelen pattant fel az egyik megállóban, hogy csak egy hajszálon múlott, hogy ne maradjak fent a szerelvényen. Úgy tűnt, nem csak én kalandoztam el fejben. 
Mivel már a vonaton is nagyobb volt a lebukás esélye, mint kint a téren, ezért visszatettem a pulóverem kapucniját, majd leszállás után a napszemüveget is. Fogalmam sem volt arról, hova is érkezhettünk meg, míg meg nem pillantottam a táblát. Cambridge. Ezután beugrott minden. Az, hogy mennyire szeretett volna bejutni az itt lévő egyetemre, hogy mennyit tanult azért, hogy jól sikerüljenek a vizsgái. Annyira szerette volna és végül sikerült is elérnie a céljait. Mérhetetlen büszkeség fogott el. Azt kívántam, bárcsak együtt örülhettünk volna a sikereinek és, hogy együtt élhettük volna meg mindezt. Ideköltözhettem volna, hogy együtt kivegyünk egy kis lakást, ahová elbújhattunk volna a külvilág elől. Ahol megnyugvásra találhattunk volna egymás mellett. De ez csak egy szép ábránd marad. Túl sok a "volna" és, hogy ez így alakult, nem másnak köszönhetem, csakis magamnak.

Ám ezt keserédes örömöt, rögtön felváltotta más. Olyasvalami, amit már nagyon rég éreztem. A féltékenység. Még mindig az állomáson állva, valami magas pasast ölelgetett és úgy tűnt, igencsak jó viszonyban vannak. Állt még mellettük valaki, de egészen addig nem érdekelt a kiléte, míg el nem engedte a számomra ellenszenves férfit. Mikor végre valahára elváltak egymástól, a harmadik személyben Evy magyar barátnőjét véltem felismerni. Örültem annak, hogy még mindig jó viszonyt ápolnak. Ő legalább végig mellette állt. 

Jó néhány méterrel mögöttük lépdeltem végig és mindig igyekeztem úgy helyezkedni, hogy valakinek a takarásában legyek. Evelyn többször is hátra pillantgatott, mintha tudta volna, vagy legalábbis sejtette, hogy valaki követi. Egy kereszteződéshez értek, ahol bárhogy is viaskodtam magammal, nem tudtam leküzdeni azon késztetésemet, hogy közelebb menjek hozzájuk. Olyannyira felülkerekedett bennem az ösztön, hogy egészen közel álltam meg Evelyn mellett. Áramütés szerű érzés futott végig a testemen, mikor újra hallhattam édes hangját. Ugyanazzal a kedves és barátságos hangszínnel beszélt, ahogyan hozzám is szólt mindig. A következő pillanatban viszont szinte megállt bennem az ütő. Mégsem bizonyult akkora fenomenális ötletnek, hogy csak egy karnyújtásnyi helyet hagytam magunk között. Ahogy felém fordult és úgy kezdett el fürkészni, gyorsan lehajtottam a fejem, bár Őt ez nem nagyon zavarta. Lehajolt velem együtt, hogy megnézhesse az arcomat. Heves szívdobogással fordultam a másik irányba és lélekben már temettem magam. Biztos voltam benne, hogy akkor és ott véget ért a játék, de az égieknek hála, megmenekültem. A korábban annyira gyűlölt és egyben irigyelt, számomra ismeretlen férfit imákba foglaltam, amiért megszólította Evelynt és ezzel el is terelte a figyelmét. A fülemben dobogott a vér, így alig halottam meg a kérdését. 

- Nem megyünk be a munkahelyedre? 

Ha egy Japán reklámfilmben lettünk volna, valahogy úgy tudtam volna elképzelni az egész jelenetet, hogy mikor a benső, kicsi Mick meghallotta a kérdést, térden állva könyörgött, hogy bizony menjenek el arra a bizonyos munkahelyre, majd, mikor a lányok beleegyeztek, kicsi Mick táncra perdült és egy egészen furcsa, leginkább a polkára emlékeztető mozdulatokat mutatott be. Még szerencse, hogy nem egy reklámfilmben voltunk...
Ahogy a lámpa zöldre váltott és ők hárman tovább indultak, újra lemaradtam mögöttük. Nem mentünk túl sokat, mikor betértek egy kávézóba, ahová nem követtem őket. Feltételeztem, hogy ez lehet az a hely, amelyről beszéltek. Megpróbáltam minden apró részletet megjegyezni, hogy máskor is megtaláljam. Kis idő után újra úton voltunk, de ugyancsak hamar véget ért. Miután végleg eltűntek a szemem elől, közelebb mentem ahhoz a nagy vasajtóhoz, amin át bementek. Leküzdhetetlennek tűnő vágyat éreztem arra, hogy végig ne nyomkodjam a kapucsengőt, ezzel kiderítve, hogy milyen név alatt laknak. De ehelyett inkább csak felírtam a címüket és leléptem, nem kockáztatva tovább a lebukásomat. A vonatállomás felé egyre csak járt az agyam. Valakinek muszáj volt elmondanom, mert így a megőrülés szélére sodortam volna magam. 

- Gina, segítened kell - szóltam bele zaklatottan, köszönés nélkül, mikor felvette. Azonban ennél többet hirtelen nem tudtam kinyögni, így nem csoda, hogy egy szót sem értett az egészből. 

- Mi történt? Mi a baj? - de ugyancsak nem tudtam több hangot kicsikarni magamból. - Szólalj már meg!

- Láttam Őt... 

- Mégis kicsodát?

- Evelynt. Itt van Angliában... Nem tudom, hogy mihez kezdjek... - mondtam fáradtan. Eddig fel sem tűnt, vagy inkább csak elnyomtam magamban, hogy mennyire kivett belőlem az, hogy ennyi idő után újra láthattam a lányt, aki iránt egy pillanatra sem fakultak meg az érzéseim. 

- Várj, micsoda?! Evelyn? Ott? Mondjad már, ne kelljen minden egyes szót harapófogóval kihúzni!

- A pilóta parádén. Egyszer csak felbukkant, nem tudom, hogy honnan, de ott volt. 

- Beszéltetek? 

- Dehogy - sóhajtottam -, mikor közelebb próbáltam menni hozzá, egyszerűen elszaladt...

Töviről hegyire elmeséltem neki, mivel telt a napom. Abbeli kételyeimet is megosztottam vele, hogy mennyire félek attól, hogy van valakije. Egészen addig nem vált valósággá azon aggodalmam, hogy Evy talált magának valakit, míg meg nem láttam azzal a férfival a vonatállomáson. A gyomrom görcsbe rándult, hacsak arra gondoltam, már mást szeret. Azt akartam, hogy a szerelme csakis az én irányomba vetüljön. És ez az, amit a végtelen önzésnek hívok. Önző vagyok, mert nem szerettem volna, hogy más hívhassa a barátnőjének. Hogy más mondja neki, hogy mennyire szép és csodálatos, hogy igazán szereti. Egy barom vagyok, mert azzal szemben, hogy nem akartam, hogy Evelyn továbblépjen, én néhány hónappal a szakításunk után összejöttem azzal a személlyel, aki combos részét vállalta a kapcsolatunk tönkremenetelében. Pontosan tudtam, hogy milyen vagyok és, hogy miket tettem. Nem kellett ehhez más, hogy bevalljam magnak.

Ám Gina ezt másnap sem volt rest a szememre vetni. Ahogy semmikor, amikor szóba került Victoria. A nővérem kérdés nélkül Nagy-Britanniába utazott, hogy segítsen nekem. Korán reggel érkezett meg a barátjával, Iainnal az oldalán. Kimentem eléjük a reptérre és mivel már nem lett volna elegendő időnk elmenni valahova, hogy nyugodtan beszélgethessünk, beültünk a reptéri kávézóba. A hely kevésbé volt zsúfolt, mint a terminál és pont erre volt szükségünk. Miután újra beszámoltam nekik nagy vonalakban az előző napi találkozásról és az aggályaimról, ugyanott lyukadtunk ki, mint mindig, amikor feljött ez a téma. Századjára is megkaptam a fejmosást, hogy egy idióta vagyok és ne csodálkozzak, hogy Evelyn nem kíváncsi rám. 

- Ezzel tisztában vagyok Gina! - keltem ki magamból, amikor már nagyon kezdtem unni a folytonos szapulást.

- Nem kisöcsém, úgy tűnik nem vagy tisztában eléggé azzal, hogy egy önző majom vagy. Ha te boldog lehetsz amellett a csitri mellett, Őtőle ezt miért sajnálod?

- Ki mondta, hogy boldog vagyok? És szó sincs arról, hogy sajnálom Tőle a boldogságot, csak... Ezt ne más mellett tegye meg...

- Akkor meg mégis minek vagy együtt vele?! Szakíts vele az Isten szerelmére, nem illik hozzád! Senki nem szereti a családban, ahogy te sem. Végre szedd össze magad és állj a sarkadra! - kezdte egyre inkább felidegesíteni magát, ami az én idegállapotomra sem volt túl jó hatással. 

- Szívem - sietett a segítségemre Iain -, ezt már annyiszor megbeszéltétek. Mick magától is tudja ezeket, ha pedig mégsem, te már jó párszor elmondtad neki. De most nem ezért vagyunk itt, ha nem, hogy segítsünk neki. Inkább azt beszéljük meg, hogyan tehetnénk.

Hálás voltam nekik, hogy gondolkodás nélkül a segítségemre siettek. Végül abban állapodtunk meg, hogy a munkahelye előtt fogják várni, hátha felbukkan arra. Ha nem lett volna dolgom, mindezt én csináltam volna helyettünk, de nekem vissza kellett mennem a szállodába, onnan pedig a pályára tesztelni. Fejben teljesen ott kellett lennem, de a szívem ahhoz a kis kávézóhoz húzott, ahol a két őrszemem szinte lesben állt, várva arra, hogy Evy bemenjen dolgozni. Egész nap alig hagyta el néhány szónál több a számat és a többiekre sem tudtam igazán odafigyelni. Többször vissza kellett kérdeznem, ha beszéltek hozzám, mert ugyan láttam és érzékeltem, hogy jár a szájuk de a nem fogtam fel a szavaik értelmét. Ezáltal jó néhány kínos szituációt kreáltam magamnak, de nem számított. Akkor csak egy valaki volt, akire igazán oda tudtam volna figyelni. 
Délután négy óra után valamivel érkezett az első sms Iaintól, hogy mázlim van, nem rég érkezett meg a munkahelyére és, hogy Gina is nem sokára akcióba lép. Többször is kértem helyzetjelentést, de tekintve, hogy csak a nővérem ment be Hozzá, nem sok információval tudott szolgálni jó néhány óráig. Végül kora este hívtak fel, hogy ha ráérek, akkor üljünk be valahova és mesélnek. Persze, hogy ráértem... Hogy a viharba nem értem volna rá.

- Na mondjátok már, milyen volt - sürgettem őket. Már egy kis teázóban ültünk és egészen addig nem voltak hajlandóak egy szót sem kibökni, míg el nem foglaltunk egy kis boxot és ki nem kértük az italainkat.

- Le ne harapd már a fejünket - csóválta rosszallóan Gina a fejét. - Szóval, ott kezdem, hogy igazad volt. Külsőleg valóban rengeteget változott, de többek között nem ez volt, ami szemet szúrt nekem. Való igaz, hogy még mindig kedves és barátságos, de valahogy más lett. Valahogy keményebbé és talán egy kicsit tartózkodóbbá vált. Biztos vagyok benne, hogy ezt az átalakulást nem csak annak köszönheti, hogy másik országba költözött és saját lábra állt. Úgy vélem a szakításotok nagyban közrejátszott ebben. Persze ez a fajta megerősödés nem feltétlenül negatívum. Egyszer mindenkiben végbe megy valamilyen változás, csak a kérdés az, hogy mikor. 

- Értem - mondtam alig hallhatóan. Eddig csak sejtettem, de most bizonyosságot is nyertem, hogy valóban megváltozott valami a lelkében. Ez pedig javarészt miattam és az ostobaságom miatt történt. - És, milyennek láttad Őt? Boldog vagy szomorú? Közömbös?

- Fáradtnak. Nem láttam a szemeiben vagy az arcán megtörtséget, inkább csak kimerülést. Bár ezt nem is csodálom, elmesélte, hogy rengeteg dolgozik. De közben azt hiszem, hogy boldog is.

- Végül is, az álmát éli - mosolyodtam el halványan. Eszembe jutott, hogy milyen csillogó szemekkel mesélte nekem a terveit és, hogy mennyire várta az egyetemi éveit.

- Mick... - rá emeltem a tekintetem és az a kis mosoly féleség már nem díszelgett az arcomon. Egyáltalán nem tetszett sem a nővérem arckifejezése, sem az, amilyen hangsúllyal megszólított. - Van valakije... Én annyira sajnálom... Annyira drukkoltam, hogy ne lépjen túl rajtad és a kapcsolatotokon, pedig tudod, hogy mit gondolok erről. Figyelj tudom, hogy ez most nem vigasztal, de komolyan azt láttam rajta örül, mikor a közelében van és a mosolya sokkal nagyobb lett, mikor feltűnt ez a srác. Igazán boldognak látom. Nem annyira, mint mikor veled volt, de olyan már nem hiszem, hogy lesz még egyszer. Te voltál az első nagy szerelme, ilyen nincs még egy az életben... 

- Sokra megyek vele... Milyen a pasi?

- Nem beszéltem vele túl sokat, de rendesnek tűnik.

- Értem. Én inkább most hazamegyek. 

- Ne menj még! Hisz annyira kíváncsi voltál... Ráadásul még ki sem hozták az italokat. Legalább azt várd meg. 

- Eleget hallottam. A teát pedig igyátok meg. Köszönök mindent...

Búcsúzóul átöleltem Ginát, Iainnal pedig kezet fogtunk. Teljesen magamba roskadva tettem meg a szállodáig vezető utat. Nem akartam tovább hallgatni a testvérem találkozását Evelynnel. Pedig a szívem és a tudatom minden egyes apró kis információ morzsát éltető erőként szívott magába. Ám, hiába is sugallta korábban valami, hogy továbblépett, az igazság kiszorított mindennemű vágyat, hogy többet tudjak meg Róla.
Még elalvás előtt, a hotelszobám ágyán is csak Gina mondatain kattogtam. A kezdeti letaglózottság átalakult valami mássá, ami leginkább a dacra hasonlított. Már pedig én nem hagyom, hogy ez az alak vagy talán Victoria újra közénk álljon. Ha beledöglök is, de vissza fogom hódítani. Ezúttal örökre.

2018. 08. 24.