A lábaim földbe gyökereztek, mikor megláttam Őt. Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni és úgy éreztem, mintha ez az egész egy álom lenne. Egy rémálom, ráadásul az egyik legszörnyűbb, amit csak el tudtam képzelni. Mick arcán is ugyan azt a döbbenetet véltem felfedezni, amely valószínűleg az enyémen is díszelgett. Szótlanul meredtünk egymásra, nekem pedig folyamatosan azon járt az agyam, hogy mégis, hogy a fenébe kerülhetett ide. Az csak valami vicc lehet, hogy pont nekünk kettőnknek kell ugyanott, ugyan abban az időpontban megjelennünk. Pár perc múlva a többi ünnepelt ember is elért hozzá és ebben a pillanatban kapott észbe. Megrázta a fejét, mint, aki egy lidérces látomást akar elkergetni, majd újra rám emelte a tekintetét. Magabiztosan megindult felém, amitől én még inkább lefagytam. Szerencsére többen is útját állták, így nem tudta könnyedén átszelni a köztünk lévő távolságot. A biztonsági őrnek hála, aki rám szólt, hogy mozduljak már meg, idejébe fel tudtam fogni a helyzet súlyosságát és felhúztam a nyúlcipőt. A tehetségemet meghazudtolva kezdtem el szaladni a magassarkú cipőmben és meg sem álltam, míg ki nem kecmeregtem a díszpáholyból. A túloldalt álló kétajtós szekrény egy szó nélkül félrehúzta nekem a kordont és én máris, félrelökve az embereket, utat törtem magamnak. Csak akkor lassítottam egy kicsit, mikor már jóval magam mögött hagytam a tömeget. Reméltem, hogy a német nem tudott utánam jönni, hisz ha az a sok ember részben Rá is várt, akkor nem tudta csak úgy otthagyni őket. Annak érdekében, hogy megbizonyosodjak az igazamról, hogy nem jön utánam, többször is hátrapillantottam. Senkit sem láttam, aki ismerős lehetett volna a számomra. 

Sok időbe telt, mire megnyugodtam és a heves szívverésem is alábbhagyott. Végig csak azon kattogott az agyam, hogy mégis mit kereshet Londonban. Amikor teljesen eljutott a tudatomig, hogy mi is történt valójában, újra feltört bennem a harag és ezt nagyon nem szerettem volna. Hisz már túl voltam rajta, nem értettem, hogy mégis miért volt rám ekkora hatással ez a pár perc. Olyan sokáig tartott, mire eljutottam erre a szinte és nem akartam ezt felrúgni néhány pillanat miatt. Ám a düh mellett megjelent egy egészen más érzelem is. A lelkem legeslegmélyén egy csipetnyi boldogság is bujkált. Éppen ezért, hogy csírájában elfojtsam a bajt, belevetettem magamat a munkába. Mindent megtettem, hogy még csak eszembe se jusson a német és annak ittlétének oka. Azonban, ahogy egy kis lélegzetvételhez jutottam a papírmunkák között, rögtön az történt, amelyet a legkevésbé sem akartam. Minden gondolatom csak Őrá terelődött és már nem tudtam mivel kiűzni onnan. Végül, mert már nagyon bírtam magammal, az ebédszünetben az internetet böngésztem, hátha magyarázatot találok, miért tartózkodik Angliában. Az ok pedig rém egyszerű. Ezen a hétvégén rendezik a Brit nagydíjat és, mint az utóbbi években is, a fővárosban utcai pilótaparádét rendeznek. Ezúttal azonban, az én legnagyobb pechemre, a Forma 2-es pilótákat is bevonták. 

Délután négy órakor, rengeteg mini agyvérzés után, elindultam hazafelé. Az események addigra már véget értek, a kordonokat is elbontották a térről. Olyan volt, mintha semmi sem történt volna azelőtt néhány órával. A sajgó lábaimnak köszönhetően csak igen lassan tudtam haladni, többen is nekem jöttek, feltehetőleg mert siettek és nem vettek észre. Viszont ez is csak jobban elrontotta a kedvemet. Haragudtam a világra. A nagydíjra, amiért itt rendezik meg, ráadásul még ekkora feneket is kerítenek neki. Az emberekre, akik miatt nem tudtam haladni és éppen ezért megfordult az az eszement ötlet a fejemben, hogy átmásszak a nézőket és a pilótákat elválasztó akadályon. A biztonsági őrre, aki átengedett, hiába én könyörögtem neki. Mickre, amiért itt volt, amiért észrevett és, amiért nem nyelte el a föld. De legfőképpen magamra voltam dühös. Mert örömmel töltött el, hogy láthattam Őt. Képes volt felkavarni az álló vizet a lelkemben és az nem akart újra lenyugodni. 
A gondolataimból egy ismerős arc szakított ki. Csupán egy pillanatra villant fel az a bizonyos kék szempár, a szőke hajfürtök és a hozzájuk tartozó babaarc. Azonnal megtorpantam, ám mire újra odanéztem, ahol láttam Őt, már sehol sem volt. Ezért hát elkönyveltem magamnak, hogy biztos csak hallucináltam, hisz hosszú és fárasztó napom volt. A legkevésbé sem hiányzott egy újabb zűr a mai napba, így megszaporáztam a lépteimet. 

Már a vonaton ülve, újabb óvintézkedéseket tettem, hogy megóvjam az elmémet a bűnös gondolatoktól. Bedugtam a fülhallgatómat és a zenét max hangerőre állítottam. A táskám aljáról előhalásztam a Gyűrűk ura című könyvemet, majd nekiláttam elpusztítani. Olyannyira belemerültem az olvasásba, hogy majdnem elfelejtettem leszállni. Az utolsó pillanatban ugrottam le a szerelvényről és, ahogy földet ért a lábam, az ajtók már be is záródtak. Az állomáson Dave és Luca várt rám, hogy együtt menjünk el vacsorát venni, majd onnan haza. Ahogy odaértem hozzájuk, azonnal feltűnt nekik, hogy valami nincs rendben és egy ideig próbáltak is rávenni, hogy elmondjam mi történt, de nem voltam hajlandó beavatni őket. Igazság szerint féltem, hogy ha elmondom valakinek, attól még valóságosabbá válik az egész. Az érzelmeimmel együtt. Valamint tartottam attól is, hogy Luca mit fog mondani, ha megemlítem neki azokat az érzéseimet, amelyeket már réges-régen el kellet volna felejtenem. 

Szinte egész úton csak ők fecsegtek. Röstellem bevallani, de nem sok minden maradt meg a mondandójukból. Ezért is csak Micket tudtam okolni. Azt kívántam, bárcsak maradt volna ott, ahol volt. Egy idő után úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Néhány alkalommal hátra is pillantottam, de nem láttam senkit, aki követne vagy esetleg erősen szuggerálna bennünket. Végül, hogy ne bántsam meg a barátaimat, erőt vettem magamon és részt vettem a beszélgetésben. Már egészen kezdtem jól érezni magam, mikor megálltunk egy kereszteződésnél. A furcsa érzésemet, miszerint valaki követ, egyszeriben elfelejtette velem Lucáék baromkodása. Már nem törődtem semmiféle rossz érzéssel. Ezért sem tulajdonítottam annak sem nagy jelentőséget, hogy egy kellemes férfiillatot árasztó személy egész közel megállt mellettünk a zebránál. Az édeskés aromát érezve, késztetést éreztem arra, hogy megnézzem kihez tartozik. Noha az illető felé fordultam, nem láttam az arcát. A piros kapucnija a fejébe volt húzva és lefelé nézett. Ha jól láttam még egy pilóta napszemüveg volt rajta, de ezt tényleg csak egy másodperc erejéig láthattam, mivelhogy elfordult tőlem. Nem is maradt több időm gondolkodni az idegenen és a viselkedésén, ugyanis Dave megszólított. 

- Nem megyünk be a munkahelyedre?

- Minek? 

- Mert isteni csokis sütit árultok és most megkívántam. Meghívlak benneteket! - nézett rám nagyon szemekkel.

Ha tekintete nem is, az utolsó érve meggyőzött minket. Az ingyen süteménynek soha nem tudtam ellenállni. A kávézó csak egy saroknyira volt tőlünk majd, miután megvettük az édességeket, betértünk az egyik török étteremben. Rengeteg kajával megpakolva tértünk haza.
Otthon szinte sírva fakadtam örömömben, hogy megszabadulhattam a cipőimtől. Gyorsan elmentem fürdeni, míg a többiekre ráhagytam, hogy előkészítsenek mindent a filmes estéhez. Amikor végeztem, a három nagy gyros tál már ott várt az asztalon, az előre behűtött borral együtt. Már csak a gyertyafény hiányzott volna, de hát ez nem egy randi volt. 
Két és fél vígjátékkal, rengeteg mennyiségű elfogyasztott kajával és két üveg borral később, Dave a kanapé végén hortyogott, Luca a filmen nevetgélt én pedig a gondolatimba merültem. Ismét. Azonban ezúttal most az is motoszkált a fejemben, hogy meg kéne osztani mindent a barátnőmmel. A mellettem ülő lány, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, megadta a kezdőlökést, hogy meséljek neki.

- Elmondod, hogy miért vágtál, és vágsz most is ilyen fejet?

- Mégis milyen fejet? - még nem éreztem magamban az erőt, hogy nekikezdjek. 

- Mint, aki halálra vált.

- Találkoztam Vele... - sóhajtottam. - Itt van Angliában és ma egymásba botlottunk...

- Mégis kicsoda? - meggyötört arcom láttán azonnal rájött, hogy kiről is beszélek. - Mármint... Ő? - bólintottam. - Jézusom itt van Mick?! Ráadásul még találkoztatok is?! Anyám, adj még bort...

- Mégis mekkora esély van arra, hogy egy ekkora városban sikerül összefutnom azzal a személlyel, akit a hátam közepére sem kívánok?! - temettem az arcomat a tenyereimbe.

- Ez egy nagyon jó kérdés... Mit éreztél, mikor megláttad?

- Nem tudom, semmit. Időm sem volt felfogni az egészet. Nem beszéltünk, csak néztük egymást. Egyszerűen nem tudtam elmozdulni onnan, csak akkor, mikor elkezdett közelíteni felém. Úgy futottam, mintha csak az éltemről lett volna szó. 

- És mit érzel most? - kérdezett rá arra, amiről nem fűlött a fogam beszélni. 

- Haragot.

- Mást nem? - nézett rám mindenttudóan.

- Természetesen nem - hazudtam. - Mégis mi mást éreznék? Megcsalt! Esküdözött, hogy mennyire szeret és, hogy nem úgy történt a dolog, ahogy én azt gondolom. Erre, mit csinál?! Összejön azzal a ribanccal. Ezek után nem tudok mást érezni, csak mély megvetést.

- Jó, ne harapd le a fejem... Csak arra voltam kíváncsi, hogy nem ingatott-e meg az újbóli megjelenése.

Erre már nem feleltem, amely egyfajta válasz volt Luca számára. Túl jól ismert már. Mindig is hatással volt rám a német közelsége és hiába küzdöttem le magamban minden felé irányuló érzésemet, most, hogy újra felbukkant, előjött minden. Ám a bennem uralkodó méreg sokkal hatalmasabb, mint az az aprócska primitív örömérzet, amely fellobbant bennem. A kirohanásom is inkább ennek szólt, semmint barátnőmnek. Végtelen frusztrációval töltött el, hogy nem tudom teljes szívemmel a pokolba küldeni Őt.
A végére sikerült magyarázatot találtam az érzéseimre. Meggyőztem magam, hogy biztos csak azért tapasztaltam azt, amit, mert túl hirtelen szakadt meg minden kapcsolatom Vele. Ez elég ésszerű érvnek találtam ahhoz, hogy Lucával is megosszam. Ő sem látta hülyeségnek, de még fennhagyta azt az opciót is, hogy még mindig többet érzek Mick iránt, mint, amit bevallok magamnak. Azonban ezt nem firtatta sokáig, mert kialakulóban volt egy újabb dühkitörés. 

Nem erőltettük tovább a témát, inkább felkeltettük az alvó fiút és elküldtük aludni. Míg én a romokat takarítottam el, addig Luca elrohant fürdeni. Éjfél is elmúlt, mire ágyba kerültünk. Ezzel nem is lett volna akkora baj, viszont én megint korán keltem. Azzal a gondolattal aludtam el, hogy másnap semmifajta elgyengülést nem engedélyezek magamnak. A mai nap különleges eset volt. Csak azért viselhetett meg ennyire, mert váratlanul ért, de holnap semmilyen meglepetés nem érhet már. Elmegyek Londonba a gyakorlatra, utána dolgozni majd este ejtőzünk a barátaimmal és Benjaminnal. Tökéletes lesz. Bárcsak soha ne akarna engem meglepni az élet...

2018. 07. 19