Az utolsó vizsgámról hazaballagva a pokolba kívántam a magassarkúmat, amely szétnyomorgatta a lábfejemet. Egy évezrednek tűnt, mire hazaértem és végre lerúghattam a magamról a kínzó lábbeliket. Megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem fogom felvenni őket, de keresztülhúzták a számításaimat. Év közben tudatták velünk, hogy a nyári szünidő alatt két hónapos gyakorlat vár ránk. Az iskola, bár segített abban, hogy a cégek egyáltalán szóba álljanak velünk, de teljesen ránk hagyták, hogy kerítsünk magunknak helyet. A két kezemen nem tudnám megszámolni, hány emberrel beszéltem ez ügyben, de mindenhol visszautasítottak, ilyen-olyan indokkal. Persze érhető, egy diák csak nyűg számukra, azonban mi sem jókedvünkből akarunk menni hozzájuk. Végül egy londoni belsőépítészeti cégnél fogadtak, ahol a gyakorlati részét is megtudtam nézni, amit elméletben már tudtam. Végül is, teljesen jól jártam ezzel a céggel. Az emberek többsége segítőkész és barátságos volt és megmutatták nekem, hogy mi fán terem is ez a szakma. Voltak kellemetlenségek, természetesen, mint mindenhol, de ezek teljesen elhanyagolhatóak. Ilyen például a magassarkú kérdése is. Elvárás az elegáns megjelenés, így a nőknél ez magassarkút is jelent. Tehát bármennyire is szerettem volna, nem szabadulhattam meg az utált cipőktől. 

A kötelező gyakorlati idő azzal is járt, hogy nem tudtam hazamenni. Így, akárcsak tavaly, augusztusban tudok majd csak egy kis időt eltölteni a szeretteimmel. Nemcsak én, de az otthoniak is nehezményezték a kialakult helyzetet, de mit volt mit tenni, muszáj volt Angliában maradnom. 
Azonban, annak érdekében, hogy enyhítsem a bűntudatomat, felvetettem nekik, hogy esetleg ők is eljöhetnének hozzám és akkor egy kicsivel több időt tudunk majd együtt tölteni. Sajnos a szüleim és a nővérem nem tudtak szabadságot kivenni, ám Luca örömmel fogadta a meghívásomat. Így történt, hogy június közepén, a műszakom lejárta után, rohanhattam, már amennyire abban a cipőben rohanni tudtam, a londoni reptérre, hogy köszönthessem barátnőmet. Ahogy azt már tőlem megszokhatta, újfent elkéstem és, ahelyett, hogy én vártam volna rá, ő ácsorgott az előtérben. Folyamatosan forgolódott, hátha meglát. Azt kihasználva, hogy nem vett észre, mögé settenkedtem, hogy ráijeszthessek. Annyira jól sikerült ez, hogy hangosan felsikoltott, nem kis felháborodást és rémületet kiváltva a körülöttünk állókból. Mikor valamelyest normalizálódott a légzése, csatlakozott hozzám a nevetéshez és cserébe, amiért ráhoztam a frászt, akkorát bokszolt a karomba, hogy utána még jó fél óráig zsibbadt. 
Hazaérve csak az aprócska lyukat, vagyis a lakásunkat tudtam neki megmutatni, mivel Dave épp nem tartózkodott otthon, így az ő bemutatása az esti sörözés alkalmával történt meg. Luca, mikor meglátta a brit fiút, ismerős fény csillant fel a szemében, de sajnos le kellett lomboznom, Dave bizony a kenyér másik felét vajazza. Ezután már barátnőm is csak a barátkozós énjét vette elő vele szemben. Annyira jól kijöttek egymással, hogy a végén, ahogy azt előre sejtettem, már engem kezdtek el közösen szekálni. 

- Nekem ne mondd... - szőtte tovább angol barátom Luca merengését, hogy milyen kis mulya tudok lenni, hogy nem szeretek idegenekkel beszélgeti és csak sorolta és sorolta, megállás nélkül. - Aznap, mikor megismertük egymást, olyan szerencsétlenül ült azon a széken. Csak bámulta a többieket és látszott rajta, hogy nem mer szólni senkihez. Végül is megsajnáltam. Mondtam is magamnak, Dave, te meg az a drága jó szíved. Az fog téged a sírba vinni. Mindig istápolod a nyomorultakat...

A angol fiú soha nem mondta el végül, hogy miért is ült oda mellém anno, így én is kíváncsian és kissé szórakozottan hallgattam a visszaemlékezését. Mindig is sejtettem, hogy csak azért kezdett el velem barátkozni, mert megsajnált, de így kimondva, egy kicsit rosszul esett. Nem is az, hogy igazam volt afelől, hogy tényleg csak szánalomból szólított meg... Inkább, hogy szerencsétlennek vagy egyenesen nyomorultnak titulált. Na ezt, azért kikérem magamnak. Tény, hogy én magam is így vélekedtem az akkori önmagamról, de az más, ha az ember lánya magára mondja ezeket a lealacsonyító jelzőket. Mástól hallva, igenis fáj.

- Akkor már ismered, milyen, amikor Evy... - folytatta Luca de, mikor rám nézett, inkább nem fejezte be. - Na most meg miért vágsz ilyen fejet?

- Evelyn, mi baj? - noszogatott a mellettem ülő fiú is, mikor nem válaszoltam, hanem csak bámultam magam elé és egyet-egyet kortyoltam a hideg sörömből.

- Semmi, - szólaltam meg halkan, mikor már meguntam, hogy nem hagynak békén - csak tudjátok érdekes, ha ennyire szánalomra méltónak tartotok, akkor miért barátkoztok még mindig velem? - Luca és Dave jelentőségteljes pillantást váltottak. Valószínűleg nem értették, hogy miért sértődtem meg ezen ennyire.

- Na már, tudod, hogy nem úgy gondoltunk - karolta át a nyakamat barátnőm és közelebb húzott magához.

- Persze, tudom. Mindegy, kimegyek a mosdóba.

Muszáj volt elszabadulnom tőlük. Tudat alatt pontosan tudtam, hogy csak az igazság fáj, de olyan sértettség lett úrrá rajtam, hogy egyszerűen nem bírtam elviselni a társaságukat tovább. A gondos fészken, amelyet a WC ülőkére építettem, gubbasztottam jó néhány percig és a szememet törölgettem. Igaz, ami igaz, már napok óta egyfajta frusztráltság nyomta a lelkemet. Mindenkire haragudtam és legszívesebben megrugdostam volna valakit. Az okát nagyon is jól tudtam, minden lány és nő átéli ezt havonta egyszer és a nőneműek pontosan tudják, ezt a hisztisnek nevezhető hangulatot nem lehet csak úgy legyűrni. Ki kell várni a végét és csendben meghúzódni a szenvedő sárkány mellett. Végül rávettem magam, hogy otthagyjam a búvóhelyemet. Megmostam a kezemet és az arcomat, majd visszaballagtam az asztalunkhoz. Ahogy megláttak a barátaim, rögtön egy szelíd és bocsánatkérő mosollyal vártak vissza. Helyet foglaltam kettejük között lévő széken és mielőtt megszólalhattam volna, Dave rákezdett. 

- Evy, - ezúttal ő ölelte át a nyakamat - nem úgy értettem ám. Először tényleg csak sajnálatból kezdtem el veled beszélgetni, de aztán kiderült, hogy tök jó fej vagy. Meg is lepődtem, hogy nem is voltál olyan kis nyomi, mint, ahogy kinéztél - kacagott fel jóízűen, mire én is elengedtem egy halvány mosolyt.

- Meg amúgy is, - vette át a szót Luca - ha valóban szánalmasnak tartanánk, azt hiszed, hogy barátkoznánk veled? Úgy ismered valamelyikünket is, mint, akik látszat barátságokat tartanak fent? 

- Nem - mondtam dacosan, jó néhány másodperccel később. - Jó, lehet, hogy egy kicsit túlreagáltam... Bocsánat. Mostanában hisztis vagyok...

- Azt vettük észre - vigyorgott rám a brit fiú. 

- Egyébként Dave, sejtettem, hogy nem azért ültél le mellém, mert olyan fantasztikus társaságot reméltél tőlem. Mondjuk, a szánalom mellett, az is megfordult a fejemben, hogy megakarsz húzni... 

- Ó nem cicám, ezt a testet - mutatott végig magán - nem kaphatod ám meg. Máskülönben, már találtál magadnak valaki mást erre a pozícióra...

Ahogy szóba került Benjamin, Luca minden áron rá akart venni, hogy hívjam el, mert megszeretné ismerni. Azonban, lévén, hogy aznap még csak csütörtök volt és másnap utazhattam be Londonba, ráadásul utána még dolgozni is mennem kellett, nem lett volna értelme arra a kis időre odarángatni a pubba. Nálam sem tudott volna aludni, hogy több időt tölthessünk együtt, mert így is össze kellett húznunk magunkat. Nem lett volna hol aludnia, mivel Lucával osztozkodtam az ágyamon. A kényelmetlen kanapéra pedig nem akartam kiküldeni. Tény és való, Dave nagylelkűen felajánlotta, hogy ő bizony szívesen befogadja Bent arra az időre.

- Itt dögöljek meg, ha nem az igazat mondom, - kezdte Dave fennhangon - de minden nap elmormolok egy imát, hogy "Kérlek Istenem, ha csak egy napra is, de add meg nekem, hogy az a szívdöglesztő Benjamin Young térjen jobb belátásra". Komolyan mondom, ilyen pasit nem minden sarkon lehet látni. Na meg az a fenék...

- Holnap elhívod! - jelentette ki Luca ellentmondást nem tűrően. - Végre én is szeretném látni élőben, ki az, aki ekkora csodát művelt a barátnőmmel. 

A brit fiú erre a kijelentésre felkapta a fejét, de jobbnak láthatta nem kérdezni semmit. Davenek nem igazán meséltem Mickről. Eleinte azért, mert túlságosan fájt, később viszont már nem volt aktuális. Feleslegesnek tartottam akár egy szót is pazarolni rá. Elmúlt. Már nem szerettem. 

Végül nagy nehezen sikerült rávennem a barátaimat, hogy induljunk el hazafelé, mert nagyon hosszú napom lesz, nem mellesleg, Davenek is be kellett mennie másnap az irodába. Ezzel csak annyi probléma volt, hogy így Lucát kénytelenek voltunk egyedül hagyni otthon. Azonban szerencsére leleményes lány, elfoglalta magát. Otthon hagytam neki a lakáskulcsomat, hogy ne legyen bezárva a lakásba, ennélfogva szinte az egész napját a környéken való bóklászással, majd később főzéssel töltötte. Elmondása szerint, ha már nálunk "csövel", akkor készít nekünk valami finomat. A barátnőmnek valahogy mindig is érzéke volt a gasztronómiához, ennélfogva anno még Fruzsival sokszor töltöttük náluk a hétvégéket vagy a nyári szünet nagy részét, amikor a szüleit sem zavartuk, és nagyokat ettünk. Természetesen közösen vettünk meg mindent és próbáltuk segíteni az elkészítésben is, de szinte minden alkalommal inkább leültetett minket, hogy ma ő megcsinálja, csak ne rontsuk el még jobban. Hát igen, a főzés soha nem volt az erősségem. 

Mikor nyolc órakor, hulla fáradtam kiléptem a kávézó ajtaján, nem remélt meglepetés várt. Benjamin. Sajnos a férfival napok óta nem tudtam találkozni és már rettentően hiányzott, hogy újra a karjaiba zárjon. A szokásos napi pár perces kis munkahelyi találkát sem tudtuk megejteni, mivelhogy, mikor reggel betért megvenni a szokásos koffeinmennyiséget, akkor én mindig Londonban tartózkodtam. Igaz, minden nap beszéltünk és aznap meg is említettem neki, hogy örömmel fogadjuk a jelenlétét este az Égi érő paszuly-ban, azonban nem ígérte biztosra, hogy el is tud jönni. A munkahelyem előtti megjelenése nem várt, de annál inkább örömteli esemény volt. Nem az volt az első és szerencsére nem is az utolsó olyan alkalom, mikor elém jött és utána együtt mentünk haza. Mindig jól esett, hogy egy-egy fárasztó és idegtépő napja után, még szakít rám is időt. Ben egy nagy angol cégnél dolgozik, idestova most már két éve, mint játékfejlesztő. Ért mind a programozáshoz, mind 3D-s tervezéshez, azonban ezen tudása koránt sem biztosíték, hogy könnyen tud haladni felfelé a ranglétrán. Rettentően okos és tehetséges, de kapcsoltok híján megragadt egy szinten. Pontosan azén, ahol jár egy idegesítő főnök a feje fölé, aki mindenért őt ugráltatja. Ezért kell minden reggel két kávét vinnie, ha az épp nem felel meg a felettesének, akkor újabbért rohannia. A cseszegetése formáinak végtelen tárházát lehetne felsorolni. Éppen emiatt szeretné beadni a felmondását és valóra váltani az álmát. Jelentkezett a világ egyik legnagyobb videojáték fejlesztő cégéhez, a Microsoft Studios-hoz.

- Na ki megy jövőhetén állásinterjúra? - nézett rám vigyorogva, miután végre hajlandó voltam elengedni őt.

Pontosan a kérdés erejéig tartott a szétválásunk. Visítva újra a nyakába csimpaszkodtam és a két kezemen nem tudnám megszámolni, hogy hányszor mondtam el neki, hogy mennyire büszke vagyok rá. Ő csak nagy szerényen annyit mondott, hogy ez még nem jelent semmit és, hogy nem is biztos, hogy megkapja a hőn áhított állást. Szerintem viszont már az is nagy dolog, hogy azon a feltehetőleg komoly rostán, amelyen átszűrik az önéletrajzokat, egyáltalán átjutott az övé. Ha nem is sikerül elsőre neki, még nekifuthat többször is. 
Hazafelé úton végig izgatottan mesélt, hogy mit beszélt meg a hölggyel, aki felhívta, hogy mennyire várja már, hogy végre túl legyen rajta, de persze azért egy kicsit tart is tőle. A munkahelyén történteket már nem ecsetelte ilyen lelkesen, de nem is csodálom, csak a szokásos történt. 
Mikor hazaértünk, becsöngettem és reménykedtem, hogy legalább az egyik barátom otthon tartózkodik. Meglepetésemre, amikor Luca ajtót nyitott, ínycsiklandó illatok terjengtek a lakásban. A barátnőmet és Benjamint gyorsan bemutattam egymásnak, majd miután átöltöztem és Dave felrakott még egy plusz terítéket, nekiláttunk vacsorázni. Közben mindenki beszélt mindenkivel és egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy hangos olasz család lennénk. Luca folyamatosan érdeklődőt Ben felől és fordítva, Dave célzásokat tett a sármos barátomnak, aki nem maradt adósa a csípős és helyenként pajzán megjegyzésekben. 

Leginkább ezt imádtam Benjaminban. Azt, hogy ennyire laza és, hogy fantasztikus humora van. Nem feszül be, mikor a brit barátom elejt egy-egy perverz beszólást, vagy éppen az ágyába invitálja, ha én éppen nem érek rá. Persze, mikor először vittem haza és tudtam, hogy Dave is otthon lesz, felkészítettem, hogy mire számíthat. Ő akkor csak azt mondta, ne aggódjak, ha sok lenne, úgyis szólna. De úgy tűnik a két fiú élvezi ezt a csipkelődést.
Belegondolva, másoknak talán fura lehet, hogy miért nem szólok rá Dave-re, hogy hagyja békén a barátomat. Ám rendszerint én csak nevetek ezeken a szóváltásokon. Tudom, hogy nem gondolja komolyan és, hogy soha nem tenne nekem keresztbe. Ha akart volna, már megtehette volna. Dave egyszerűen csak ilyen. Szereti zavarba hozni az emberek, de Benjaminban emberére akadt. Ezért is kedvelhetik ennyire egymást. 

- Amúgy Ben, hány éves is vagy? - fordult felé a barátnőm, mikor már az Égig érő paszuly-ban ültünk. 

- Huszonnégy leszek augusztusban. 

- A legszebb kor... A kedvencem - emelte fel a korsóját Dave, kissé spicces állapotban. Próbált csábosan rámosolyogni, de abból inkább egy vicsor született. 

Szabad napjaimon vagy délutánjaimon rengeteg időt töltöttem Lucával. Megmutattam neki mindent, amit érdemes és azt is, amit nem. Többször is bevonatoztunk a fővárosba és úgy hiszem, hogy a már odavezető útba is beleszeretett. A két város több, mint egy órára van egymástól. Luca azonban egyszer sem unta meg az ingázást. Bár hozzá kell tennem, hogy, mikor én utaztam először Londonba, ugyan ilyen gyermeki lelkesedéssel bámultam rá mindenre. Pedig csak egy vonat volt, semmi több.
Nem csak kettesben töltöttünk nagyon sok időt, de a két angollal is. Viszonylag hamar, egy jó kis baráti társasággá kovácsolódtunk. A barátnőm is hamar megkedvelte Davet és Bent és úgy vettem észre, hogy ez a szimpátia kölcsönös.
Végül úgy beszéltük meg barátnőmmel és a lakótársammal is, hogy Luca egészen augusztusig marad és majd együtt utazunk haza Magyarországra. Kifejezettem örültem, hogy itt marad, mert úgy éreztem magam, ahogy már régen nem. Mikor többnyire gondtalan gimnazisták voltunk és csak egész nap jártuk a várost. Luca, Fruzsi és én. Azóta a harmadik barátnőnkről már időtlen idők óta nem hallottunk semmit és mi is, Lucával, nagyon messze élünk egymástól. De az ilyen, együtt töltött pillanatokat még inkább értékeljük, hisz nincs sok belőlük. 

Július elejét taposva, rá kellett jönnöm, hogy az idő továbbra sem akar lelassítani a kedvemért. A legdöbbenetesebb dolog pedig az, hogy úgy érezem, nagyjából minden klappol az életemben. Erre az élet rögtön rácáfolt, mikor reggel felébredtem és felfogtam, elaludtam. Alig negyed óra alatt összeszedtem magam és siettem a vonatállomásra, ahol már csak az eggyel későbbi járatot értem el. Azonban ezzel is még épp időben oda szoktam érni, ha úgy alakul. Miután sikerült egy kevésbé zsúfolt helyen leülnöm, bepótoltam a sminkelést, amire már otthon nem jutott időm. Kaptam néhány érdekes pillantást, de nem foglalkoztam velük. Ha muszáj, akkor muszáj. 

A szerelvény időben begördült a londoni állomásra, én pedig valamelyest megnyugodtam, hogy nem fogok elkésni. Ezt azonnal visszaszívtam, mikor a Trafalgar Square-re értem. A legrövidebb út a téren keresztül vezetett, ahol mindig is rengeteg turista szokott lenni. A tömeg most viszont csak úgy hömpölygött. Az órámra rápillantva konstatáltam, hogy már nem lenne időm visszafordulni, így belevetettem magam a tömegbe. Lassabban haladtam, mint szerettem volna, de legalább haladtunk. Egy idő után feltűnt, hogy kordonok mellett haladok el, de nem tudtam, hogy ki vagy kik miatt állították őket. Nem is igazán törődtem vele, de aztán egyszer csak valaki elkiáltotta magát, hogy "Itt vannak" és a tömeg majd' fellökött mert mindenki közelebb akart kerülni az elkerített részhez. Én csak próbáltam tovább menni, bár igen nehezen haladtam. Végül belefáradtam és utat törtem magamnak az egyik biztonsági őrhöz.

- Jó napot kívánok! Hahó - lengettem meg a kezem a nagydarab férfi előtt, mert arra nem volt hajlandó, hogy rám pillantson. - Átengedne kérem. 

- Azt nem lehet kislány. Várja ki a sorát, mire ideérnek a pilóták.

- Milyen pilóták? Mindegy is igazából, nem tudom, hogy kik vannak itt és miért én, csak dolgozni akarok menni. Kérem szépen engedjen át, mert még inkább elfogok késni.

- Úgy gondolja, hogy ezt beveszem?! Mondtam, várja ki a sorát. Mindjárt itt vannak.

- Figyeljen, a munkahelyemre sietek, ahol nem tűrik el a késést. Szánjon meg, mint dolgozó a dolgozót és kérem engedjen át. Esküszöm nem vetem rá senkire sem magam csak át akarok vágni ezen tömegen. Legyen szíve - néztem rá hatalmas kiskutya szemekkel, mire a hegyomlás egy hatalmasat sóhajtott és elhúzta nekem a kordont.

Hatalmas puszit nyomtam a férfi arcára, aki máris szimpatikusabb volt, mint első látásra. Siettem is volna át a másik oldalra, immár akadálymentesen, ahonnan már nem messze volt az iroda. Csakhogy nekem is akkor kell bénának lennem, mikor gyorsan el kéne tűnnöm. Természetesen kiléptem a cipőmből és lányos zavaromban, hogy ez mindenki előtt történik, alig tudtam visszalépni. Végül, mikor újra felálltam és felemeltem a fejem, hirtelen megállt bennem az ütő. Hat méterre sem volt tőlem. Ott állt és egyenesen engem nézet. 

2018. 07. 18.