*Két évvel később*

Ha néhány évvel ezelőtt, valaki azt mondta volna nekem, hogy Cambridge-ben fogok élni és tanulni, biztos, hogy körberöhögtem volna. De a nagy helyzet az, hogy másodéves egyetemista vagyok álmaim egyetemén. És a fenébe is a szerénységgel, ez baromi jól hangzik! Büszke voltam arra, hogy sikerült elérnem életem egyik nagy álmát. Persze ez az idő koránt sem volt egyszerű és rózsás. Sokat szenvedtem, de minden pozitív élményért, teljesen megérte. 

Megérkezésemkor rengeteg kétség gyötört. Féltem, hogy kudarcot vallok. Rettegtem, hogy ez az egész nem az én utam. Hogy az én helyem nem itt van és, hogy haza kell mennem, hogy elölről kezdjek mindent. Hisz nem készítettem B tervet. Nem tudtam, hogy mit is kezdhetnék magammal ezek után. 
A kételyeim nem csak a tanulásra és az egész bent maradásra terjedtek ki. A szociális életemet is féltettem. Bár soha nem voltam egy magamtól barátkozós fajta, viszont az embernek szüksége van legalább egy barátra, akihez szólhat. Otthon ott van nekem Luca, azonban itt egy száll magam voltam, mint a kisujjam. Magamon kívül nem számíthattam senki másra és ez megrémített. A kollégiumba való beköltözésem napján, a szobatársam, Michelle, sem rombolta le abbeli aggályaimat, hogy olyan egyedül maradok, hogy a legjobb társaságom a párnám alatt rejtegetett plüssteknősöm lesz. 

Szeptember második hetében megkezdődött a tanítás. Addig leginkább csak csapatépítő programok voltak az első évesek számára. Ám minden nap ugyanabba az egy tevékenységbe torkollott. A kampusz közelében lévő kis pubban, az Égig érő paszuly-ban való lerészegedés. A hely maga, egyébként baromi hangulatos és így, hogy az egyetemisták minden este megszállják, hogy sörözzenek, csocsózzanak, biliárdozzanak és csak egyszerűen jól érezzék magukat, még nagyobb varázst ad az egész kocsmának. Az olyanok, mint én, vagyis, akik nem tudnak egykönnyen feloldódni, ezek az esti ivászatok tökéletesek voltak arra, hogy barátkozzanak a többiekkel. Néhány sebtében legurított sör és egyéb alkohol után, máris lazábban viselkedtem én is és ez rányomta a bélyegét a másnapi délutáni tevékenységekre is.
Az első néhány napban leginkább csak álltam és mosolyogtam. Az emberek nem vettek rólam tudomást, én pedig nem akartam odapofátlankodni senkihez sem. Aztán nagyjából a harmadik vagy negyedik este, miután meguntam, hogy csak egyedül üldögélek a pultnál, kikértem még egy korsó sört és elindultam egy nagyobb, szimpatikusnak tűnő társasághoz. Minden szó nélkül leültem egy árválkodó székre és nem tudtam, hogyan legyen tovább. Reméltem, hogy legalább felém pillantanak, hogy köszönhessek nekik, de semmi nem történt. Ugyanúgy folyt a beszélgetés kisebb csoportokban, én meg ott ültem szótlanul, mint valami szerencsétlen. Jó tíz perc telhetett el, én meg már temettem magam és az ötletem, hogy ideültem egy teljesen idegen társasághoz. Végül az egyik srác, aki nagy valószínűséggel megsajnált, felállította a mellettem ülő fiút, hogy a helyére ülhessen. Dave. A fiú, akibe minden lány első látásra beleszeret. Mikor először megszólalt, a mély és szexi baritonja hatására, az akkor még összetört énemet is kirázta a hideg és azt kívántam, bár sose hallgatna el. Csibészes mosolyából ítélve, tudta, hogy mit csinál és milyen hatással van a lányokra. Le mertem volna fogadni, hogy csak meg akar fektetni, de semmilyen erre utaló célzást nem küldött felém. Sem akkor, sem később. Épp ellenkezőleg. Olyan volt, mintha nem akkor találkoztunk volna életünkben először. Ahogy teltek a napok és a hónapok, egyre több időt töltöttünk együtt. Rövid idő után bátran ki mertem jelenteni, hogy nem csupán ismerősök, illetve iskolatársak voltunk, hanem barátok is.
Akkoriban a szívem még nagyon is egy valaki felé húzott, így nem tekintettem rá potenciális pasijelöltként. Bár elismertem, hogy igen sármos. Viszont ő sem kezdett ki velem egyszer sem. Inkább egy jó testvéri viszony alakult ki közöttünk. Ez alatt pedig azt értem, hogy ott szívattuk és szólogattunk be egymásnak, ahol csak tudtunk. Persze, egyikünk sem vette a szívére. Az órákon kívül, mivel Dave jogot tanult, szinte minden időt együtt töltöttünk. Bemutatott a barátainak is, mind az egyetemen, mind azon kívül. Egy külső szemlélő számára, aki nem ismert bennünket, valóban úgy tűnhetett, hogy együtt vagyunk és dúl közöttünk a szerelem. De ez állt a legtávolabb tőlünk. Nem vágytunk effajta kapcsolatra, egymástól meg pláne nem. 

Életem első vizsgaidőszakában, azt hittem, hogy megőrülök. Sokkal több tanulni valóm akadt, mint, amivel számoltam és Michelle sem segített abban, hogy jobban tudjak koncentrálni. Volt olyan, hogy majdnem három napig nem aludtam, ugyanis, mikor már nem tudtam több információt befogadni, lefeküdtem volna aludni. Azonban az éjjeli bagoly szobatársam, aki egyébként nem tudom, hogy hogyan ment át a vizsgáin, mert egyszer sem láttam tanulni, mindig akkor talált magának valamilyen elfoglaltságot, ami persze zavaróan hangos zajjal járt. Hiába szóltam érte, a füle botját sem mozdította. Így hát nem voltam valami friss ezekben a napokban. Természetesen mindig szundítottam pár órácskát, de az édes kevés volt. 

Karácsony előtt pár nappal tettem le az utolsó vizsgámat. Az eredményeiket még nem tudtam de már nem is érdekelt. Változtatni már amúgy sem tudtam volna rajta. Még aznap este összecsomagoltam minden holmimat, amiről úgy gondoltam, hogy szükségem lehet. Ez volt az első alkalom, hogy végre hazalátogathattam és egészen január elejéig maradtam. Nem mondanám, hogy a szobatársammal könnyes búcsút vettünk... Mikor elhagytam a szobát, morogtunk egymásnak valamit és összetettük a két kezünket, hogy most egy darabig nem kell bámulnunk egymás képét. Minden bizonnyal, az ő nevében is beszélhetek. Mikor a gépem leszállt a Liszt Ferenc repülőtéren és felvettem a csomagomat, eltelt néhány percbe, mire megtaláltam a szüleimet. Ők vettek észre először és apukám vigyorogva kezdett kalimpálni, hogy észrevegyem. Nagy, mackós termetének köszönhetően ez azonnal meg is történt és gyors léptekkel siettem feléjük. Egyszerre öleltem át mindkettejüket és egy jó darabig nem is akartam elengedni őket. Mióta Dave-vel ennyire egymásra találtunk, nem éreztem magam olyan magányosnak. Viszont csak akkor, mikor szorosan magukhoz vontak, éreztem, hogy mennyire hiányzott is nekem ez az érzés. A szülői szeretet, ami feltétlen és örök. 

Mikor hazaértünk, már ott volt a nővérem és Luca is. Mindkét lányt majd megfojtottam, annyira szorítottam a nyakukat. Barátnőmmel visítva ugrándoztunk, amikor végre egymás nyakába borulhattunk. Hiába éltünk más országban, barátságunk töretlen volt. Igaz, hogy fél év sem volt, amíg távol voltunk egymástól, de ez az idő is elegendő ahhoz, hogy egy kapcsolat tönkremenjen. 
Rengeteg időt töltöttem a szeretteimmel, ami kifejezettem feltöltött. Szenteste másnapján meglátogattuk a nagymamát Szegeden. Piszkosul hiányzott az öreglány és a humora is. Apa biztosan tőle örökölte csipkelődős, humoros énjét. Mama, mint mindig, rengeteg finomsággal várt minket. Szerintem ez idő alatt híztam vagy tíz kilót, de teljesen megérte. Hisz, mióta elköltöztem otthonról, ritka volt az olyan alkalom, hogy ilyen finom falatokhoz jutottam. 
Szilveszter estéjén elmentem Lucával egy házibulival, amelyet a csoporttársai szerveztek. Igazság szerint rémes volt. Egy apró kis bérlakásba rengeteg ember zsúfolódott be, akiknek a többsége koránt sem volt a helyzet magaslatán. Jó páran meg is környékeztek, de mindet elhárítottam. Vagy így, vagy úgy, de lekoptak. Legszívesebben még éjfél előtt leléptem volna, de barátnőm kedvéért maradtam. Luca néhány hónappal azelőtt szakított Márkkal, egykori barátjával, bár különösebben nem viselte meg a dolog. Állítólag a végén már nem nagyon elhidegültek egymástól és ez a szétválás csak áldás volt a számukra. Azóta kiszemelt magának egy magas, izmos fiút, aki után mindig kajtatott. Arra a buliba is csak miatta mentünk el, mert látni szerette volna az év utolsó napján is. A "muszáj maradnunk" okát azzal magyarázta, hogy bátorrá akarja pálinkázni magát, hogy oda merjen menni hozzá. Ez annyira jól sikerült, hogy ahogy éjfélt ütött az óra, ők már egymás szájában matattak. A kapcsoltuk néhány hétnél tovább nem tartott. 

Hajnali egy felé már nagyon kezdtem unni magam. Így tehát zöld utat adtam Lucának, hogy nyugodtan legyen az Adonisszal. Szegény lány ide-oda rohangált köztünk, mert vele is akart lenni, de engem sem akart egyedül hagyni. Szóval, hogy megkönnyítsem a dolgát, felöltöztem és távozni készültem. Minden könyörgése, és érve ellenére, miszerint be fog indulni a buli, elköszöntem tőle és elhagytam a lakást. Dideregve lépdeltem a buszmegálló felé, ahol a számomra megfelelő éjszakai járat megállt. Akaratlanul is egy olyan személyre kalandoztak el a gondolataim, akire már hosszú-hosszú hetek óta nem gondoltam. Mindent megtettem, hogy kiűzzem onnan Micket, de mindenfajta igyekezetem hiába valónak tűnt. Nem tágított. Addig a pontig olyan nagyon jól el tudtam nyomni magamban a késztetést, hogy a német fiún agyaljak. Már-már elhitettem magammal, hogy teljesen elfelejtettem. Hogy már nem szeretem. De az ilyesfajta nehezebb pillanataimban kellett rájönnöm, hogy koránt sem vagyok túl rajta. Hiányzott. Nagyon is. De erős és hű maradtam az elveimhez. 
Az elején sokkal nehezebb volt. Többször is majdnem rányomtam a zöld kis ikonra a telefonomon, mikor megjelent a neve a kijelzőn. Azonban leküzdöttem ezt az ösztönt és az egyre ritkábban jövő hívások végül, október közepe fel teljesen megszűntek. Viszont ennek ellenére is nagyon sokat gondoltam Rá. Leggyengébb pillanataimban nem bírtam tovább és kutattam utána az interneten. Mivel minden létező platformon letiltottam, így a hogylétéről csak annyit tudtam, mint a legtöbb ember. Gyakorlatilag semmit. Úgy, ahogy azelőtt is tette, továbbra is elzárkózott a média elől. Legelső kutatásom alkalmával vált világossá számomra, hogy mennyit is cikkeztek a kapcsolatunkról, ami akkor nem jutott el hozzám, mivelhogy nem is nagyon foglalkoztam vele. Az a lejárató írás, amin akkoriban annyit sírtam és persze kiakadtam, már nem volt elérhető. Ellenben rengeteg olyannal, amiben azt taglalták, hogy külső szemlélőként igazán boldognak látnak minket, a kapcsoltunk igen stabil és, hogy sok boldogságot kívánnak nekünk. A szívem majd' megszakadt, mikor megláttam a csatolt képeket az akkori önmagunkról. A szakításunkról nem volt hír, így feltehetőleg arról nem tudtak. Egészen addig, míg Mick meg nem jelent egy lánnyal. Kézen fogva. Hockenheimben kapták először őket lencsevégre, ahol megrendezésre került a Forma 3 utolsó futama. A cikk megjelenése és az utolsó hívás időpontja szinte egybevágott.
Az újságírók eleinte ismeretlen lányként említették, de én első pillantás után, pontosan tudtam, hogy ki a titokzatos új barátnő. Victoria. Rögtön felsejlett bennem Mick rimánkodása, hogy hallgassam meg, mert ez nem az, aminek látszik... A számomra annyira utálatos lány büszkén feszített amellett a fiú mellett, akit tiszta szívemből szerettem és, akiről azt hittem, hogy Ő is ugyanúgy érez irántam. De ismételten csak tévednem kellett és ez volt az utolsó pofon, amit még el tudtam viselni. Soha többet nem kerestem rá Mick nevére.
Ám nem csak én voltam kíváncsi. Luca és Dóri is folyamatosan számon tartották, hogy mi a helyzet Vele és, bár nem kértem, de egy idő után informálni kezdtek Róla. Amikor nyomatékosan felhívtam a figyelmüket arra, hogy hidegen hagy a német, akkor abbahagyták. De ilyen-olyan morzsainformáció mégis eljutott hozzám. Így tudom, hogy még a mai napig együtt vannak. Illetve, hogy bár az első Forma 3-as idénye nem alakult valami jól a számára, mostanában azért meglódult Neki a szekér. Második szezonja sem indult tökéletesen, azonban csak nagyon kicsin múlott, hogy a kategóriájának bajnoka legyen. Így szintet lépett és a királykategória, a Forma 1 előszobájának nevezett Forma 2-ben is igen szépen helyt áll. 

Onnantól kezdve, nem engedtem meg magamnak semmifajta gyengeséget. Amikor néhány pillanatra mégis meginogtam, csak arra gondoltam, hogy vajon mióta tarthatott a tökéletes kis kapcsolatuk. Ennek köszönhetően rögtön meggondoltam magam azzal kapcsolatban, hogy utána kutakodjak és tovább fájdítsam a szívem. Azonban a haragom, az érzéseim elnyomásával, párhuzamosan nőtt. A felgyülemlett feszültséget viszont le kellett valahogy vezetnem. Először arra gondoltam, hogy megölök valakit, mondjuk a szobatársamat. Úgyis majdnem annyira utáltam őt, mint Micket és Victoriát. De, mivel nem akartam börtönbe kerülni, előre megfontolt, különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság vádjával, elvetettem az ötletet és inkább elmentem futni. A testmozgással kapcsolatos fogadalmamat sem felejtettem el, így két legyet ütöttem egy csapásra. Nagy meglepetésemre, kifejezetten élveztem és, ahogy telt-múlt az idő, mindennapi rutinommá vált. Jóllehet, hogy egy jó adag sértettség még maradt bennem, de a lelkembe költöző düh szépen lassan párologni kezdett. Valamint az sem elhanyagolható tény, hogy sokkal jobban kezdtem el kinézni, mint azelőtt bármikor. Leadtam jó pár kilót és izmosodtam is. Soha nem éreztem még ennyire jól magam a bőrömben és az egészségemnek is jót tett az életmódváltás. Kevesebb édességet és zsíros ételeket ettem, ám annyira azért nem figyeltem görcsösen arra, hogy mit viszek be szervezetembe. Természetesen voltak olyan napok, amikor elengedtem egy kicsit magam. Ilyen volt például a karácsony is, egy vizsgaidőszak vagy éppen egy hisztizős, nehezebb nap. 

Szilveszteri megingásom után már csak néhányszor gondoltam Rá. A félév megkezdése előtt újból elbúcsúztam a szeretteimtől és visszarepültem Cambridge-be. A tanulás, a csatározás a szobatársammal és a munka teljesen lefoglalta minden gondolatomat. Dave-vel szinte minden hétvégén valamint lyukas óráinkban az Égig érő paszuly-ban ültünk és a jól megérdemelt söreinket kortyolgattuk. Ahhoz képest, hogy az egyik legolcsóbb fajtát ittuk, az íze valami mennyei volt. A brit fiúval a kapcsolatom egyre jobb lett, az eddiginél is több időt töltöttünk együtt és még munkát is közösen vállaltunk. Több diákmunkát is kipróbáltam. Volt, hogy szórólapokat osztogattam vagy épp valamilyen termékkel zaklattam a járókelőket, de dolgoztam ruhaboltban is. Azonban egyiket sem csináltam huzamosabb ideig. Végül Dave beajánlott arra a helyre, ahol ő kezdett egy hónappal azelőtt. Egy helyi kis kávézóban kaptam pultos és felszolgáló állást. A főnököm és munkatársaim mind rendesek voltak és mindenben segítettek. A hely, bár nem volt túl nagy, a hatalmas panoráma ablakok mégis világossá tették. A bevetülő fény még inkább hozzáadott, az amúgy is kiváló összhatáshoz és hangulathoz. Nem gondoltam, hogy ilyet fogok valaha is mondani, de imádtam bejárni dolgozni és ez a mai napig sem változott meg. Ahogy telt az idő, úgy lépdeltem felfelé a ranglétrán és ez a fizetésemen is meglátszott. Brit barátom időközben felmondott, mert az édesapja beajánlotta egy nagymenő ügyvéd jobbkezének. A karrierje szempontjából ez nagyon jól jött volna neki, ő mégsem örült annyira. Nagyjából egy éves ismeretségünk után vallotta be, hogy ha dönthetett volna, esze ágában sem lett volna jogi pályára lépni. De nem volt döntése. A családjában szinte mindenki ügyvéd, ezért tőle is elvárták, hogy annak tanuljon. Azonban Dave szíve inkább a művészetek felé húz, semmint a paragrafusok felé. Hiába törtem a fejem, hogy hogyan tudnék rajta segíteni, semmi nem jutott eszembe. A legjobb, amit tudtam tanácsolni neki, hogy álljon a sarkára és tanulja azt, amelyet igazán szeretne. Hisz ez az ő élete, neki is kell dönteni felette. Ám nem akar még nagyobb csalódást okozni édesapjának, így továbbra is meghajlott az idősödő férfi akarata előtt. Ugyan nem tudtam, hogy mire értette a "még nagyobb" szófordulatát, de volt egy sejtésem. Dave soha nem beszélt a nő ügyeiről, amivel alapvetően nem lett volna baj. A lányok folyamatosan körülötte legyeskedtek, ő viszont még csak egy pillantásra sem méltatta őket. A gyanúm szeptember táján kezdett beigazolódott, az egyik kocsmázásunk alkalmával. Egy kreol bőrű, vakítóan fehér fogsorú fiatalemberrel érkezett, akit az egyik barátjaként mutatott be. A srác végül egyre több és több időt töltött velünk. Ekkor már biztos voltam a dolgomban, de nem kérdeztem rá. Tiszteletben tartottam, hogy még nem készült fel rá, hogy elmondja nekem, ezért türelmesen vártam. Pár hónappal később,mikor kettesben voltunk, habár félve, de bevallotta, hogy a férfiakat szereti. Tartott attól, hogy esetleg elfogom ítélni emiatt. Csakhogy engem soha nem érdekelt az ilyesmi és biztosítottam róla, hogy attól, hogy a saját neméhez vonzódik, én még nem szeretem vagy tisztelem kevésbé, mint eddig. Innentől kezdve még inkább egymás feltétlen bizalmát élveztük. 

A második félévem sokkal jobban sikerült, mint az azelőtti. No nem azért, mert könnyebb lett volna, hanem mert már tudtam, hogy mi az a maximum, amit teljesíteni tudok. Így is feszegettem a határaimat az ébren maradással és Michelle továbbra sem volt hajlandó kompromisszumot kötni, de teljesítettem a kitűzött célt. Márciusban, az előző félévi jó átlagom végett, esélyem adódott jelentkezni egy olyan pályázatra, amely bármely művészeti szakon tanuló hallgatónak lehetőséget ad, hogy potom összegért kiutazzon Japánba. Négy fordulós rostán kellett átjutnom, mely tartalmazott egy motivációs levél írását, teszteket, hogy mi célom van az utazással és személyes interjúk tömkelegét. Persze, az átlagomat is meg kellett tartanom. Mikor felhívtak, hogy én vagyok az egyik szerencsés, aki megkapta a támogatást, majd' kiugrottam a bőrömből. Ujjongva meséltem el az otthoniaknak és Dave-nek is. Mind velem örültek, bár igaz, hogy anyáék boldogsága keserédes volt. Ugyanis ez azzal járt, hogy csak a júniust és az augusztus néhány napját tudtam csak otthon tölteni. Viszont ez egy olyan lehetőség volt, ami nem biztos, hogy újra megismétlődne. Muszáj volt élnem vele és ezt a szüleim is nagyon jól tudták.
A nyár első hónapját Budapesten töltöttem. Sokszor megesett, hogy csak Max volt a társaságom, mivel a szüleim és a testvérem napközben dolgoztak, volt, hogy Luca is, így egyedül unatkoztam otthon. Ám, mikor ráértek, végre, a téli szünet óta először, minőségi időt tudtunk eltölteni. Ugyanakkor ez nem tarthatott sokáig, hisz július elsején indultam a felkelő nap országába. Az ösztöndíj, amelyet kaptam, 90%-os támogatást adott. Vagyis gyakorlatilag csak a repülőjegyeket és a költőpénzt kellett magamnak állnom, azon felül mindent pályázat keretein belül finanszíroztak. A fennmaradó összeget az év közbeni fizetésemből és a szüleim kisegítéséből tudtam pótolni. Borzasztóan hálás voltam nekik, hogy gondolkodás nélkül segítettek és, bár nem kérték de, amint lehetőségem adódott, apránként elkezdtem visszafizetni nekik. Mégiscsak ez is az én álmom és szeszélyem volt, akárcsak a külföldi egyetem, nem várhatom el tőlük, hogy kifizessék mindezt nekem.

Az út Japánba majdnem egy napig tartott, többszöri átszállással. Az utolsó, tíz órás repülés végén már rettentően szenvedtem. Egész testemben zsibbadtam a sok üléstől de, mikor kinéztem az ablakon és megláttam gyerekkori vágyaim országát, egyszerre minden kellemetlenség már nem is tűnt olyan borzasztónak. Az egyik legnagyobb álmom teljesült azzal, hogy eljuthattam oda. Leszálláskor és a csomagjaim felvétele után, egy nagyobb tömegbe botlottam, akiken mind ugyanolyan mellény volt. Ruhájukon annak a csapatnak a neve volt felvarrva, akiken keresztül én is ott lehettem, így feléjük vettem az irányt. Különféle országokból érkeztek egyetemisták, találkoztam közöttük két magyar sráccal is, de nem beszélgettem velük túl sokat. Ellenben egy mexikói és egy orosz lánnyal, velük hazautazásunk után is tartottam a kapcsolatot. Egy diákszállón voltunk elszállásolva, ami ahhoz vezetett, hogy gyakorlatilag egy kisebb kemping hangulat alakult ki, néhány nap leforgása alatt. 

Azt kell mondanom, hogy nagyon is megérte, hogy nem töltöttem otthon a nyaramat. Persze hiányoztak a szeretteim, de rengeteg mindent tanultam a Japán kultúráról, a művészetéről és a belsőépítészeti stílusáról. Ezeket az ismereteket nem lehet tankönyvekből megtanulni, ezt át kell élni és meg kell tapasztalni. Számtalan szokást átvettem, köztük a fürdők szépségének értékelését és szeretetét.
Ugyan hallottam a közös fürdőzésről, de arcon csapásként ért, hogy bizony rám is vár a meztelen igazság. Pont rám, aki világ életében szégyenlős volt. Mondjuk azt nem tudom, hogy mire számítottam... Japán részben a közfürdőiről híres, ahol van külön férfi és női rész. Egy laikus mondhatná, hogy ebben nincs semmi, hisz Magyarországon is van fürdő, ahol az emberek közösen áztatják a testüket. Példának okán ott van Széchenyi vagy Gellért fürdő. Azonban ebben az ázsiai országban az a szokás, hogy mindezt meztelenül teszik. Első alkalommal igencsak ódzkodtam attól, hogy ennyi nő előtt pucéran flangáljak és egy nagy medenceszerűségben felengedett forró vízben együtt ázzunk. Ahogy láttam, a többi lány is feszengett ettől a gondolattól és először csak néma csendben tartott az egész rituálé. Csak jó negyed órával később törte meg az egyikük a feszült csendet. Abban mind megegyeztünk, hogy ez a valaha megtörtént, legbizarrabb élményünk egyike volt. A második nap már nem volt ezzel semmi problémánk. Sőt, még vártuk is fürdést és kis idő után természetessé vált számunkra. Én is igen hamar beláttam, hogy felesleges szégyellnem a testem. Mindannyiunknak ugyanaz adatott, csak valakihez kegyesebb és bőkezűbb volt az Úr, mikor a méreteket osztogatta.
Ez az élményem olyannyira nagy hatással volt rám, hogy Angliában is kerestem egy Japán fürdőt, amit sokszor meglátogatok, amikor csak lehetőségem adódik rá. Egy idő után Davet is el akartam rángatni, de csak azután volt hajlandó beszélni a témáról, mikor közöltem vele, hogy pucér és remélhetőleg izmos pasik fogják körbevenni. Az első fürdőzése után már ő kérdezgette, hogy, mikor megyünk újra...

Augusztus végén tértem haza, hulla fáradtan, megfázva de annál több élménnyel gazdagodva. Bármit megadtam volna azért, hogy akár csak egy hetet is, de tovább maradhassak. Azonban a hónap utolsó napjaiban újra gépre kellett szállnom, hatalmas bőröndjeim társaságában, hogy be tudjak iratkozni az iskolába. Minden visszatért a már megszokottnak mondható kerékvágásba. Michellet ugyanúgy nem tudtam elviselni, a végtelennek tűnő tanórák ismételten elkezdődtek, Dave és én újfent elfoglaltuk a szokásos asztalunkat a méltán kedvelt pubban és nem utolsó sorban, visszamentem dolgozni a kávézóba. Csak néhány hónappal később derült ki, hogy milyen nagyszerű döntés volt ez a részemről. Hetekkel a kezdésem után feltűnt, egy addig nem látott, magas, széles vállú fiatalember. Stílusa leginkább a hipsterhez állt a legközelebb. Hosszabb, kávébarna fürtjei mindig ápoltnak tűntek, amelyeket hol szabadon hagyott, hol viszont felfogta. Sötét arcszőrzete mindig igényesen le volt nyírva. Átható, világító zöld íriszei számtalanszor lyukat égettek a lelkembe. Feltűnő jelenség volt, ez kétségtelen. Az a fajta, aki után a lányok nyál csorgatva fordulnak meg. Ekkor döbbentem rá, hogy milyen régen is néztem női szemmel egy férfit. Ideje volt tovább lépnem. Ha Mick megtehette, akkor én is. 
A férfi egyre többet és többet tűnt fel a kávézóban, végül minden nap tiszteletét tette. Legtöbbször én szolgáltam ki, hiába állt néha nálam a legnagyobb sor, mégis oda állt be. A megjelenéséhez illő, mély hangja, valahányszor csak megszólalt, borzongást váltott ki belőlem. Mindig két kávét kért és mindig ugyanolyat. Hiába tudtam már betéve is a rendelését, mindig megvártam, míg kikéri. Muszáj volt hallanom a hangját, néha csak az volt az egyetlen pozitívum a napomban. Hónapokig játszottuk ezt, míg nem, az egyik nap hat bal lábbal ébredtem, ezért mindent elrontottam, kiöntöttem, ráadásul tömve volt az egész hely. A zöldszemű férfi előtt álló vendégnek, figyelmetlenség miatt, rossz kávét adtam ki, aki ennek hatására akkora patáliát csapott, hogy az egész élet megállt egy pillanatra a kis helyiségben. Elhordott mindennek, de nem csak engem vett célba. Gyakorlatilag minden munkatársamat és a kávézót is olyan szavakkal illette, ami nyomdafestéket nem tűrt el. Nagyjából a negyedik, egymást követő, felém irányuló szitokszó után, a mögötte álló férfi, aki addig csöndben állt és figyelt, erős és határozott hangon felszólította, hogy azonnal fejezze be a cirkuszt. Jól esett, hogy egyedüliként kiállt mellettem és nem hagyta, hogy tovább szidjon engem és a kedves édesanyámat. Ezután valami megváltozott. Mindig volt hozzám egy-egy kedves szava, mikor leadta a rendelését. A nevét ugyan még mindig nem tudtam, de imponált az apró figyelmessége, amit felém intézett.
November végéhez közeledve, Angliában már cudar idő uralkodott. Az amúgy is csapadékban gazdag országban, ekkoriban minden nap úgy szakadt az eső, mintha csak muszáj lenne. A hipster férfi aznap is betért hozzánk, ugyanúgy, mint máskor. Már zárás előtt álltunk, alig ültek néhányan az asztaloknál. Ilyenkor már szép apránként elszoktuk kezdeni a takarítást, hogy hamarabb végezzünk, azonban most nem siettünk sehova. A kint dúló égi háború nem úgy tűnt, mintha csitulni akarna. A vendégeket is hagytuk, hogy tovább maradjanak bent de, mit volt mit tenni, mikor kicsit alábbhagyott a felhőszakadás, távozniuk kellett. Már majdnem kész voltunk a takarítással és csak a felmosás maradt hátra, mikor kopogtak az üvegajtón. Majdnem összecsináltam magam és átkoztam azt az idióta fejemet, hogy engedtem a kolléganőmnek, hogy felmenjen az öltözőbe, ezzel engem egyedül hagyva lent. Mikor a hang irányába fordultam csak egy nagy darab, fekete alakot láttam, aki igencsak elázott. Csak közelebb lépve ismertem fel, az addig arctalan alakban, a jóképű idegent, aki mindig pontosan ugyanakkor érkezett és ugyanazt rendelte. Bevallom, tartottam attól, hogy kinyissam neki az ajtót, hisz megfordult a fejemben, hogy rossz szándékkal érkezett. A termetének köszönhetően, könnyen eltudott volna bánni velem. Azonban, mikor látta a kétséget az arcomon, a még mindig a túlsó, esős oldalon állva, megnyugtatott, hogy ne féljek tőle nem akar bántani. Óvatosan, de kinyitottam neki az ajtót. A férfi csak épp annyira lépett közelebb hozzám, hogy ne ázzon tovább. A korábbi, magabiztos kiállása és kisugárzása helyett, egy kisfiús bájt és izgalmat véltem felfedezni szemében. Félszeg mosollyal, piros pozsgás arccal bevallotta, hogy a barátainak csak most sikerült annyi bátorságot belé önteni, hogy elhívjon egy randevúra. Pedig már korábban is tervezte, viszont annyi ember előtt nem akart pofára esni, az esetleges visszautasításom végett. Aznap, azon az esős és borús napon, végre szivárvány tűnt fel az égen. Benjamin személyében. A negyedik randikon elcsattant az első csók is. Bár az a bizonyos különleges érzés nem volt olyan intenzív, mint egykoron Micknél, de éreztem, hogy ez valami más és új lesz, mint, amit eddig tapasztaltam. Lassan, de biztosan, egyre inkább kezdtem megszeretni.

Még a tavasz beköszönte előtt, oly mértékben megromlott a viszonyom a szobatársammal, hogy kérvényeztem az átköltözésemet. Azonban erre sajnos nem volt módom. Dave, aki az egyik focista sráccal osztozkodott egy szobán, szintén utálták egymást. Így, hogy már kerültünk olyan viszonyba, adott volt, hogy otthagyjuk őket és közösen fizessünk egy albérletet. Sok nehézség árán ugyan, de sikerült kivennünk egy aprócska, két és fél szobás, berendezett garzonlakást. Bár jóval messzebb voltunk az egyetemtől, de így kedvezőbb áron kaptuk meg. 

Szűkösen élünk, összébb kellett húznunk azt a bizonyos derékszíjt, de nem éheztünk. Ez az áldozat pedig megérte a nyugalmunkat. Mert innentől kezdve nem voltak idegesítő, tekintettel senkire sem lévő szobatársak és azok haverjai. Úgy tölthettük a mindennapjainkat, ahogy az nekünk tetszett. Békességben és jó hangulatban.

Ha bárki megkérdezné, hogy mit csinálnék másképp ebben az elmúlt két évben, csak egy dolgot tudnék kiemelni. Mégpedig azt, hogy eddig hagytam, hogy sanyargassam magam Mick képeit bámulva. Ennél többet érdemlek és noha sok időbe tellett, de sikerült megtanulnom. 

2018. 06. 25.