A napok rekordgyorsasággal teltek el. A pénteki nap folyamán, miután negyed tízkor sikerült kikelnünk az ágyból, majd elkészülnünk, elhagytuk a házat, hogy folytathassuk a városnézést. Budapest azon részeit is megmutattam Neki, melyekre kedden nem jutott időnk. Ilyen volt például a Római part. Egyszerűen imádom ezt a helyet. Annyira hangulatos és meghitt. Találtunk egy kis bárt, ahol fantasztikusan kinéző limonádékat lehetett kapni. Miután kikértük az italainkat, leültünk a partrészre, ahová színes strandszékeket raktak ki.
Elég nehéz volt elszakadnunk a helytől, annyira jól éreztük magunkat ott, de végül erőt vettünk magunkon és továbbindultunk. A következő állomás a Gellért-hegy volt. Bár elég sokat kellett utaznunk, de teljes mértékben megérte. Nagyon sokat nevettünk út közben, jórészt a bénázásomon. Mick abszolút jobb kondiban van, illetve fele annyira sem olyan ügyetlen, mint én. Miközben sétáltunk felfelé, majdnem kiköptem a tüdőmet, valamint ha háromszor nem akartam pofára esni, akkor egyszer sem. Szerencse, hogy ott volt és meg tudta ezt akadályozni. A két kezemen nem tudnám megszámolni hány ígéretet fogalmaztam meg magamban, hogy ha sikerül felérnem, biztos, hogy el fogok kezdeni valamit sportolni. Az egészségemnek sem fog ártani, ha az ágyból kikelésen kívül, mást is fogok mozogni. Csak ez a lelkesedés maradjon meg későbbiekben is.  

- Végre! - lihegtem, mire Ő csak egészségesen kinevetett. - Nem szép dolog kinevetni a másikat - fontam össze a karjaimat a mellem előtt és próbáltam minél durcásabb képet vágni. 

- Tudod, hogy én ilyen kis lustán és bénácskán szeretlek - mosolygott le rám és közelebb húzott magához. Vetettem Rá egy "nem is lenne más választásod" pillantást, majd lágy csókot nyomtam az ajkaira. - Gyere, induljunk, mert idefolyok a betonra. 

Egyetértettem Vele. Rendesen begyújtották a kazánt. Mennyivel elviselhetőbb volt ez egy nappal korábban, mikor egész nap a vízben voltunk. Ahogy az aznap esti eseményekre gondoltam jóleső bizsergés futott végig az egész testemen. Szerencsére ezt nem vette észre, hisz még a gondolatába is belepirultam, hát ha még ecsetelnem is kellett volna Neki, hogy mi jár a fejemben... Mivel az egész testem igényelte a pihenést, ezért nagy nehezen találtunk magunknak egy árnyékos részt, ahol egy jó negyed óráig csak ücsörögtünk. A kilátás valami elképesztő volt. 

- Arra gondoltam, hogy valamikor elhozhatnád anyukádékat is - mosolyogtam Rá, miközben Ő fotózott. - Legalább anyáék is megismernék őket, biztos jól kijönnének. Főleg Dóri és Gina... Közös erővel szekálhatnának minket - nevettem el magam.

- Az nagyon jó lenne - ült vissza mellém és az arcomat kezdte cirógatni - Szinte látom, hogy a két nagytesó azonnal megfogja találni a közös hangot - bólogatott.

Egyre többe ember gyülekezett körülöttünk, ezért továbbindultunk. Végigjártuk a vásárt, ahol Mick pofátlanul nagy összegért vett néhány szuvenírt, illetve rengeteg bohóckodtunk. Bepofátlankodtunk egy turistacsoport képébe, valamint viccesnek találta ha leönt hideg vízzel. Amikor megpróbáltam bosszút állni, kacagva elfutott, nekem pedig esélyem sem volt utolérni. Pedig mindent beleadtam de, mikor láttam, hogy jó néhány méterrel előttem járt és még mindig úgy futott, mint egy gazella, feladtam. Amikor észlelte, hogy már nem loholok utána, vigyorogva megtámaszkodott a könyökén az egyik korláton és onnan figyelt, ahogy sétáltam felé. Amint odaértem hozzá, átöleltem a derekát és a nyakába fúrtam a fejem. Persze ezzel csak altatni akartam, ami sikerült is. Egy óvatlan pillanatban, amikor eltávolodtam Tőle, Ő pedig meg akart csókolni, megcsikiztem az oldalát. Olyan hangosan felröhögött, hogy mindenki felénk nézett. Azonban, sajnos még mindig sokkal erősebb nálam, lefogta a kezeimet, így nem kínozhattam tovább. Még mindig fogta a csuklómat, mikor közelebb hajolt, hogy megcsókolhasson, de azonnal elfordítottam a fejem. Egy kis ideig még próbálkozott így, mikor megunta, a derekamnál fogva erősen magához húzott és az ajkait az enyéim ellen nyomta. Nem húztam tovább az agyát és azonnal visszacsókoltam. A levegőnk gyorsan elfogyott, így kénytelenek voltunk elválni egymástól, bár nem szívesen tettünk. Egy idős pár nem messze tőlünk csak mosolyogva figyelte a kis műsorunkat.
Miután kiromantikáztuk magunkat, elváltunk egymástól és kézen fogva sétáltunk tovább. Meglátogattuk a Citadellát is, majd lefelé menet felszöktünk az egyik nagy csúszdára. Hiába haladtuk meg mindketten azt a súlyt, amivel fel lehetett menni, mégis megengedtünk magunknak egy-két csúszást.
Elvittem a Szépművészeti Múzeumba, illetve a Terror Házába is. Az utóbbi után mindketten lehangolódtunk és mivel eléggé elment az idő, hazaindultunk. Otthon összebújva eldőltünk a kanapén és egészen addig úgy voltunk, míg anyáék haza nem értek. A szüleim előálltak azzal az ötlettel, hogy látogassunk el mindannyian Szegedre és így, nagyi is megismerkedhet Mickkel. Mikor kettesben maradtunk láttam az arcán, hogy egy kicsit tart az újabb rokontól, akivel meg kell ismerkednie, de megnyugtattam, hogy a nagymamám a világ legtündéribb embere és imádni fogja Őt. 

Szombaton kilenckor indultunk el Budapestről. A kicsivel több, mint másfél órás kocsiút után megérkeztünk egy kisebb családi házhoz, ahol a mamám lakik. Családunk legidősebb tagja már a kapuban várt minket. Teljesen biztos voltam benne, hogy már hajnali ötkor felkelt, hogy megfőzzön és megsüssön mindent, amit eltervezett. Nem is kellett csalódnom, sőt, annyi minden gőzölgött az asztalon, amivel egy falu jól lakhatott volna. Miután bemutattuk neki Micket, bementünk házba. A nagymamám belém karolva lépkedett a bejárat felé.

- Nagyon jóképű fiú. Ráadásul még a feneke is szép! - suttogta, hogy csak én halljam. Megjegyzésére hangosan felkacagtam, mire ő is felkuncogott. - Higgy nekem, jó szemem van az ilyesmihez! 

Nem egy tipikus nagymamám van, az egyszer már biztos. De épp ezt szeretem benne a legjobban. 
Miután Dóri és a barátja, akik másik kocsival jöttek, is megérkezett, leültünk ebédelni. Az egész étkezés nagyon jó hangulatban telt, bár Mick nem igazán szólalt meg, mert nagy részben magyarul folyt a csevegés. Azonban egy idő után a nagyi kivonta magát ebből és a németet tartotta szóval. Érdeklődött a családjáról, az iskoláról, a hobbijáról... Gyakorlatilag mindenről. Habár a közös nyelv hiányában nekem kellett tolmácsolnom, de így is nagyon jól elbeszélgettek.  

A nap további részében újfent városnézésre indultunk, csak ezúttal családostul. Az őshonos szegedi mamám kiváló idegenvezetővé lépett elő.

- A nagymamád nagyon fitt - nevetett fel Mick arra utalva, hogy az idősödő hölgy fáradhatatlanul menetelt elől. 

- Remélem ezt nem célzásjelleggel mondtad, hogy példát vehetnék róla... - mosolyogtam Rá. 

- Én?! Dehogy, aljas rágalom - kacsintott rám. 

Válaszként csak megböktem az oldalát, mire egy hatalmasat ugrott. Ám a családomra való tekintettel nem kezdtük el ugyan azt, mint egy nappal korábban. Lejártuk a lábunkat annyit sétáltunk. Mama mindent meg szeretett volna mutatni Micknek, amit csak érdemes, így nem volt megállás.
Mielőtt még indultunk volna haza, kifaggattam a nagyit, hogy mi a véleménye a németről. A véleménye szerint rendes és intelligens gyereknek tűnik és ez annak ellenére is feltűnt neki, hogy csak az én fordításomban hallhatta a gondolatait. Mielőtt elbúcsúztunk volna tőle, útravalónak a fülembe súgta, hogy Dóritól vár előbb dédunokákat és nem tőlem, szóval vigyázzunk. Mondanom sem kell, váratlanul ért ez a kis tanács és zavaromban csak nevetni tudtam. De megígértem neki, hogy az utódnemzés nem szerepel a terveink között, szóval mindenképpen odafigyelünk majd rá.

Este fáradtan, de már megfürödve dőltünk be Mickkel az ágyba. A fejemet a mellkasán pihentettem és csak hallgattam az egyenletes szuszogását. Ebből tudtam, hogy már félálomban van, azonban nekem egészen más terveim voltak az utolsó közös esténkre. Óvatosan elkezdtem cirógatni az arcát majd szépen lassan haladtam lefelé. Mikor felnéztem Rá, láttam, hogy mosolyog de szemeit nem nyitotta ki. Közelebb húzott magához és ezen felbátorodva elkezdtem puszilgatni a nyakát. Egy halk morgást hallatott és miután megharaptam az érzékeny bőrfelületet, azonnal maga alá gyűrt.

- Te is tudod ám, hogy mivel lehet felébreszteni az embert... - húzta egy perverz mosolyra az ajkait, majd rám vetette magát.

Vasárnap reggel nyomott hangulatban ébredtem. Nem azért, mert rosszul sikerült az éjszaka... Épp ellenkezőleg, fantasztikus volt. De annak tudatában, hogy el kellett búcsúznunk, sírhatnékom támadt. Az agyam tudta, hogy felesleges, hisz egy hét és újra találkozunk, de a szívemnek nem tudtam parancsolni. Meg kell dicsérnem magam, mivel csak a reptéren pityeredtem el picit. Apa kivitt minket kocsival és míg én bementem Vele az épületbe, addig ő leparkolt és várta, hogy végezzünk. Annyira szorosan öleltem Micket, hogy csodálkozok, hogy nem fulladt meg. 

- Miért van az, hogy mindig csak búcsúzkodunk? - néztem fel Rá könnyes szemekkel. 

- Mert neked itt vannak kötelezettségeid, nekem pedig otthon. De lesz ez még másképp is, csak kérlek ne sírj, mert így is nehéz téged itt hagyni - ölelt át, az arcomat pedig a vállába fúrtam. 

Mélyen beszívtam a mámorító illatát és ahogy éreztem, Ő is így tett. Még az utolsó utáni pillanatban is összeölelkezve álltunk, de végül el kellett válnunk. Egy érzelmesebb csókot nyomtunk egymás ajkára és otthagyott. Mikor már nem láttam, elindultam vissza apához, aki, amikor beszálltam a kocsiba, szorosan magához ölelt. Ez többet jelentett ezer szónál.

Az az egy hét, amit külön töltöttünk nem telt el olyan gyorsan, mint szerettem volna. Persze elfoglaltam magam, sok időt töltöttem a szüleimmel és a nővéremmel is. Lucával az egyik nap elmentünk az állatkertbe, ahol többek között láttunk csókolózó jegesmedvéket. Természetesen ők voltak a kedvenceim a majmok után. Azért nem minden nap lát ilyet az ember.

Péntek hajnalban szinte kipattantam az ágyból, hogy minél hamarabb elkészülhessek és indulhassunk a reptérre. Hétköznap lévén a szüleim dolgozni mentek, így anyától a konyhában köszöntem el, míg apától, aki volt olyan kedves és megkímélt a több órányi buszozástól, a reptéren. Nagyon sokat várakoztam egyedül a terminálon, de a vigyoromat egyszerűen nem tudtam levakarni az arcomról. Teljesen bezsongtam attól a gondolattól, hogy újra láthatom Micket. Persze fel voltam arra készülve, hogy nem fog tudni velem túl sokat foglalkozni, de ez engem egy cseppet sem érdekelt. Legalább láthatom munka közben.
Pontban nyolc órakor felszállt a Nürnbergbe tartó járat. Az út valamivel több, mint egy óráig tartott. Végig zenét hallgattam és mire már megszoktam volna, hogy repülünk, már le is szálltunk.
Miután elhagytam az utasteret, a poggyász szalaghoz indultam, hogy felvegyem a csomagjaimat. Azonban akadt egy kis bonyodalom, ugyanis nem találtam meg. Már vagy háromszor végigment, de az én bőröndöm csak nem volt közöttük. Nem is én lennék, ha nem történik velem valami... Kétségbeesve léptem az egyik alkalmazotthoz, akinek elpanaszoltam a problémámat. Ám az értetlen arckifejezését látva, rá kellett jönnöm, hogy nem sokat foghatott fel a mondandómból. Megpróbáltam neki kézzel lábbal elmutogatni, hogy mi bajom is van, de a szegényes német tudásomnak köszönhetően elég nehezen ment. Végül csak megértette, hogy mit hadoválok neki és egy szebb napokat is megélt ajtó felé kezdett el tolni. Tiltakozni próbáltam, hogy én bizony nem amiatt vagyok itt, amire ő készül de, mikor kinyitotta előttem, megláttam jó néhány bőröndöt a falnak döntve. Szerencsére a sajátomat is megtaláltam közöttük. Mikor rákérdeztem, hogy miért volt itt, a férfi szavaiból valami olyasmit vettem ki, hogy az elkallódott bőröndöket ide hozzák. Azért egy kisebb szívrohamot kihordtam lábon... 

Mick már néhány nappal ezelőtt felkészített, hogy nem fog tudni kijönni elém a reptérre. Így taxit fogtam és bediktáltam a Norisring címét. A húsz perces autóút alatt végig kifelé bámultam az ablakon. Megannyi érdekes helyet és dolgot láttam, azonban tudtam, hogy biztos nem lesz időm megnézni egyiket sem. Mikor odaértem kifizettem a fuvart és felhívtam Micket, hogy jöjjön ki elém, mert nem engednek be. Néhány perccel később futva közeledett felém a német egy kártyával a kezében. Valamit mondott németül a biztonsági őröknek, akiktől azonnal szabad utat kaptam. Elindultunk, majd mikor nagyjából egyedül voltunk, szorosan átöleltük egymást. 

- Szia - suttogtam a fülébe mosolyogva. 

- Szia - távolodott el tőlem egy kicsit, hogy a szemembe tudjon nézni. Az egyik kezét az arcomon pihentette, míg a másikat a derekamon. Egy lágy csókot nyomott az ajkaimra, majd csillogó szemekkel rám nézett. - El sem hiszem, hogy itt vagy.

- Hát én sem - nevettem el magam. - Megszenvedtem érte...

- Mi történt? 

- Majd később elmesélem - ígértem meg. - Nem kell menned? 

- Ami azt illeti de, lassan. Ez mindig legyen nálad - akasztotta a nyakamba a kártyát. 

Miközben sétáltunk a Prema sátra felé, egyre inkább izzadni kezdett a tenyerem. Soha nem szerettem új embereket megismerni. Az idegességemet Mick is észrevette és próbált megnyugtatni. Mikor megérkeztünk kaptam egy "minden rendben lesz" csókot és beléptünk a ponyvával letakart helyiségbe. Nem voltak olyan sokan odabent, viszont azok, mind felénk tekintettek. A német mindenkinek bemutatott, javarészt az összes szerelő volt. Egy kis időre magamra hagyott velük, míg a bőröndömet bevitte az öltözőjükbe, a saját cucca mellé. Nagy megkönnyebbülésemre mindannyian nagyon kedvesek voltak velem. Jól elbeszélgettem az egyik fiatalabb férfival, míg Mick vissza nem ért. Épp nevettünk valamin, amikor megjelent. Az arcán átsuhant valami, de azonnal el is tűnt és újra a mosolygós énje tűnt fel. 

- Látom jól elvagytok - lépett oda hozzánk a német.

- Igen-igen, épp azt ecseteltem Evelynnek, hogy azt hittük, hogy már soha nem hozod el, pedig annyit áradoztál már róla - vigyorgott Rá a férfi, akinek sajnos elfelejtettem a nevét.

- Persze, hozz csak kellemetlen helyzetbe - röhögött fel kínosan.

- Mindig számíthatsz rám, haver! - veregette meg a vállát. 

- Gyere, bemutatlak a többieknek is - fogta meg a kezem és kifelé kezdett el húzni.

A férfitól még gyorsan elköszöntem majd próbáltam lépést tartani a szőke fiúval. Egy kis ideig csak csendben sétáltunk egymás mellett. 

- Mi volt az az arckifejezés, amikor beléptél? - vigyorogtam Rá.

- Milyen arckifejezés?

- Tudod te azt... Csak nem féltékeny vagy? 

- Csak ismerem Giuseppét, - szóval így hívják - szereti a szép lányokat.

- Ugyan, csak kedves volt és beszélgetett velem, hogy ne álljak ott csöndben, mint valami szerencsétlen. Nem vettem észre semmilyen hátsó szándékot a figyelmessége mögött. Ha pedig volt is, tudhatnád, hogy nekem csak Te számítasz. 

Magához húzott és egy puszit nyomott a homlokomra. Mosolyogva néztem fel Rá, hogy jelezzem, ennél többet várok. A kezei közé vette az arcomat és többször is megcsókolt. Nem feltűnőek lenni, ezért sem estünk egymásnak. Inkább nevezném azt a csókot egy puszinak. Bármennyire is próbáltunk, nem sikerült észrevétlennek maradni, ugyanis egy hang szakította félbe, a meghittnek nem nevezhető, pillanatunkat. 

- Ó a gerlepár, milyen szép is szerelem - hallottam meg oldalról egy vidám férfihangot. A hang forrása felé pillantva egy mosolygós, alacsonyabb srác közeledett felénk. - Joey Mawson, örülök, hogy végre megismerhetlek.

- Lendvai Evelyn - adtam két puszit az arcára.

- Te Mick, tudtam, hogy szép barátnőd van de, hogy ennyire, azt nem - vigyorgott, majd rám pillantott. Fogadni mernék, hogy ez a flörtölős mosolya. - Csak le ne csapjam a kezedről, Szöszi.

- Nem engedem én azt! - karolt át. A kialakuló beszélgetésünket egy piros ruhás férfi vetett végett, aki magához hívta a németet. 

- Menj, addig én elszórakoztatom a hölgyet - mosolygott Joey a barátjára.

Mikor kettesben maradtunk néhány másodpercig kínos csönd telepedett ránk, amit ő tört meg először. Felesleges volt tartanom attól, hogy esetleg nem fogok jól kijönni vele. Az ausztrál srác nagyon barátságos volt és jól el tudtunk beszélgetni. Megmutatott mindent, rengeteg mesélt és arra is kitért, hogy milyen hülyeségeket csinálnak állandóan Mickkel. A szavaiból azt szűrtem le, hogy teljesen őrült egyéniség, persze csak jó értelemben. Éppen valamit nagyon magyaráztam, mikor egy kék szemű, vakítóan fehér bőrű fiú lépett mellénk. És még azt hittem, hogy az én bőröm színe a sápadt. De mellette állva, még én is kreol bőrűnek hatottam. 

- Mi van Joey csajozol? Csak Mick meg ne tudja... - nevetett fel, majd felém nyújtotta jobbját. - Harrison, de csak Harry.

- Evelyn - ráztam vele kezet, majd nyomott két puszit az arcomra.

Nem sokkal később az ausztrálnak is el kellett mennie, így ketten maradtunk Harryvel. Vele is jól elszórakoztam, bár ő kevésbé volt olyan vidám személyiség, mint barátja. Tipikus angol humora van, amit nagyon csíptem. Azon kevesek közé tartozom, akik imádják ezt a fajta humort. Amikor a szemeibe néztem, azonnal beugrott Luca. Bár tudom, hogy nem szereti az ennyire kisfiús arcú srácokat, azok a szemek őt is megbabonáznák. A gyengéje ha egy fiúnak sötétebb kék a szeme. Bár Márk pont az ellentéte ennek, a csokoládé barna szemeivel. 

Vele nem tudtam annyi időt tölteni mert mennie kellett a kötelező dedikálásra. Ami azt jelentette, hogy Micknek is. Ideje már nem volt visszakísérni, úgyhogy csak elmagyarázta, hogy hogyan jutok vissza. Persze eltévedtem és útbaigazítást kellett kérnem az egyik csapat szerelőjétől, aki készségesen segített. A sátorba visszaérve valóban nem volt ott a német, csak a szerelők. Az egyik férfi lépett mellém, mert láthatta rajtam, hogy nem igazán tudok magammal mit kezdeni az idegen környezetben. Felajánlotta, hogy elkísér, ha szeretném, oda, ahol a dedikálás folyik, mivel most úgy sincs semmi dolga. 

Messze álltunk meg asztaloktól, de még így is tökéletesen ráláttam Mickre. Megmosolyogtatott az, hogy mennyire komolyan és éretten viselkedett. Kedvesen mosolygott mindenkire, készségesen firkantotta rá a nevét mindenféle ajándéktárgyra és fotózkodott is. De nem csak a szőke fiút figyeltem meg alaposan, hanem az asztalok előtt álló tömeget is. Javarészt csak lányok akartak fényképet csinálni Mickkel. És nem kis számban voltak. Sejtettem, hogy nagy rajongásnak örvend a lányok körében, de ekkora tömegre nem számítottam. Próbáltam nem féltékenykedni, hisz nem volt mire, de nehéz volt látni, ahogy átkarolják és olyan közel állnak hozzá, amennyire csak tudnak. 
A dedikálás csak egy óráig tartott, utána pedig ebédszünetet tartottak. Amint Mick észrevett, hogy ott állok, Tőle nem messze, azonnal felém vette az irányt. A fotósok miatt fizikailag nem érintkeztünk, de így is rengeteg kép készült rólunk. A szünet alatt megismerhettem a csapattársait is, akik mind nagyon jófejek voltak. Annyit nevettem, hogy megfájdult a hasam.  Ám a szünet vége után újra egyedül maradtam, de nem hagytak unatkozni. Ezúttal is Giuseppe csapódott mellém. Remek társaság volt a fiatal olasz. Kiderült, hogy nem rég kérte meg a barátnője kezét és jövőre tartják az esküvőt. Magamban jót derültem, hogy Mick feleslegesen volt féltékeny. Hiába flörtöl egy kicsit a lányokkal, nem hiszem, hogy komolyan gondolná, ha már egyszer hajlandó igába hajtani a fejét. Felvilágosított, hogy szombat délben lesz az első futam, a második pedig egy nappal később, ugyanekkor. 
Sajnos nagyon kevés időt töltöttünk együtt a némettel, de fel voltam erre készülve. Míg ő a teendőivel foglalkozott, addig én elfoglaltam magam. Több emberrel is megismerkedtem, még a Prema csapatfőnökével és menedzserével is, Angelo és René Rosinnal.
Amikor tehettem végig Micket figyeltem. Egyszerűen lenyűgözött az az érettség, amivel hozzáállt az egész versenyzéshez. A szabadedzések során, bár nem Ő volt a legjobb, kiváló teljesítményt nyújtott. Megtudtam, hogy nagyon sokat fejlődött. Bár már most tudják, hogy nem Ő fogja nyerni a bajnokságot, idén nem ezt a célt tűzték ki maguk elé. Sokkal inkább a fejlődés volt az elsődleges szempont, ami már pár hónap után megmutatkozott. Biztos vagyok benne, hogy ha továbbra is ekkora elszántsággal vág neki az újabb és újabb szezonoknak, egyszer Forma 1-es világbajnok lehet belőle.

Kora este indultunk vissza a szállodába, ahová elvittek minket. A kocsiban, habár mindenki hulla fáradt volt, nagyszerű hangulat uralkodott. Csak úgy repkedtek a beszólások, amelyeket nevetésre késztettek mindenkit. 

- Evelyn, remélem nem gond, hogy Mickkel kell egy szobában aludnod - nézett rám a visszapillantó tükörből Callum (Ilott). 

- Hát, nincs nagyon választásom, igaz?! - húztam el a számat "ez van" stílusban, csakhogy piszkáljam egy kicsit a németet. 

- Azért csak ellesztek abban a francia ágyban - nevetett fel a brit fiú. 

- Ne! - tettem a kezemet a szívemre, mint aki teljesen megrökönyödött. - Még egy ágyban is kell aludnunk?!

- Valahogy csak megoldjátok.

- Nem baj, majd lerúgom az ágyról...

- Hé - csípet az oldalamba Mick. - Képes lennél lerúgni? - "hisz ismersz" tekintettel néztem Rá.

A fiúk jól szórakoztak a csipkelődésemen. A német csak mosolyogva figyelte, hogy milyen jól kijövök a társaival. Amint felértünk a szobánkba, Mick letette a bőröndömet, majd hozzám lépett. A fenekemnél fogva megemelt, a lábaimat a dereka köré kulcsoltam és hevesen megcsókolt. Olyanok voltunk, mint azok a jegesmedvék az állatkertben. Hirtelen a falhoz nyomott és áttért a nyakamra, majd a kulcscsontomat egy kicsit megszívta. Reméltem, hogy nem marad nyoma.

- Egész nap erre a pillanatra vártam - tűrt a fülem mögé egy tincset. 

- Akkor miért hagytad abba?! - húztam fel az egyik szemöldököm. Csak felnevetett és az ágyhoz cipelt, ahová egyszerűen ledobott, majd felém tornyosult.

A hétvége nagy részében a szerelők és a mérnökök társaságában voltam. Attól függően, mikor ki ért rá. Jól szórakoztam velük, a legtöbbjük olyan volt, mint egy nagy gyerekek, kortól függetlenül. Amikor a pilóták ráértek, leginkább Harryvel és Joeyval voltunk, illetve a Prema-s srácokkal. Sajnos Mick egyik nap sem teljesített úgy, ahogy azt szerette volna. Nyolcadik helyen végzett szombaton és vasárnap is, ami miatt nagyon csalódott és csak nagyon nehezen tudtam felvidítani. Hatalmas élmény volt testközelből nézni az egész futamot és Őt, ahogy mindent beleadott. Hihetetlen büszke voltam Rá.

Az első futamon a Prema egyik versenyzője, Maximilian Günther nyert, amit vasárnap csapatostul megünnepeltünk. Mivel nekünk ötkor indult a gépünk, amely Genfbe tart, elbúcsúztunk mindenkitől a pályán. Joey és Harry alaposan megölelgetett, majd elhagytuk a helyszínt. A hotelben összepakoltunk és már rohantunk is a reptérre mert késésben voltunk. Szerencsére nem volt nagy forgalom, így elértük a járatunkat.
A kétórás útból még csak tíz perc telt el, de Mick máris nekem dőlve húzza a lóbőrt. Szegény nagyon ki lehet merülve és próbálok minél kevesebbet mozogni, nehogy felkeltsem. Belegondolva, hogy titkon mennyire tartottam ettől a hétvégétől, egyáltalán nem bántam meg, hogy eljöttem. Remek embereket ismertem meg, fantasztikus élményekkel gazdagodtam és, ami a legfontosabb, Mick egy újabb oldalát ismerhettem meg. 

2018. 03. 04.  

Sziasztok!
A több, mint egy hónapos csúszás után megérkezett a legújabb rész. Nagyon nehezen született meg és ez szerintem látszik is rajta... Nem vagyok teljesen megelégedve vele, de úgy érzem, ebből a részből nem tudnék többet kihozni. Remélem azért tetszett Nektek! :) Hamarosan újra beindulnak az események és akkor már kevésbé unalmas részekkel fogok jelentkezni!
Minden visszajelzésnek borzasztóan örülök, most se felejtsetek el nyomot hagyni Magatok után! :)
Köszönöm, hogy elolvastátok és legyen szép hetetek! :) :*