A szokásos időben, a szokásos hangerőn kezdett el üvölteni a telefonomból... Axl?! Hol van Pharrell? Ó, hogy az... Két szívroham között a kezembe vettem a készüléket, azonban ezúttal nem a szundira nyomtam rá. Már csak az hiányzott volna a reggelemből... Nagy nehezen kiültem az ágyam szélére és mielőtt kicsoszogtam volna a fürdőbe, még gyorsan küldtem egy "Menj a fenébe, te nyomi!!" SMS-t Micknek. Remélem ezzel felébresztettem, ha már ilyen széppé tette a hajnalomat. De mégis mikor csinálhatta...?!
A konyhában szokás szerint az én csodás anyukámat találtam, aki szinte csukott szemmel szürcsölgette a kávéját. Elmotyogtam egy gyors jó reggelt és már be is zárkóztam a legkisebb helyiségbe. A korai keléstől elszokva, olyan lehettem, mint a lassított felvétel így vagy kétszer annyi időt töltöttem el ott, mint átlagban. Visszafelé menet láttam, hogy anya már a második adag kávéját töltötte ki a csészéjébe.

- Látom nem csak nekem indul nehezen a reggel. - hallattam egy halk nevetést. 

- Még muszáj lesz meginnom egyet, hogy teljesen felébredjek. Apropó! - állított meg, mikor már indultam volna visszafelé. - Mi volt az a sikoly, ami a szobádból jött?

- Ja, csak Axl Rose... - legyintettem és elindultam készülődni. Szerintem jobbnak látta nem kérdezni többet. 

Miután az ablakon kihajolva leteszteltem az időjárást, a kellemes tavaszi időnek köszönhetően, felvettem a kedvenc háromnegyedes ujjú, fehér, kicsivel a térd fölé érő egybe ruhámat. Még magamra kaptam egy szürke kardigánt is. A hajamat csak megfésültem és hagytam, hogy a vállamra omoljon. Miközben sminkeltem azon agyaltam, hogy lehet, hogy ideje lenne már elmenni fodrászhoz... Eléggé el van már töredezve a vége és hát igazából már unom ezt a középhosszú, "sehogysemálló", unalmas hajzuhatagomat.
Hamar végeztem mindennel és még reggelizni is volt időm. Lehet, hagynom kéne ezt az ébresztőt, hisz ennek köszönhetően keltem fel időben. Amint elfogyasztottam a müzlimet, felhúztam a ruhámhoz illő, fehér vászoncipőmet, felkaptam a szinte üres táskámat és már ott sem voltam. Kényelmes tempóban sétáltam le a buszmegállóhoz, és megtörtént az a csoda, amit egy ideje nem gondoltam volna... Elértem az előbbi buszt! Viszont így túlságosan is hamar beértem. Döbbenetemre egész sokan voltak már jelen az osztályomból, azonban sajnos egyik barátnőm sem volt közöttük. Komótosan hátramentem a helyemhez, de többen is összehúzott szemekkel fordultak utánam. Elsőre nem esett le, hogy hirtelen mitől válhattam ennyire érdekessé. Aztán eszembe jutott a cikk. Biztos ők is látták. Csodálatos... Kényelmesen helyet foglaltam a székemen és próbáltam nem tudomást venni a fürkésző szempárokról. Úgy tűnt, hogy egy idő után már nem voltam annyira érdekes és mindenki mással kezdett el foglalkozni. Vagyis majdnem mindenki. Az egyik lány odatipegett hozzám a csillogós szandijában és nem hagyta, hogy nyugodtan induljon a reggelem.

- Szia! - köszönt feltűnően kedves hangon. 

- Szia. - néztem fel rá a telefonomból. - Mit szeretnél? 

- Csak beszélgetni. - ült le az előttem lévő székre és hátrafordulva bámult rám a hibátlan mosolyával.

- Szóval beszélgetni... Az elmúlt négy évben ha két szót ha beszéltünk, de te az utolsó héten akarsz velem barátkozni. Roppant érdekes. - mosolyogtam rá mindentudóan. 

- Jaj ugyan... - vihogott. - Jobb később, mint soha, nem igaz?!

- Aha, hát persze. És miről szeretnél beszélgetni kedves Sári? 

- Csak erről-arról. Hallom, hogy Angliába készülsz egyetemre. Ez tök érdekes! 

- Igen, mindig is szerettem volna oda köl... 

- Ó én is imádom azt az országot. - vágott a szavamba. Rohadtul nem érdekli, hogy mit mondok... -  Képzeld, anyáék a nyolcadikos ballagásomra egy angliai úttal leptek meg. De csak valami olcsó négy csillagos szállodában szálltunk meg... Milyen gáz már. - mindjárt megsajnálom, komolyan.

- Tényleg borzasztó lehetett...

 - Jaj de jó, hogy megértesz! - ez a csaj nem érti az iróniát. - Emellett imádom Svájcot is. Olyan csodaszép! Remélem a szüleimtől egy svájci nyaralást kapok a mostani ballagásomra. Tényleg! Te most jártál ott, nem? - na, helyben vagyunk. 

- De. - ezzel pedig lezártnak tekintettem a témát. Kár, hogy ő nem. 

- És milyen volt? 

- Szép. 

- Nem vagy túl beszédes... Na mindegy. És mondd csak... Tényleg azzal a helyes fiúval jársz? 

- Igen.

- Olyan mázlista vagy! Nem csak jóképű, de híres és gazdag is! Megfogtad az Isten lábát Evy! 

- Azért ő nem csak ennyi... 

- Akkor is irigykedek! De az a cikk, ami megjelent rólatok... Hát mit ne mondjak, tátva maradt a szám! Ugye nem igaz?

- Természetesen nem! Ezt az egészet csak egy elmeháborodott idióta találta ki! De nem fogja megúszni!

- Jaj tudtam, hogy csak kacsa. Hé tudod mi jutott eszembe?! Egyszer bemutathatnál a barátodnak! Bizti jól kijönnénk. - kezdett el hülyén kacarászni. Már épp szólásra nyitottam volna a számat, de megakadályoztak benne. 

- Már miért mutatna be neki?! Nemhogy hozzá, de még Evyhez sincs semmi közöd! Ne légy ennyire haszonleső Sári! - szólt bele a "beszélgetésbe" Luca.

- Én nem vagyok haszonleső! - rikácsolta.

- Persze-persze. Na pattanj édesem mert a helyemen ülsz. 

A lány sértődötten visszacsörtetett a helyére, Luca pedig helyet foglalt. Barátnőmmel jót nevettünk előbbi szituáción. De azért bevallom, soha nem gondoltam volna, hogy valaki csak azért akarna velem barátkozni mert ismert emberrel randizok. Érdekes volt megtapasztalni, de azért remélem, hogy ez nem fog előfordulni még egyszer. Nem sokkal később megérkezett Fruzsi is, akinek a nyakába vetettem magam. Hiányoztak már nekem az én őrült barátnőim. Elmeséltük neki is az imént történeteket, de mire mondhatott volna rá valamit, a matek tanár bevágta maga mögött az ajtót, hogy megkezdhesse a kínzásunkat. Azonban belegondolva, hogy tíz nap múlva ilyenkor már a feszengve ülök egy teremben, hogy megírjam életem matek "dolgozatát", máris nem sírt a szám, hogy miért kell a hétfő reggelemet ezzel töltenem. Kivételesen úgy ittam a tanár szavait, mintha valamilyen bűbájt mondana. Jobb később, mint soha.
Egy örökkévalóságig tartott, mire megszólalt az életmentő csengő, viszont ezzel csak mi, diákok törődtünk. A tanárnőt aligha hatotta meg. Cirka két perccel azelőtt engedett ki, hogy elkezdődött volna a második óra. Szerencsére azoknak, akik biológiából nem érettségiznek, csak egy töltelék tantárgy következett. Én is közéjük tartoztam, ahogy Fruzsi is. Lucának előre kellett ülnie, hogy hallja is, amit tanár mond neki. Addig mi ketten, a régi idők emlékére, leveleztünk. Igen, papír alapon. Emlékszem általános iskolában az akkori osztálytársaimmal minden órán kis papírfecniken osztottuk meg az olyan fontos gondolatainkat, hogy milyen jól néz ki az osztály szépfiúja vagy, hogy milyen bolond már az aktuális tanár. Ezek voltak a szép idők...

"Levelezünk? :3" - csúsztattam oda egy kis lapocskát Fruzsi elé.
"Mint régen?! Naná!"
"Hogy telt a szüneted? Olyan keveset beszéltünk... Szinte semmit :("
"Bocsesz. Csak végig tanultam az egészet... Valahogy át kell mennem azon a szaron... Na de neked izgalmasabb volt, mint az enyém, mesélj!"
"Eddigi életem legjobb kilenc napja volt! De komolyan. Nagyon szeretem Őt és már akkor hiányzott, mikor még el sem váltunk. :( Jó, a végébe belerondított az az ostoba cikk, de sikerült túllépnünk rajta."
"Jaj igen azt láttam... Szörnyű... De nem is idegesített titeket?"
"Ó dehogynem... De nem hagytuk, hogy ez tönkre tegyen mindent! Úgy is lesz ennek még következménye! Biztos, hogy ismerem azt, aki összehordta ezeket rólam"
"Miből gondolod?"
"Sok olyan dolgot közölt az az újság, ami igaz volt. Például a továbbtanulási céljaim. Ezt egy idegen nem tudhatja..."
"Majd csak kiderül."
"Biztos. Na de tényleg! Mi van azzal a sráccal, akit a múltkor említettél?"
"Jaaa hát... Jól megvagyunk... :3" 
"Együtt vagytok? *-*"
"Aha."
"Úristen! És mikor ismerhetjük meg?"
"Hát majd összehozunk valamikor egy találkozót, okés?"
"Okés. De amúgy... Miatta kerülsz minket?"
"Micsoda?! Én nem kerüllek titeket!"
"Egy kicsit de... Nem igazán beszélgetsz már velünk. Ha írunk vagy hívunk nem reagálsz."
"Nem tudom, hogy most miért mondod ezeket! Ez egyáltalán nem igaz!" - tolta vissza durván a papírt.
"Jó mindegy. Ezt ne itt és ne így beszéljük meg..." 
"Ok." 

Nagyszerű, megsértődött. Ezek után már inkább nem írtam neki többet. Nem is biztos, hogy válaszolt volna, hisz előkaptam a telefonját és azt kezdte nyomkodni. Hogy őszinte legyek nem így terveztem... Nem gondoltam volna, hogy ennyire fel fogja kapni a vizet. Nem tudom, hogy mi üthetett belé...
Úgy döntöttem, hogy ha már az órából a fele sem telt el, hasznosan töltöm. Előszedtem a matekfüzetemet, hogy kísérletet tegyek a házi megoldására. Legalább azzal sem kell otthon külön foglalkoznom. Nem haladtam vele túl jól, hisz sose volt erősségem ez a tantárgy de büszkén mondhatom, hogy két feladatot sikerült megoldanom a hatból. Épp a harmadik értelmezésénél tartottam, mikor a mellettem lévő, padon fekvő lánynak a telefonja folyamatosan aprókat rezgett az asztalon. Biztos, hogy azelőtt is ezt csinálta csak eddig nem vettem észre mert a kezében volt. Most is egy hatalmas mosollyal nézte meg az üzenetét. Ezt még vagy kétszer eljátszotta, mikor már nem bírtam magammal. Kíváncsi voltam, hogy ki az, akivel ilyen jól elcseverészik. Csúnya dolog, de mikor újból letette a telefonját hátradőltem mintha pihennék egyet és csukott szemmel úgy maradtam. Épp ahogy vártam, megint rezgett egyet a készülék, Fruzsi pedig feloldotta, hogy megnézhesse. Észrevétlenül, a szemem sarkából figyeltem minden mozdulatát. A Messenger volt neki megnyitva. A tegnapi csoportos beszélgetésünk a második helyen volt. Azon és egy másik neven kívül, másoknál már a dátumot jelenítette meg, hogy kivel, mikor beszélt utoljára. Vagyis elég rég ahhoz, hogy már ne napot, hanem csak egyszerűen a dátumot írja ki az alkalmazás. Tehát ezek szerint nem csak minket hanyagol el. Igazából annyira elkalandoztam, hogy időm sem jutott megnézni, hogy ki állt az első helyen. De mivel valakivel beszélget, ezért kizárásos alapon, azt nyithatta meg. Rengeteg szívecskét láttam de a nevet még mindig nem néztem meg. Nem is értem, hogy miért nem azzal kezdtem. Talán azért, mert nem láttam értelmét, hisz név alapján úgysem tudom meg, hogy ki a titokzatos idegen. Azért odapillantottam. De hát ez... Nem lehet! Németh Bence. Az osztálytársunk? Aki mindig olyan bunkó velem?! Nem, az nem lehet, biztos ez egy másik Bence. Sok ilyen nevű ember él még ebben az országban. Igen, tuti erről van szó. Fruzsinak ennél több esze van!
Azért, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ez egy tévedés, szemmel tartottam a másik padsorban ülő fiút is. Biztos voltam abba, hogy Fruzsi nem abba a szerencsétlenbe zúgott bele. De... Mikor a barátnőm letette a telefont, feltehetőleg elküldte az üzenetet, Bence abban a pillanatban vette ki a zsebéből a sajátját. Majd ez fordítva is megismétlődött. Nem hiszem el! Szóval ezért nem akar róla beszélni... Tudja, hogy milyen bunkón viselkedett velem, mégis összejött vele. Nyilván ez nem rólam szól, de akkor nem számított arra, hogy vele is így fog? Vagy tényleg szeretik egymást? És mi van ha...?! Nem ez hülyeség! Fruzsival barátok vagyunk! De mi van ha mégis?! Jobban belegondolva, Lucával ellentétben nem nagyon érdekelte a cikk. Fel sem hozta. Lehet, hogy ha kiderítem az igazságot az fájni fog... De nagyon...

- Lenémítanád kérlek a telefonod? Nagyon zavar, hogy ilyen hangosan rezeg. - kértem meg.

- Persze. - a hangjában egy kis ingerültséget véltem felfedezni. De az még lehet, hogy a nem rég történt sértődése miatt.

Megtette, amit kértem azonban a telefonját ezúttal nem helyezte vissza az asztalra. Folyamatosan pötyögött valamit, feltehetőleg Bencének. Próbáltam megint bele lesni, de a haja eltakarta a kijelzőt. Csak egy pillanatra láthattam, de az is bőven elég volt. "Istenem, Őfelsége mennyire idegesítő..." A többit sajnos, vagy inkább szerencsére nem tudtam elolvasni... Mi a franc ütött belé? És mégis mi az, hogy Őfelsége? Egyszerűen nem tudtam hova tenni a dolgot. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak arra eszméltem fel, hogy egy kéz integet előttem.

- Merre jársz csajszi? - nevetett ki Luca. 

- Messze. - erőltettem magamra egy halvány mosolyt. Láthatta rajtam, hogy nincs minden rendben, de inkább nem kérdezett rá. - Jó volt az óra?

- Dögunalom, szokásosan. Látom te matekoztál. Rád is fér! - nevetett újra.

Ha a kedvem nem lett volna a béka feneke alatt, biztos visszaszóltam volna valamit. Luca csak furcsán méregetett, hogy belém meg mi ütött, de inkább csak csöndben nyugtázta, hogy lemaradt valamiről.
A következő két órán is csak csöndben meredtem magam elé. Igyekeztem kizárni mindent és csak a tanárokra koncentrálni de nehezen ment. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejembe és a szörnyű gyanúm mindig negatív végkifejletet eredményezett. Rengeteget agyaltam a megoldáson, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tévedek. Ezúttal mindenképp tévedni akartam! Szemtől szembe nem kérdezhetek rá. Egyrészt soha nem vallaná be, másrészt és ha nem igaz? Akkor azzal csak megsérteném. Egyetlen megoldásként az maradt, hogy hátulról "támadok". Eszembe is jutott egy ötlet, viszont az... Nagyon gusztustalan lesz a részemről.
A mellettem lévő lány elfordulva tőlem, a padon aludt így esélyem nyílt Lucával beszélni úgy, hogy ne vegye észre. Ismét a jó öreg levelezéshez nyúltam.

"A következő szünet az ebédszünet. Hívd le kérlek Fruzsit az ebédlőbe, hogy megmelegítsétek a kajádat."
"Oooké... De minek?"
"Majd elmondok mindent. De muszáj kiderítenem valamit..."
"Számíthatsz rám! Majd úgy csinálom, hogy ne legyen túl feltűnő.
"Köszi!"

A töri óra elején, ahogy az lenni szokott, a tanár felszólított az osuztályt, hogy rakjuk el a telefonunkat a táskánkban. Ez egy régi szokás nála, hogy még a kísértés se legyen meg a diákok számára és, hogy biztosan rá figyeljenek. Nos, a készülékeket valóban elrakjuk de, hogy figyelünk is rá... Hellyel-közzel. Sokszor feltűnt, hogy Fruzsi mindig elfelejti kiszedni a táskájából. Ha szerencsém van, ezúttal is így fog történni és bele tudok nézni majd abba. Tényleg undorító, amit tervezek de szükség nagy úr... Bence se szokott a teremben tartózkodni szünetekben így nem lesz feltűnő, ha kutakodok az egyik barátnőm táskájába. A többiek úgy is azt hinnék, hogy Fruzsi engedélyével nyúlok a holmijához.
Mire mindent elterveztem, megszólalt a csengő és kezdetét vette az ebédszünet. Luca felpattant a székéről és egy hatalmasat nyújtózkodott. 

- Végre ehetek! - emelte a magasba mindkét kezét. - Lejöttök velem megmelegíteni az ebédemet? - felváltva nézett minket. 

- Én most nem. Nagyon leengedtem. Tudjátok, nem szokta a paraszt a szántást... - csikartam ki magamból egy kis nevetést. 

- Én lemegyek veled. Úgy is elzsibbadt már mindenem a sok üléstől. - azzal pedig a két lány kiment a teremből. A telefon pedig... Itt maradt a táskájában! Vártam még pár percet hátha visszajönnek, de ez nem történt meg. Ez idő alatt az emberek is szépen kiszállingóztak a teremből, Bencével egyetemben, akik pedig bent maradtak azok jóval előrébb, a padon fekve húzták a lóbőrt. Szerintem nekik fel sem tűnt, hogy kicsöngettek. 
A készüléket amilyen gyorsan és persze halkan előhalásztam. Csak reménykedni tudtam, hogy nem változtatta meg a feloldó kódját, de ezen sem bukott meg a tervem. Az előzmények rész teljesen üres volt, szóval így kell majd hagynom. Először beléptem a Messenger beszélgetésükbe, azonban ott túl sok volt az üzenet, engem pedig szorított az idő. Maximum ha nem találok máshol semmit, majd gyorsan visszapörgetem. Utána az SMS-eit nyitottam, ahol már jóval kevesebb üzenet váltást találtam. Azonban annál fontosabbakat. Reszketve és dühösen olvastam végig a néhány soros beszélgetésüket.

"Minden el van intézve. Holnap fog megjelenni a cikk." -írta Bence.
"Szupi! Kíváncsi vagyok milyen reakciót fog kiváltani az emberekből! 😃"
"Biztos nagy visszhangja lesz! Abból a pénzből pedig, amit kaptunk, majd elmegyünk wellnessezni... 😉😘"
"Juj, már alig várom! *-*"

Olyan mérhetetlen düh és csalódottság keveredett bennem abban pillanatban, hogy legszívesebben torkom szakadtából üvöltöttem volna. De visszafogtam magam. Muszáj visszafognom magam. Nem adom meg nekik azt az örömet, hogy lássák a kiborulásom. És én még azt hittem, hogy az a visszataszító, amit én műveltem az imént. De ez... Mikor jutottunk el idáig Fruzsival? Mit tettem, hogy ellenem fordult? Rajtunk akarnak nyerészkedni...?! Azzal, hogy úgy hazudnak rólam, mint a vízfolyás?! Megannyi kérdés, de a válaszokat nem tudom...
A saját telefonommal lefényképeztem a beszélgetést, majd kitöröltem az előzményeket és mindent visszaraktam úgy a helyére, mintha mi sem történt volna. Hála Istennek senki nem vett észre semmit. Vettem egy mély levegőt, óvatosan letöröltem a szemem alatt lévő könnyeket és kisétáltam a mosdóba. Muszáj volt hideg vízzel megmosnom az arcomat, amivel egy kicsit csillapítottam a kedélyemet. A tükörbe nézve nyugtáztam, hogy sikerült egy semleges arckifejezést felvennem, de belül tomboltam. Mikor visszamentem a két lány már ott volt és vidáman beszélgettek. Csak szótlanul leültem közéjük és elmerültem a gondolataimban. Mindketten érdeklődve néztek felém, de nem törődtem velük. Egy kezet éreztem meg a vállamon.

- Mi a baj Evy? Összevesztetek Mickkel? - kérdezte "együtt érzően" Fruzsi. Megfordult a fejemben, hogy érdeklődjek-e az édesanyja egészségi állapota iránt, de aztán letettem róla. Egyrészt ennek nem most jött el az ideje, másrészt az anyja nem tehet semmiről.

- Ja dehogy. Csak nagyon fáradt vagyok, meg hat bal lábbal keltem fel. - mosolyogtam rá halványan. 

Luca érezhette rajtam, hogy többről van szó, mint fáradtságról de ismételten nem feszegette a témát. Tudta, hogy úgyis megosztom vele. Ez meg is történt, mikor Fruzsi kiment a teremből. Elküldtem neki a képet és vártam a reakciójára. Kikerekedett szemekkel értelmezte a fotón látottakat.

- De hát ez... - suttogta mire én bólintottam, hogy igen ez az, amire gondol. - És ezek kik? Milyen Bence?

- Németh Bence. Az osztálytársunk. - mondtam ugyan olyan hangerővel. 

- És ki a másik? Bazzeg mondjad már!

- Fruzsi... - sütöttem le a szemem. 

- Az nem létezik! 

- Én is azt hittem, de nézd csak meg! Minden kiderül belőle...

- Szóval ezért kellett lejönnie velem... Ez hihetetlen... - mondta elhaló hangon. Szerintem ugyan akkorát csalódott barátnőnkben, mint én. De mondhatom még azt, hogy a barátnőnk? Az enyém biztosan nem!  - De miért tette? 

- Na látod, efelől ötletem sincs.

Hirtelen belépett a terembe az említett személy így gyorsan témát váltottunk. Mindenféle semleges dologról beszéltünk de láttam Lucán, hogy egyre feszültebb. 
Az utolsó pár óra hamar elrepült és már hazafelé tartottunk hárman. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, mikor végre elváltunk és egyedül lehettem egy kicsit. Már nem kellett palástolnom az érzéseimet. Annyira elengedtem magam, hogy buszmegállóban állva sírva fakadtam. Egy aranyos nénike a kezembe nyomott egy zsebkendőt és próbált kedves szavakkal vigasztalni de erre csak még jobban zokogtam. Pár percen belül megérkezett a buszom és mielőtt elváltunk, megköszöntem a kedvességét. 
Hál'Istennek mindenki dolgozott, így az üres lakásba léptem be. Lerúgtam magamról a cipőt és becsörtettem a szobámba, ahol a sarokba hajítottam a táskámat. Elterültem az ágyon és a fejemet a párnába fúrva, elüvöltöttem magam. Artikulátlanul kiabáltam, sikítoztam, káromkodtam... Minden volt, amit egy felbőszített lánytól el lehet képzelni. Egyszerűen az a tehetetlen düh elárasztotta a testemet. Borzasztó érzés. Legszívesebben megütöttem volna valamit vagy valakit. Már éppen azt terveztem, kiadom magamból a feszültséget egy kis tárgydobálással, mikor megcsörrent a zsebemben lévő telefon. A kijelzőn Mick neve volt. Komolyan, mintha megérezte volna, mikor akadok ki teljesen, hogy akár embert is égessek...

- Szia Kicsim. Hogy telt a napod? A reggeled biztos jól, az üzenetedből ítélve. - szólt bele vidáman, mikor felvettem. Nem válaszoltam rá semmit. Nem tudtam, mintha megfagytam volna. Csak ültem az ágy szélén és magam elé meredtem. - Hahó, hallasz? - nem tudom eldönteni, hogy most zokogjak neki és hagyjam, hogy megnyugtasson, hogy minden rendben lesz, vagy dühöngjek?! - Evelyn! Baj van? Hallasz egyáltalán? - nem támaszkodhatok mindig rá. 

- Itt vagyok. - mondtam egykedvűen. 

- Mi a baj Evy? Haragszol rám? - kérdezte aggódva. 

- Már miért haragudnék? - válaszoltam valamivel kedvesebb hangon.

- Hát az ébresztő miatt... Akkor még jó ötletnek tűnt... Sajnálom. - hallottam a hangján, hogy tényleg megbánta.

- Te majom... Hát ilyen begyöpösödöttnek ismersz?! Értékeltem, jó mondjuk azonnal nem, de utána igen. 

- De akkor ha nem emiatt, akkor miért ilyen fura a hangod? Mi történt? -mélyen beszívtam a levegőt majd kifújtam, ezzel is nyugtatva magam, hogy ne akadjak ki teljesen. 

- Fruzsi tette... 

- Mit tett Fruzsi? 

- Ő meg a pasija áll a cikk mögött... 

- Na ne! Ez most csak egy rossz vicc, ugye?! Egyáltalán ki a pasija?!

- Bárcsak az lenne... - folyt végig egy könnycsepp az arcomon. - Emlékszel még, mikor a sulim elé jöttél? A kapunál állt egy srác. Na, ő volt Bence. Fruzsi barátja. 

- Rohadék! Biztos, hogy ő vitte bele! Hisz barátnők vagytok, önszántából biztos nem csinált volna ilyet!

- Én már nem tudok semmit... - szipogtam. 

- Ne sírj Szerelmem! Megoldunk mindent! 

- Nem akarok mindig rád támaszkodni. Ezt most nekem kell megoldanom. 

- Nem is támaszkodsz rám soha. Együtt, kézen fogva, szerelmesen rendezünk mindent! Éééés... utána szexelünk! - még ilyenkor is képes felvidítani azzal a hülye fejével. 

- Köszönöm, Mick. Várj egy picit... - többször is megrezzent  telefon a kezemben, így megnéztem, hogy ki az és mit akar. Az a pillanatnyi vidámság, ami jött, tovább is állt, mikor felvillant az üzenet. - Most le kell tennem! Majd beszélünk. Szeretlek! - ezzel pedig gyorsan kis is nyomtam a hívást.

- Luca🐼🍉: Vészhelyzet csajok! Muszáj találkoznunk! 

- Luca🐼🍉: Kérlek! 

- Luca🐼🍉: Szükségem van rátok! 

- Evy🐱🍕: Mi a baj??  

- Luca🐼🍉: Nem tudom itt elmondani, találkozzunk most légyszi! 

- Fruzsi🦄🌈: Ööö... Én most nem nagyon érek rá... 😟 

 - Luca🐼🍉: Ne csináld! Rád is szükségem van!

- Fruzsi🦄🌈: Jó, mikor és hol találkozzunk? 

 - Luca🐼🍉: Húsz perc múlva a főtéren.

- Evy🐱🍕: Ott leszünk! ❤

Egy kis táskába bedobtam zsepit és az irataimat majd felhúztam a cipőmet és ajtózárás utána kulcsomat is bevágtam a táskámba. A megbeszélt időpont előtt tíz perccel érkeztem meg. Minden bajomat és bánatomat elfelejtettem, csak arra tudtam gondolni, hogy mi történhetett Lucával. Nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam, hisz a barátnőm közeledett felém. Azonnal odaszaladtam hozzá és megöleltem, azonban nem úgy tűnt, mint akinek bármi baja is lenne. Hiába kérdeztem, hogy mi a vészhelyzet csak mosolyogva leintett, hogy hamarosan meg tudom, ne aggódjak. Néhány pillanattal később Fruzsi is látótávolságon belülre került. Sietősen szedte a lábait, hogy minél hamarabb odaérjen hozzánk. 

- Mi a vészhelyzet? - kérdezte lihegve. 

- Nos lányok örülök, hogy mindketten hajlandóak voltatok eljönni. - nézett jelentőségteljesen Fruzsira. - Igazából semmi vészhelyzetről nincs szó...

- Akkor ezért jöttem ide?! - vágott közbe felháborodva.

- Fogd be! Most én beszélek! Így is kihoztál a sodromból! - kiabált rá Luca. - Pontosan azért hívtalak ide titeket, hogy ne legyen ebből a "barátságból" még nagyobb szar. Szóval ne hisztériázz, hanem hozd helyre a dolgokat!

- Mégis miről beszélsz? 

- Tudjuk, hogy Bencével a ti művetek a cikk... - mondtam halkan de annál mérgesebben. 

- Hogy micsoda?! - sipította. - Mégis milyen jogon gyanúsítgatsz engem?!

- Ilyen jogon. - mutattam meg neki azt a bizonyos képet. 

- Te bele mertél nézni a telefonomba?! 

- Igen, lehet nem kellett volna de máshogy nem tudtam volna kideríteni az igazságot... Azt várhattam volna, hogy magadtól elmondd... 

- Te ribanc! Mégis hogy merted?! - lendült a keze, de Luca még idejében megállította. 

- Még te vagy felháborodva? Hogy tehetted?! Hisz mi hárman elválaszthatatlanok voltunk... Most mégis hátba támadod Evyt... És kitudja, lehet, hogy velem is megtetted volna!

- Jaj ne mártírkodjatok már. - mondta gúnyosan. - Na leléptem. - fordult el tőlünk és valóban indulni készült de elkaptam a kezét ezzel pedig megállásra kényszerítettem. 

- Nem mindegy most már Fruzsi? Miért csináltad? 

- Hát ha ennyire tudni akarjátok... Legyen. Elegem lett abból, hogy azóta mióta megismerted azt az ostoba németet, minden a tökéletes Evelyn körül forog. Hogy mennyire imádod meg szereted és közben meg olyan nagyképűen viselkedsz, mintha az angol királynő lennél minimum! Annyira vak voltam, hogy ezt magamtól nem láttam meg. Bence nyitotta fel a szemem, hogy milyen is vagy igazából. Vele is úgy beszélsz mintha a seggedből rángattad volna ki, csak tudnám, hogy mire fel. Kicsit helyre kellett már rakni téged. Több a soknál, amit már megengedsz magadnak. És így ezzel legalább mi is jól jártunk... - mosolygott lenézően.

- Te megőrültél?! - rivallt rá Luca. - Teljesen elvette az eszedet az a szerencsétlen Bence! 

- Ne merd a szádra venni! Te sem vagy különb Evytől! Azt hiszed, hogy mindenki felett állsz, miközben a szánalmas kis életed olyan unalmas, hogy legszívesebben felkötném magam. Csak tudjátok egy dolgot nem értek... Hogy hogy a fenébe tudtatok mindketten összeszedni valakit, aki képes titeket elviselni. Szánalmasak vagytok mindketten, hogy ragaszkodtok a kis szerelmetekhez aztán úgy pofára fogtok esni, mint a sicc. 

- Pont, ahogy most is. - mondtam halkan. Teljesen megsemmisülve álltunk egymás mellett Lucával. Nem amiatt, amiket mondott hanem, hogy ki ez a lány, aki ennyi gyűlölettel beszél velünk, merthogy nem az a barátnőnk, akit megismertünk, az is biztos. - Tudod Fruzsi, gondolhatsz azt rólunk, amit csak akarsz. Bármennyire is erősnek, okosnak és boldognak képzeled most magad, hidd el ez meg fog változni. Amint Bencének már nem leszel hasznára el fog dobni, mint egy szemetet. 

- Ő szeret engem! - kiabált rám. 

- Persze... De gondolj erre a beszélgetésre, mikor majd egyedül fogsz sírni egy sötét sarokban és nem lesz senki, aki segíthetne neked. Mert mi nem leszünk ott, akire támaszkodhatnál. Gyere Luca menjünk. - fogtam meg a kezét és elkezdtem húzni, ám megtorpantam. - Ó és még valami... - léptem egészen közel hozzá. - A saját életedet tönkreteheted, de ha miénket megpróbálod azt nagyon meg fogod bánni. 

- Jaj most félnem kéne?

- Nem, nem kell. Csak adtam egy jó tanácsot. Nem árt ha megfogadod. - azzal pedig otthagytuk. Elég messze jártunk már tőle, mikor Luca megtörte a csendet.

- Hihetetlen, hogy mivé vált... 

- Hja... De... Szerinted tényleg nagyképű vagyok? - kérdeztem félve. 

- Ne legyél már hülye! - vágott egy aprót a fejemre. - Azt hiszed hagynám, hogy az légy?! 

- Akkor jó... Hallod, nem eszünk valamit? 

Nem kellett győzködni, hogy hűen magunkhoz, zabáljunk valamit, így beültünk a mekibe. A sajtburgermenüink, almás pitéink és a fagyink felett végig Fruzsiról és a történtekről beszéltünk. Még mindig teljesen értetlenül álltunk a dolog előtt és szerintem ez már nem is fog változni. 
Pár órát még együtt töltöttünk majd elbúcsúztunk egymástól. Szorosan öleltük egymás hosszú perceken keresztül. Minden benne volt ebben a pillanatban. Hogy most mekkora szükségünk van a barátságunkra és, hogy nem szabad, hogy velünk is ez történjen. 

- Szeretlek! - suttogtam. 

- Én is téged. - szorított meg még jobban. 

- Fuu ez most de nyálasra sikeredett. - nevettem el magam, mikor elengedtem. 

- Most mé'?! Romci volt! Na, vigyázz magadra! 

Szerencsére hamar jött a buszom. Otthon gyorsan köszöntem mindenkinek és elvonultam a szobámba. A tavaszi esték azért még elég hűvösek így egy kicsit átfagytam. Egy forró zuhany után bevágtam magam az ágyba és üzentem Micknek, hogy sajnálom, hogy ma ilyen hamar leráztam és, hogy majd később elmesélek neki mindent de most lefekszek aludni. 
Furcsa, de még vele sem volt kedvem beszélni. Úgy érzem magam mintha egy szakítás után lennék. Igazából az után is vagyok. Ma csúnya véget ért egy olyan barátságom, amiről azt hittem, hogy halálom napjáig fog tartani. Nagyon fáj, hogy elvesztettem Fruzsit, de próbálom magam azzal vigasztalni, hogy ennek így kellett történnie. Azonban ennek ellenére a szívem egy része pokolian üres. Pontosan az része, amit ez a lány töltött ki... 

2017. 10. 28.

Sziasztok!

Nagy nehezen megszültem az új részt. Röstellem, hogy ennyit késtem megint! :( Remélem ennek ellenére tetszett nektek! :3 Most itt van az őszi szünet (juhúú) így megpróbálok több részt hozni. 
Hagyjatok magatok után valami jelet, hogy tudjam tetszett-e vagy, hogy miben kéne fejlődnöm még! 

Köszönöm, hogy elolvastátok! :* 

U.i.: Mit szóltok, hogy Fruzsi ennyire megváltozott Bence hatására?