Halihó! Facebookon létrejött egy olyan fantasztikus kis csoport, ahol a Wattpados Forma1 rajongók tudják megosztani egymással fangörcseiket, agymenéseiket, csalódottságukat, igazából bármit! Sajnos még nagyon kevesen vagyunk, ezért ha van kedved, csatlakozz Te is, hogy egy klassz kis társaság jöjjön össze! Ne habozz írni IrisBlack94 email címére ([email protected]) és elküldeni a Facebook profilodat. Csak úgy tud bevenni a csoportba ha ismerősnek jelöl!
Jó olvasást! :* 

Nagyon lágy, óvatos cirógatásra ébredtem fel. Mikor magamhoz tértem egy kis ideig csak csukott szemmel éveztem minden érintését. A karomról áttért az arcomra. Ekkor lassan kinyitottam a szemem, de természetesen a fény bántotta így azonnal be is csuktam. Vártam néhány másodpercet, majd újabb kísérletet tettem. Amikor egymásra néztünk egy halvány mosoly jelent meg ajkain. Már korán reggel is észveszejtően jól néz ki. 

- Jó reggelt Szépségem. - suttogta majd egy puszit lehet a homlokomra. 

Mivel még nem voltam teljesen magamnál, így csak elmosolyodtam és hozzábújtam. Nem hiszem, hogy ennél szorosabban hozzá tudtam volna fészkelődni. De azért megpróbálkoztam vele... Hátha... Mick erre a tettemre csak halkan felnevetett és a hajamat kezdte el simogatni. Motyogott valami olyasmi, hogy "bolond nőszemély", de nem igazán figyeltem rá. Éppenséggel azzal voltam elfoglalva, hogy a testemet minél jobban hozzá tudjam préselni az övéhez. 

- Így akarok ébredni minden reggel... Veled... - suttogtam a nyakába.

- Néhány év múlva együtt fogunk élni és minden napunk közösen fog indulni.

- Megígéred? - távolodtam el egy kicsit, hogy a szemébe tudjak nézni.

- De még mennyire! A végén még meg is fogsz unni. - nevetett fel.

- Az nem létezik. - bújtam vissza hozzá és a nyakába pusziltam. 

Ezen tettemre mélyen beszívta a levegőt és egy kicsit ki is rázta a hideg. Egy ravasz mosollyal nyugtáztam, hogy milyen reakciót váltottam ki belőle. Nagyon is tetszett. Így hát folytattam a "kínzását". Eleinte csak apró, nyálas puszikat adtam Neki, majd többször meg is haraptam a nyakát. Nem úgy láttam, mintha nagyon zavarná a dolog. Sőt, még segített is, hisz a fejét feljebb emelte, így jobban hozzá tudtam férni. Hirtelen a hátára fordítottam, majd felé tornyosultam. Megszívtam egy picit a nyakát, pont annyira, hogy halvány nyom maradjon utána. Kis célzásértékkel, hogy hozzám tartozik... Áttértem a szájára és bár csak egy apró puszit akartam rá nyomni, Mick máshogy gondolta. Csókunkat pillanatok alatt elmélyítette, a nyelveink pedig egymásra találtak. Kezét a rövidnadrágomba csúsztatta és belemarkolt a csupasz fenekembe. Válaszként felsóhajtottam, azonban hirtelen ismerős fájdalom nyilallt a hasamba. Komolyan?! Eddig, hogy nem éreztem?! Azonnal elváltam Micktől és a világoskék szemeibe néztem. A kipirult arcú fiú nem tetszését kifejezve felmordult és próbált visszahúzni magához, de megakadályoztam. Morcosan felült, így a fejünk egy magasságba került. 

- Felizgatsz utána meg abbahagyod?! Szép dolog mondhatom... - mondta durcásan.

- Mondjak valami még szexibbet? - csillogó szemekkel bólogatott. Közelebb hajoltam hozzá és a fülébe suttogtam. - Pisilnem kell... 

Hangosan felkacagtunk, majd miután közöltem vele, hogy komolyan beszéltem, elengedett. Gyorsan felvonultam a fenti mosdóba és elvégeztem a dolgomat. Viszont beigazolódott a gyanúm a fájdalommal kapcsolatban. Nagyszerű... Hát nem tudott volna várni még egy napot?! Ilyen szerencsétlen is csak te tudsz lenni Evelyn... Szerencsére a nadrágom nem lett véres, még pont idejében észrevettem. Bementem a hálóba egy tiszta bugyiért és tamponért, majd visszazárkóztam a mosdóba. Miután elintéztem mindent, a konyhában kidobtam a szemetet és becsoszogtam a nappaliba. A Drágámat csukott szemmel, csillagpózban kiterülve találtam a szőnyeg közepén. A pólója egy kicsit felcsúszott így tökéletesen láthatóvá vált a V-vonala. A testének ezzel a kis részletével is hatalmas hatással van rám. Nekem is most kell menstruálnom... 

- Mi van Patrik, elfáradtál? - nevettem ki. A hangomra megugrott egy kicsit. Úgy tűnik nem vette észre, hogy bejöttem. - Upsz bocsika. 

- Mikor jöttél be?! - miután megválaszoltam neki, hogy nem rég, még feljebb tornázta magát. - Ki az a Patrik?

- Csillag Patrik. Tudod, a Spongyabobból... - arcán értetlenség mutatkozott. - Te nem tudod mi az Spongyabob?! - tátottam el a számat.

- Nem. Mi az? Egy mese? 

- Te jó ég! Hát nem volt neked gyerekszobád?! - majd nagy vonalakban elmagyaráztam a mese lányeget. 

- Jaj de sajnálom, hogy kimaradtam ebből az élményből... - nevetett fel. 

- Naa, a Spongyabob igenis jó! - védtem meg gyerekkorom kedvenc rajzfilmjét. - Akkor a pici dundi Mick mit nézett? 

- Természetesen a Pokémont! - mondta büszkén. - A főcímdalát kívülről fújtam! 

- Mondd, hogy még mindig tudod!!

- Lehet... - vakarta meg a halántékát és elnézett. 

- Még most is nézed, igaz? - ismerem ezt a nézését.

- Lehet... Illetve talán... De mondom csak talán, valaki direkt azért kell fel hajnalban, hogy megnézhesse a Tv-ben... - lopva rám pillantott. 

- Szóval "valaki" hatalmas rajongó még mindig... 

- Ja, de ne nézz így rám! Fogadni mernék, hogy még te is nézed azt a Spongyaizét.

- Igen, mikor eszek és épp az megy a Tv-ben de, hogy én emiatt felkeljek külön. - nevettem fel már megint. 

- Jó mindegy. De ha elmondod valakinek... Letagadom! - bólintott egyet.

- Nem mondom el senkinek ha cserébe énekelsz nekem! - jó néhány percig győzködnöm kellett de végül beadta a derekát. A puha szőnyeg közepén ülve, elénekelte nekem a Pokémon főcímdalát németül. Olyan átéléssel adta elő, hogy  bizonyossá vált, ezt az évek során fejlesztette ilyen "tökéletesre". Mikor befejezte, kacagva tapsoltam meg. Jutalomként közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókolhassam. - Olyan csodás hangod van, mint nekem. - suttogtam mosolyogva az ajkaira. 

- Az tudom. - vigyorgott majd újból megcsókolt. Megpróbált hátradönteni de megállítottam. 

- Nem szabad. - néztem rá jelentőségteljesen, mikor megjelent újra az értetlen arckifejezése. 

- Óó ez annyira nem fair... - szontyolodott el. - Igazán megérdemeltünk volna egy kis búcsúszexet. 

- Nekem mondod?! - kacagtam fel. - De sajnos be kell érned a fantasztikus személyiségemmel. 

Miután mosolyogva közölte velem, hogy mindent megtesz az ügy érdekében, egy kis ideig még fetrengtünk ott, a földön, majd amint a gyomrom hangosan szólott, hogy márpedig adjak neki étket, felajánlotta, hogy ma készít ő reggelit. Felhasználta az összes tegnapról megmaradt alapanyagot és valami isteni zöldséges omlettet dobott össze. Ebben a "nehéz időszakban" fel tudnék falni legalább két lovat egy kád rizzsel. De valahogy jól laktam. Az ételt ezúttal is a teraszon fogyasztottuk el. Az utolsó pár óránkat is kellemesen és jó kedvűen töltöttük el. Hogy hogy fog nekem hiányozni ez az édes mosoly. A lágy vagy éppen szenvedélyesebb érintései és csókjai. Nem akarok hazamenni. Vele akarok maradni... 

- Nem szökünk meg? - kérdeztem miután hosszasan hallgattunk mindketten. 

- Tudod, hogy nagyon szívesen megtenném... De a kötelességeink elől nem menekülhetünk... És bár sokkal kevesebbet találkozunk, mint amennyit igényelnék, gondolok itt arra, hogy nulla huszonnégyben veled lennék a hét minden napján, így sokkal jobban értékeljük az együtt töltött időt. Egy egész életünk van arra, hogy együtt legyünk sőt, hogy egymás idegeire menjünk! - kuncogta el a végét.

- Bár a szívem is felfogná a szavaidat és nem csak az elmém... Sokkal könnyebb lenne akkor elválnom Tőled. - hüvelykujjával letörölte az éppen kibuggyanó könnycseppet. - Úgy szeretlek!

- Én is... Ha veled vagyok úgy érzem, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb sráca. - azzal pedig megcsókolt. 

Egy szempillantás alatt eltelt az idő és már csak arra eszméltem fel, hogy az emeletre tartok, hogy felöltözzek és, hogy összepakoljam a holmijaimat. A házat rendbe tettük, hogy ne hagyjunk magunk után mocskot. Elmosogattam, miközben Ő felvitte az ágyneműt az emeletre és a bőröndömmel a kezében tért vissza. Miután mindennel végeztünk indulásra készen álltunk. Már éppen kiléptünk volna az ajtón, mikor észbe kaptam. Az ajándékom basszus! Gyorsan visszarohantam és ott találtam mindkettőnként, ahol hagytuk. Felkaptam őket, még egyszer végignéztem a szobán, ahol annyi minden történt, majd magam mögött hagytam ennek a felejthetetlen hétnek az utolsó színhelyét. Ki tudja, mikor fogok újra visszatérni ide...

- Ezt itt felejtetted te Majom! - lengettem meg előtte a nyakláncot.

- Bakker! Köszi. De mi az, hogy majom? Ahogy látom, te is megfeledkeztél róla... - mosolyogva megrántottam a vállam.

Mindketten felvettük a kapott ékszert és búcsút intettünk a háznak. Bár az út hosszú volt vissza Genfbe, én mégis túl rövidnek érzékeltem. Túl hamar odaértünk. A reptéren többen is utánunk néztek, volt, aki fotózott is. De megpróbáltam minden zavaró tényezőt kizárni, hisz ez a búcsúnk ideje. A kettőnké, amibe senki sem pofátlankodhat bele. Szorosan hozzábújtam, hogy érezze, nem akarok Tőle elválni. A szorításából ítélve, valami ilyesmit érezhetett Ő is. Próbált eltolni magától, de nem hagytam. Nem akartam Rá nézni... Nem akartam sírni, mert tudtam, hogyha a szemébe nézek, nem fogom tudni visszatartani a könnyeimet. De nem hagyta, hogy elbújjak az érzéseim elől. Az arcomat a kezei közé vette, majd hüvelykujjával óvatosan végigsimított az orcámon. Bár mosolygott, a szemében mégis szomorúságot láttam. Nem tudta elrejteni előlem. Vele ellentétben, én meg sem próbáltam. 

- Borzasztóan fogsz hiányozni... - mondtam elcsukló hangon. 

- Te nem kevésbé... -  még mindig mosolygott. - De eljött az az idő, hogy most egy kicsit háttérbe kell szorítanunk az egymás iránt érzett szerelmünket és a feladatunkra kell koncentrálnunk. Neked mindjárt itt van az érettségi, és muszáj jól sikerülnie, hogy felvegyenek az egyetemre! Illetve az enyém sincs már messze... De az valamivel könnyebb lesz és akkora jelentősége sincs, mint a tiédnek. Én nem készülök nagymenő egyetemre. Valamint jövőhéten ott a futam. - csak szomorún bólintottam. Tudtam, hogy igaza van, de az érzéseinknek nem lehet parancsolni. - Egyezzünk meg, te küldesz egy csomó képet a ballagásodról, abban a csinos kosztümödben, cserében én is küldök... Igazából mindenről. Így egy kicsit olyan lesz mintha együtt lennénk. 

- Abban a kosztümben úgy nézek ki, mint egy ápolónő... Ocsmány az a bugyirózsaszín blúz... - ragadtam meg a "lényeget". 

- Ennyi maradt meg a monológomból? - nevetett fel. Nem bírtam ki és könnyes tekintettel én is felkuncogtam. 

- Lehet... - épp mondtam volna még valamit de egy idegesítő női hang tájékoztatott bennünket, hogy kezdjük meg a beszállást a Budapestre tartó járatra. Miután végighallgattunk, hatalmas, kétségbeesett bociszemekkel néztem fel Mickre. Tényleg vége van... - Nem akarom... - sírtam el újra magam. 

- Ssh... - ölelt magához egy pillanatra majd a szemembe nézett. - Szeretlek Evelyn! Legszívesebben most azonnal felkapnálak, beraknálak a kocsiba és elhajtanék. Én sem akarom, hogy elmenj de muszáj... - csókolt meg. - Már most hiányzol... - a mosolya eltűnt, ellenben a szemében csillogó szomorúság még nagyobbra nőtt. 

Nehezen, de elváltunk egymástól, Isten tudja mennyi időre. Még utoljára hátrapillantottam miközben a beszállókártyámat odaadtam a bejáratnál álló csinos hölgynek, majd eltűntem a folyosón. Az ablak mellé szólt a jegyem, így a felszállás után kifelé bámulva apadtak el szépen lassan a könnyeim. Végre teljesen eljutott a tudatomig a monológja. Minden szavával egyet kell értenem. Most muszáj a jövőmre gondolnom. Jól kell teljesítenem a vizsgákon, hogy elegendő pontom legyen a felvételihez. Nem szúrhatom el... Illetve van még egy fontos elintézni valóm... Meg kell találnom azt a rohadékot, aki miatt lejárattak. 

Boldogan csimpaszkodtam apa nyakába már Ferihegyen. Azért hiányoztak a szüleim és barátnőim. Alig várom, hogy őket is láthassam. Hazafelé vezető úton élménybeszámolót tartottam neki. Persze a pikánsabb részeket kihagytam belőle... Nem hiszem, hogy értékelte volna, hogy az "ő pici kislánya" már nem is olyan kicsi. Mikor átléptem a bejárati ajtónk küszöbét, anyukám azonnal ott termett és olyan erősen magához szorított, hogy azt hittem megfulladok. 

- Nekem is hiányoztál anya, de összetörsz. - kacagtam fel jóízűen. Azt hittem, hogy ez hatni fog, de tévedtem mivel még erősebben szorított magához. 

- Jól van már Juci... Megfojtod azt a gyereket. - szólt közbe apukám is azon az imádott dörmögős hangján. Mint egy mackó, Istenem...

A bőröndömet csak felvittem a szobámba mondván, hogy majd később kipakolok. Micknek küldtem egy SMS-t, hogy épségben hazaértem, ezután pedig kimentem anyáékhoz. Anyának is elmeséltem mindazt, amit apának a kocsiban. Azonban mikor a család egyetlen férfitagja elhagyta a nappalit, halkan beavattam néhány részletbe is. Úgy éreztem, hogy neki tudnia kell róla. Meglepően jól fogadta... Sőt! Azt mondta, hogy nagyon jól esik neki, hogy megbízom benne annyira, hogy elmeséljem ezeket is. 

Azonnal áttértünk egy másik témára, mikor apa megjelent a kezében... Úristen! Életem másik nagy szerelmével. Maxwell! Szétpuszilgattam azt a szőrös kis pofáját, amit nem hiszem, hogy nagyra értékelt... Mondjuk ezzel nem nagyon foglalkoztam... Nem győztem hangsúlyozni számára, hogy ő a világ legszebb és legsármosabb cicája. Szerintem meggyőztem róla...
Anyáékkal órákat töltöttem el, megbeszéltük a tegnap megjelenő cikket is és, hogy inkább nem reagálunk rá semmi, valamint ők is meséltek nekem, hogy mi történt a távollétemben, de semmi említésre méltó. Végül, mikor már kifogytunk a témákból és megmutogattam nekik a gyönyörű ajándékomat, visszamentem a szobámba kipakolni a bőröndömet. Gyorsan a szennyesbe dobáltam a koszos ruháimat, minden kis apróságot a helyére tettem és a bőröndömet a szekrény aljába süllyesztettem. 

Úgy terültem el az ágyamon mintha legalább egy éve nem "találkoztunk" volna. Kétségtelen, igaz a mondás... Mindenhol jó, de a legjobb otthon. Azonban ez az otthon még jobb lenne ha Ő is itt lenne velem. A mellettem heverő telefon megrezzent. Mick írt egy kisebb regényt, hogy mennyire jól érezte magát velem és, hogy a családja is nagyon megszeretett engem. Azt mondta, hogy mikor hazament szinte letámadták, hogy mikor megyek újra hozzájuk. Nagyon jól esik, hogy ilyen hamar befogadtak. Abszolút nem így képzeltem el őket, de kellemeset csalódtam. Hisz ők is csak egy átlagos, szeretetteljes család, akik sok mindenen keresztül mentek együtt. Azt hiszem ebben rejlik az egységük... Hogy minden jót és rosszat együtt éltek meg. Remélem, hogy jobbra fordul a sorsuk... Egy hosszú üzenetben válaszoltam neki, majd a barátnős csoportunkra böktem. 

- Evy🐱🍕: Sziasztook! Szerény személyiség hazatért... 😇 Tudom-tudom, hogy fél hét van, de nagyon hiányoztak az én félnótás barátnőim szóóóóval... Nincs kedvetek találkozni? 😁 

- Luca🐼🍉: Ideje volt hazatolni a formás kis valagadat! Kit érdekel, hogy ennyi az idő?! Az utolsó hét jön, már úgy sem csinálunk semmit, csak lógatjuk a lábunkat. Szóval csapassuk! 

- Evy🐱🍕: Szupi! *-* Fruzsi? 

Vagy tíz percet kellett várnunk annak a barátnőnknek a válaszára, akinek a telefonja szinte már a kezéhez nőtt. Istenem, tényleg beszélnünk kell vele... Ha nem is ma este, holnap mindenképp. Ez így nem mehet tovább! 

- Fruzsi🦄🌈: Lucának igaza volt, ideje volt már hazajönni! 😁 Viszont bocsesz én ezt most kihagyom, majd holnap találkozunk és megölelgetjük egymást... Jó szórakozást nektek! 😘

- Evy🐱🍕: Kár, pedig olyan rég találkoztunk, illetve beszéltünk... 😞 

- Fruzsi🦄🌈: Majd holnap... 😉 

Lucával végül fél óra múlva találkozunk. Szerencsére nem lakunk egymástól túl messze. Csak céltalanul sétálgattunk mindenfelé. Teljesen lázba jött, miután elmeséltem neki mindent. Semmilyen apró kis részletet nem hagytam ki... Jó volt végre megosztani valakivel a teljes történetet. Tabuk nélkül. 

- Kár, hogy Fruzsi nincs itt... - sóhajtottam.

- Hát ja... De majd holnap beszélünk a fejével. Egy pasi miatt ne hanyagolja már a barátnőit!

- Csak megérti az aggályainkat és nem lesz rosszabb... Illetve ki kell deríteni ki áll az egész cikk mögött... - folyton ott motoszkál a fejemben a gondolat. Nem tudom kizárni annak a szennynek a tartalmát. 

Kilenc óra magasságában elbúcsúztunk egymástól... Egészen holnap reggelig. Mikor hazaértem, gyorsan lezuhanyoztam, adtam egy jó éjt puszit a szüleimnek és bebújtam az ágyamba. Kilenc rövidnek tűnő nap óta nem ölelt magához. Szívszorító... De hát teljesen megérte! 
Nem kellett ringatni, hisz alaposan kifárasztott a mai nap. Holnap, mikor kinyitom a szemem, a mókuskerék újraindul. De most csakis előre kell tekintenem és ki kell zárnom azt, hogy hiányzik az én szőke németem! Azért, hogy megvalósítsam az álmomat és, hogy ne kelljen másokra támaszkodnom! Magamnak akarok megteremteni mindent, mert erős és független nő vagyok!

2017. 10. 07.  

Sziasztok!
Ne haragudjatok a kisebb szünet miatt, beteg voltam illetve ihletem sem nagyon volt... De azért remélem tetszett Nektek a legújabb rész! :)
Hihetetlen, hogy a történet már bőven átlépte az 1000-es megtekintést! Fantasztikusak vagytok, köszönöm!  ❤ Mikor utoljára ránéztem a megtekintésre még csak 700-at mutatott, most meg... Erre csak tényleg egy szó van... A hihetetlen! 
Köszönöm, hogy elolvastátok! Szép hétvégét! :*