Figyelem! Minden, ami Michael Schumacherrel kapcsolatos csak a képzeletem szüleménye!

- Sokszor jöttünk ide, mikor gyerekek voltunk... - mondta halkan. Egy ideig megint beállt a csönd. Azt hittem, hogy nem is fogja folytatni de tévedtem. - Igazából szinte minden téli szünetet és apa nyári szüneteinek egy részét itt töltöttük. Ginával már akkor is imádtunk veszekedni... Képzelheted, hogy a kocsi hátsó ülésén mit műveltünk le, a három és fél óra alatt. - nevette el magát. - De mikor itt voltunk szinte mintatestvérekké váltunk. Mindig is úgy tekintettünk erre a helyre mintha szent lenne, ahol ajándék lenni, szóval nem szabad veszekedéssel elrontani. Igazából ide kötöm a gyerekkorom legszebb emlékeit. Anya és Gina félelme ellenére, apával rengeteget csúsztunk le szánkóval arról a dombról. - mutatott előre. - Nagyon buli volt, pedig nem egyszer estünk le róla. Imádtam apát azért, mert nem ellenezte, sőt még ő is csatlakozott. Mindig csurom vizesen mentünk vissza a házba és még az sem tudta elvenni a jókedvünket, hogy anya leszidott minket. Vagyis inkább csak engem, apára csak csúnyán nézett. - kezd gombóc nőni a torkomba, ahogy hallgatom. Érzem, hogy az a bizonyos fal, amiről Corinna beszélt, most omlik le teljesen.

Újra hosszú csönd uralkodott köztünk. De tudtam, hogy a történet itt még nem ért végett, így nem mertem megszólalni. Nem akartam elrontani a pillanatot. Csak felültem és megszorítottam a kezét. Próbáltam biztosítani arról, hogy vele vagyok és, hogy csak akkor folytassa ha szeretné. De Mick nem nézett rám, csak lefelé bámult és az ajkait összepréselte. Úgy gondolom, hogy lelkiekben most készült fel arra, hogy teljesen megnyíljon nekem.

- Imádtam itt lenni. Az összes hely közül, ahol eddig jártam, ez volt a kedvencem. De négy éve be sem tettem ide a lábamat. Egyszerűen nem ment. - csuklott el a hangja. - Minden rá emlékeztet. A konyha, ahol esténként a kajatúrákat tartottuk, persze titokban. A lépcső, ahonnan folyamatosan leugráltam ő pedig mindig elkapott. Ez a hely... - nézett körül - Éjjelente sokszor kiültünk ide meleg takarókkal, forró csokival a kezünkben és a sötétben figyeltük a természetet. Mivel az állatok nem láttak minket, nagyon közel merészkedtek az üveghez. - jelenik meg halvány mosoly az arcán. - Meg ott van az a rohadt domb is. - nevetett fel kínosan, majd rögtön el is komorodott. - Ha ezekre gondolok szinte el is felejtem a jelenlegi helyzetet. Néha azt kívánom, hogy bárcsak elfelejtenék mindent. Azt hiszem kevésbé fájna, ha nem emlékeznék arra, hogy milyen volt egészségesen. Akkor nem lenne viszonyítási alapom. - újra elhallgatott. 

A könnyeim már az arcomat mardossák, de Ő ezt nem láthatta, hisz egyszer sem nézett rám. Csak erősebben megszorítottam a kezét, az arcán pedig megjelent egy apró félmosoly. Még így, oldalról is látható, hogy milyen erősen tartja magát. 

- Én voltam ott vele... akkor. Anyáék nem akartak velünk jönni, mert csúnyán megfáztak, így ők a melegedőben maradtak. Persze én semmi pénzért nem hagytam volna ki egy jó kis apa-fia programot. Azt szokták mondani, hogy a nagy bajok előtt az embereknek rossz előérzetük szokott támadni, de nálam semmi ilyesmi nem volt. Még akkor sem, mikor letértünk a kijelölt útvonalról, hogy miért, arra már nem emlékszem. Bár lett volna ilyen megérzésem, de nem volt. A dolgok olyan gyorsan történtek. Az egyik pillanatban még nevettünk valamin, a másikban pedig már a hóban feküdt. A fejéből ömlött a vér. Azelőtt nem sokkal tanultam a suliban, hogy a fejsérülést szenvedőket nem szabad megmozdítani, így az én kis tizennégy éves fejemmel beszéltem hozzá mindenféle marhaságokat, csakhogy ébren tartsam. Közben pedig folyamatosan segítségért kiáltottam. Nagyon furcsa érzés volt. Mintha kiszálltam volna a testemből. Mindent úgy csináltam, mint egy robot. Abban a pillanatban nem zokogtam, csak dolgozott bennem az adrenalin és a tudat, hogy rajtam múlik az élete és nem omolhatok most össze. Szerencsére a segítség hamar jött, de mire odaértek már nem tudott beszélni. Az utolsó, nagyon halk szavait csak én hallhattam... "Neked kell vigyáznod rájuk..." Akkor és ott nem fogtam fel. Csak jóval később jöttem rá, hogy elbúcsúzott tőlem. Biztos volt benne, hogy meg fog halni. Miután a kórházba szállították, engem visszavittek anyához, akinek összetörten a karjaiba borultam. Akkor jött ki minden. Anya nem tudott minket, hogy nyugtatni, miközben ugyanolyan pánik hangulatban lehetett, mint mi. Nem is értem, hogy hogy csinálta...

Nem is tudtam, hogy ott volt a baleset pillanatában. Hogyan tudta feldolgozni azt egy tizenéves gyerek, hogy az apja, a példaképe majdhogynem a karjai között haldoklott. Mindig is tudtam, hogy erős fiú de, hogy mennyire, arra csak most jöttem rá. 

- Hónapokig kómában volt. Az első néhány napban el sem mozdultunk mellőle, abban reménykedve, hogy magához tér. De harmadik nap után anya visszaküldött minket a szállodába nagyapával. Úgy kellett minket kicsempészni a fotósok elől. Így sem hagytak minket békén... Másnap anya is utánunk jött és ugyan meggyötörten lépett be az ajtón, de képes volt ránk mosolyogni. Persze mi rögtön azt hittük, hogy magához tért... De nem így volt. Egészen január végéig kellett várnunk, hogy adjon valamilyen jelet, hogy tudatánál van. Minden nap bementünk hozzá, folyamatosan beszéltünk hozzá, elmeséltünk neki mindent, ami velünk történt. Egyszer anya kiment beszélni az orvossal, mi Ginával pedig vele maradtunk. Nem akartam, hogy tudják, mit mondott nekem. Nem akartam, hogy tudják azt, amit én... Vagyis azt, hogy felkészült a halálra és elbúcsúzott tőlem. Tudom, hogy csak még nagyobb fájdalmat okoztam volna... Azóta sem mondtam el nekik. Odahajoltam apához és belesúgtam a fülébe, hogy megígérem és számíthat rám, hogy addig vigyázok rájuk, míg fel nem épül, de utána visszaadom neki ezt a nemes feladatot. Ekkor pedig megtörtént az, amire annyit vártunk. A jel. Elsírta magát. A szemét nem nyitotta ki és nem mozdult meg, de egyértelmű jelét adta annak, hogy tudja, hogy ott vagyunk vele és hallja, valamint érti is, amit mondunk neki. Már ennek is úgy örültünk, mint egy falat kenyérnek és reménykedtünk, hogy most már nemsokára minden visszatér a rendes kerékvágásba. Viszont júniusig nem történt semmi javulás. Már az is csodával határos, hogy az állapota stabil maradt. Egyik éjjel telefoncsörgésre ébredtünk. A kórházból hívták anyát, hogy felébredt és már jó néhány percig nyitva tudja tartani a szemét. Azonnal összeszedtük magunkat és elindultunk. Mire odaértünk már több, mint fél óráig magánál tudott maradni. Mikor bementünk hozzá, láttam a szemében, hogy megismer minket de ott volt mellette a kétely is, hogy nem érti ezt az egész helyzetet. Ami azonnal feltűnt, hogy nem mozdult. Nem mosolygott, nem intett a kezével, hogy menjünk közelebb, a fejét sem emelte meg. Csak nézett. Vártam, hogy szólaljon meg. Csak mondjon valamit, akármit. De nem tette. Végig vele maradtunk, míg anya a orvosokkal beszélt. Később mi is megtudtuk, hogy olyan súlyos a fejsérülése, hogy képtelen a beszédre illetve a mozgásra. És, hogy nem tudják, mikor fog felépülni, ha egyáltalán fel fog... Jó pár héttel később végre hazaszállították Svájcba, ahol rengetegen segítenek neki a rehabilitációban. Anyával és Ginával, valamit Ralfal és nagyapával csak lelki támaszt tudunk neki nyújtani, ennyi telik tőlünk de azt mondják, hogy az ugyan olyan fontos, mint a fizikai segítség. Minden héten elmegyünk hozzá. Próbálunk a közelében úgy viselkedni mintha minden rendben lenne, de ez érezhetően nincs így. Az elmúlt négy évben ugyan történt javulás, aminek minden apró kis részletének úgy örülünk, mintha teljesen felépült volna. De a hatalmas vigyora helyett csak egy halvány mosolyt tud varázsolni az arcára. Segítség nélkül nem tud megmozdulni de a fejét már egy kicsit meg tudja tartani illetve már nagyjából tud beszélni. Igaz, hogy halkan és sokszor érthetetlen, hogy mit motyog de ez is hatalmas előrelépés. De az az apa, aki előtte volt, nem ugyanaz, akit hetente látok csak. Ne értsd félre, nagyon szeretem és nap, mint nap imádkozok érte... Csak nagyon hiányzik... Hiányzik, hogy nem tud ott lenni a versenyeimen, nem tud tanácsot adni. Akár veled kapcsolatban sem.... Nem tudom, hogy leszek képes ezt még évekig csinálni, szükségem van rá. 

Egészen eddig bírta, Ő is elsírta magát. Nem tudtam mit mondani. Mit lehetne ilyenkor? "Sajnálom"? Ugyan... "Minden rendben lesz"? Ennél felszínesebbet ki sem lehet találni. Erre nincsenek szavak és nem is próbáltam keresni rá. Egyszerűen csak magamhoz öleltem. A fejét a mellkasomra döntötte és egészen addig tartottam erősen és simogattam fejét, míg meg nem nyugodott. Szüksége lehetett már erre. Hogy kiöntse a szívét és erre az ölelésre is. Amikor végre nem neki kell erősnek maradnia és egy kicsit összetörhetett. Könnyes szemmel nézett fel rám.

- Ezt még soha, senkinek nem mondtam el. Csak a nagyon lényeges dolgokat...

- Könnyebb? - reménykedtem.

- Igen. Sokkal. Azóta nem nyíltam meg senkinek és a dolgok csak halmozódtak. Köszönöm Evelyn... - halkult el a végén. 

- Én köszönöm... Köszönöm, hogy megbíztál bennem annyira, hogy elmondd nekem az érzéseidet. - csak elmosolyodott.

- Imádna téged. 

- Úgy gondolod? 

- Teljes mértékben. Remélem, hogy egyszer bemutathatom neki az én gyönyörű barátnőmet. Biztos meg fog lepődni, hogy a "ő kis dundi babája" mellett milyen szép lány van.

- Dundi baba?! - nem bírtam nem elnevetni magam. 

- Úgy-úgy. Kis husis gyerek voltam és ez rajtam ragadt. Mindig így hívott, még néha nyilvánosan is... Annak azért annyira nem örültem. 

Hangosan kacagtunk percekig. Szemmel látható, hogy egy hatalmas teher esett le a szívéről. 
Kényelmesebben elhelyezkedtünk és ezúttal ő dőlt el rajtam. Egy idő után mindketten elaludtunk, csak arra ébredtem fel, hogy mindenem zsibbadt, a nap pedig már lemenőben volt. Kicsit megráztam a rajtam terpeszkedő fiút, hogy keljen már fel. Nem volt könnyű...

- Mick... Drágaságom. - simítottam bele a puha hajába.

- Ébren vagyok... - dörmögte. - Majdnem...

- Látom. Nyisd ki a szemed. - megtette. - Ügyes fiú! Amúúgy kérdezhetek valamit?

- Mintha egy kutyának beszélnél. - nevette el magát. - Persze. 

- Azt mondtad, hogy azóta nem voltál itt... Most miért hoztál el ide? 

- Mert érted bármit megteszek. És veled könnyebb ezt megélnem, mint bárki mással. - nézett fel rám nagy szemekkel.

- Mondtam már, hogy mennyire szeretlek?

- Nem elégszer! - vágta rá egy nagy mosollyal. - Jesszus már így elment az idő?! Menjünk be. - neki is feltűnt, hogy szinte már sötét van. Na jó, ezt részben a majdnem fekete felhőknek köszönhetjük. Te jó ég mekkora vihar lesz itt! Remélem nem lesz belőle baj...

Úgy döntöttünk, hogy gyorsan megfürdünk, pizsibe bújunk és bevackoljunk magunkat a délután vett kajával a Tv elé, hogy filmezzünk. Persze horrort akart nézni, de megfenyegettem, hogy elmegyek aludni, így végül rávettem egy Harry Potter maratonra. Azt mondta, hogy egyiket sem látta végig. Hát milyen ember Ő?!
Engedtem, hogy elmenjen előbb zuhanyozni, addig én egy kis felfedező útra indultam. A konyhában nem találtam semmi érdekeset így a nappali felé vettem az irányt. Most jobban szemügyre tudtam venni azt a fantasztikus kandallót. A szép, igényes kidolgozásán látszik, hogy nem két nap alatt dobták csak úgy össze. Míg közelebb nem mentem, fel sem tűnt a fehér, álom-puha szőrme szőnyeg. Már éppen azon gondolkoztam, hogy végigfekszek rajta, mikor Mick belépett.  

- Mit csinálsz? - kérdezte nevetve, hisz csak azt láthatta, hogy megigézve állok lefelé nézve.

- Király ez a szőnyeg! Épp megfordult a fejemben, hogy elnyúlok rajta.

- Bolond nőszemély! - odajött és adott egy puszit a számra. - Na menj fürdeni, utána van egy kis meglepim.

- Büszkén vállalom! - húztam ki magam. - Igazából, nekem is... 

A fürdőben ledobáltam magamról minden ruhát, a hajamat felkötöttem és beálltam a zuhany alá. Ezúttal nem tartott olyan sokáig, mint szokott, mivel Mick felcsigázott a meglepi szóval... Illetve annyira kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni a nyaklánchoz. Miután elkészültem és alaposan megtörölköztem, felvettem a rózsaszín pizsamámat és lekapcsolva villanyt magam után, elhagytam a helyiséget. Most így kevesebb ruhában azért érzem, hogy egy kicsit hűvös van. Nem baj, majd Mick megmelegít. 
Elpakoltam a felesleges cuccaimat, majd kihalásztam a bedobozolt ajándékot és hátam mögé rejtve mentem le a nappaliba. Azonban nem volt sehol, csak a bekészített a takarók és a megmelegített ételeket. Az ajándékot gyorsan elrejtettem az egyik kép mögé. Addig jó lesz ott. 

- Mick merre vagy? - indultam a keresésére.

- Mindjárt megyek. - jött a hang a konyhából így hát odamentem. 

- Óó fincsi teát csinálsz?! Ráadásul gyümölcsöset?! Imádlak. - csak kinevetett. 

- Na mi a meglepim? - kérdezte csillogó szemekkel miután elhelyezkedtünk a kanapén. 

- Na és az enyém? 

- Én! - vigyorodott el. - Jó csak részben... Tudom, hogy már bő egy hónapja volt a szülinapunk és megbeszéltük, hogy nem adunk egymásnak semmit de, mikor megláttam egyből te jutottál róla eszembe és nem tudtam otthagyni. - odasétált az egyik polchoz, ahonnan leemelt egy kis dobozt. Na mit mondtam, hogy nem fogja kihagyni ezt az esélyt... - Boldog szülinapot Szerelmem! - nyújtotta át. Mikor kinyitottam, a lélegzetem is elállt. Egy gyönyörű, apró kövekkel kirakott gyűrű volt benne.

- Mick ez meseszép! - még mindig megbabonázva néztem az ékszert.

- Reméltem, hogy tetszeni fog. Tudom, hogy szereted a kicsit egyszerűbb gyűrűket. Legalábbis olyanokat láttam rajtad.

- Hogy tetszeni?! Megőrültél?! Ennél szebbet még nem is láttam. Köszönöm! - bújtam oda hozzá, aztán leesett. 

- De ez...

- Csak hobbigyűrű, nyugi. - nevette el magát. - Egyelőre. Próbáld fel, hogy egyáltalán jó-e az ujjadra. - kivette a dobozból, én pedig odanyújtottam a gyűrűsujjamat, hogy húzza fel rá. 

- Hihetetlen, hogy még a méretet is eltaláltad! - csodálkoztam majd a köszönetemet egy csók formájában is kifejeztem. Mielőtt még nagyon belelendültünk volna, elváltam tőle és a szemébe nézve az ajkára motyogtam. 

- Igazából ha tudom, hogy végül ajándékozni fogunk, akkor már vagy három hete vettem volna neked valamit... - az értetlen fején jól szórakoztam. Nyomtam egy puszit arra az édes szájára, majd odaléptem ahhoz a helyhez, ahol hagytam a nyakláncot. Mikor meglátta a dobozt a kezemben, elkerekedett a szeme.

- De hisz azt beszéltük, hogy... 

- Szerinted nem ismertelek még ki?! - vágtam közbe. - Eddig ha meglepetésről volt szó, soha nem hagytad ki. Pont egy ekkora ziccert hagynál ki? - mondtam magabiztosan. - Tessék, Isten éltessen sokáig! - egy csók kíséretében átnyújtottam neki. Egy ideig csak nézte a hosszúkás dobozt. - Tudod, az ajándék benne van... - nevettük el magunkat. 

Lassan kiemelte a nyakláncot és alaposan áttanulmányozta. Az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Most akkor tetszik neki vagy sem? Komolyan, elmehetne pókerezni ezzel az arckifejezéssel. 

- Nem tetszik? - kérdeztem félve, mikor már nem bírtam tovább a csöndet. 

- Viccelsz? Ez tökéletes! - emelte rám a nagy kék szemeit. - Az első két legfontosabb időpont a kapcsolatunkban. A pillanat, amikor először megláttalak illetve, mikor megcsókoltalak. 

- Főleg, hogy én csókoltalak meg téged. - emlékeztettem.

- Micsoda? Nem is!

- Dehogynem. Te nyuszi voltál, így nekem kellett megtennem! 

- Nem voltam nyuszi! Csak nem akartam elsietni a dolgokat! Te kis piszok... - gyorsan letette az asztalra a láncot és elkezdett csikizni. 

Hangos kacagásba törtem ki és próbáltam menekülni előle, de lefogott. Nem volt menekvés és akárhogy könyörögtem csak nem fejezte be. 

Hagyd abba! - visítottam nevetve és igyekeztem szabadulni Tőle. Ez olyan mértékben sikerült, hogy leestem a kanapéról, Őt pedig rántottam magammal. Szó szerint majdnem megfulladtunk a röhögéstől. De szerencsére véget ért a kínzásom. Egy kis idő után, valamelyest alábbhagyott a vihogásunk, de még mindig rajtam feküdt. - Hallod, ne tehénkedj már rám. - válaszként belebökött az oldalamba, amitől újra felvisítottam. - Ne bánts! Jaj, összenyomsz... - panaszkodtam tovább.

A német elröhögte magát és felkelt rólam, majd felrántott engem is. A gyűrűt és a nyakláncot inkább félreraktuk ne legyen semmi bajuk. Míg megmelegítette újra a kihűlt vacsoráinkat, addig én a sötétítőket húztam el. Szörnyű idő tombolt odakint. Olyan erős szél fújt, hogy szinte kicsavarta a fákat. A rossz időjárásnak köszönhetően csak még jobban otthonülős, filmezős kedvem támadt. 
Kényelmesen bevackoltuk magunkat a kanapéra és elindítottuk a filmet. Kismilliószor láttam már őket,t de még mindig elvarázsol. Az egyik kedvencem fog maradni örökre. Sokszor kívánom, hogy bárcsak abban a világban élhetnék. Azért ha tudnék varázsolni, elég menő lenne. Szerintem a fél karomat odaadnám érte... De csak a felét, mert a másikban fognám a varázspálcát és visszanöveszteném a karomat. Mindenképpen én nyernék. Vajon hány velem egykorú lány gondolkozik ilyeneken?!
A Harry Potter maratont tényleg a szó szoros értelmében értettem. Éppen a harmadik film negyedénél járhattunk, mikor egy hatalmasat villámlott majd dörgött is. Ezt megismételte vagy háromszor és egyszer csak sötét lett. De tényleg, totál sötét. Az orromig nem láttam el. De jó, hogy tegnap nézettek meg velem egy horror filmet... Hogy megvédjen, odabújtam Hozzá. 

- Nincs semmi baj. - ölelt magához. - Úgy tűnik elment az áram. 

- Ez nekem is feltűnt... A vihartól? 

- Nagyon valószínű. 

Vártunk vagy tíz percet, hogy hátha visszajön. De nem történt meg a csoda. Inkább kinyomtuk a Tv-t, hogyha esetleg visszajönne az áram, ne kapcsoljon vissza. A telefonunkkal világítva vittük ki a konyhába a mosatlanokat, majd a takarókkal együtt felmentünk az emeletre. De már csak ebben a kis "csupasz" mászkálástól is majd megfagytam. Hisz ha nincs áram, nincs fűtés sem... És ennek a nagy háznak az átka, hogy a meleget sem tudja olyan jól megtartani. Alapesetben sem volt túl jó idő idebent, de ez később csak egyre rosszabb lett. 
Jól bebugyoláltuk magunkat a vastag takaró alá. Szorosan Mickhez bújtam, hogy melegítsük egymást... Vagy inkább Ő engem. De mindezek ellenére vacogtam. Amúgy sem bírom túl jól a hideget, de a pizsama ezt csak fokozza. Nesze neked rövidnadrág, Evelyn...
A reszketés mellett megjelent egy eddig, csak Mick közelében tapasztalt érzés. Így egy idő után már nem csak a hideg miatt bújtam egyre közelebb és közelebb hozzá. A mellettem lévő fiú már halkan szuszogott, de én képtelen voltam aludni. Jó ideig csak dideregtem, viszont nem bírtam tovább. 

- Mick...

- Hmm? - kérdezte félálomban.

- Mick nagyon fázom... - hozzányomtam a lábfejemet, hogy érzékeltessem is az állításomat. Ahogy hozzáért a jéghideg lábam, összerezzent. Pár percig csak némán gondolkozott, majd megszólalt.

- Gyere, van egy ötletem. - kitakarózott, majd elkezdte összeszedni a takarót és a párnákat. - Begyújtok a kandallóba és az majd melegen tart minket. - elindultunk kifelé de eszembe jutott valami. A párnát, amit cipeltem letettem a földre.

- Mindjárt jövök és viszem ezt is, csak még elmegyek a mosdóba. - csak bólintott egyet és elindult lefelé a lépcsőn. Én is úgy tettem mintha az említett helyre mennék, de megvártam míg látótávolságon kívülre került és visszaosontam a szobába. Amilyen halkan csak tudtam, megkerestem a külön csomagolt, új fehérneműimet. Mikor kivettem a zacskóból őket, átfutott az agyamon, hogy biztos ezt szeretném-e... A válasz pedig azonnal megszületett: Én Micket akarom. Egy részem még mindig azt kiáltozza, hogy talán nem kéne ennyire elsietnem a dolgokat, de a másik felem, ami egyre erősebb, azt mondja, hogy szükségem van mindenre, ami ettől a fiútól származik. 
Miután felvettem a bugyit és a melltartót és meg is igazítottam azokat, hogy úgy álljon ahogy kell, visszavettem a csak ledobált pizsamámat és Mick után eredtem. A nappaliból fény szűrődött ki majd, mikor beléptem látvány is társult a fényforráshoz. A német épp a begyújtott kandalló előtt guggolt, aminek rázárta az üvegét. A párnát letettem a többi mellé, ahol meg volt ágyazva, vagyis arra a puha szőnyegre, amit még délután néztem ki magamnak. Megint minden olyan filmben illő. Tudtán kívül még tökéletesebbé teszi ezt a bizonyos estét. 

- Bocs, hogy itt a földön fogunk aludni, de a kanapét nem lehet kihúzni és nem férnénk el rajta. De talán ha közvetlenül a tűz előtt leszünk, nem fogsz fázni. 

- Már most sem fázom. - mosolyogtam rá. Valóban így volt. De ha jobban belegondolok már fent, mikor öltözködtem sem fáztam...

Én feküdtem a kandallóhoz közelebbi részen, plusz Mick alaposan be is takart, hogy biztos ne fázzak. A fénynek köszönhetően, tökéletes megvilágításba került az arca. Erősen ölelt magához a derekamnál fogva, én pedig csak bámultam a kisimult arcú fiút. Még ekkor is háború dúlt bennem a döntéssel kapcsoltban. De végül megszületett. 
Egy aprócska puszit leheltem az ajkaira. Majd még egyet és még egyet. Erre ő csak elmosolyodott, de tevékenységemet nem hagytam abba. 

- Mennyi jó éjt puszit kapok ma! Szerencsés vagyok. - suttogta csukott szemmel. Kis naiv.

- Ezek nem jó éjt puszik... - a szemei azonnal kipattantak és kételyt láttam bennük. 

- Hát akkor? 

- Hmm... Nem tudom... - addig ficánkoltam, míg el nem értem, hogy a kezét végighúzza a hátamon. Persze azonnal feltűnt neki a kis változás és még egyszer végigsimított rajta. 

- Mióta alszol te melltartóban?

- Most óta! - mosolyogtam rá ártatlanul. - De ez még nem minden... - értette a célzásomat és lassan levezette a kezét a fenekemre. 

- Evelyn... Ne kínozz kérlek...

- Eszem ágában sincs! - azzal az ajkaira tapadtam. A hátára fordítottam és csípőjén ülve faltuk egymást. Azonban ez a póz egy idő után egyre kényelmetlenebbé vált, így felült. A testünk elképzelhetetlenül összepréselődött. A csípőmet egyre közelebb húzta magához, míg meg nem érzetem a férfiasságát. Mindkettőnkből egy apró sóhaj tört fel. Mikor az ajkaink elváltak, a nyakamat kezdte el apró, nedves puszikkal behinteni, amitől az egész testemet átjárta a bizsergés. Újra visszatért a számhoz és beletúrt a hajamba, ami csak még inkább fokozta a vágyamat. Hirtelen maga alá gyűrt. A lábaimat már automatikusan a dereka köré kulcsoltam. A körmeit végighúzta a combomon majd, amikor a fenekemhez ért, megérezhette az ismeretlen anyagot. Szerintem el is felejthette, hogy van valami plusz a ruhám alatt...
Nagyon lassan a keze a pólóm aljához vándorolt és elkezdte felhúzni. Őrjítően lassan csinálta. Vagy azért, hogy esélyt adjon megállítani vagy, hogy fokozza a hangulatot. Nos az első nem történt meg, az utóbbi már annál inkább. Miután lekerült rólam a póló és eldobta, elvált tőlem és alaposan végignézett rajtam. Ezt nem igazán gondoltam át... Olyan zavarba jöttem ettől a tettétől, hogy próbáltam eltakarni magam, de lefogta a kezem. 

- Olyan gyönyörű vagy, ne takargasd magad! - mondta elfúló hangon és beharapta a száját. - A francba Evy... Megbolondulok érted... Eddig még csak bírtam magammal, de ezzel a látvánnyal végem van. - szorította össze a szemeit majd újra rám emelte a kétségbeesett és vággyal teli tekintetét. - Az utolsó esélyed, hogy azt mondd, hogy elég. És akkor leállok, nem fogok hozzád érni. De ha ezt most folytatjuk, nem ígérem, hogy le tudok állni. 

A válaszom egy hosszú és mély csók volt. Akarom Őt. Minden egyes porcikáját. Teljes szívemből szeretem a felém tornyosuló fiút és azt szeretném, hogy Vele történjen meg a legelső alkalom. És az élet úgy hozta, hogy ez most fog megtörténni. 
A csípőmet egy kissé megemeltem, hogy le tudja húzni a nadrágomat is. Újra eltávolodott tőlem és felmérte az "öltözetemet". Olyannyira nem zavartatta magát, hogy még a hasamra is átfordított, hogy a "szebbik felemet" is meg tudja csodálni a csipkés francia bugyiban. Mélyen beszívta a levegőt, majd belemarkolt a fenekembe. Egy pillanat alatt felpattant és kiment a szobából, de szinte azonnal vissza is tért. Nem értettem, hogy hova mehetett de időt sem hagyott gondolkozni, ugyanis végigpuszilta a gerincem vonalát, majd mikor a nyakamhoz ért, egy aprót bele is harapott. Egy kis sóhaj tört fel belőlem és csak arra eszméltem fel, hogy kikapcsolta a melltartómat. Vissza akart fordítani a hátamra de én nem hagytam. Ez fejben annyival egyszerűbbnek volt... Erre most rám tör szégyenlősség. 

- Látni akarlak... - súgta a fülembe és óvatosan átfordított. Eltakarni nem tudtam magam, mert nem hagyta. Egy-egy nyálas puszit adott a melleimre, utána pedig visszatért az ajkaimhoz. A másodperc tört része alatt a bugyi is lekerült rólam és immár teljesen meztelenül feküdtem alatta. Gyorsan feltornáztam magam, hogy a fejünk egy magasságba legyen és lenéztem. Az alsónadrágja még mindig rajta volt... A pólóját már a szenvedélyes csókolózás közepette szinte letéptem rólam, de a boxerre már nem jutott idő. Azért ez nem teljesen fair... A tekintetem felvezettem az arcára majd újra le. Ezúttal én haraptam be az alsó ajkamat és ösztönösen, óvatosan végighúztam a kezemet a férfiasságán. A tettemre felmordult és a nyakamnál fogva, durván magához húzott. A tüzes csókunk közben, próbáltam lehúzni róla a felesleges ruhaneműt, de nehézkesen ment, így segítenie kellett. Teljesen meztelenek voltunk, immár mindketten. Így még soha nem láttuk egymást és nekem is muszáj volt végignéznem rajta. Bár semmi tapasztalatom nincs, de nagyon is tetszett a látvány, amit nyújtott. Újból a nyakamhoz hajolt, amit többször meg is szívott. Ekkor néztem csak oldalra, ahol egy kibontatlan óvszeres doboz volt. Tehát ezért ment ki... 

Újra eldöntött és az addigi hevesség eltűnt. A helyét a sokkal érzékibb érintések, puszik és simogatások vették át. Amikor már végigkarmoltam a hátát, elvált tőlem és magához vette az óvszert.

- Biztos, hogy szeretnéd? - kérdezte halkan, mikor elhelyezkedett. 

- Igen. - mondtam határozottan. 

És megtörtént. Pont annyira fájt, mint amire számítottam. A feszítő érzésnek köszönhetően a könnyem is kicsordult. Végig a szemembe nézett és, mikor meglátta a legördülő könnycseppeket az arcomon, azonnal letörölte azokat. Úgy bánt Velem, mint egy porcelán babával. Mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék. 

- Hagyjam abba? - kérdezte látván a meggyötört arcomat. 

- Ne. - suttogtam csukott szemmel. - Mindjárt jobb lesz... Csak vigyázz rám, kérlek...

Igazam lett. Tényleg jobb lett egy kis idő után. Viszont egy kis fájdalmat végig éreztem. De folyamatosan azt mondogattam magamban, hogy csak ezen kell túlesnem és legközelebb már sokkal jobb lesz... Már most alig várom...

Lucának végül igaza lett. Ezen a nyaraláson végül elvette a szüzességemet az a fiú, akivel talán az egész életemet le tudnám élni. Ha ez lehetséges, még inkább belé szerettem. 

2017. 09. 21.

Sziasztok!
Remélem tetszett nektek a legújabb rész és nem gond, hogy egy kicsit részletesebben leírtam az erotikus jelenetet. Várom a véleményeteket és kritikátokat!
Köszönöm, hogy elolvastátok! :) :*