Aprókat lépked felém, úgy teszek mint aki nem veszi észre. Szemem sarkából látom ahogy elbújik az ajtófélfa mögé majd lassan földre ereszkedve hogy úgy kerüljön hátam mögé. „Boooh" kiabál rám és én úgy teszek mint aki nagyon megijedt. A nyakamba ugrik és átöleli azt miközben egy puszit nyom az arcomra. Az ölembe ültettem és megsimítom puha arcocskáját. Szemei csillognak ahogy rám tekint. Tekintetében Őt látom. Számomra ő jelenti a boldog mindennapokat ebben a rideg világban. Mindentől többet jelent nekem, bármit megtennék érte. Szorosan magamhoz ölelem és egy apró könny csordul végig az arcomon.

Egy tavaszi napon a part melletti ösvényen sétálgattam. Mindenfelé párok voltak, ki páros biciklivel ki kézen fogva andalgott. Fényképező gépem a kezembe vettem és random kattogtatni kezdtem egy-egy szép pillantott megfogva. Fényképezőgépem a part felé irányítottam. Szememtől egy pillanata elvettem hogy a fényképező gép nélküli is odapillantsak. Egy férfi állt parton, hajába a szél belekapott. Tekintete fájdalommal volt teli és a távolba révedt el. Ráközelítettem még jobban arcára. Soha nem láttam még hozzá fogható szépséget, habár férfi volt mégis annyira gyönyörű hogy azt bárki megirigyelhette volna. Vonásai tökéletesek voltak, csak a tekintete, ami nem passzolt hozzá de mégis annyira megfogott a látvány hogy képet készítettem róla. A kész képet nézegetve azon gondolkoztam oda megyek hozzá és megpróbálok valahogy beszélgetést kezdeményezni vele. Lehetetlen nincs csak meg kell próbálni és ha nem sikerül akkor újra felállni. Mostanában úgy érzem egyre nehezebben tudok felállni egy elutasítás után.

Ahogy közeledtem felé egy kislány szalad oda hozzá és a lábaiba kapaszkodott. A férfi magasba emelte és egy széles mosoly terült el arcán. Ha lehetséges most még gyönyörűbbnek láttam. Megpördült vele ahogy még mindig magasba tartotta az apró leánykát majd a földre rogyott vele és magához ölelte. Én csak álltam tőlük pár méterre és figyeltem ahogy boldogan nevetgélnek. Halvány lemondó mosoly terült el az arcomon. Ezek szerint egy apuka. Szomorú mosollyal arcomon ismét magamhoz emeltem a fényképezőt hogy megörökítésem kettejüket. Irigykedtem hogy az előbb még szomorú tekintetű férfi mennyire megtudott változni az aprócska lány miatt. Én is szeretnék gyereket habár számomra ez lehetetlen hacsak nem az örökbefogadás de ez itt esélytelen. Mikor észhez kaptam a fényképezőm előtt állt az említett férfi és kérdően nézett rám. Annyira megijedtem tőle hogy ahogy hátrafelé léptem távolságot hagyva köztünk felbuktam saját lábamban és a földre zuhantam. Ijedten tekintettem a férfira aki egy darabig csak nézett rám majd mellém guggolt. Fejét jobbra balra mozgatta miközben alaposan megnézett magának, belepirultam a tekintetébe de ő végig rezzenéstelen arccal kémlelt. Szóra nyitottam volna szám hogy megmagyarázzam miért is fényképeztem, nem vagyok fura alak vagy leleskelődő habár ha az nézzük az ő esetében egy picit talán mégis. Mikor próbáltam volna megformázni ajkaimmal az első mondatom egy nagy puffanás keretében a kislány rám ugrott. Nagyot nyögtem és kisebb ívbe feszültem gyomromat ért ütéstől. „Ne haragudj, jól vagy?" Kérdezte a férfi ahogy kislányát próbálta letessékelni rólam. „Nyem, szomorú a bácsi." Bácsi? Én lennék a bácsi? Nézek fel a kislányra miközben hangtalanul kikerekedett szemmel magamra mutatok hogy rám gondolt a bácsi jelző alatt. Végül lemászik rólam férfi unszolásra és kezet nyújt nekem. Kis hezitálás után elfogadom segítségét

- Ne haragudj. Meglátott téged ahogy itt álltál és nem hagyott békén hogy kérdezzem meg miért sírsz?

Sírni? Én? Nem értettem az egészet hisz én nem sírok és mégis mikor bambultam én el ennyire hogy nem vettem észre hogy engem néznek. Megrándulok mikor a férfi kezével letörli az arcomat.

- Ne haragudj. – húzza vissza a kezét, arcomhoz kapok ami valóban nedves. Észrevétlenül könnyek kúsztak az előbb a szemembe ahogy őket néztem és a saját boldogtalan életem jutott eszembe.

- Semmi baj. –rázom meg a fejem. – Igazból nekem kellene bocsánatot kérnem amiért engedély nélkül fényképeztelek bennetek.

- Oh az, megszoktam mivel nagyon jóképű vagyok. – ablakpucoló hang szerű nevetésbe kezdett, kislány pedig látványosan a fejét fogta jelezve mennyire égőnek is tartja amit az apja művel. Habár pontosan nem tudhatom valójában milyen kapcsolatban is vannak. A furcsa nevetése engem is mosolygásra késztet az első döbbenetem után.

- Valóban helyes vagy. – mondom ki hirtelen amibe bele is pirulok

- ohh, tényleg? Köszönöm. – döbbenek meg a zavarban lévő férfin aki az előbb még olyan magabiztos volt.

- Bácsi, bácsi! – húzogatja a kislány a nadrágom. – Miért vagy szomorú?

Elé guggolok hogy jobban szemügyre vegyem és válaszoljak neki valamit. Ő is olyan helyes mint az apja vagy esetleg bátyja de mindenképp rokoni kapcsolatba kell lenniük.

- Láttalak benneteket és arra vágytam bárcsak engem is boldoggá tudna tenni így valaki. - magamat is megleptem a mondandómmal.

A kislány apró kezeivel az arcomra simított, majd a másik kezével is és összeszorította az arcomat ezzel egy kacsszájat imitálva számmal. A férfi elmosolyodott látványomon és elvette a kislány kezét. Ismét kiegyenesedtem és felé fordultam. Így közelről még helyesebb. Széles vállai vannak, magas és kissé törékeny alkata van. Y alkata. tökéletes minden porcikájában.

- Kim Taehyung vagyok. – hajoltam meg

- Kim Seokjin – mosolygott az azonos családnevünkön. – Ő pedig itt a kislányom. – mutatott pöttömkére de nekem egy nagyot kell nyelnem hogy bebizonyosodott amit gondoltam. Legszívesebben most tényleg sírtam volna és csak reméltem hogy észrevétlenül nem hullajtok el párat ismét. – Nami. – hajoltak meg mindketten. Aranyosak így együtt és ez ismét mosolygásra késztetett.

Mindketten nagyon barátságosak voltak velem, olyan volt a lány amilyen az apja. Nevetése is hasonlított hozzá mikor megfeledkezett magáról és ha ezt egyszerre tették akkor szakadtam a nevetéstől. Sokáig beszélgettünk a parton aztán meghívtak hogy vacsorázzak velük. Elsőnek nem akartam zavarni családi idillt és féltem attól mikor jelenik meg a feleség de végül mégis belementem. Parton ettük a ráment majd fagylatot. Nami parton szaladgált Seokjinnel pedig figyelve őt beszélgettünk egymással. Ilyen könnyen még soha nem jöttek szavak, megnyíltam felé teljese valómmal egy dolgot egyenlőre mélyen elhallgatva előle hogy meleg vagyok. Megmutattam neki milyen képeket kikészítettem, majd kettejüket és végül azt ahol csak ő van. Ezzel persze megkockáztatva azt hogy rájön indentitásomra vagy ha nem is de sejteni fogja esetleg rákérdez. Arca elkomorodott saját magát látván. Valószínű ő is látta azt amit én, a szomorúságot.

- Nem kérdezel. – néz rám. Kérdések nélkül beszélgettünk egymással, eddig nem volt rájuk szükség mivel mindketten ontottuk magunkból mondanivalónkat. Rápillantok majd a fényképre. Összeszorul a mellkasom ahogy végig gondolok mindent.

- Hol van a feleséged?

Kislány felé tekint aki boldogan szaladgál a parton.

- Csak Ő maradt nekem. Feleségem meghalt egy balesetben mikor Nami 3 éves volt. Ennek már két éve. Azóta egyedül nevelem. A szülei sosem foglalkoztak velünk és az unokájukkal sem, az enyémek pedig elfordultak tőlem. – rám tekint és keservesen elmosolyodik kisebb levegőt kifújva magából. – Most arra gondolsz hogy miért? Meghalt a feleségem van egy kislányom és nem számíthatok rájuk? – szemeire könnyfátyol telepedett hogy bármelyik pillanatban kitörhessenek onnan.

Nem tudtam tovább nézni a szenvedést és magmohoz öleltem. Nem lökött el magától hanem még jobban bújt hozzám. Habár mellkasom összeszorult attól hogy így kell látnom de pillangók a  közelségtől megjelentek a gyomromban. Kislány szakított minket félbe mikor odaugrott hogy tűzijátékot szeretne. Így elmentünk hogy vegyünk egy párat. Elől ugrándozott mi hátul csendbe sétáltunk. Néha Jinre pillantottam azon gondolkozva mégis hogy képes valaki hátrahagyni egy ilyen kedves férfit. Míg nemrég azon sírdogáltam mennyire sanyarú az életem addig pont előttem a mosoly mögött megbújt egy mélyebb fájdalom mint a sajátom.

Visszaérve a partra a tűzijátékkal szórakoztunk , a levegőben firkálva dolgokat. Önfeledten nevettünk rövid időre elfejtve az összes bántott. Azt kívántam bár örökké tartana ez pillanat, szeretném ha Jin mindig így mosolyogna. Szeretném boldoggá tenni. Nami elhúzott a part szélére vízhez és ott szaladgáltunk. Boldog voltam ahogy vele játszhattam. A kislány egy földereszállt angyal. A partra tekintettem ahol Jin ált. Kezeit maga előtt összekulcsolta és minket nézett majd mikor észrevette hogy nézem oda integetett, én boldogan viszonoztam. Namit picit hátrahagyva Jinhez szaladtam és mellé esve lefeküdtem a földre.

- Kifáradtam. Nem gondoltam hogy ennyi energia van benne.- szuszogtam

- Még fiatal, sok a fölös energiája de este pillatok alatt elalszik majd. – guggolt le mellé karjával térdeit mellkasához húzva. – Téged nem ítéltek el? – kérdése hallatán hirtelen fel kellett ülnöm és nagy szemekkel néztem rá. Mégis mire gondol? Arra? Úgy hangzik mintha...

- Arra gondolsz hogy.,..- nagyot nyelek, ő bólogat – Sokan igen de szüleim mindig mellett álltak. – És ismét, mintha gyomromba belehúzott volna valaki egy jó nagyot.  Mégis hogy lehetek ennyire hülye? Tae te együgyű marha.

- Mikor meghalt a feleségem sokáig nem volt senkim. Ősszintén? Előtte sem. Egyedüli nő volt az életemben. Mikor megismertem elvarázsolt a természetes bájával és az ügytelen viselkedésével. Szüleim akkor megnyugodtak hogy nem vagyok meleg de mikor meghalt többé nem tudtam nőkhöz közeledni. Nos, azt hiszem ők soha ne voltak mellettem.

Tekintette távolba meredt, kezeit idegesen tördelte. Könnyek jelentek meg de nem az ő szemében hanem az enyémben. Felpattantam és rávetettem magam. Arcunk pár centire volt a másikétól. Könnyeim arcára hullottak és ő döbbenten tekintett rám. Pislogott egy laposat és ez egész arckifejezés megváltozott. Könnyeim megállíthatatlanul záporoztak az arcára. Felemelte az egyik kezét hogy letörölje a szememből. Nagyokat szipogtam próbáltam visszafogni a zokogásomat. Magához ölelt én pedig mellkasába fúrva magam folytattam a sírást. Magam sem tudtom miért tört ki rajtam de az fájdalom elviselhetetlen volt amit az ő szomorú hangja és látvány okozott. Pólóját eláztatva ültünk fel mindketten. Kezét összekulcsoltam az enyémmel. Jinre tekintve azt érzetem hogy soha többé nem szeretném elengedni a kezét. Nami kiabált oda partról hogy valamit talált, fellátunk de kezeink nem eresztették egymásét.

Nami felé sétáltunk. Úgy érzetem egyszerre mozdulunk és szívünk is egy ritmust vett fel. Jin felkapta a kislányt hogy most már ideje haza menni. Egyik kezével tartotta másikkal pedig az én kezem után nyúlt, boldogan simítottam bele sajátom.

Boldogság amit akkor érzetem egy földöntúli érzés volt. Soha nem akartam elengedni azt kezet és mindig mellette akartam maradni.

Apartmanhoz érve Jin óvatosan berakta kislányt az ágyba aki még nyakába kapaszkodott közben sok puszival illette meg szerető apját.

- Bácsi! – nézett rám – hangosan fújtam ki a levegőt.

- Tae, csak Tae. – mosolyogtam rá. Jin az ajtóban támaszkodva figyelt minket.

- Szeretem nagyon apát. Ő a legjobb dolog az életemben. Apa csodálatos. – elismerően bólogatok. – Egy kincs ezért vigyázni kell rá. Segítesz? – nézett rám mélyeket pislogva lassan elnyomva az álom.

- Ha ő is szeretné örökké mellett maradok. – Vigyorogtam rá. Jin odajött és fülembe súgott.

- Maradj mellettem amíg lehet és vigyázz rá örökké. – lehajolt hogy csókot leheljen az ajkaimra perszelő vágyta hagyva maga után.

Kislányt végül elnyomta az álom. Valahol az álmok mezején járhat most ahol egy boldog családról álmodott kettő apával, sok boldogság és ablakpucoló szerű nevetéssel.

„Ne sírj" nézett velem szembe Nami. Letörölte könnyeimet és ajtó felé vette az irányt. Mivel nagy kislány már önállóan feltud öltözni és nem is szereti ha beszólok ebbe. „Menjünk apa vár" Mosolyodott el szélesen amilyet csak az apja hallatán ejt meg. Gyomrom összeszűkült ahogy követtem, megfogva apró kezeit amik az évek során sem lettek nagyobbak. Ő mindig a pici Nami marad habár néha érettebben viselkedett mint én.

Mosolyogva néztem ahogy kocsi ablakán kihajolva kezével a levegőben játszott. Mikor megérkeztünk Jinhez gyomrom görcsbe rándult. Nami előre szaladt én komótosan lépkedtem utána. Arcom merev volt érzéseknek halvány jele sem mutatkozott most rajta csak a nyomasztó érzés a mellkasomban. Megpillantottam Namit,Jin előtt állva, vállai megereszkedve és maga elé bámult. Felgyorsítottam lépteimet és mikor mellé értem rám nézett. Szemei könnyesek voltak, apró kezeivel vadul törölgette. Leguggoltam mellé és tekintetét rám emelte majd vissza. Hangos zokogásbabtört ki. Az eddig vidám kislány zokogva borul apja sírjára az egyetlen emberére aki a mindenséget jelentette számára. Halkan szipogta szavakat amelyeket elsőnek nem is hallottam hisz én is zokogtam.

- Apa, nagyon hiányzol. Hiányzol apa, hiányzol. – zokogta. Óvatosan fölé hajoltam hogy egész testemmel magamhoz öleljem.

Egész nap boldogan készült hogy meglátogassa az apját de ahogy eljövünk mindig zokogásban tör ki. Erőt ad nekem ahogy Jin tette ezt velem mindig de nem mutatja ki fájdalmát csak ha már nem bírja tovább és összetörik a fájdalom súlya alatt. Sírás miatt elfáradt Nami síron lel álomra mely egyfajta nyugalmat ad neki.  Gyengéden ölembe hajtom fejét, azt hittem már alszik de halkan megszólal.

" Apa azt mondta soha nem leszek egyedül mert  ahol te vagy ott van ő is, mert ti egy szív egy lélek lesztek örökké."

Kezeimet számra tapasztottam hogy visszafogjam  zokogásom. Habár sok alkalmam volt bizonyítani és mondani neki mennyire szeretem de mégsem volt elég időnk együtt. Ujjaimat lassan végig vezetem Jin nevén.

Köszönöm, hogy megajándékoztál a boldogsággal.