Nem hiszem, hogy említettem már, de ha bármelyikőtök depressziósnak vagy idegesnek érzi magát, és úgy érzi szüksége van valakire, akivel beszélgetne, én itt vagyok. Nem ígérem, hogy tudok jó tanácsot adni, viszont meghallgatom és igyekszem segíteni. Viszont ha ez nem elég, akkor mindenképp szakembertől kérjetek segítséget, hiszen nem szégyen. De éppen ezért mivel viszonylag érzékeny téma, nagyon kérlek csak azok olvassák, akik elég erősek hozzá.
Ui: Még egy apró kis érdekesség. Ezúttal a fiúk szemszögéből fog íródni a rész, és külön szedtem őket, mivel másképp egészen hosszú lenne.

╚»★«╝Öngyilkos akar lenni ╚»★«╝

🅹🅸🅽

Végre eljutottam arra a pontra, ahol már nincs visszaút. Soha nem gondoltam volna, hogy egészen eddig jutok, de egyszerűen már nem tudok mit kezdeni. Mindent meg akartam tenni, amit eddig nem sikerült, hogy legalább az utolsó napomon legyek igazán boldog. Már ha ezt lehetséges. Reggeliként a kedvenc éttermünkbe mentem, hogy egyek egy ráment. Talán ez lesz az utolsó alkalmam, hogy idejövök. Pedig nagyon kis hangulatos helyiség, és imádtunk a fiukkal idejönni. Elmosolyodom az emlékekre annyira, hogy észre sem veszem a velem szemben álló, kérdő tekintettel rendelkező fiatal nőt. Ennyire a gondolataimba merültem volna, hogy észre sem vettem mikor sétált be?
- Esetleg szabad ez a hely? - most rajtam volt a sor, hogy kérdő tekintettél pillantsak fel rá, hiszen számtalan üres asztal volt még ezen kívül. Akkor mégis miért éppen mellém akar ülni? Vagyis velem szembe, de ez teljesen lényegtelen. Magam se tudom miért, de bólintottam neki, majd a telefonom kezdtem el böngészni. Vagyis csak úgy tettem, mivel zavarban éreztem magam és fogalmam se volt mit mondhatnék. Talán nem is kellett volna semmit, viszont túlságosan érdekelt, miért éppen ide ült.
- Lee T/N - nyújtja felém kezét ezzel megtörve a csendet. Először furcsán pillantottam rá, hiszen nem szokás bemutatkozni ha éppen leülsz egy idegen mellé, sőt az én esetemben sokszor meg sem teszik ezt a lépést, hanem egyből az alsót is lehúznák rólam csakhogy figyeljek rájuk...nos, igen..csak arra nem gondolnak nekem ez mennyire kellemetlen.
- Kim Seokjin - vonakodva ugyan de felé nyújtom a kezem gyengéden megfogva a sajátját. Egy pillanatra még a lélegzetem is eláll. A tenyerem egyből izzadni kezd, szívem egy sokkal gyorsabb tempót vesz fel az eddigieknél, ahogy érintkezik bársonyos bőre az enyémmel. Hogyan lehet valakinek ennyire puha, finom bőre? A sajátom agyon van ápolva mégse ennyire bársonyos, sőt még a közelébe sem ér. Megköszörülve torkom kapok észbe miszerint a kelleténél tovább fogom a kezét, majd mint egy áramütés elhúzom tőle, kissé szégyenlősen lesütve szemeim. Fogalmam sincs mi ütött belém, de ebben a pillanatban újra kisgyereknek érzem magam. Egy nagyon szégyenlős kisfiúnak, ki éppen most készül bevallani érzéseit szerelmének. Aish, ugyan már Seokjin, miket beszélsz itt? Soha senkinek sem kellenél igazán, csak a pénz, a hírnév számít..semmi más...
- Bocsánat, hogy megkérdezem, nem akarok tolakodó lenni, de minden rendben? - kérdése olyan őszintén csenget, hogy képtelen voltam nem reagálni rá. Természetesen nem fogom elmondani mi baj, viszont jól esik, ha valóban érdekli őt. Nagyot sóhajtva nyúltam a pohár üdítőmhöz annak reményében, hogy iszom egy kortyot majd érdeklődve emeltem rá tekintettem.
- Ezt hogy érted?
- Még így is, hogy nem ismerlek, látom mennyire szomorúnak tűnsz, vagy netalán tévedek? - érdeklődve pillant rám, amire meglepődöm. Ennyi idő alatt csak édesanyám lenne képes leszűrni, hogy valami nincs rendben. Mielőtt válaszolnék belenézek azokba a sötét szemekbe mibe csupán pár másodperc alatt elveszek. Nem tudom megmagyarázni mi lehet ez, viszont hosszú hónapok óta végre úgy érzem, hogy élek. Van akit igazán érdekel mi van velem, még ha csak udvariasságból is kérdezte, számomra akkor is sokat jelent.
- Nem, nem tévedsz - halkulok el a végére. Fölöslegesnek tartottam magyarázkodni vagy tovább folytatni a beszélgetést, csak abban bízom, hogy elmegy innét minél előbb. Soha nem szerettem igazán az érzelmeimről beszélni, hála a temérdek kihasználásnak, ugyanakkor mindig megérintett ha igazán aggódtak értem, és ez a lány, hiába nem ismer mégis úgy érzem, törődik velem. Egyáltalán fogalmazhatok így, hiszen valóban a nevünkön kívül semmit sem tudunk a másikról.
- Figyelj, nem tudhatom mi nyomja a lelked, de kérlek, ne csinálj semmit, amivel árthatsz magadnak. Tudom, most találkoztunk de aggódom érted, szóval ha bármi van vagy csak szeretnél valakivel beszélgetni, meghívlak egy italra - gyorsan ír valamit egy kis lapra majd a kezembe csúsztassa és már itt sincs, én meg úgy pislogok mint hal a parton.

🆈🅾🅾🅽🅶🅸

T/N nem hülye. Tisztában voltam vele, hogy ha az éjszaka közepén is elmegyek, ő észreveszi és követni fog. Ennek ellenére mégis kiléptem a lakásból, tudván pár másodperc múlva utánam jön, de nem tudtam mit kezdeni ezzel. Annyira elveszettnek érzem magam már hosszú ideje, hogy egyszerűen képtelen vagyok bármit is kezdeni magammal. Nyilván sokkal de sokkal egyszerűbb lenne ha megosztanám érzéseim T/N-vel, főleg, hogy én magam vagyok az aki folyton erre ösztönzi a lányt, ugyanakkor nem akarok gyengének tűnni a szemében. Tisztában vagyok azzal, hogy sejteni fogja mire megy ki a játék, ennek ellenére mégis a hídon állok. Nyugodtan és csendesen közeledik felém, amit bár látok mégis figyelmen kívül hagyok. 

– Hé – annak ellenére, hogy tudtam itt van mégis ijedten nézek szemeibe – Nem akartalak megijeszteni, csak beszélni oppa – egy pillanatig tanulmányozom őt, megkérdőjelezve saját magamtól, ugyan miért van itt. Mit akarhat egy ilyen szerencsétlen férfitól, aki megfutamodik és inkább eldobná az életét minthogy küzdene? Küzdeni...de mégis miért? Van egyáltalán értelme, hiszen úgyis ítélkeznek felettem, bármit teszek vagy mondok. – Nem tudom mi baj lehet, de magányosnak érzem kicsit magam, szóval gondoltam nem baj ha csatlakozom, egy ilyen helyes ember társaságához – nem értem miért de elpirulok szavai hallatán, noha én soha nem szoktam pironkodni. Kivéve ha éppen majd meghalok a hosszú, kimerítő próba után, de az más téma. Folyton oda-vissza pillantok T/N és a víz között, azon töprengve, hogy figyelmen kívül kellene-e hagynom őt, vagy ez egy jel miszerint valóban szeret és kellek neki. – Mi lenne, ha azzal kezdenéd, hogy elmondod mi a baj? – apró mosolyra húzza ajkait kissé közelebb kerülve hozzám. Valamilyen oknál fogva ez az apró kis mosoly boldoggá tesz, amit olyan rég éreztem. 

– Nem hiszem, hogy kíváncsi lennél rá – morgom orrom alatt ismét a vízre összpontosítva a tekintettem. – Egy ilyen szerencsétlen férfire senki sem kíváncsi.– Csak azért mert kicsit megingott a bátorságot, még nem vagy szerencsétlen. Bárkivel megtörténik oppa – továbbra is kellemesen cseng hangja, megnyugtató hatással van rám, amit nem értek. – Kicsit? Éppen azon vagyok, hogy levettem magam ezen a kibaszott hídon és

– De nem fogod megtenni oppa – nem hagyja, hogy befejezzem, ellentmondást nem tűrően szavamba vág – Szépen ide adod a kezed majd hazamegyünk és megbeszélünk mindent – nyújtja felém kezét reményekkel teli szemekkel, mire hosszason felsóhajtok. – Semmi baj Yoongi oppa, én itt vagyok – tudja nagyon jól mire van szükségem, éppen ezért fordultam felé és nyújtottam oda a kezem. Talán tényleg marhaság lett volna leugranom innét.

🅷🅾🆂🅴🅾🅺

A nap kezdett lenyugodni, és a parton ültem. A legtöbb ember már rég elment, így teljesen egyedül maradtam, de nem bántam egyáltalán, hiszen mindig is szerettem volna így nézni a naplementét. Nyugodtan, egyedül a gondolataimba mélyedve, gyönyörködve a csodás látványban. Igen, mindig is ilyen gyönyörű látvány részese szerettem volna lenni, még utoljára ezen a földön. Nem tehetek róla, de akaratomon kívül a könnyek kicsordultak a szemeim sarkából, de gyorsan letöröltem és próbáltam össze húzni magam, mivel elégé felélénkült a szél és kezdek fázni, de hirtelen úgy éreztem, mintha valamiféle melegség járja át testem.

– Reszkettél, így gondoltam jól esne egy takaró. Nem szeretném ha bármi bajod esne, szóval nyugodtan tartsd meg – egy édes, vékony hangra lettem figyelmes. Nem tudom miért de hirtelen annyira magával ragadott ez a hang, hogy tudnom kellett ki a tulajdonosa, na meg tiszteletlen lett volna nem megköszöni kedvességét. Lassan a hang irányába néztem, de a szavam szinte azonnal elállt, ahogy szemeibe pillantottam. Nyugodtan ki lehet nevetni, de esküszöm abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy egy angyal áll mellettem. Csodálkozva pislogtam rá perceken keresztül míg végül ö törte meg újra a csendet azzal, hogy megköszörülte a torkát. 

– Köszönöm – motyogtam orrom alatt tekintetemmel a homokot vizsgálva. Valamiért zavarba jöttem ahogy elmosolyogta magát. Percekig ismét beállt közénk a csend. Én tökéletesen elvoltam a homokkal, amit a lábammal rugdostam odébb, ő meg gondolom szánalmas valómon nevetett.

 – Olyan gyönyörű a naplemente, magával ragadó nemde? – azt hittem el fog menni, jót nevetve rajtam de helyette kellemesen csengő hangján ismét szólásra bírt, majd leült mellém. 

– Az – válaszolom talán túlságosan is gorombán, de csak mert nem akarom, hogy mély beszélgetésbe essünk. Látszólag ő olyan mint én régen. Kis vidám, mindig mosolygós, aki segíteni szeretne másokon. Nemes dolog de egy idő után összeroppansz, ha senki sem veszi észre ha valami nincs rendben veled. – Miért vagy ilyen nyugodt a jelenlétembe?

– Miért ne lennék? Igaz, nem ismerlek, de úgy érzem te igazán jó ember vagy – mosolya ha lehet még szélesebb, mitől állam térdeimre teszem, hogy némileg el tudjam rejteni a kis pírt ami orcáimon mutatkozott meg. – A nővérem tavaly itt halt meg. Öngyilkos lett miután akut myeloid leukémiát diagnosztizáltak nála – erre azonban felkaptam a fejem. Bár mosolyogva nézett előre egy pontra, de hangjában érződött mennyire fájó pont ez még neki. Valószínűleg egész életében az lesz. Vajon a nővérem mit tenne ha levetném magam egy szikláról? Ő is hasonlóképp nézne előre a semmibe, mintha egy darabka meghalt volna belőle? – Őt nem tudtam megmenteni. Mindegy lett volna ha visszarántom a mélyből, fél év múlva hatalmas kínok közt elveszítettem volna. Szóval ha le akarod vetni magad egy szikláról csak hívj engem és beszélgessünk – a kezembe nyomott egy kis cetlit amin számok voltak, gondolom a telefonszáma, majd lassan felállt. 

– Megéheztem. Lenne kedved velem vacsorázni? – összeszedtem minden bátorságom és felnézve rá megkérdeztem tőle, amire heves bólogatás volt a válasz.

🆁🅼

A kapcsolatom T/N-vel mindig is nagyon jó volt, már az első pillanattól kezdve. Sokan még irigykedtek is, és bevallom ha külső szemszöggel látnám magunkat, én is közéjük tartoznék. T/N az egyik legjobb dolog ami valaha is az életembe került. Ugyanakkor mikor nyilvánosságra derült kapcsolatunk, még ha sikerült is anonimnak maradnia, sokan bántották, és engem is. Ugyan az utóbbi kevésbé érdekelt, hiszen már megszoktam, hogy soha nem leszek elég jó mindenkinek, viszont az, hogy párom ennyi gyűlöletet kap...egyszerűen nem tudtam feldolgozni. Szégyen vagy sem, de férfi létemre nem kicsit zuhantam össze. Főleg, hogy T/N mindig kedves mosollyal áll ki a dolgok elé. Nem értem honnét ekkora pozitivitás, de végül is örülnöm kéne, hogy nem roppan össze a teher alatt, amit én okozok neki nap mint nap...

Most éppen a kanapén foglalunk helyet, pontosabban kedvesem az én ölembe, miközben kedvesen mesél a napjáról, én pedig figyelmesen hallgatom őt néha hümmögve vagy kezeire simítva. 

– Mi a baj Namjoonie? – kérdezte T/N zavartan, aggodalommal a szemében. – Ezek mik? – végighúzta óvatosan ujjait a hegen, ami ugyan már alig látszik neki mégis feltűnt. – Ugye nem...

– Nem baby, nem teszek semmi kárt magamban csak...úgy éreztem megemészt az a gyűlölet áradat amit én okoztam neked – vallom be csendes őszinteséggel. Érzem ahogy fészkelődni kezd majd szép lassan arcom kezeibe veszi, kényszerítve, hogy szemébe nézzek.

– De engem nem érdekelnek azok a szukák. Senki, érted? Senki sincs ezen a földön, aki elrángatna mellöled. Még ha nem is leszel szerelmes belém én akkor is itt leszek neked oppa – mondata végén egy apró kis csókot lehelt ajkaimra,ami mosolygásra késztetett.