Amikor a mobilod csörögni kezdett, és a képernyőn megjelent az „Anya", tudtad, hogy valami nincs rendben. Nem arról van szó, hogy förtelmesen rossz volt a kapcsolatod a szüleiddel, egyszerűen csak soha nem kerestek mikor tudták milyen elfoglaltságod van. Ennek eredményeképp, igazán keveset beszéltél velük, és mikor csak így a semmiből felkeresnek, mindig valami rossz hírt hozz magával.

– Szia anya. Minden rendben? – köszöntötted szülöd kissé lihegve, hiszen éppen gyakoroltatok és a pár perces szünetet élvezted. Hezitált édesanyád, ami még inkább aggodalommal töltött el. – Anya, minden rendben?

– Sajnálom T/N, hogy nem tudunk rendesen beszélni. Hogy őszinte legyek, nem is igazán tudom, mit tegyek – ahogy végre megszólalt szülöd remegő hangon, egyre jobban kezdtél aggódni és összezavarodni a történtek miatt. A fiúk érdeklődve fordultak föléd, de egyikőjük sem tett semmiféle kérdést, mivel tudták, hogy csak kellemetlen helyzetbe hoznának.

– Anya. Csak mondd el, mi történt.

– Emlékszel még a nénikédre, aki New Yorkban maradt? – egy hatalmas levegőt vett és feltette a kérdést, ám még mindig lehetett hallani, hogy kissé remeg a hangja. 

– Iseul nénikémre? Igen anya, emlékszem rá. Pár napja beszéltem vele. Miért? Történt valami? – idegességedben elkezdted a nagy lábujjad piszkálni, valamiféle elterelés gyanánt. De egy idő után igazán kényelmetlenné vált, hiszen kint a színpadon gyakoroltatók egy fellépésre, ezért inkább felálltál, a mikrofont megragadva, nehogy baja essen. 

– Éppen reggelit készítettem, amikor csörgött a telefonom. Édesapád vette fel és, nagyon sajnálom kislányom, de Iseul már nincs közöttünk. – ahogy a szavak kezdtek értelmet nyerni számodra úgy érezted egyre nehezebbé mellkasod. Próbáltál higgadt maradni, hogy ne kelljen még miattad is aggódnia, majd amint elmondtad, hogy hamarosan indulsz bontottad is a vonalat. Pár másodpercig még mozdulatlanul álltál a színpad közepén, ami már nagyon aggasztotta a fiúkat, különösen egy valakit. Hirtelen eluralkodott rajtad a pánik és kiejtetted a kezedből a mikrofont ami nagy zajjal ért földet. A hirtelen zajra pár stáb tag is rád kapta pillantását, de te ebből semmit sem érzékeltél. Csak az lebegett előtted, hogy ismét elveszítettél egy számodra nagyon fontos embert. 

– Hé, minden rendben? – sietett oda hozzád Namjoon megérintve a félkarod.

– Én...kimaradhatok a próbákról? – suttogtad inkább magadnak a kérdést mintsem neki, szüntelenül a mikrofonod nézve. A fekete és fehér dominált benne, illetve egy kis arany csillámos részlet díszelgett benne. Az arany középút...vajon egyszer megtalálod vagy mindörökké ábrándozás marad?

– Miért? Mi történt T/N? 

– Iseul nénikém meghalt – mintha egy mázsa súly helyeztek volna ebben a pillanatban a mellkasodra, olyan érzés volt ezeket a szavakat kimondanod. Teljesen felé fordultál, így Namjoon láthatta milyen állapotban is vagy. Elveszettség tükröződött szemeidben, szinte egész testedben reszkettél. – Be fogom pótolni ígérem, csak...csak hadd menjek el. 

– Semmi baj, elmehetsz, csak előbb, kérlek higgadj le – megragadta a kezed és szép lassan levezetett a színpadról, majd egy székre ültetett. – Őszinte részvétem – nem válaszoltál semmit csupán bólintottál. Mégis mit válaszolhattál volna, mikor még te sem fogtad fel a hallottakat. Iseul, édesanyád húga volt, és bár soha nem volt egészséges, egyszer sem mutatta jelét annak, hogy bármi komoly baj lenne. Vajon mi történhetett? Rosszul lett és nem volt ki segítsen neki?

– Enned kell T/N- jah – nyújtott eléd Seokjin egy kis gyümölcsöt és édességet. Hálás voltál amiért próbál segíteni, de a hányinger érzése miatt nem tudtál volna egy falatot sem lenyelni. 

– Köszönöm de...

– Csak egy keveset. Én is eszem veled – guggolt le eléd egy szem szőlőt tartva ajkaid előtt miközben ö már rágcsált egyet. – Biztosan leesett a cukorszinted és ha nem eszel akkor elájulsz. Kérlek T/N- jah, csak pár falat – finoman ajkaid közé nyomta a gyümölcsöt mire eleget tettél kérésének és bekaptad a szem szőlőt. Mindig Iseul vigyázott rád, ha a szüleid üzleti úton voltak, mindig ott volt neked ha szükséged volt valakire. Olyan megmagyarázhatatlan kapcsolat volt köztetek ami irigyre méltó, és talán még anya-lánya kapcsolatnál is jóval több volt. Nem volt olyan dolog a világon, amiről ne tudtál volna vele beszélni, még így a több ezer kilométeres távolság ellenére is, de most...hirtelen mindenek vége. 

– Én csak...én

– Sss, semmi baj T/N – ölelt szorosan magához Seokjin, a hajadba puszilva óvatosan ringatva tested – Ha kicsit jobban leszel elviszlek a szüleidhez, rendben?