Keze apró volt, alig látszott ki a pulcsija ujjából, mégis kitartóan kapaszkodott vele hatalmas lapát tenyerembe. Egy pillanatra sem eresztett el, mintha akkor elvesznék és többé nem találhatna meg engem. Ragaszkodó volt velem szemben, ez pedig mi tagadás, igazán tetszett.

Átverekedtük magunkat az összevissza mozgolódó, táncolni nemigen tudó tömegen, majd sóhajtva értünk ki az utcára, immár a hazafelé vezető utak előtt ácsorogva.

-Merre laksz? - szólalt meg elsőként, mire én a jobbra vezető útra mutattam. - Oh - adott hangot csalódottságának. - Én egyenesen arra - mutatta ő is a megfelelő irányt.

Miután azonban ezt megbeszéltük, úgy tűnt, egyikünk sem tervez mozdulni egy tapodtat sem. Csak álltunk tovább egymással szemben, kínos csendbe burkolózva, és vártunk. Fogalmam sincs, mire, talán egy tapsra, hogy induljunk már el, de sokkal inkább gondolom, hogy arra várakoztunk mind a ketten, vajon a másik búcsút int-e. Hiszen egyikünknek sem volt szíve magára hagyni a társát.

-Hazakísérjelek? - kérdeztem tőle végül, mire ő felemelte rám kiskutyás tekintetét és zavartan bólintott egy aprót.
-Igazából... félek egyedül hazamenni ilyen sötétben, szóval... - hebegte zavartan, miközben a füle mögé túrt egy kósza hajtincset. Elmosolyodtam aranyosságán, tetszett egy lányban, ha kissé félős volt, és volt okom megvédeni őt. - V-viszont elég messze lakom. Mármint egyenesen, aztán balra, aztán jobbra, majd megint balra és ez teljesen másfelé van, mint amerre te laksz, szóval lehet inkább haza kéne menned, mert felesleges lenne miattam sétálnod több kilométert éjszaka, de... Oh, mondjuk akár nálunk is aludhatnál, ha szeretnél. A szüleim biztosan nem dobnának ki, mérgesek sem lennének, főleg, hogy egy nagyon rendes srác vagy. Inkább örülnének, hogy végre megismerkedtem valakivel. Mármint nem úgy értem, félre ne érts, csak... izé... én... Jaj, istenem, túl sokat beszéltem! - temette tenyereibe arcát egy témaváltásokkal teli hadarás után, melyen én kénytelen voltam elmosolyodni. Kétség sem fér hozzá, hogy ő a legaranyosabb ember, akivel valaha találkoztam.

-Ha nem zavarok senkit, és a szüleid tényleg nem lesznek miatta mérgesek rád, szívesen alszom nálatok. Nem örülnék, ha egyedül kellene sétálgatnod ilyen késő éjszaka - mondtam, mire ő kinézett ujjai takarásából. Biztos voltam benne, hogy most épp tiszta piros a kis arca.
-Tényleg? - kérdezte bizonytalanul. Úgy festett akkor, mint egy aggódó óvodás.
-Igen, tényleg. Szóval tőlem indulhatunk is - küldtem felé egy mosolyt, ő pedig szigorúan lehajtott fejjel, úgy, hogy haja tökéletesen takarja arcát, indult el mellettem.
Haja felé nyúltam, megpróbálva elsöpörni azt onnan, hogy láthassam az arcát, ő azonban megfogva dús hajának egy részét, arca elé helyezte azt, hogy véletlenül se láthassak rá pirosas orcáira.
-Zavarban vagy? - kérdeztem nevetve, mire ő csak még görcsösebben kezdte takargatni arcát.
-N-Nem - tiltakozott, én azonban tudtam, mi a helyzet. Rövid időn belül is eléggé kiismertem ahhoz, hogy tudjam, milyen az, amikor zavarban van.

Hirtelen mozdultam, és pillanatok alatt elvettem arca elől kezét, ezzel együtt pedig az odahúzott haja is visszaesett eredeti pozíciójába.
Jimin meglepődött tekintettel torpant meg és nézett szemeimbe, én pedig egy széles mosollyal arcomon engedtem el kézfejét és tettem tenyerem puha arcára.
-Mondták már, hogy- - próbáltam ismét flörtölősre venni a figurát, ő azonban elhúzta fejét tenyeremtől és mérgesen pillantott felém, majd szó nélkül tovább indult. Oké, lehet mégsem volt túl jó ötlet felszednem egy random transznemű csajt egy ilyen borzalmas helyen. Még flörtölni sem lehet vele...

...

Innentől kezdve szinte totális csendben sétáltunk egészen a házukig. Nem értettem, Jimin min hisztizett be ennyire, hiszen konkrétan úgy tűnt, a pokolba kívánja a társaságom. Szóval én a negyed órás séta alatt végig azon agyaltam, hogy az érintésemmel, a megkezdett mondatommal, vagy esetleg azzal volt baja, hogy szívatásból megnéztem paradicsomvörös arcát. Nos, azt hiszem, ezt már soha nem tudom meg, de talán nem is olyan lényeges. Az, hogy hogyan békítsem ki, sokkal fontosabb kérdés volt a számomra.

-Nos, itt lakom - jelentette ki, majd egy kulcsot előkapva kinyitotta a kaput és bevezetett az udvaron keresztül a házba. Nem nagy házat kell elképzelni, de nem is kicsit. Átlagos házban élt Jimin és a családja, nem voltak ők sem gazdagok, sem pedig szegények.

Jimin a szája elé helyezte mutatóujját, jelezve, maradjak csendben, majd halkan levette cipőit és az ajtó mellé helyezte őket, én pedig követtem a mozdulatát.
Ugyanilyen halkan osontunk el a lány szobájáig, ahol továbbra is csendesen lepakoltuk a cuccainkat, illetve Jimin azonnal a ruhásszekrényéhez sietett, hogy elővehessen valamit, amiben aludhat az éjjel.

-Khm - köhintettem, mire ő ijedten fordult felém, hiszen megszokván a nagy csendet, nem számított egy hirtelen figyelmet magamra terelő köhintésre. - Én miben tudok majd aludni? A farmer lehet kissé kényelmetlen lenne - mutattam a rajtam lévő nadrágra kuncogva, mire ő teljesen komoly arccal elgondolkozott.
-Lopok valamit az öcsémtől - tápászkodott fel, majd egyszerűen csak elindult az ajtó felé. - Pillanat és jövök - tette hozzá, végül kislisszant az ajtón.

Végre volt időm körülnézni a szobájában: Kellemes volt a helyiség hangulata. Egy egyszemélyes ágy, fekete ágyneművel, fehér gardrób, fekete íróasztal és ismételten fehér éjjeliszekrény. Egyhangúnak tűnik, főleg, ha azt is hozzáteszem, hogy a falak is fehérek voltak, azonban az apróbb részletek teljesen feldobták a kicsi szobát. A falakon festmények voltak, a gardrób melletti falon pedig világosrózsaszín polcok foglaltak helyet, melyek telis-tele voltak pakolva könyvekkel, néhány dísszel és egy-két apróbb képpel. A polcok alatt pedig két növény is elhelyezkedett.

Elindultam az imént említett polcok felé és a képeket kezdtem el nézegetni, azonban hamar feltűnt valami: Jimin minden egyes régebbi képről kivágta, leragasztotta vagy lefirkálta saját magát. Volt olyan kép is, amiből ki volt tépve önmaga, majd vissza lett ragasztva. Mintha csak dührohamok által kitépné belőlük az arcát, hogy ne is lássa őt senki. Pontosabban ne lássa őt senki azelőtt, hogy önmagává kezdhetett volna válni.

Nyílt az ajtó, mire én odakaptam a tekintetem. Jiminnel találtam szembe magam. A lány olyan arccal nézett rám, mintha szellemet látott volna, majd néhány másodperc ijedt szemezés után hevesen megindult felém, a polchoz lépett és lekapkodta onnan a képeket.
-Sajnálom, én... ezeket mindig el szoktam tenni, de nyilván nem számítottam arra, hogy jön hozzám valaki az éjjel, így totál elfelejtettem és most láttad az összeset, ami nem elég, hogy kínos, de még idegbetegnek is tűnök, amiért szét vannak szedve és... - kezdett hadarni idegesen, miközben szinte tépte a hajszálait, ahogy hajába túrt. Szemeiben könnyek csillantak, ezt még úgy is láthattam, hogy egy pillanatra sem nézett rám, hangja pedig néha meg-megremegett. Már akkor tudtam, hogy valami nincs rendben vele, amikor megláttam őt a lépcsőn ülve, a szituáció mégis szinte már-már követelte, hogy menjek oda hozzá és segítsek rajta. Mintha ez lenne a feladatom.

Kis ideig haboztam, de végül közelebb lépve hozzá öleltem át törékeny testét. Karjaimat dereka köré fontam, arcom pedig az ő arca felé fordítottam, míg ő vállamra döntötte a fejét. Reszketeg levegővételei csiklandozták az arcom, ettől pedig előjött bennem az a bizonyos késztetés, hogy véget vessek ennek a pániknak egy csókkal.
-Minden rendben, Jimin, oké? - suttogtam, mire ő sóhajtva, továbbra is a vállamon fekve bólogatott egy keveset. - Szeretnék neked segíteni. Megengeded?
-Hogyan tudnál nekem segíteni? - kérdezte keserűen, miközben szárazan felzokogott.
-Igazából még én sem tudom - mosolyodtam el. - Bármit szeretnél, csak szólj, én pedig megteszek minden tőlem telhetőt. Nem hagylak egyedül, rendben?
-Magányos vagyok, Yoongi - szólalt meg hirtelen, majd kissé elhúzódott tőlem és könnyekkel telt szemeit rám emelte. - A családom nem tudott teljes mértékben elfogadni, barátaim alig vannak, a szerelmi életem pedig konkrétan nulla. Csak gyűlik bennem a sok stressz és egyszerűen nincs senki, akivel megoszthatnám és aki átsegítene a depresszión. Már évek óta csak állok egyedül és nem tudom, merre tovább - gördültek le arcán a könnyek, én pedig akkor, abban a percben kezdtem el kötődni hozzá igazán. Igen, hamar történt, korán jött elő bennem az iránta érzett kötődés fontossága, de valóságos volt és igazán erős. Hiszen tudtam, hogy szüksége van rám, tudtam, hogy mellette kell lennem. És úgy éreztem, soha nem hagyhatom magára őt. Egy csodálatos lány állt előttem, akinek szüksége volt valakire, aki mellette van és vigyáz rá. Egy ilyen csodát pedig nem szabad hagyni, hogy összetörjön. Fontos a világnak és az emberi társadalomnak, akkor is, ha ezt a legtöbb elvakult, szűklátókörű ember még csak észre sem veszi.

Kezei felé nyúltam és megfogtam azokat, majd simogatni kezdtem puha kézfejét. Ő azonnal lenézett kezeinkre, és könnyezve figyelte azokat, míg én az ő csodálatos arcát kémleltem.
-Én melletted vagyok, rendben? - mondtam, miközben szemeimet lehunyva homlokom az övének döntöttem.
-Honnan tudjam, hogy igazat mondasz? - kérdezett vissza hitetlenkedve, amin én kénytelen voltam elmosolyodni.
-Onnan, hogy gyűlölöm az embereket és az érintést, most mégis itt állok veled szemben összebújva, a szobád közepén, mikor még csak néhány órája ismerjük egymást és ha ez nem lenne elég, kurvára meg aka-... mindegy - magyaráztam, a végén azonban, mielőtt meggondolatlanul kimondhattam volna a vágyaimat, az agyam kapcsolt és leállított. Még jó, hogy van agyam. Mire mennék én nélküle...
-Meg aka-? Mit is akartál mondani, oppa? - kuncogott Jimin halkan, mire én - bár tagadom, de - sikeresen elvörösöstem kissé.
-Semmisemmi. Csak annyit akartam, hogy... szívesen megcsókolnálak - fejeztem be a mondatomat őszintén, mire ő elemelte homlokát az enyémtől és szemeimbe nézett.
Biztos voltam benne, hogy itt és most én elvágtam magam Jiminnél és azon nyomban haza fog küldeni, amiért alig ismervén egymást, máris le akarom őt smárolni, azonban szemei mosolygástól - és természetesen könnyektől - fényesen néztek az enyémekbe.
-Nos... lehet, hogy csak az a kevés alkohol beszél belőlem, amit ittam az éjjel - merthogy tudniillik, ittam, csak éppen jól bírom a piát -, de... nem ellenkeznék - nevetett, mire én elmosolyodva csaptam le rá. Magam sem hittem volna, hogy ilyen heves leszek vele szemben, azonban olyannyira örültem beleegyező válaszának, hogy előjött bennem a 'vad Yoongi' és legszívesebben ott és akkor, a falon tettem volna magamévá... Vagy igazából lehettünk volna a plafonon is, nekem tök mindegy.

Percekig csak csókoltuk egymást, majd egyszerre gondolkozva zártuk le a heves 'csatát'.
-Fogalmam sincs, ki vagy te, Min Yoongi, de úgy érzem, mintha egy olyan ember csókolt volna meg, aki után már évek óta csak sóvárgok - suttogta ajkaimra halkan, mire én elmosolyodtam.
-Az az ijesztő, hogy én is ugyanezt érzem. Lehet, hogy te vagy a lelkitársam - nevettem, ő pedig szintén nevetve közelített ismét ajkaimhoz, azonban én szavaimmal megállítva őt, megszólaltam. - Tényleg! Mondani akartam neked valamit a kertben.
-Milyen kertben? - tette fel a kérdést értetlenül, az én ajkaimra pedig újabb mosoly ült ki.
-A lépcsőnél - pontosítottam, mire ő egy 'uhum'-mel jelezte, hogy érti és folytassam. - Szóval... - köhintettem. - Mondták már, hogy- - kezdtem, azonban az univerzum hatásai ismét ellenem dolgoztak. Ekkor ugyanis Jimin öccse tépte fel az ajtót.

Azt hiszem, a flörtölés nem az én világom...

A több hónapnyi kihagyás után való írás pedig nem az enyém 💀 Ne haragudjatok, ha nagyon rossz lett, én őszintén próbálkoztamXDD

A visszatérésemről nem ígérek mostmár semmit. Van egy félkész Bo(y)ss Bitch és egy szintén ilyen állapotban lévő Védelmező fejezetem, meg egy kész Promise fejezet, amit még át kell olvasnom, hogy publikálható állapotban legyen, de valószínűleg ezeket a közeljövőben olvashatjátok majd^^

Addig is szép napokat mindenkinek! 🤍
2022.09.17.