*Jungkook szemszöge*

Jiminnel mindig is szoros volt köztünk a barátság.

A banda megalakulásától kezdve egyre jobban megismertük egymást, majd pillanatok alatt váltunk legjobb barátokká.

Emlékszem, mikor Jimin elmondta, hogy nem akar élni. Mindent megtettem volna azért, hogy ne gondolja így. Mert a legjobb barátok mindig számíthatnak egymásra, nemde?

Félt, hogy el fogom ítélni ezért, de nem tettem. Helyette csak jobban vigyáztam és figyeltem rá. Ha lehet ilyen, akkor még szorosabb lett a kapcsolatunk.

Mindig az eszemben volt, hogy mi lenne velem nélküle: valószínűleg semmi. Egy senki lennék a legjobb barátom nélkül. Túlságosan is ragaszkodom hozzá ahhoz, hogy elengedjem.

Vajon ő is ezt érzi? Ő is ragaszkodik hozzám?

Csak remélni tudom, hogy ez így van.

Minden nap elmondom neki, hogy mennyire szeretem őt. Olyankor mindig mosolyog. És akkor aranyosabb, mint általában. Pedig az ő általános aranyosságán azt hittem, nem lehet túltenni. Pedig de. Amikor meghatódik és mosolyog.

És most rájöttem, mit akarok.

Magamnak akarom ezt a csodát életem végéig és tovább.

Nem akarom elengedni.

Nem akarom, hogy megölje magát.

Ez ellen pedig tenni fogok.

*Jimin szemszöge*

-Jimin hyung~! - suttogja a fülembe Jungkook, mire nyöszörögve másik oldalamra fordulok. Erre kelek minden nap. Minden egyes kínkeserves nap, amit csak Jungkook ragyog be néha a fényével. Nem akarok már itt lenni, de Kook hiánya visszafog engem. Így jártam. Jobban szeretem, mint kellene. De nem lehet az enyém. Egy ilyen kis görcs, mint én, nem érdemel egy angyalt. - Naa, hyung~! Kelj fel! - ölel át hátulról, majd folytatja a mondandóját. - Kérlek! Ma szeretném, ha eljönnél velem csillagokat nézni! Kérlek gyere velem! - suttogja továbbra is fülembe. - Kérlek! - egyre szorosabban ölel és úgy simul hozzám, mintha soha többé nem tehetné ezt meg. Talán sejt valamit?
-Jól van már, megyek veled este! - mondom neki. - De hadd pihenjek még egy kicsit! Gyere ide! - suttogom én is, majd megfordulok ölelésében és teljes testemmel átölelem őt. A szemeimet még mindig nem nyitottam ki, azonban arcomon egy mosollyal bújok hozzá. Ahjj, nagyon szeretem ezt a kölyköt. Nem tudom, hogy fogom tudni elengedni és egyedül hagyni őt.
-Hyung, nagyon szeretlek, ugye tudod? - kérdezi még mindig suttogva.
-Tudom, Jungkookie. Minden nap elmondod. - motyogom, majd kinyitom a szemeimet. Csillogó íriszeivel találom szembe magamat, amikben szinte elveszek. - Én is nagyon szeretlek. - szorít egyet ölelésünkön, majd kérdez.
-Meddig szeretnél még itt feküdni? Kezdek éhes lenni.
-Mehetünk. - mondom, majd egy utolsót szippantok illatából, még egy kicsit szorongatom, utána elengedve őt kelek fel az ágyból, majd kezdek keresgélni valami használható ruhát a szekrényemben.

Miután felöltöztem - amit Kookie is végig nézett, mert nem ment ki a szobából, nehogy visszabújjak aludni - elindultunk az ajtóhoz, majd azon kilépve siettünk le a konyhába, ahol a többiek minket vártak.
-Na végre! Már azt hittem, sosem jutok kajához! - mondta Tae, majd szinte rávetődött az ételre, amit Jin hyung az előbb tett ki az asztalra.
-Lassabban, Tae! Meg fogsz fulladni, ha ilyen gyorsan eszel! - szólt rá Jin, majd ő is leült közénk.
-De miért? - szinte alig értettük meg a szavait, annyira tele volt a szája. - A többiek elől eszem meg, hogy több jusson nekem! - végre lenyelte a falatot.
-De ez illetlenség! Hé! Tae! Figyelsz te rám egyáltalán? FIAM! - kiabált, mikor látta, hogy Taehyung cseppnyi érdeklődést sem mutat iránta.
-Eomma, ne bánts! - pattant fel, majd futott el a tányérjával együtt a lakásban. Jin meg utána egy fakanállal.
-Nos, khm, együnk akkor! - köhintett Nam, majd neki kezdtünk a reggelinek Jin és Tae nélkül.

-Jinh, mégh! - hallottuk pár perc múlva Tae nyögésit, majd összenéztünk és mind az öten egyszerre pattantunk fel az asztaltól és mosogattunk el, aztán együtt elhagytuk a házat.
-Baszki. Ki tudott róluk? - kérdezte a leader.
-Szerintem senki sem... - motyogta Yoongi, majd kezébe vette a telefonját. - Megyek a stúdióba. Nam, Hope, jöttök? - kérdezte, majd hívott egy taxit.
-Megyünk. - válaszolták ketten, majd néhány perc múlva már csak mi maradtunk Kookkal.
-Hova menjünk? - kérdeztem.
-Játszótér? Talán most nem lesznek sokan, mert reggel van. - javasolta Kookie.
-Oké, mehetünk!

A játszótéren tényleg nem volt senki, ezért egy-egy hintát elfoglalva beszélgettünk Kookkal. Az idő gyorsan repült, már lassan dél volt, amit egy csak abból tudtunk meg, hogy megkordult a hasam.
-Éhes vagy, Chim? - nevetett fel Kook, majd kiszállt a hintából. - Gyere, együnk valamit és menjünk haza! - nyújtotta a kezét felém. Az utolsó napjaim vannak... legalább az életemben egyszer megfoghatom a kezét úgy, hogy kettesben vagyunk...
-Menjünk. - mosolyodtam el, majd megfogtam a kezét és a segítségével engem is kiszedtünk a hintából.

Az ebédünk után, amit egy gyorsétteremben ejtettünk meg, haza mentünk a többiekhez. A szobám felé vettük az irányt, mert én aludni akartam, azonban azt nem tudtam, hogy Kook miért jön velem.
-Kookie, aludni fogok, nem kell ide is jönnöd, ha nem akarsz... - mondtam neki az ajtó előtt.
-De én szeretnék veled aludni! - hajtotta a le a fejét, mire én megragadtam őt a kézfejénél fogva és behúztam magam után a szobámba. Az utolsó napokat tegyük szebbé...
-Na gyere, aludjunk! - mondtam, majd lefeküdten az ágyba és magammal húztam őt is. - Majd kelts fel, amikor megyünk csillagot nézni. - motyogtam, majd megvártam, míg hátulról átölel. A cselekedete után nyugodtan aludtam el.

Arra keltem fel, hogy Kookie pakol a szobában.
-Mit csinálsz, Kookie? - kérdeztem tőle.
-Pakolok, hogy ne fázzunk este. Raktam el vacsorát is, azt majd ott megesszük! Most öltözz fel, a konyhában várlak! - mondta gyorsan, majd ki is ment a szobából.

Amint felöltöztem és elköszöntünk a többiektől, beültünk a kocsiba. Kook vezetett én pedig néztem a városban uralkodó fényeket.

-Itt is vagyunk! - szólalt meg Kook 20 perc múlva, mikor már a külvárosi erdő mellett leparkoltunk.
-Oké. - mondtam álmosan, majd kiszálltam a járműből és követtem Kookot.
-Itt van a mező. - jelentette ki, majd leterített egy pokrócot, elővette a vacsorát és leült. - Gyere enni.
-Megyek. - válaszoltam, majd leültem mellé és elkezdtünk enni.

-Köszönöm, finom volt! - köszöntem meg neki a vacsorát.
-Semmiség. - válaszolta, majd a tányérokat arrébb rakva elfeküdt a pokrócon. Mellé feküdtem és élveztem a csendet, ami köztünk alakult ki. Nem kínos csend volt, inkább megnyugtató és kellemes.

Az égbolt a mai éjszaka folyamán tiszta volt: egyetlen felhő sem rondította a kialakult képet. A csillagok szépen ragyogtak, a levegő kellemesen hűvös volt. Én mégis arra vágytam, hogy Kook bárcsak átölelne így, fekvés közben. Annyira szerettem volna az érintéseit magaménak tudni, megjegyezni azokat örökre. Hiszen nem akarok már sokat maradni ezen a világon. Beláttam, hogy Kook sosem fogja viszonozni azt, amit én érzek iránta. Mély szerelmet.

Mintha meghallotta volna gondolataimat, közelebb csúszott hozzám és átölelt engem. A bizsergés egész lényemen végig futott, ami jól esett, azonban nálam kicsordultak a könnycseppek. Nem bírtam a fájdalmat, ami ezzel a szerelemmel járt.

Kook észre vette, hogy baj van, ezért felült és az ölébe vett engem. Erre csak még jobban sírtam. Miért hiteti el velem, hogy lehet valami?
-Jimin, mi a baj? Nekem elmondhatod! - kezdett el kérdezősködni.
-Semmi... - motyogtam sírva, hiszen mást nem tudtam mondani.
-Jimin, kérlek ne kezdd megint! Nem akarlak olyan összetörtnek látni téged, mint a depressziód elején! Nem bírnám ki, hogy megint meg akard ölni magad! - szinte könyörgött nekem, majd éreztem, hogy valami nedves cseppek vannak a hajamon. Felnéztem és láttam, hogy Kookie sír. - Nem tudnám elviselni, hogy a számomra legfontosabb ember eltűnjön mellőlem! Túlságosan is szeretlek! Jobban, mint barátot! Chim, én szerelmes vagyok beléd! - a végén már zokogott és egyre erősebben szorított magához, én meg le voltam döbbenve.

Szeret. Akkor mégsem viszonzatlan. És azt is mondta, hogy nem tudná elviselni, ha meghalnék. Akkor megint van értelme itt maradni? Nem fog már fájni többet?

-Én is szeretlek! - mondtam neki, mikor kicsit lecsillapodott.
-Mi? - kérdezett vissza.
-Szeretlek, Jeon Jeongguk! - mondtam hangosabban, mire arcán egy mosoly jelent meg és ajkaim felé hajolt. Átadtam neki magamat, mert hittem benne, hogy boldog lehetek. Végre meg van az, amit igazán akartam. Jungkook szerelme az enyém, egymáséi vagyunk.

Elért hozzám, majd tarkómnál fogva magához húzott egy csókra, a hűvös, ám annál inkább gyönyörűbb éjszakában. A csillagok alatt változott meg a kapcsolatunk szerelemmé és ebben a pillanatban mentett meg engem Jungkook a haláltól. És ez csak egy hűvös, nyugtató csillag nézésnek köszönhető.

Ha tetszett, bátran jelezzétek :))

Nemoo