BerthaTheBrightOne-nak, akitől egy csodálatos TaeJin novellát kaptam három hónapja, ami azóta könyvvé forrt, és én nem győzök neki ezért elég hálás lenni, illetve Yoursweetspotnak és Fruuu94-nek, ha már ilyen hárembe toljuk. A Valentin nap mindenkinek jár, és én rohadt szerencsés vagyok veletek! <3 - Jessintheboxx


Összébb húzom magamon piros bőrdzsekimet, ahogy kilépek a hűvös levegőre. A harmadik étteremből zavarnak már ki mondván, hogy teltház van. Az ember azt gondolná, hogy Koreában nem fújják annyira fel ezt a rohadt Valentin napot, mivel egy hónappal később ott a Fehér Nap, pedig rohadtul nem így van. A párok ugyanúgy virágokkal, meg bonbonos dobozokkal sétálnak, nem is beszélve a rohadt nagy piros, szív alakú lufikról, amik majd kiverik az ember szemét. Szerelmesen nyünyörögnek minden rohadt asztalnál, mintha ez örökre szólna, aztán, hogy jövő ilyenkor már más alatt/felett nyögnek, az már aztán kutyát se.

Mélyet sóhajtok, ahogy kilépek még egy étteremből, miután kínosan nemet válaszolok arra a kérdésre, hogy volt-e foglalásom. A legrosszabb az egészben, hogy mindenhol olyan lesajnálkozva és szánakozva pillantanak rám, mintha minimum a kutyám halt volna meg. Pedig semmi ilyesmiről nincs szó, egyszerűen csak kidobott életem szerelme négy év után. Kidobott... hagyjuk, ez túl szép szó arra, hogy három napja rátaláltam, ahogy az otthonunkban, a közös ágyunkban egy madárcsontú, kis buzifejűt rakott éppen seggbe. Annyira sokkot kaptam, hogy még kiakadni is elfelejtettem, cserébe vőlegényem, illetve már csak exvőlegényem, rögtön kiakadt, hogy mégis mi a faszt keresek itthon. Tátogtam, mint hal a szatyorban, motyogtam, hogy de ez az én otthonom is, ahol azt hittem, hogy boldogan éltünk az elmúlt három évben. Még az is a lelki szemeim elé ugrott, amikor hetekig lakásokat nézegettünk, hogy megtaláljuk a tökéletes kis szerelemfészkünket. A kis kuckónkat, ahol három napja dermedten bámultam, ahogy az a kis rózsaszín hajú mitugrász halál nyugalommal öltözködött fel, majd miután nyomott egy csókot vőlegényem arcára, egy intéssel távozott.

Yoongi nagy sóhajjal ült le az ágy szélére, arcát a kezébe temette, térdei enyhén remegtek. Tekintetem akaratlanul is lankadt péniszére tévedett, amin félig le volt már csúszva a gumi. Próbáltam magamat azzal vigasztalni, hogy legalább nem kell elviselnem a nemibeteg gondozó megaláztatását, ha már a megcsalásét igen.

- Mióta? – kérdeztem magam elé bámulva, miközben az olyan válaszokban reménykedtem, minthogy pár hete, ez volt az első, bevagyok tépve, vagy valami.

- Hét hónapja.

Lassan bólintottam egyet, miszerint tudomásul vettem a dolgot, hogy életem szerelme több, mint fél éve megcsal valaki mással a hátam mögött. Leroskadtam az ággyal szembeni székre, ami az íróasztalnál foglalt helyet, majd újra realizálva a hallottakat, nemes egyszerűséggel sírva fakadtam.

- Jaj, ne már, Tae! – szólt rám Yoongi szájhúzva. – Azt ne mond, hogy úgy érezted, hogy minden szipi-szuper, és boldogok vagyunk, meg csillámpónik ugrálnak a fejünkön. Szerinted miért ritkultak már meg az együttléteink az utóbbi hónapokban? Nem tűnt fel tényleg, hogy állandóan későn jövök haza?

Hogy észrevettem-e mindezeket? Naná! És, hogy miért nem tudtam összeadni, hogy mennyi kettő meg kettő? Nos, a válasz nagyon egyszerű; a szerelem elvakított, nyomorba döntött, aztán elpusztított, ahogyan az meg van írva A nagy könyvben. Ő minden alkalommal azt mondta, hogy sokáig kellett bent lennie a stúdióba, mindig újabb munkákra hivatkozott, én pedig megértő társ voltam, és igyekeztem meleg étellel, és tiszta otthonnal várni őt, hogy legalább ezt a terhet levegyem róla. Arra viszont nem gondoltam, hogy mindezt ilyen módon ,,hálálja" meg.

Újabb éttermet hagyok el csalódva. Már akkor furcsán kezdenek el méregetni, ahogy meglátják, hogy egyedül lépek be mindenféle díszes szaros kóró, meg lufika nélkül. Nem is értem, ilyenkor a csajoknak kéne ajándékot adniuk a pasijuknak. Bár mi mindig együtt adtunk valami apróságot egymásnak Yoongival ezen a napon. Még közös, páros pulcsink is volt, amit bár nyilvánosan nem hordtunk, otthon jó érzés volt azt felvéve összebújni a kanapén egy finom vacsora után.

Szomorú sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy realizálom, hogy elképesztően hiányzik az exem. Még ez a mérhetetlen csalódás és megbántottság sem tudja elűzni az érzéseimet iránta. Még aznap este összepakolt egy kis táskába, majd közölte velem, hogy van egy hetem elhagyni az albérletet. Anno ő tette le a kauciót, az ő nevén volt a bérletiszerződés is, és őszintén szólva, nem hiszem, hogy tudtam volna a történtek után ugyanott lakni. Az első napon bőgtem, mint egy szaros gyerek, és igazából még tegnap is bucira sírtam a fejemet, ahogy realizáltam, hogy tényleg vége. Aztán ma reggel úgy ébredtem, mint valami feminista picsa, hogy akkor bassza meg minden pasi, jó lesz nekem egyedül is, és nem is szégyen egyedül tölteni a Valentin napot!
Na meg a nagy büdös francokat nem...

Megállok egy magas, fehér épület előtt. A bejárat egy két szárnyú üvegajtóból áll, aminek mindkét oldalán szív alakú piros lufik vannak. LayoVer étterem. Elhúzva számat lépek be a helyiségbe, ahol bár elsőre kellemes zene szól, a hangulatomat rögtön megöli a berendezés. Minden asztalon fehér terítő van, aminek a közepén egy üveg vázában virít pár szál vörös rózsa. Mindemellett a szalvéták és gyertyák is ugyanilyen színben pompáznak, mi több, előbbi még szív alakúra is van hajtva. Amikor az ember azt gondolná, hogy bőven elég ennyi szaros csicsából, akkor beljebb lépve megpillantom a több száznyi piros lufit, amikből minden székre jut minimum egy.

- Segíthetek? – lép elém egy kedves mosolyú lány, kezében egy táblára csíptetett papírral, amin a foglalások szerepelnek.

- Nem lesz rajta a nevem – motyogom kedvetlenül. Én tényleg semmi másra nem vágyok, csak egy tisztességes vacsorára, még ha ilyen nyomorultul is kell eltöltenem. Ennyi igen is jár azok után, hogy életem szerelme kidobott egy puncs fejű kis táncosért.

- Nincs foglalása? Egyedül lenne? – kérdezi a lány olyan hangsúllyal, hogy majdnem bocsánatot kérek tőle.

- Igen, de hagyja csak, majd megpróbálom egy százhuszadik helyen – legyintek nem törődően, pedig rohadtul nincs már kedvem tovább keresgélni. Marad a McDonald's elvitelre, ha így folytatom.

- Várjon egy pillanatot – szól utánam kétségbeesetten, majd elrohan. Értetlenül állok az üvegajtótól pár méterre, és mivel a lány a pult utáni asztalokhoz megy, így nem is látom, hogy mi történik. Nyilván nem lesz szabadhelyük, ő pedig csak szánalomból próbálja megnyugtatni a saját kis lelkét, hogy már pedig ő aztán mindent megtett, hogy a magányos nyomorék letudjon ülni vacsorázni, de hát...

- Lenne egy helyünk – toppan meg előttem lelkes mosollyal az arcán, azonban zavartan le is süti ezután szemeit. – Viszont nem lenne egyedül.

- Mármint?

- Egy úr is bejött nem régiben foglalás nélkül, és pont volt egy két személyes szabad asztalunk számára. Azt mondta, hogy nem bánja a társaságot, ha magát sem zavarja, hogy vele kéne vacsoráznia.

Döbbenten pislogok, miközben a tarkómat vakarászom. Együtt vacsorázni egy idegen férfival Valentin napon? A jó ég tudja, hogy ki az, vagy miért van egyedül. Ráadásul nem akarnám zavarni, na meg az is lehet, hogy valami perverz szatír. Jó isten, mégis miket gondolok? Inkább örülnöm kéne, hogy valahová letudom tenni a seggemet, és enni végre valami tisztességes ételt, miután két napja még a belemet is kihánytam a hirtelen ért stressztől.

- Jó lesz, köszönöm – egyezek bele végül.

- Nagyszerű – csillannak fel a lány szemei, - akkor kövessen, kérem.

Így is teszek, majd jobbra fordulva a pult mellett meglátom leendő vacsora partneremet. Ha tippelnem kéne, akkor velem egy idős lehet, vagy egy kicsivel talán idősebb. Fekete, elegáns öltönyt visel, ugyanilyen színű nyakkendővel, és tekintetemet nem kerüli el sötét lakkcipője sem. Haja is ugyanilyen színű, rövidre van vágva, de nem túlságosan, pár kósza tincs még így is szemöldöke elé hullik. Jelenleg nincs előtte étel, csak egy pohár bort kortyolgat, amitől hirtelen én is nagyon szomjas leszek.

- Hozom máris az étlapot – csacsogja tovább kedvesen a pincér. – Ajánlhatom a Valentin napi menünket?

- Köszönöm, nem élnék a lehetőséggel – utasítom vissza kedvesen, ahogy helyet foglalok a fiúval szemben. Sötétbarna szemei rögtön megtalálják íriszeimet, mire újra megkell nedvesítenem kiszáradt ajkaimat. – Nagyon köszönöm, hogy megengeded, hogy veled egyek. Mármint melletted, szóval itt szemben, jahj – sóhajtok fel kínosan, mire a srác elkuncogja magát. Értetlenül összeráncolom homlokomat, ahogy meglátom, hogy férfias, helyes arcán egy cuki, nyuszi mosoly terül szét. Tekintetem akaratlanul is alsó ajkára vándorol, ahol egy apró, kis ezüst karika foglal helyet.

- Jungkook vagyok – vet rám egy kedves pillantást, miközben szája újra felfelé görbül. – Igazából örülök, hogy nem kell egyedül ennem.

- Taehyung – bólintok viszonozva kellemes mosolyát. – Te mit rendeltél? – kérdezem az étlapot pásztázva. Igazából fogalmam sincs, hogy mit kéne mondanom, sőt valószínűleg nem is ezzel a kérdéssel kéne kezdenem egy idegennél, de valahogy oldani akarom a feszültséget, és ebben rohadtul nem vagyok jó.

- Kezdetnek sült hínártekercset, főételnek pedig gamjatangot. Bár egy kicsit aggódom, elég éhes vagyok, és alig két órája értem vissza az országba, ma még nem is ettem – hadarja el Jungkook, majd ő is pásztázni kezdi az étlapot. – Talán kéne rendelnem egy adag polipgolyót is.

- Azt én is szeretem – mosolyodom el újra felpillantva rá. Oké, talán nem is lesz olyan rossz ez a vacsora. Tekintetem megakad a japchae-n, bár tudom, hogy most igazán ehetnék valami mást is, mégsem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy kedvencemet rendeljem. Úgy is olyan régen ettem már, Yoongi nem volt oda érte különösebben, ezért viszonylag ritkán főztem.

- Sikerült választani? – hallok meg egy mélyebb férfi hangot. Bár meleg vagyok, mint a kandalló, az előbbi pincérlány kedvesnek tűnt, szinte sajnálom, hogy nem ő jött vissza.

- Szeretnék kérni egy adag polipgolyót...

- Kettőt – vág közbe Jungkook cinkos mosollyal rám kacsintva, amitől hirtelen megemelkedik a pulzusom. Nagyokat pislogok, miközben próbálom helyre tenni magamban az előbb keltett érzéseket, majd realizálom, hogy a szerencsétlen felszolgáló az én további igényeimre vár.

- Illetve egy adag japchaet is kérek, köszönöm – mosolygok zavartan a férfira, ahogy visszaadom neki az étlapot.

- Inni mit hozhatok?

- Hát én... - pillantok újra zavartan magam elé. Az étlap hátulján volt az itallap, én meg természetesen elfelejtettem megnézni.

- Elfeleznél velem egy üveg bort? – simítja végig hallójáratomat Jungkook kellemes hangja. Pislogva nézek rá, mintha csak a másodfokú egyenlet megoldóképletét kérdezte volna, majd lassan bólintok. – Édes, vörös megfelel? – újabb bólintás a válaszom. – Akkor egy üveggel szeretnénk a ház vörös borából. – A pincér jegyzetel, majd egy meghajlás után távozik.

- Köszönöm – makogom zavartan magam elé. Amilyen magabiztosan elindultam otthonról, miután kivakartam magamat három napnyi önsajnálatból és szarból, most legalább olyan kis riadt bambinak éreztem magamat.

- Nem vagyok egy nagy introvertált típus, néha még le is pisszegnek, hogy túl beszédes vagyok. Szóval mit szólnál hozzá Taehyung, ha ezt a csodálatos és hirtelen Valentin napi vacsorát nem valami belekényszeredett kínos csendben töltenénk, hanem mondjuk mesélnénk egymásnak?

- Mesélnénk? – kérdezek vissza értetlenül.

- Ühüm – bólint Jungkook hátra dőlve a székében, amitől az oda kötözött piros lufi megmozdul. – Mivel foglalkozol?

- Kutyakozmetikus vagyok.

- Azta, az menő! – vigyorog rám újra teljes nyuszi mosolyával.

- Van egy kis szalonom pár saroknyira innen, nem messze az otthonomtól.

- Ó, akkor a közelben laksz?

- Igen – felelem, de hamar el is fintorodok. – Bár már nem sokáig, a hétvégéig ki kell költöznöm.

- Sajnálom – mondja elhúzott szájjal, már nyoma sincs a nyuszi mosolynak. – Itt maradsz a kerületben?

- Még nem tudom – vallom be zavartan. – Szétmentünk a párommal, így ő itt marad, én pedig költözöm. Elég hirtelen jött, és őszintén szólva nincs sok ötletem eddig, de valószínűleg egy barátomhoz fogok menni, amíg nem rendeződnek a dolgaim.

- Basszus – vág egy fura grimaszt. – Ezekbe mindig nagyon beletudok nyúlni, bocsi.

- Semmi baj – legyintek, pedig igenis rohadtul fáj a dolog. Arcomon aprót rándul egy izom, ezzel esélyem sincs leplezni azt, hogy tényleg nincs gáz. Jungkook nem szól semmit, cserébe halvány, bíztató mosolyt küld felém. Szerencsére megérkezik az üveg vörös, amit rendeltünk, így egy kicsit oldottabbá válik a helyzet.

Másfél pohár fogy el, amíg rágcsáljuk a polipgolyókat, amik elképesztően finomak. Nem hagyom kínosban a dolgot, az nem az én formám, próbálok mindenféléről beszélgetni újdonsült vacsorapartneremmel, aki annyira édes volt, hogy megkérte a pincért, hogy az én főételemmel hozzák együtt az övét is, hiába rendelt előbb.

- Szóval kutyakozmetikus vagy. Lefogadom, hogy rengetegen járnak hozzád – mosolyog rám, mielőtt még egyet kortyol a második pohár borból.

- Nem panaszkodom, valóban jól megy az üzlet. És te? – mérem tetőtől talpig végig. – Fogadok valami cégvezető vagy.

- Jesszus, ezt miből gondolod? – kuncogja el magát, nekem pedig hatalmasat dobban a szívem a nyuszimosolyát látva. Olyan látvány ez, amihez hozzátudnék szokni.

- Hát itt ülsz öltönyben, ki vagy öltözve, nincs körülötted egy csaj sem, azt meg nem gondolom, hogy felültettek volna, ha mégis, hát az aztán egy mérföldes idióta lehet. Szóval nyilván valami külföldi tárgyalásról jössz, hiszen azt is említetted, hogy csak pár órája értél vissza.

- A nagypapám temetéséről jövök – vágja közbe, mire teljes egészében ledermedek. – Az utóbbi harminc évben Japánban élt, sokkal jobban preferálta, mint a saját hazáját, így ott temettük el végül.

- Én... basszameg – temetem arcomat két kezem közé. Szép volt Taehyung, megint csak jár a díjnyertes balfasz trófea.

- Héj, semmi baj – nyúl át az asztalon, hogy finoman csuklómra fogjon. Apró borzongás hagyja el testemet, ahogy megérzem ujjbegyeit a saját bőrömön. – Utáltam az öreget, csak azért mentem el, hogy a szüleim ne hisztizzenek. Sosem volt vele jó a kapcsolatom, sokkal jobban szerette a bátyámat, mint engem. Ami pedig a csajokat illeti, nos... - fúrta tekintetét jelentőségteljesen az enyémbe, - a másik kapura játszok, ha érted, amit mondok.

Annyira tökéletesen értem, amit mond, hogy még a szám is kiszárad egy pillanatra. Önkéntelenül is megnyalom, mire Jungkook is odakapja a tekintetét, pedig esküszöm, hogy nem ez volt a célom.

- Én is – csúszik ki akaratlanul ajkaim közül, mire egy huncut szemöldökfelvonást kapok válaszul.

- Őszintén szólva volt egy ilyen gyanúm – mondja ki, miközben visszahúzza kezét a csuklómról. Hirtelen hiányozni kezd testhője a bőrömről, amiért gondolatban jól tarkón csapom magamat. – Szóval az exed...

- A vőlegényem volt – bököm ki, majd én is a borospohárért nyúlok, hogy legurítsam annak tartalmát.

- Basszus, az szívás. Sajnálom.

- Hagyd csak, jobbat érdemlek.

- Ez igen! – dől hátra székébe, ahogy újra rám vigyorog. – Van itt önbizalom, kéremszépen!

- Az exem négy év együttlét után megcsalt egy kis mitugrász táncossal, aki úgy néz ki, mint egy igazi buzi, ráadásul a közös ágyunkban kaptam rajta véletlenül. A legszebb az egészben, hogy akkor már hét hónapja együtt voltak, holott fél éve húzott gyűrűt az ujjamra, és amikor megkérdeztem, hogy mégis miért, annyit tudott kinyögni, hogy azt hitte ezzel majd megold mindent! – csúnya pillantást küldök Jungkook felé, hogy érezze haragomat, azonban nem azt a fogadtatást kapom, amit elvárnék egy ilyen helyzetben. Férfias kezét szája elé emeli, majd nemes egyszerűséggel nevetni kezd. Nagyokat pislogok, egy pillanat alatt átfut a fejemen, hogy talán rákéne borítanom az asztalt így ismeretlenül is, hiszen mennyire kell bunkónak lenni, hogy valaki így nevessen az ember nyomorán?

- Te most tényleg buzinak nevezted az exed szeretőjét?

- Rózsaszín volt a haja, és feminimebb volt, mint egy nő!

- Nos, talán az exed inkább hetero – von vállat a fekete hajú. – De nem vitatkozom veled tovább, igazad van. Sokkal jobbat érdemelsz, Taehyung. – Újabb borzongás szalad végig a gerincemen, ahogy meghallom a nevemet a szájából. Szinte bársonyosan hangzik, teljesen máshogyan, mint Yoongitól.

Éppen nyitni készülök a számat, hogy valami frappáns választ dobjak vissza, amikor is elénk teszik a főételt. Azt hiszem vacsorapartnerem ugyanúgy meglepődik, ahogyan én, még meg is ugrik egy hangyányit. Ezután minden figyelmünket az ételnek szenteljük, bár amennyire öltem volna egy finom japchaeért még egy órája, most olyannyira hidegen hagy. Pálcikámmal turkálni kezdem az ételt, de tekintetem többször ugrik Jungkookra, mint a vacsorámra. Bevesz egy falat tésztát a szájába, nyammog rajta egy kicsit, majd nyelvével finoman megnyalja alsó ajkát, mire megmozdul a benne lévő kis karika. Egy pillanat alatt szárad ki a torkom, és akkorát nyelek, hogy valószínűleg még a szomszéd kerületben is meghallják. Vajon milyen lehet annak a kis fémnek az érzése egy csóknál? Biztosan hűvös, míg az ajkai forróak...

- Mindjárt jövök – állok fel határozottan, ahogy hátra tolom a székemet. Kezemmel arrébb vágom az idióta lufit, ami majd fejbe vág a hirtelen megmozdulásomtól, majd utamat a férfi mosdóba veszem.

Úgy robbanok be, mint akinek nagyon sürgős dolga van, pedig csak az arcomat szeretném megmosni hidegvízzel. Picsogok itt az exvőlegényem után, és tessék; az első helyes pofira már félig áll a farkam, pedig csak egyszer ért hozzám. Akaratlanul is eszembe jutnak Yoongi szavai, miszerint már régóta nem olyan a kapcsolatunk, kiégtünk, már csak megszokás az egész, és mindkettőnknek szüksége van valami újra. Annyira görcsösen ragaszkodtam ennek az ellenkezőjébe, hogy el sem gondolkodtam azon, hogy talán mégis csak igaza van. Talán tényleg nem egymásnak teremtett minket a sors, és talán nem véletlen, hogy most itt ülök Valentin napon egy másik meleg sráccal, aki mellesleg rohadt jól néz ki, és együtt vacsorázunk. De most őszintén, mégis erre mennyi az esély?

Belenézek a tükörbe, és elhúzom a számat. Fényévekre vagyok az egykori szépségemtől. Már korábban is észrevettem, hogy olyan más lettem. Felszedtem pár kilót az elmúlt évek alatt, az arcom kissé leszürkült, és mintha a szemeim is fakóvá váltak volna. Nem csodálom, hogy Yoongi lecserélt egy táncosfiúra, aki sokkal csinosabb és helyesebb, mint én, bármennyire is utálom ezt bevallani magamnak. Az elmúlt három napnyi önsajnálatom, depresszióm, és zokogásom meg szintén nem segített a külsőmön. Rögtön meg is értem, hogy Jungkook miért olyan kedves velem. Látja rajtam, hogy igazi idegroncs vagyok, hiába tettem fel a tegnapi arc és szemmaszkomat, nem sokat segített a dolgon. Rendes gyereknek tűnik, bizonyára jól nevelték a szülei, ő pedig csak udvarias akar lenni, miközben szánakozik rajtam, hogy jaj szegény, átvert barom. Valami nedveset érzek az arcomon, pedig biztos vagyok benne, hogy rendesen megtöröltem magamat a hideg vizes mosás után. Meglepődve konstatálom, hogy könnyeim újra útnak eredtek, és szívem szerint felpofoznám magamat, amiért megint sírok.

Ijedten lépek hátra, ahogy valaki feltépi a mosdó ajtaját, majd megpillantom Jungkook dühös arcát, ami hamar megy át kétségbeesésbe. Ellágyult arcvonásokkal lépked felém, majd kinyújtja kezét, hogy finoman arcomra simítson. Lehunyt szemekkel fogadom közeledését, miközben nagyon erősen küzdök a rám törő zokogás ellen.

- Gyere, hazaviszlek – jelenti ki lágy hangon, még sincs akaraterőm ellenkezni. Újra a csuklómra simít finoman, amitől megint megugrik a pulzusom, majd kivezet a mellékhelyiségből.

Meglepődve pillantok rá, amikor meglátom, hogy a vacsoránkat elcsomagolták. Illedelmesen elköszön a személyzettől, majd a kezembe nyomja a bőrkabátomat, és újra karon ragad. Ezúttal meg sem állunk az étterem parkolójáig, ahol beültet egy fekete Audiba. Továbbra sem ellenkezem, csak komótosan válaszolok, amikor megkérdezi a címemet, hiába nem lakom túl messze. Még az is csak később ugrik be, hogy már megivott legalább két pohár bort, mégis vezetni készül.

- Hány éves vagy? – bukik ki a kérdés belőlem.

- Huszonhat. Te?

- Huszonnyolc – felelem halkan, ahogy fejemet a hűvös ablaknak támasztom. Két évvel fiatalabb tőlem, és ilyen menő kocsija van, nekem meg még jogsim sincs. Mindenhová Yoongival hurcoltattam magamat, hiszen természetes volt, hogy ő mellettem van. Azt hiszem szokhatok vissza a jó kis tömegközlekedéshez, ami átlagban együtt jár a heringpartikkal.

Pár perccel később megállunk a tömbház előtt, ahol még pár napig maradhatok. Kínos csendbe burkolódzunk, feszengeni kezdek a gyűlölt érzésre, fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Neki állhatnék magyarázkodni, de félek, hogy csak még szánalmasabbnak tűnnék.

- Sajnálom – nyögöm ki végül, bár ez is elég szarul hangzik.

- Mégis mit? – pillant rám Jungkook sötét szemeivel, amibe most szívesen elvesznék úgy örökre.

- Hogy elrontottam a vacsorát.

- Ugyan – legyint egy apró félmosollyal a szája szélén. Megpróbálom én is felfelé görbíteni ajkaimat, és már nyúlok is az ajtóhoz, hogy kiszálljak, amikor eszembe jut valami.

- Basszus, a számla!

- Hm? – fordul felém érdeklődve.

- Nem fizettük ki a számlát! – pánikolok tovább, mire édesen kuncogni kezd. – Héj, ne nevess, én itt lakok a környéken! Most majd nem mehetek még csak az utca közelébe sem, mert...

- Ne aggódj, elrendeztem – mondja olyan hangsúllyal, mintha éppen elásott volna valakit a hátsókertjében.

- Nem, hadd fizessem vissza! – nyúlok a tárcámért, majd lelkesen számolni kezdem a bankjegyeket, miközben próbálok visszaemlékezni az étlapon szereplő árakra. Újra megérzem az ujjait a csuklómon, bár ezúttal valamivel határozottabban szorítanak, és finom illata is erősebben kúszik az orromba. Hatalmas szemekkel pillantok fel a mellettem ülőre, aki azóta sokkal közelebb van hozzám, mint eddig valaha. Arca alig pár centire van tőlem, az utcai lámpa fénye árnyékot vet rá, ezzel megcsillantva a kis szájkarikát. Akaratlanul is odatéved a tekintetem, újra megnyalom kiszáradt ajkaimat, majd realizálom, hogy ezt talán felhívásnak veszi, és talán tudatalatt annak is szánom.

- Kérlek, hagyd a francba.

- De hát...

- Valentin nap van, Taehyung – közli úgy, mintha nem tudnám. – Az exed egy igazi balfasz, amiért eldobott valaki másért. – Szorítása enged a csuklómon, ujjai végig cikáznak a karomon egészen a nyakamig. Egyik kósza hullámos tincsemet arrébb söpri, miközben tekintete elidőzik az arcomon. – Sajnálom, hogy szomorú vagy ma, nem így kéne lennie. Ugyanúgy megérdemled a boldogságot, mint bárki más. És azt is sajnálom, hogy nem adhatok így ismeretlenül többet, mint egy adag japchae-t.

A pillanat törtrésze alatt cselekszem. Tarkójánál fogva húzom magamhoz, összeszorított szemekkel nyomom ajkaimat az övéhez. Először nem történik semmi, teljesen ledermed, majd amikor már kezdenék bepánikolni, megmozdítja ajkait. Finoman becézi az én párnáimat, ráérősen, miközben mindkét kezét arcomra simítja. Lassan végig nyal alsó ajkamon, én pedig megadom neki az engedélyt. Mélyet szusszantok a csókba, ahogy nyelveink összesimulnak, közben azt kívánom, hogy sose múljon el ez a pillanat. A szívem hevesen kalapál, és csak arra tudok gondolni, hogy még többet akarok belőle. Azonban ez nem történik meg.

Egy utolsó, finom csók után eltol magától, visszamászik az ülésre, majd a kulcsért nyúl, és beindítja az autót. Az én elmém még kicsit mámoros az előbbi fantasztikus érzéstől, hirtelen már arra sem emlékszem, hogy miért is vagyok olyan szomorú.

- A vacsora – bökök a lábamnál lévő kis papírtáskára, - megehetjük nálam is.

- Szeretném – pillant rám, miközben újra végig simít arcomon, amibe beleborzongok, - de még nem most.

- Jungkook...

- Most szomorú vagy, és nagyon könnyen sebezhető, úgy érezném, hogy csak kihasználnálak.

- De ez csak egy vacsora – magyarázkodom, pedig teljesen felesleges.

- Te is tudod, hogy nem az – villant rám egy újabb mosolyt, ám most ez is más. – Mind a ketten tudjuk, hogy mi lenne a vége, ha most felmennék veled. Te nem vagy olyan, mint az exed, Tae. Te nem vinnél másik srácot a közös lakásotokba, még úgy sem, hogy már nem vagytok együtt. Te sokkal jobb vagy ennél.

Újabb könnycsepp gördül ki a szememből, ahogyan bólintok egy aprót, miszerint megértettem, és igaza van. Remegő kezekkel nyitom ki az ajtót, majd egy hálás pillantást küldök Jungkook felé, amikor kezembe adja az elcsomagolt japchae-t.

- Találkozunk még valaha? – kérdezem, bár hangom nagyon messzinek tűnik.

- Keress meg, ha túltetted magadat azon a balfaszon – vigyorog rám, mire halvány mosollyal az arcomon bólintok.

- Akkor megadod a számodat, vagy...

- Nem – vág közbe, mire értetlenül összevonom a szemöldökömet. – Tudni fogod, hogy hol találj. – Azzal rám kacsint olyan szexisen, mint a nagy romcsi filmekben, majd felhúzza az ablakot, és elhajt a kora esti sötétségbe, míg én percek múlva is még ott állok a járda szélén a kihűlt vacsorámmal a kezemben.



1 évvel később

Mosolyogva integetek az utolsó vendégemnek, ahogy kezébe veszi a frissen megnyírt Westie-jét. Elfordítom a nyitva táblát, hogy lássa mindenki, ma már aztán a kutya se érdekel, és ezt simán lehet az én esetemben szó szerint venni. Alig pár perccel múlt délután kettő, szóval még simán jó vagyok. A vállamra rakom a táskámat, majd sebes léptekkel indulok el haza. Rohadt nagy mázlista vagyok, hiszen az üzletem melletti tömbházba sikerült lakást találnom. Sokkal kisebb, mint amiben Yoongival laktam, de tény és való, hogy nem is használnék ki egy akkora területet. Ami exemet illeti, ő végül tényleg összejött azzal a sráccal, akivel megcsalt. Láttam őket párszor a környéken, illetve a közösségi oldalak is feldobták a képeiket. Utódomat egyébként Jiminnnek hívják, és azóta szőke lett, bár nekem így is elég feminim. Nem beszéltem Yoongival mióta elköltöztem, és őszintén szólva ez nekem teljesen megfelelt. Haragudtam rá sokáig, és kellett egy jó idő, mire helyre raktam magamat, de a legnagyobb határozottsággal mondhatom, hogy teljesen túl vagyok rajta. Az utóbbi pár hónapban szinte már nem is gondoltam rá, maximum néha az jutott eszembe, hogy talán tényleg igaza volt. Nem illettünk össze, neki más kellett, és ha minden jól megy, akkor ma én is megtalálom azt, akit olyan lázasan kerestem az elmúlt időszakban.

Lemosom magamról az egésznapos kutyaszagot, majd válogatok a ruhák között, amíg nem találok egy aránylag elfogadható szettet estére. Parfümöt fújok magamra, hajamat eligazgatom, majd magamra erőltetek egy adag önbizalmat, és elindulok. Hasonló útvonalon megyek, mint tavaly ilyenkor, de most mintha kicsit melegebb lenne az idő. Ezúttal nem megyek be minden étterembe kuncsorogni foglalás nélkül, most konkrét célom van.

A díszítés ugyanaz, mint pontosan egy éve. A bejáratnál két oldalt hatalmas szíves lufik, körülötte vörös rózsák, miközben élénken világít az üvegajtó felett a LayoVer felirat. Próbálom csillapítani a heves pulzusomat, de esélytelen a dolog. Belépek, bár kissé veszekszem magammal, de most már nincs mit tenni, maximum kibasznak. A beltéri ünnepi dizájn sem változott, piros lufik helyett, most olyanok vannak a székekre kötve, mint amik a bejárat mellett is vannak, csak kisebb kiadásba.

- Segíthetek? – lép elém ugyanaz a lány, aki egy éve ugyanekkor. Ez egy kis önbizalmat ad, hátha szerencsém lesz, és most végre minden úgy történik, ahogy kéne.

- Igazából keresek valakit – vallom be zavartan. Tökéletesen betanultam egy szöveget, hogy majd mit fogok mondani, de hirtelen mindent is elfelejtek. – Egy éve találkoztam itt egy férfival, a neve...

- Uram, van foglalása? – szól közbe a lány türelmetlenül, mire azonnal elszáll az a kevéske kis határozottságom is.

- Nincs – suttogom magam elé.

- Sajnálom, de nincs szabad asztalunk – rázza a fejét lemondóan, mire aprót bólintok. Olyan mérhetetlen csalódottság telepszik a lelkemre, hogy éppen nem sírom el magamat.

Megköszönöm a lány segítséget, majd már fordulnék is meg, amikor az orromba kúszik az az illat. Akkorát dobban a szívem, hogy majd kiszakad a helyéről, hát még, amikor megérzem a finom ujjakat a csuklómon.

- Jeon Jungkook, ötre van foglalásunk két főre – közli határozottan az a személy, akit megrögzötten kerestem az elmúlt hónapokban. A lány arckifejezése teljesen megváltozik, majd mosolyogva int, hogy kövessük. Sokkoltan megyek partnerem mögött, aki a kezemnél fogva húz maga után. A sors iróniája, hogy ugyanazt az asztalt kapjuk meg, amit tavaly is, és már megint majd pofán vágom magamat azokkal a hülye lufikkal.

Jungkook csicseregve adja le a rendelést, ami három adag polipgolyóból és egy üveg vörös borból áll, majd megjegyzi, hogy a főételre még kér egy kis időt. Elkerekedett szemekkel bámulom férfias, jóképű valóját, ami szinte semmit sem változott.

- Jól nézel ki – mér végig rám villantva nyuszi mosolyát, amitől akaratlanul is elvigyorodom.

- Te is – nézem meg őt jobban magamnak, majd hirtelen kiül a pánik az arcomra. – Jézusom, ugye nem megint temetésről jössz?

- Mi?

- Az ing, meg a zakó...

- Ja, nem – legyint egyet kuncogva. – Az irodából jövök.

- Tudtam, hogy valami puccos cégvezető vagy! – csapok az asztalra, mire többen is ránk néznek, de kivételesen nem érdekel.

- Egy sima, mezei irodista vagyok, aki napi nyolc órában adminisztrál, miközben próbál túlélni a sok seggnyaló között, és utálja a főnökét – kuncogja el a mondat végét.

- Nem hiszem el – nevetem el magamat én is.

- Örülök, hogy itt vagy, Tae – fúrja tekintetét az enyémbe.

Intek a pincérnek, hogy leadjam a főételes rendelésünket, majd hozzáteszem, hogy csomagolják be az előétellel együtt.

- Mi? De hát miért? – néz rám Jungkook kétségbeesetten, mire ravaszul elmosolyodok.

- Arra gondoltam, hogy ezúttal tényleg megehetnénk nálam a vacsorát.

- Nálad? – vonja fel a szemöldökét kacéran.

- Maradtam a kerületben végül, de közelebb lakom már az étteremhez. Na, mit szólsz?

- És a bor? – hajol közelebb, miközben lepillant ajkaimra, amiket kénytelen vagyok benedvesíteni.

- Van nálam, készültem – felelem rekedtes hangon.

- Az jó, mert én is – kacsint rám, majd feláll, és karon ragad.

Kuncogva rohan ki velem a helyiségből, még az ételt is ott hagyjuk, de mielőtt szóvá tehetném ezt, neki dönt az étterem melletti falnak, majd hevesen ajkaimra tapad. Ismerős borzongás fut végig rajtam, ahogy újra megérzem a kis fémkarikát, és csak arra tudok gondolni, hogy innentől kezdve minden Valentin napot vele akarok tölteni.