4 évvel később

A 21 éves Kim Taehyung sietve rohant le a szöuli Nemzeti Művészeti egyetem harmadik emeletéről. Kezében barna színű A1-es rajztartó mappa volt fekete szalaggal díszítve, benne az indok, amiért két napja alig alszik. Érdekes beadandót kapott a csoport egy hete az egyik rajzóráján. Rajzoljanak bármit, amiért teljes szívükből rajonganak. Nincs rossz rajz, vegyék ezt egy kis könnyítésnek így a vizsgaidőszak közeledtével, na meg fejlesszék egy kicsit a kreativitásukat is. Nem minden csak a díszes oszlopokról, meg a lakberendezésről szól.

Taehyung balra fordult, amint leért az első emeletre, és meg sem állt a már jól ismert szertárig. Kettőt kopogott, majd pár másodpercen belül nyílt az ajtó. Egy magas, ősz hajú, szigorú tekintetű férfi lépett elő. Taehyung sosem tudta megállapítani a korát, a férfi simán lehetett volna az ötvenes évei közepén, vagy éppen a nyolcvanas évei elején. Mély meghajlások közepette átadta a rajztartó mappát, majd tovább rohant. Kiérve az egyetemről karórájára pillantott, majd kifújva egy nagy adag levegőt nyugtázta, hogy van még legalább három órája tanulni a holnapi vizsgájára, mielőtt ténylegesen készülnie kéne.

Nem élt messze az egyetemtől, összesen öt megállót kellett mennie a négyszázhatos busszal, majd leszállva Maebongnál még három percet sétálnia a tíz emeletes panelekig. A hetediken lakott egy másfél szobás kis erkélyes lakásban. Nem volt túl sok hely, de ő bőven meg volt vele elégedve. A szülei örömmel béreltek volna neki nagyobbat is, de Tae szeretett itt lakni. Közel van mindenhez, jó a közlekedés, de mégsem túl zajos, - mondta két és fél éve, amikor megkapta az egyetemi ösztöndíját.

A szülei először szkeptikusak voltak. Közelebb is van egyetem, - mondták, de egyszem fiúk nem hallgatott rájuk. Szöulban volt a helye, tudta ezt attól a pillanattól fogva, hogy az érettségi előtt nem sokkal megkapta Yoongi első, és egyetlen levelét. Nem volt túl bőbeszédű, az egész egy képeslap hátuljára volt írva. Sok sikert kívánt neki a vizsgákhoz, biztosította, hogy ő maga rendben van, és megjegyezte, hogy őszintén reméli, hogy már elfelejtette azt a buta ígéretet, amit anno tett neki. A feladón szöuli bélyeg volt, Taehyung pedig még aznap este kiválasztott három fővárosi egyetemet, ami szimpatikus volt neki.

A képeslap még mindig meg volt neki, bár a sarkai kissé viseletesek voltak. Kezdetekben Tae mindenhová magával hurcolta, végül jobbnak látta, ha csak kiteszi valami központi helyre az otthonában, ahol bármikor ránézhet egy nehéz egyetemi nap után. A hálószobájába tette az ággyal szemközti polcra, amit közösen fúrtak fel az édesapjával. Szeretett volna ő is írni Yoonginak, de pontos cím híján esélytelen volt, szerelméről pedig semmit nem tudott egészen két hónappal ezelőttig.

Egy esős, borongós szerdai reggelen éppen kávét és sonkáshagymás croissant vásárolt a sarkon lévő Paris Baguette-ben, amikor kilépve a boltból meglátta Jeon Jungkookot. A srácnak rövidebb volt a haja, és szélesebb is volt valamivel, mint amikor legutóbb látta, de határozottan ő volt az. Döbbenetében teljesen lefagyott, és mire feleszmélt, hogy utána rohanjon ordítva, Jungkook már rég egy kocsiban ült. Aznap nem ment be az egyetemre, sőt az egész hetet kihagyta, cserébe szuper forgalmat csinált egy Cafe Olor nevű helynek, aminek történetesen volt egy kis szabadtéri kiülős része. Nagyjából harminc méterre volt a Paris Baguette-től, így tökéletes helyszín volt arra, hogy szemmel tartsa a járókelőket, és rávethesse magát Jeon Jungkookra.

Négy napon át bírta a pénztárcája, meg a gyomra, hogy egy kávézóban éljen napi tizennégy órát, aztán feladta. Jungkook nem bukkant fel, és a kezdeti nagy lelkesedése, hogy ennyi idő után végre megtalálja Yoongit, hamar depresszióba fordult át. Nem hagyhatott ki több napot az egyetemen, így is vért izzadott, hogy megfeleljen az ösztöndíj feltételeinek. A szülei többször is biztosították arról, hogy kitudják fizetni a tandíjat, ha esetleg úgy alakulna, de Taehyung a világért sem okozott volna csalódást nekik.

Ettől függetlenül érzelmi kötelességből, na meg persze némi reményből, a sarki Paris Baguette törzsvásárlójává vált. Bízott benne, hogy hátha egy nap mégis csak belefut Jungkookba, ne adj isten esetleg Yoongiba.

A sors azonban úgy hozta, hogy Taehyung egy teljesen másik helyen találkozott hyungjával.

Bár világéletében barátságos, szerethető természete volt, mégsem akadt neki sok barátja, olyan igazi pedig végképp nem. Jóban volt ő mindenkivel, kedvelték az emberek, mégsem tudott igazán mély barátságokat kötni, amíg nem találkozott szaktársával, Jung Hoseokkal.

A fiúról Taehyungnak egy vörös frézia jutott eszébe. Az a fajta, ami gyönyörűen virágzik az év minden egyes napján egy szürke, kitikkadt mezőn a legnagyobb zord téli időjárásban is. Olyan, akit mindenki megcsodál, ha elmegy mellette, és ha az ember meglátja a benne rejlő erőt és szépséget, hirtelen el is felejti minden baját.
Igen, neki határozottan ezt jelentette Hoseok a megismerkedésük napjától kezdve.

Aznap reggel, amikor lekellett adnia a rajzát, Hobi fülig érő vigyorral ugrott Tae elé, kezében egy sötét szórólapot lengetve. Taehyung megdörgölte álmos szemeit, miközben ivott egy korty kávét, és próbált minden erejével a legnagyobb figyelmet szentelni barátjára.

- A Vénuszban fognak fellépni, ma este! – kalimpált lelkesen kezeivel a vörös hajú. Többen is megbámultál őket, de ő csak mindenkinek intett egyet vidám mosollyal az arcán. – Ugye eljössz velem?

- Nem is tudom – húzta el kelletlenül a száját Tae. – A rap és a hip-hop valahogy nem az én világom. Én jobban szeretem a lágyabb, finomabb alkotásokat.

- De ez más! – mondta tovább Hoseok. – Addig kell az ilyen helyekre menni, amíg valami ügynökség fel nem fedezi őket. Aztán majd sírhatsz, amikor negyvenszeres áron mész el valamelyikük koncertjére, hogy láthass belőlük egy bolhafasznyit.

- Jó – sóhajtott fel megadóan Tae. – Mikor is lesz?

Legjobb barátja teljes nyugalommal vágta rá, hogy ma este, mire a barnahajú teljesen lesápadt. Másnap fontos zh-ja volt egy olyan tárgyból, amin ha elbukik, akkor nem veheti fel, csak két fél évvel később. Másszóval, csúszna egy évet.

Nagyjából a fejében volt a tananyag, de azért jobbnak látta, ha még tanul rá, amennyit csak lehet. Először elgondolkodott, hogy mégis csak lemondja ezt a hip-hopos szájkaratés akármit, és megpróbálja kipihenni magát a másnapi vizsgára, de valami belső hang azt súgta neki, hogy talán nem ártana inkább kikapcsolódnia egy kicsit. Taehyung hallgatott erre a hangra.

Végül este kilenckor találkoztak Itaewonban, a buli, ahogy Hobi nevezte, tízkor kezdődött. Csak egy kicsit maradok, - mondta Tae egy üveg kólát kortyolgatva. Hazaér legkésőbb éjfélre, fél egyre ágyban van, a vizsga délben kezdődik, bőven tud majd nyolc órát aludni, és még egyszer átlapozni a kényes részeket.

Először egy magát Runch Randa nevű szürke hajú fiú lépett fel. Magas volt, szép, izmos felsőtestére fekete asszonyverő trikó tapadt, amire ráhúzott egy ugyanilyen színű bőrkabátot. Három számot adott elő, a tömeg egy emberként bólogatott Hoseokkal együtt, a végén pedig hatalmas tapsot kapott pár füttyszóval megkísérve.

Runch Randa szégyenlősen meghajolt, megtapsolta a közönséget, és szelíden köszönetet mondott. Nyoma sem volt a pár perccel ezelőtti nagyszájú rappernek, aki a kilátástalanságról és az érdektelenségről nyomta a dumát. Tae elismerően biccentett, egész jó volt, - gondolta magában.

Hobi egyik kezével barátja vállára kapott, és úgy kezdett el örömében toporzékolni, akár egy tíz éves kislány egy Hannah Montana koncerten.

- Ők a kedvenceim! Róluk beszéltem egész délelőtt!

A középkorú, szemüveges nyikhaj férfi ezúttal két másik srácot konferált fel Agust D és JK személyében. Tae újabb kortyot ivott szénsavas üdítőjéből, míg legjobb barátja ha lehet, csak még izgatottabb lett a nevek hallatán.

A háttérben erősebb, durvább zene szólalt meg, a tömeget, mintha kicserélték volna, úgy kezdtek el sikítozni, mintha kínozták volna őket. Taehyung közelebb ment, bár így is csak négy sor választotta el a színpadtól, titkon majd szétfeszítette a kíváncsiság, hogy mire ez a nagy hajcihő.

Jeon Jungkook lépett ki először a színpad jobb oldaláról. Sötét bőrnadrágot viselt egy fehér pólóval, amire egy fekete feliratos dzsekit húzott. Kezében a mikrofon szintén fekete volt, a tömeg pedig még hangosabb lett, amikor belekezdett a dalba. Alig telt el fél perc, amikor a színpad másik oldaláról Min Yoongi lépett ki. Mintha csak összeöltöztek volna, színekben teljesen passzoltak, a különbség csak annyi volt, hogy Yoongi farmert viselt bőrnadrág helyett.

Taehyung kezéből kiesett az üveg, ami ezernyi apró szilánkra tört a terem piszkos padlóján, mégsem vette észre senki. A zene túl hangos volt, Yoongi hangja mindenhol ott volt, teljesen elnyomott egy ilyen kis jelentéktelen dolgot. Sötét tincsei jelentősen megnőttek, immár a tarkója alá értek, és ez csak még szebbé tette őt a fiatalabb szemében. Úgy ugrált a színpadon, mintha oda született volna, ketten együtt Jungkookkal teljesen megbabonázták a közönséget.

Mire Tae magához tért már lement négy szám. Jungkook először szólt bele a mikrofonba éneklésen kívül. Hálásan megköszönte mindenkinek, hogy eljött, majd elmondta, hogy az est utolsó száma következik Burn it címmel, majd Yoongira mosolygott, aki széles vigyorral az arcán meghajolt.

- Ez a kedvencem! – visította Hobi az intimszférájába mászva, de őt a legkevésbé sem érdekelte. Teljesen ledermedve állt, miközben próbálta feldolgozni azt az információt, hogy négy év után végre újra láthatta szerelmét.

Eszébe jutott, amikor tizenegy évesen elveszítette a kedvenc Vasember bábuját. Két napig tűvé tett érte mindent, felforgatta az egész házat, végül zokogva feladta. Majd előkerül, ha már nem keresed, - mondta az anyja, és a csokoládészínű tincsei közé csókolt. Végül egy héttel később, amikor a legkevésbé számított rá, hazaérve egy fárasztó nap után az iskolából valami megnyomta a fenekét, amikor a kanapéra ült. Kis piros kéz emelkedett ki a két ülőpárna közül, mintha csak egy pacsira nyúlna ki.

Bár már eltelt azóta jó tíz év, Taehyung ugyanúgy érezte magát; végre megtalálta azt az értékes valamit a legváratlanabb pillanatban, aminek az elvesztése miatt annyit sírt.

Yoongi a színpad szélére állt, egyik kezével hevesen gesztikulált, Tae-nek pedig a lelke is belesajdult a dalszövegbe.

Menjünk vissza régebbre,
Abba az időbe, ami elpusztított engem,
Az irigység, az utálat, vagy a kisebbségi komplexus
A világ megrekedt a saját haragjában.



A dal végén Jungkook és Yoongi lepacsiztak, majd testvériesen átölelték egymást pár másodpercre. Yoongi a közönség felé fordult, hatalmas mosollyal integetett nekik, majd lerakva a mikrofont elvonult, míg Jungkook újra énekelte a refrént a tömeg segítségével. Taehyungot egy pillanat alatt elfogta a pánik. Hová ment? Hol van?

Látta egy pillanatra szerelme alakját megvillanni, ahogy a színpadról levezető mellékfolyosón elsétált. Tae egy pillanatra elgondolkodott, számtalan lehetőség futott végig az agyában, végül döntött. Most vagy soha.

Tompán hallotta Hobi hangját, amint a nevét kiáltozta, többen szidták az édesanyját, ahogy átverekedte magát a tömegen, ezzel rálépve több ember lábára is. Egyik alkalommal valami nedveset érzett a bal combján, de nem érdekelte, nem volt ideje ilyeneken agyalni.

Alig volt pár másodperc mire kijutott a tömegből, ő mégis egy örökkévalóságnak érezte. A színpad melletti részhez rohant, majd mély levegőt véve minden erejét összeszedve elfutott a nagydarab, tepsiképű biztonsági őr mellett.

Egy világos folyosóra érkezett, ahonnan egyszerre négy ajtó is nyílt. Szíve ezerrel kalapált, agya kattogott, kezei úgy remegtek, akár egy függőnek. Hol lehet, hol lehet?
Kitépte az első ajtót, ami a mosdó volt, aztán tovább ment a szemközti ajtóhoz, ahol színpadi kellékek voltak.

- Állj csak meg! – ordította egy nem túl kedves, mély hang. Tae-nek hátra sem kellett fordulnia, hogy tudja; a biztonsági őr az.

A harmadik ajtóhoz vetette magát, ami valamilyen apró szertárnak tűnt, de nem tudta alaposabban megnézni. Végül az utolsó ajtóhoz csapódott szó szerint. Öltöző. Taehyung őzike szemei felvillantak, szíve majd kiszakadt a helyéről. Hirtelen markolt rá a kopott kilincsre, hogy benyisson, de az zárva volt. Megdermedt egy pillanatra, újra próbálta, de az ajtó nem nyílt.

- Yoongi! – csapott az ajtóra, miközben erőteljesen rángatta a kilincset, de az továbbra sem engedett. Vége volt.

- Na, most meg vagy! – hallotta meg közvetlen maga mögül az előbbi hangot, és abban a pillanatban megérzett két kart is a dereka köré fonódni.

- Engedjen el! – kalimpált Taehyung a könnyeivel küszködve. A nagy darab pacek csak morgott valamit az orra alatt, de továbbra is szorosan tartotta a fiút. – Yoongi barátja vagyok!

- Itt nincsen semmiféle Yoongi, és hidd el Öcsi, én aztán ismerek mindenkit!

- A fekete hajú fiú, aki Jungkookkal lépett fel!

- Akkor bizonyára rossz helyen jársz, mert történetesen pont ismerem azt a srácot – toppant meg az őr a hátsó kijáratnál ahogy letette Taehyungot, de továbbra is fogta a dzsekijét. – És nagyon nem Yoonginak hívják.

Az őr ezután kinyitotta a vasajtót, majd egy jókorát taszajtott Taehyungon.

- Meg ne lássalak itt még egyszer!

Taehyung seggre esett, ahogy megcsúszott a szűk utcában lévő sártócsán, bal bokájába éles fájdalom hasított. Az első gondolata rögtön az volt, hogy az anyja kifogja nyírni, ha meglátja, hogy elszakította az Armani nadrágját. Egyáltalán mi a francnak vette azt ma fel...

Szipogni kezdett, ahogy tudatosult benne az elmúlt pár perc. Négy hosszú év után végre megtalálja szerelmét, majd egy pillanat alatt szem elől téveszti. Hát mégis miféle gúnyos játékot űz vele a sors? Hát mikor lesz neki alkalma újra látni őt.

Arcát a két kezébe temette, és nemes egyszerűséggel sírva fakadt. Azt se tudta, hogy hol van, ez az épület hatalmas volt, és már nem is emlékezett, hogy Hoseokkal melyik ajtón jöttek be. Hobi. A farzsebébe nyúlt a telefonjáért, de annak már mindegy volt. Kijelzője ripityára tört, valószínűleg az esés következtében, így nem látott rajta semmit. Remek, így is a szívbajt hozta legjobb barátjára, ahogy ott hagyta, most már elérni sem fogja tudni. Bizonyára halálra aggódja magát miatta.

Felkapta a fejét, ahogy a vasajtó felől dörmögő hangokat hallott, majd pár pillanat múlva nyílt a hátsókijárat, és Yoongi lépett ki rajta bosszús arccal.

- Hyung – suttogta maga elé Tae döbbenten.

- Látod! – robbant ki mögüle a tepsiképű őr. – Csak egy újgazdag kis hülye gyerek, aki azt hiszi, hogy minden jár neki, mert...

- Pofa be! – rivallt rá a nagy darabra Yoongi, mire az hátra hőkölt.

- Na, de Suga! – jelent meg Jungkook is, de hirtelen el is hallgatott. Arcára gúnyos mosoly ült ki, ahogy végig mérte Taehyungot. – Tudtam, hogy ismerős vagy valahonnan.

- Hogy tessék? – fordult felé Yoongi értetlenül.

- Pár hónapja egyik reggel valami hülye gyerek ordítva szaladt utánam, de pont akkor mentem hangszer próbára a dob miatt, amit attól a támadó menyét fejűtől lopt... szóval vettem. A visszapillantóból láttam csak a fejét, de nem emlékeztem, hogy hol láttam már.

Yoongi nagyot sóhajtva megdörgölte az orrnyergét. Reggel óta katasztrófális migrén kínozta, rohant ide műszak után, hogy megtartsa a heti fellépését, erre megjelenik az életében négy év után Kim Taehyung. A sors vajon tényleg kipécézte magának, vagy csak nincs nagyobb kretén nála az univerzumban?

- Hazaviszem – jelentette ki ellentmondás nemtűrő hangon, mire Jungkook bólintva visszament az őrrel együtt. – Feltudsz kelni? – lépett a fiatalabb elé, aki továbbra is a mocsokban ült.

Taehyung esetlenül pillantott fel az előtte guggoló szerelmére. Az utcai lámpa érdekes fényt vetett hyungja arcára, ami az évek alatt férfiasabb lett, de ő mégis látta benne a gyermekkori vonásokat is. Kiakarta nyújtani a kezét, hogy félre seperjen pár kósza hosszabb tincset, hogy végig simítson a porcelán bőrön, ami ugyanolyan makulátlan volt, mint amióta csak az eszét tudta.

- Fáj a bokám – mondta végül.

A következő pillanatban Yoongi szó nélkül térdelt mellé a sárba, majd fordított neki hátat.

- Hyung! Koszos lesz a ruhád!

- Ne törődj vele, csak csimpaszkodj rám.

Pár pillanatig Tae hezitált, végül tette, amit az idősebb kért tőle. Yoongi a térdhajlata alá nyúlt mindkét kezével, miután a kisebbik a hátára mászott, majd felkelve a földről elindult kifelé a sikátorból.

Voltak elképzelései Taehyungnak arról, hogy milyen lesz majd annyi idő után a nagy szerelmével találkozni, rengeteget elmélkedett ezen az elmúlt években, de ezt még ő sem gondolta. Annyi mindent szeretett volna neki mondani, most mégis a torkára forrtak a szavak.

Egy ütött-kopott kis Nissan mellett álltak meg. Yoongi lejjebb simított Tae egyik lábszárán, hogy a farzsebébe nyúljon a kocsikulcsért, mire a barna hajú enyhén megborzongott. Ez csak valami álom lehet, - gondolta.

- Le kell tegyelek – fordította enyhén hátra a fejét az idősebb.

Taehyung bólintott, mire Yoongi finoman leengedte őt a földre. Lazán döntötte neki az autó oldalának, majd kinyitotta az anyósülés felőli ajtót. Ezután Tae elé lépett, de mielőtt a derekára fogott volna, hogy segítsen neki beülni, összevont szemöldökkel végig mérte az egykori kis szomszédfiút.

- Te aztán jól megnőttél – jegyezte meg az idősebb, mire a barna hajúból kirobbant a nevetés.

- Te mentél össze, hyung!

- Ne szemtelenkedj – hajolt hozzá közelebb Yoongi, hogy segítsen neki beülni a Nissanba.

Tae elhallgatott, egy pillanatra még szemeit is lehunyta, ahogy megérezte a két lapát tenyeret a derekán. A fekete hajú nyakába kapaszkodott, így úgy néztek ki távolról, akár egy igazi szerelmes pár, akik épp egy szenvedélyes csókot készülnek váltani. Hiába volt a fiatalabbik magasabb fél fejjel, Yoongi úgy tartotta Tae testét a karjai között, miközben finoman a kocsiba rakta, mintha annak testsúlya megegyezne egy tollpihével.

- Jó így? – kérdezte a fekete hajú, mire a másik bólintott. – Hol laksz? – kérdezte, ahogy beült a kormány mögé.

- A maebongi lakótelepen – felelte Tae. – Ha elmész itt balra, aztán...

- Tudom, hogy hol van – vágott közbe Yoongi, majd beindította az autót. A kulcscsomón egy ismerős, viseletes cicakulcstartó lógott.

Taehyung megadóan bólintott. Hát persze, hogy tudja. Amióta csak az eszét tudta az ő hyungja mindent tudott. Többek között ezért is volt odaérte mindig is. Yoongi okos volt, tájékozott, elképesztően gyönyörű, nem is beszélve arról, hogy most már a fővárosban zenélt, és autója is volt. Bezzeg ő még csak meg sem próbálta a jogosítványt.

- Annyira menő vagy, hyung – csúszott ki hirtelen Tae száján, mire a másik döbbent arckifejezéssel fordult felé.

- Tán a fejedet is beverted, Bambi?

- De tényleg! – lelkendezett tovább a fiatalabb. – A fővárosban énekelsz, és van jogsid, és...

- Nincs jogsim.

- Hogy tessék?

- Jól hallottad.

- Hyung!

- Mi van? – fordult felé Yoongi, ahogy megálltak egy piros lámpánál. – Az autó nem jogosítvánnyal megy, hanem benzinnel. Vagy tán ezt sem tudtad?

- Természetesen tudtam – morogta a másik duzzogva, mire az idősebb elkuncogta magát.

- Mégis mi a francot keresel itt? – kérdezte a fekete hajú.

- A művészeti egyetemre járok, belsőépítész szakra.

- Hát persze – motyogta egy sejtelmes mosoly kíséretében Yoongi. – És hogy kerültél a Vénuszba? Még sosem láttalak ott.

- A barátom hatalmas rajongótok. Én sem tudtam, hogy te te vagy, csak eljöttem vele. Ugyanúgy meglepődtem, akárcsak te.

- Azt nem hiszem. Hányas tömb?

- A kilences.

Yoongi bólintott, majd egy kis utcába kanyarodva fél perc múlva leparkolt az említett panel előtt. Leállította a motort, majd szó nélkül kiugrott a kocsiból. Amilyen könnyedén betette Taehyungot az ülésre, ugyanolyan egyszerűen guggolt elé, hogy újra a hátára kapja a fiatalabbat.

- Hyung, összekoszoltam az ülésedet – mondta Tae bűnbánó hangon.

- Nem érdekes – legyintett a fekete hajú, - ez csak egy ócska, öreg vas.

Taehyung nem felelt, elmondta Yoonginak a kapukódot, majd elirányította a hetedik emeletre. Megtorpanva a lakás előtt a barnahajú kihalászta a kulcsot a zsebéből, majd átnyújtotta szerelmének.

- Ne vedd le a cipődet. Jobbra van a szobám, ha megtennéd, hogy...

Yoongi bólintott, majd benyitott a kisebbik hálójába. Hátat fordított az ágynak, majd finoman leereszkedve letette a matracra. Megfordult, hogy kérdezzen valamit, azonban a mozdulatban félig megmerevedett. Ismerős képeslap került a látóterébe, ahogy a vele egy magas polcra nézett. Lassú mozdulattal vette a kezébe a meggyűrt sarkú képeslapot, majd többször is megforgatta hosszú ujjai között.

- Művészeti egyetem, mi? – horkantott gúnyosan a fekete hajú. – Úgy tudom, hogy Daeguban is van egy, ráadásul elég jó a híre.

- Hyung...

- Miért vagy itt, Tae? – fordult felé Yoongi, szemei úgy megvillantak, akár egy macskának az éjszaka legnagyobb sötétjében.

Taehyung szólásra nyitotta a száját, majd azzal a lendülettel be is csukta. Újra megismételte ezt a mozdulatot úgy négyszer, végül két kezébe temetve az arcát elsírta magát. Yoongi megijedt. Fogalma nem volt, hogy mit kezdjen egy síró huszonegy évessel, aki az ő szemében még mindig a szomszéd kisfiú volt. Hiába magasabb tőle fél fejjel, és rendelkezik olyan gyönyörű arccal, aminél az angyalok sem faraghatnának szebbet, attól ez még ugyanaz a levakarhatatlan kis mitugrász gyerek Daeguból.

Egy mély levegő után összeszedve minden bátorságát, a fiatalabb elé lépett, majd egyik karjával magához húzta. Taehyung elhallgatott, ahogy arca szerelme mellkasának csapódott, de újra heves zokogásba kezdett, amint minden érzékszervét elöntötte Yoongi illata. Görcsösen kapaszkodott két oldalról az idősebb pólójába, úgy érezte, hogy soha többé nem akarja elengedni.

- Megíghértem – szipogta két zokogóroham között.

- Idióta – motyogta Yoongi a göndör, csokoládébarna tincsek közé simítva. Akaratlanul is eszébe jutott az utolsó éjszakája szülővárosában, amit együtt töltött Taehyunggal. Már akkor is furcsa gondolatok jártak a fejében, ahogy a saját bőrén érezte a másik hajának a selymességet, és titkon hosszabban is elidőzött a világszép arcon a reggeli félhomályban, amíg Tae még bőven az igazak álmát aludta.

- Majd belebetegedtem abba, hogy nem értem utol Jungkookot. Azt hittem, hogy tényleg minden esélyem elveszett arra, hogy újra lássalak, aztán ma este... - A fiatalabb megállt, hüppögött még párat, majd folytatta. – Mi ez, ha nem a sors, hyung? – nézett fel rá vörös kisírt szemekkel, Yoonginak pedig majd megszakadt a szíve a látottakra.

Az elmúlt négy évben ő is rengeteget gondolt az őzike szemű fiúra, akinek minden alkalommal úgy felcsillant a szeme, ha ránézett, mintha minimum ő lenne az Atyaúristen. Sokáig mardosta a bűntudat, hogy csak úgy ott hagyta, lelépett egyik napról a másikra, a sok szép ígért dolog ellenére is, de aztán elengedte a dolgot. Azzal nyugtatta magát, hogy Taehyung naiv kis szerelme majd elmúlik. Talál maga mellé egy rendes fiút, vagy lányt, ő pedig majd a múlt homályába vesz, hiszen amúgy sem egy érdekes karakter. A színpadon is Jungkookot imádják inkább, ő csak úgy ott van, eljátssza, amit el kell, legalább van egy kis színfolt az amúgy szánalmas életében.

De az a kétségbeesett, őszinte tekintet, amivel most Taehyung felnézett rá... nem, kétség sem fér hozzá, hogy ez a fiú tényleg tiszta szívvel szereti őt.

- Tae, én nem vagyok olyan ember, amilyennek valójában látsz engem. Együtt bérlek Jungkookkal egy fele akkora lakást, mint a tiéd, és halálra gürizem magamat ételfutárként azzal az ócska tragaccsal, amivel jöttünk, miközben minden műszakban rettegek, hogy nehogy megállítson a rendőr, mert sosem tudtam annyi pénzt összeszedni, hogy tisztességesen letegyem a jogosítványt. Mindemellett heti egyszer fellépek a Vénuszban, hogy legalább valami enyhe kis öröm legyen az életemben, és ne érezzem magamat annyira nyomorultnak, mint amilyen valójában vagyok. Kizárt dolognak tartom, hogy egy ilyen embert akarj magad mellé még ennyi év után is.

- Van valakid, hyung?

- Hogy tessék? – nézett le Yoongi a barnahajúra.

- Van barátnőd, vagy barátod?

- Nincs. Nekem ezek a dolgok nem mennek valami jól. Szar vagyok az érzelmekben, mert... - Yoongi elharapta a mondat végét, ahogy idegesen elfordította a fejét.

A két kar, ami eddig a pólóját szorongatta a derekánál, most feljebb kúszott egészen a lapockájáig. Taehyung már rég abbahagyta a zokogást, már csak vörös szemei voltak árulkodóak. Finoman cirógatni kezdte a fekete hajú hátát a gerince mentén, mire az enyhén megborzongott. Furcsa volt neki egy ilyen érintés, ami nem csak vágyról, és egy gyors ottlétről árulkodott, hanem attól sokkal többről.

- Ott voltam – mondta Tae tekintetét a szerelméjébe fúrva. – Tudom, hogy te nem jöttél el. Egész nap a temetőben voltam aznap, hátha mégis felbukkansz, sőt még másnap is. Anya két óránként rám nézett, hogy nem fagytam-e oda az egyik sírkőhöz. - Yoongi nem válaszolt, csak vonallá préselt ajkakkal meredt a fiatalabbikra, miközben könnyek csípték a szemét. A legkevésbé sem akart erről beszélni. – Én megértem, hogy nem jöttél el, hyung. Annyi mindent megértettem, miután te elmentél.

- Hagyjuk ezt – lépett hátrább a fekete hajú kibontakozva a másik öleléséből. Taehyung kétségbeesetten vetette magát utána, és ha Yoongi nem kapja el időben, akkor hasra esett volna, ahogy figyelmetlenségében a fájós bokájára lépett.

- Randizz velem, hyung! – kiáltotta Taehyung.

- Hagyd már ezt a faszságot!

- Hyung!

- Nem! – ordította vissza Yoongi, ahogy visszalökte a kisebbet az ágyra. Az egész teste remegett, ahogy Tae-re nézett, a szomszéd kisfiúra, aki mindig úgy rajongott érte. És most itt van, egészen Szöulig jött, még a kialakuló félben lévő jövőjét is hozzá igazította, csakis ő miatta. Ő pedig egy idegroncs, nem változott semmit az elmúlt évek alatt, nem lett jobb ember. Nem tudna semmi olyat adni neki, amit megérdemelne.

- Hát jó – villant meg Taehyung szeme bosszúsan, ahogy végig mérte szerelmét. – Akkor legyen így. Ott leszek az összes fellépéseden, mindegyiken, és ha kell, akkor minden egyes alkalommal beszököm hozzád, vagy megveretem magamat azzal a tepsiképű pacekkal, nem számít! Addig fogok menni, amíg legalább egy esélyt nem adsz, ha kontinenst váltasz, én oda is követni foglak! Én nem adom fel, hyung!

A levegő megfagyott. Taehyung elszánt tekintete szinte lyukat égetett Yoongi belsőjében. Eszébe jutott, amikor négy évvel ezelőtt a kisebbik kuncogva megjegyezte, hogy van neki egy elképesztően makacs oldala is. Azt hitte, hogy sosem fogja látni, hogy nem lesz rá esélye.

- Csalódni fogsz – sóhajtott fel végül a fekete hajú.

- Az már az én bajom lesz. Megmondtam, hogy egyszer úgy is az enyém leszel. Sőt, egy randit is ígértem a következő találkozónkra.

Yoongi az éjjeliszekrényen lévő tollért nyúlt, majd újra kezébe vette a képeslapot, amit anno Taehyungnak küldött. Ráfirkantott valamit, majd a kisebbik ölébe dobta.

- Hívj fel, ha rendbe jött a bokád – mondta háttal állva az ajtóban. – Egy randi, aztán elfelejted ezt a hülyeséget, és keresel magadnak egy tisztességes párt, értjük egymást?

- És egy csók – felelte kacéran Tae, aki úgy nézett a képeslapon lévő telefonszámra, mintha minimum egy lottó ötös szelvény lett volna.

- Nincs csók – sziszegte Yoongi összeszűkült szemekkel.

- Persze, ahogy randi sincs, igaz hyung?

- Idióta – morogta a fekete hajú, majd sietős léptekkel magára hagyta a fiatalabbikat.

Taehyung még egy darabig ücsörgött magában, annyiszor elolvasta azt a pár darab számot, hogy már szinte fejből tudta. Sóhajtva nézett a ripityára tört telefonjára, és eszébe jutott, hogy a bokájával együtt ezt is a leghamarabb helyre kell hoznia.



Folyt köv...