Hűvös, februári eleji nap volt, amit csontig hatoló szél kísért. Bár a tél már múlóban volt a kalendárium szerint, Szöulban még mindig havazott. Na, nem az a mesebeli hó volt, amit a karácsonyi hollywoodi filmekben is mutatnak, amikor mindent vastagon beborít, és ami eláll napokig vagy akár hetekig. Nem, a valóságban szitálós, vizes hó esett. Az a fajta, ami még le sem ért a belváros koszos betonjára, máris szürke salakká változott, ami aztán matricaként tapadt fel a járókelők nadrágjára. Jeon Jungkook teljes szívéből utálta az ilyen fajta időjárást. Ő azt szerette, amikor nagy pelyhekben hullott a hó és sokáig megmaradt, hogy aztán ropogva tapadjon fel az ember csizmája talpára, és legyen mit leütögetni a Merry Christmases lábtörlőn. Imádta, amikor reggel a hófödte tájra ébredt. Olyankor nem is reggelizett, még a kávéját is kihagyta, hogy minél előbb ki tudjon menni hóembert építeni, na meg hóangyalt csinálni. Ezekhez a programokhoz rendszeresen csatlakozott hozzá Jimin és Taehyung is, néha Hoseokot is rá tudták venni. Csak akkor mentek be, amikor már lilult a szájuk, és úgy elfagyott a kezük és a lábfejük, hogy begörbíteni se tudták az ujjaikat. Ilyenkor Jin mindig mérges volt. Kiabált velük, hogy felelőtlenek, és lebaszta őket, hogy miért nem jöttek be előbb, amikor ő százszor hívta őket. Aztán megnyugodott, és csinált nekik egy bögre forró sujeonggwat.*
alkoholmentes koreai fahéjas puncs*

Namjoon eközben morcosan rázta a fejét, néha egyetértően bólintott, miközben kötelezően egyetértett Jinnel mindenben. Yoongi volt az egyetlen, akit látszólag nem érdekelte a dolog. Ő gyűlölte a telet, és mindent, ami hozzá kapcsolódott. A hideget, a havat, a fagyos szelet, és a karácsonyi dalokat, amiket már októberben elkezdtek. Egyszerűen csak túlélte ezt az időszakot. Puha plédbe burkolózott, amíg végighallgatta Jin és Nam szidalmait, amíg a maknae line és Hobi elszürcsölte a forró italát, hogy az kellően átmelegítse őket. Közben a halvány mosoly ott bujkált a szája szélében, tekintetében szeretet csillant, ha a többiekre nézett. És ezt mindenki pontosan látta.

Jungkook elmosolyodott az emlékekre, egy pillanatra melegség járta át a szívét, de az gyorsan tova lett, ahogy a hűvös, fojtogató szél az arcába karmolt. Megborzongott, elképesztően fázott, ahogy egyik lábáról a másikra állt a tető párkány előtt. Bár már jócskán besötétedett, a különböző színű fények pompás megvilágításba helyezték Szöult. Ha előre nézett, akkor a Han folyó látványa terült elé. Még sötétben is tökéletesen ki tudta venni a folyó alakját, látta már milliószor ezt a kilátást, és sétált arra felé éppen eleget. Ha becsukta a szemét, elnémította a kicsapongó gondolatait, és kizárta az autós forgalom zaját, hallani vélte a víz sodrását. Nem volt benne biztos, hogy tényleg így van-e vagy csak beképzelte, minden esetre örült, hogy még tíz emelet magasról is eljutott hozzá a Han folyó hangja. Aztán megfordult. A Namsan Tower világoskék színben nézett rá vissza, az emelet ablakait lámpafény világította meg. Arra gondolt, hogy vajon mennyi ember lehet most ott, és hányan szeretnek bele éppen az eléjük táruló látványba. Aztán egy nevetséges gondolat kúszott az elméjébe. Ha vannak ott Armyk, vajon mit szólnának hozzá, hogy tizenkét kilométeres körzetben Jeon Jungkook őket bámulja a Hannam dombi lakásának a tetőjéről? Pontosabban, nem csak az ő lakása. Hiszen egykor itt éltek mind a heten, de már lassan egy éve, hogy külön költöztek.

Jungkook nem akart. Sikítani, őrjöngeni tudott volna, amikor szóba jött a különélés, és ami még inkább a lelkébe markolt, az az volt, hogy senki nem ellenkezett. Mintha mindenki megkönnyebbült volna. A többiek mosolyogtak, lelkendeztek, hogy lesz végre privátszférájuk, azt hoznak fel, akit akarnak, és senkinek nem kell többé azon aggódnia, hogy Taehyung beugrik mellé a zuhanyzóba csak úgy hobbiból. Szóval így tett ő is. Mosolygott, bólogatott, mint a jól nevelt kiskutya, beleegyezett mindenbe, csak hogy lássa a tagokat fellélegezni. Itaewonba vett egy luxus, kétszintes kertesházat, és bár gyerekként elképzelhetetlen volt számára, hogy egyszer majd ilyen fényűző helyen fog élni, mégis utálta az ingatlan minden négyzetméterét.

Egy ideig próbált megbarátkozni vele. Csinosítgatta, házavató bulit tartott, sütött-főzött, leírta egy lapra az egyedül élés előnyeit, majd összetépte és sírva fakadt. Gyűlölt minden percet ott tölteni. Hiányzott neki, hogy Jimin és Taehyung éjjel hozzábújjon, hogy Jin reggelivel várja, hogy a kávédaráló hangjára kelljen, amihez szigorúan csak Yoongi érhetett hozzá. Hiányzott neki, hogy csak úgy átmenjen Hoseokhoz, és órákig beszélgessenek bármiről, legyen az szomorú vagy vidám téma. És azt is borzalmasan hiányolta, hogy ha elbizonytalanodott, akkor csak bekopogott Namjoon szobájába, aki sosem volt rest lelket önteni belé. Most bezzeg be kellett nyakalnia fél üveg Johnnie Walkert és rátolnia még két altatót, hogy lecsillapodjanak a depresszív gondolatai, és álomra tudja hajtani a fejét. Aztán felkelt, amikor az ágy kidobta a testét. Utálta a fullasztó csendet, ami körülvette. Emlékezett rá, hogy titkon mennyit szitkozódott régebben, ha meghallotta félálomba Yoongi morgolódását, vagy Jin kiabálását, vagy azt, hogy Namjoon összetört valamit. Olyankor mindig néma nyugalomra vágyott, most pedig megkapta. És mindennél jobban gyűlölte.

Nem mosolygott rá senki, amikor kilépett a szobájából. Bam általában vele volt, jó kutyához híven még a vécére is követte, de Jungkook másfajta társaságra vágyott. Azt akarta, hogy a komor, bézs falak helyett hat másik fiú nézzen rá vissza, és vegye őt körbe családias, szeretetteljes hangulattal. Nem akart egyedül lenni, azt akarta, hogy...

Összerázkódott, ahogy a fagyos szél bekúszott a pulóvere alá. Február ide vagy oda, nem öltözött fel jól. Hirtelen felindulásból jött ide, még egy dzsekit sem kapott magára, a lábán is csak egy ócska papucs volt. Nem volt tervben, hogy ilyen sokáig marad. Azt hitte, csak feljön ide, és megteszi. Nem áll meg, nem gondolkozik el, mert akkor odajut, ahova most.
Hezitál.

Számba vette az összes lehetőséget, mielőtt elindult. Gyors és biztos megoldást akart találni a problémájára. A gyógyszerek miatt aggódott, hogy valami balul sülne el, aztán élete végéig agyhalottként feküdne az egyik kórház VIP részlegén. Az érvágást túl fájdalmas találta, és félt, hogy nem tudná megtenni. Pisztolyt igazit még nem tartott a kezében, azt se tudta, hogyan használja. Ami pedig az akasztást illeti... egyszerűen csak nem tetszett neki. Nem maradt más hátra, mint ugrani. Tíz magas emelet, és semmi nincs lent, ami tompíthatná az esést. Ez az egyetlen esélye, és akkor még a repülés élményét is megszerzi magának utoljára. Végre szabad lehet. Elvégre nem volt idevaló. Elveszett volt, és meg nem értett. Világéletében hajlamos volt a depresszióra, ezt több pszichológus is megállapította, de mindig tartotta magát. Kitartott a többiek miatt, akik átsegítették a legrosszabb időszakjain. Ott voltak mellette, támogatták, szerették, és ez erőt adott neki. De mindez már a múlté. Hetek óta nem beszélt velük, két hónapja nem látta egyiküket se, és ha ő nem kereste őket, akkor senki nem foglalkozott vele.

- Most elfoglalt vagyok, Jungkookah, - jött a szokásos válasz. – Tudod, sokat dolgozom a szólóalbumomon. A tiéd amúgy hogy áll?

Gyűlölte ezt a kérdést, legalább annyira, mint a komor, barátságtalan falakat az ultra modern házában. Sehogy nem állt az albumjával, egy megveszekedett betűt sem írt le. Egyszerűen semmi nem érdekelte a többiek nélkül.

Visszafordult a Han folyó felé, egyik lábát a másik után tette, végül fellépett a tetőpárkányra. Tudta, hogy itt kell megtennie. Hetente párszor eljött ide. Nosztalgiázott, nézegette a képeket, néha bement a többiek szobájába is, csak hogy érezze az illatukat. Titkon mindig abban reménykedett, hogy egy szép napon majd itt találja őket. Persze ez lehetetlen volt. Jin már bő két hónapja a katonaságban volt, a többiek pedig elfoglaltak voltak, mint ahogy azt annyiszor hangoztatták. Albumok, márkanagykövetség, egyeseknek szólóturné...

Jobb lesz ez így, már eldöntötte magában. Még sírni sem volt ereje. Tesz egy szívességet, és eltűnik a világból, hiszen ezért jött ide. A magasság ideális, az épület egy zárt komplexumban van, még csak nyilvános cirkuszt sem csinál, a Hybe sem vághatja ki a hisztit. Bár akkor már mindegy lesz, sosem fogja megtudni, hiszen halott lesz. Szinte barátinak tűnt az egész. Olyannyira, hogy teljes egészében elhatározta, hogy tényleg lépni fog. Most fog ugrani!

Bénító jelleggel, lassan, mindent kizárva emelte bal lábát a semmibe. Szemeit lecsukta, mély levegőt vett, de mielőtt teljesen elengedte volna magát, ismerős hang szelte ketté a jeges szél süvítését.

- Az öngyilkosságnál nincs önzőbb dolog a világon.

Elkerekedtek a szemei, megingott, ahogy lábát visszahelyezte a párkányra. Jin hyung... de hiszen... nem lehet. Nem kapott eltávot, arról tudna...

- Biztosan tudnál róla? – jött a kérdés Namjoontól. – Mind tudjuk, hogy ez nem megoldás semmire.

Jungkook megborzongott, maga elé bámulva elgondolkodott, hogy vajon tényleg kimondta-e az előbbi gondolatait.

- Dehogy tudna róla! – felelte Yoongi nyersen. – Hiszen sosem veszi fel a telefont. Ha hívjuk, akkor is csak fél mondatokkal leráz minket. Folyton magába zárkózik, nem engedi, hogy segítsünk.

Jungkook felhorkantott. Persze, a végén még ő lesz a hibás, mert nem hagyta, hogy elvonóra küldjék, meg a nyakába akasszanak egy száztízedik pszichológust. Senki nem értette meg, hogy neki a családjára van szüksége.

Tekintetét újra a Han folyó távoli fényeire emelte. Na, most mi lesz? Ezúttal nem számított rá, hogy közönséget kap maga mellé. Hát tényleg olyan nagy kérés lenne egyedül meghalni, úgy ahogy ő akarja? Az élete nagy részében megszabtak neki mindent. Mit egyen, hány órát aludjon, mikor feküdjön le, szó szerint beosztották minden egyes percét. Nevetségesnek tartotta, hogy még a saját haláláról sem dönthetett.

- Azt hittem, ezt egyszer már megbeszéltük – szólalt meg Taehyung remegő hangon.

A lófaszt beszélték meg! Ő kisírta a szemeit, kiöntötte a lelkét, Tae pedig elintézte őt pár jó tanáccsal meg egy dugással, majd lelépett egy Celine fotózásra. Tökéletesen éreztette vele, hogy csak egy felesleges nyűg.

- Ugye tudod, hogy te tettél azzá, aki ma vagyok? – kérdezte Hoseok. – Nélküled már az elején feladtam volna. Emlékszel rá, amikor ki akartam lépni?

Hogyne emlékezett volna! Zokogva könyörgött Hobinak, hogy ne hagyja el a csapatot. Annyira felzaklatta magát, hogy Hoseok aznap éjjel vele aludt. Hozzábújt, finom puszit nyomott a homlokára, és megígérte neki, hogy nem adja fel.

- Tudom, hogy nehéz, de ezt nagyon sokan mások is elmondhatják magukról – mondta Jimin elvékonyodott hangon. – Olykor nekem sem könnyű, néha tényleg jobb lenne feladni, de okkal vagyunk életben. És nem hiszem, hogy ez lenne a vége.

Jungkook még mindig nem nézett hátra. Pedig akart, őszintén szeretett volna megfordulni, és a családja karjaiba vetni magát. Bocsánatot kérni, amiért olyan önzően viselkedett, és megígérni nekik bármit, csak hogy újra együtt legyenek. Így kellett volna lennie, de nem merte megtenni. Most már itt van, volt annyi bátorsága, hogy feljöjjön ide. Nem futamodik meg ezúttal, az elhatározása sziklaszilárd volt.

Lépéseket hallott maga mögül, és ez megrémisztette. A végén még a többiek csuklón ragadják, és elvonszolják innen a sárga házba. Onnan pedig nem lesz menekvés.

Bal lábát újra előre lendítette, ezúttal nehezebb volt, mint elsőre, szinte alig érezte a hidegtől, ami teljesen átfagyasztotta. Szemeit lehunyta, készen állt arra, hogy örök álomra hajtsa a fejét. És akkor meghallotta a többiek éles, kétségbeejtő kiáltását.

- Jungkook, ne!

- Hagyjatok már békén! – fordult hátra üvöltve, könnyes szemekkel.

Csend volt és némaság, csak a szél zúgása hallatszódott, néha a távolból egy-egy kósza dudaszó felreppent. Egyedül állt teljesen a Hannam dombi otthonának a tetőjén. Lábai megremegtek, ahogy lelépett a párkányról, majd térdre rogyott a koszos betonon. Az olyannyira hiányolt könnyek hirtelen törtek fel belőle. Zokogott, közben átkozta magát, amiért ilyen gyenge. Még arra sem volt képes, hogy elvegye a saját életét.

Hosszas idő után a heves zokogás sírássá szelídült, végül hüppögéssé csitult. Élénk harangkongás térítette magához, jelezvén, hogy hatot ütött az óra. Két lábra állt, leporolta a nadrágját, majd elegánsan a pulóvere ujjába törölte az arcát. Szipogott még párat, közben a tetőfeljáróhoz lépett.

Ha valóban hat óra van, akkor ideje hazamennie, és megetetnie Bamot.