Suga elindult visszafelé a stúdióba és közben azon gondolkozott, hogy mi a fene volt ez az egész. Az addig oké, hogy elájult. De mi volt a többi? Egy látomás, ami ráébresztette őt arra, hogy a többiek akkor is kiállnának mellette, ha esetleg olyan döntéseket hozna meg, amik befolyásolhatják az élete hátralevő részét. Hogy ők akkor is kitartanak, amikor más nem. És képesek lennének feláldozni érte mindent. Mert szeretik őt. És Suga nem akarta cserbenhagyni őket. Soha többé.

Ahogy becsukta maga mögött a stúdió ajtaját, hirtelen szembe találta magát hat kétségbeesett arccal. Plusz a rendezővel, aki ideges volt és a fotóssal, aki nem. Utóbbi kettőt leszámítva elég ismerős volt neki a helyzet. Ahogy belenézett Namjoon fáradtságtól csillogó szemeibe, egyszerre eszébe jutottak a pár perccel azelőtti események. Hiszen ők mindent megtesznek azért, hogy neki jó lehessen és ő még egy rohadt fotózást sem bír ki! Pedig fontos. Ettől függött az életük. A többieké legalábbis biztosan, ha már az övé nem.

-Yoongi...-kezdte RM, de Suga beléfojtotta a szót.

-Akkor befejezhetjük a fotózást?

-Nem csak befejezhetjük, hanem be is fejezzük!-förmedt rá a rendező.-Szabad megtudnom egyáltalán merre jártál?

-Valahol messze-válaszolt halvány mosollyal Suga.

-Bent maradjak?-kérdezte RM, aki attól félt, hogy Suga esetleg megint lelép.

-Nem kell-rázta meg a fejét Suga.

Namjoon bólintott és a többiekkel, aki egy szót sem szóltak, kisétáltak az öltözőbe.

Míg hazaértek a fotózásról, amit befejeztek, mindössze egy koncepcióra csökkentve a kettőt, mert a rendezőnek elege lett belőlük, senki sem szólt egy szót sem és otthon is rögtön szétszéledtek. Csak Yoongi és Namjoon maradtak a nappaliban. Ott álltak egymással szemben, mint két idegen. És tulajdonképpen azok is voltak.

-Miért jöttél vissza?-törte meg a csendet RM, aki tisztában volt vele, hogy Sugának valami igazán nyomós ok kellett ahhoz, hogy meggondolja magát.

-Így volt megírva. Minden élet egy film, aminek te vagy rendezője és a főszereplője, meg persze a forgatókönyvírója. Csak te tudhatod miért és hogyan döntesz. De mindig van egy olyan szakasz, amikor kiszakadsz a saját filmedből és átkerülsz valaki máséba. Ilyenkor te döntöd el, hogy ottmaradsz, vagy visszatérsz. És nekem nem tetszett amit láttam, ezért visszajöttem.

-Aha, hát persze-bólintott furán RM. Ki hallott már olyat, hogy Suga ilyeneket mondjon. Az egész fura volt, de az eleje a leginkább. Suga ugyanis tudtán kívül idézett egy dalszöveget. "Minden élet egy film..." Igaz, nem teljesen pontos, de mégis. És pár órával ezelőtt is. "Valahol messze..." Ez sem pont így van, de hasonlít. És ez volt az a pillanat, amikor Namjoon elgondolkodott azon, hogy Suga valóban amnéziás-e. Abszurd feltételezés, mert miért titkolná, hogy emlékszik, mégis...A gondolat gyökeret vert a Leader fejében.

-Na, én asszem lefekszem-ásított Suga és elindult a szobájába, otthagyva az egyhelyben álldogáló Namjoont.

Jungkook az ágyában feküdt és a plafont bámulta, mikor Yoongi belépett.

-Mizu?-huppant le a szomszéd ágyra Suga.

Jungkook nem válaszolt, továbbra is a plafont bámulta.

-Jungkook? Mi van ott?-kérdezte Suga és ő is felnézett a plafonra, de nem látott semmit, mert elvakította a fény.

-Jungkook, hol jársz?

-Valahol messze-mondta fintorogva, majd a fal felé fordult és többet nem szólalt meg.

Yoongi elképedve bámulta Jungkookot és nem tudta eldönteni, hogy vele van-e a baj, vagy a többiekkel.

J-Hope éppen belebújt a cuki egyszarvús pizsijébe, hogy aludni térjen, mikor hallotta, hogy halkan megnyikordul az ajtó. A szobában sötét volt és J-Hope eléggé félt, hát úgy mindentől, szóval felsikoltott:

-Van ám fénykardom!-üvöltözött és körbe-körbe kezdett rohangálni a szobában, hogy elbújjon.

-Fogd már be, te idióta!-tapasztotta be a száját Yoongi.-És nehogy elájulj!-förmedt Hobira, akinek egyébként már tényleg megfordult a fejében az ájulás gondolata, de most az egyszer eltekintett ettől.

-Mit akarsz Yoongi?-kérdezte, mikor végre elengedték a száját.

-Én? Csak beszélgetni.

-Te? Beszélgetni? Miről?

-Nem tudom. Mondd meg te!

-De te akarsz beszélgetni. Most én döntsem el, hogy te miről akarsz beszélgetni.

-Igen.

-Fura vagy.

-Igen?

-Igen. Ijesztő. Te sosem akarsz csak úgy beszélgetni.

-Ki tudja, hogy én mikor mit akarok? Én nem, az biztos.

-Yoongi kezdesz megijeszteni.

-Igen?

-Igen. Inkább mondd mit akarsz, aztán menj aludni.

-Jó. Figyelj. Nagyon fura dolog történt. Amikor elmentem a fotózásról, tudod, akkor én azt hiszem elájultam. És láttam dolgokat. Amikkel nem tudok mit kezdeni. Ebben a látomás szerű izében agyvérzésem volt.

És ez volt az a pont, amikor Hobi elájult. Úgy látszik, ezt sem bírja. Pár pofontól magához tért.

-És megműtöttek-folytatta Yoongi, mintha mi sem történt volna.-És ti mind ott voltatok. Mellettem.

-És ebben mi a furcsa?

-Hogy nekem ez sok. Mellettem nem szoktak csak úgy kiállni. Mikor én nem teszek értetek semmit, de ti akkor is kitartotok.

-Persze. Hiszen ez természetes.

-Nem az.

-De nekünk igen. És igazából te is kitartottál mellettünk, mert visszajöttél.

-Igen. Csak azt szeretném, ha tudnád...

-Igen?

-Én mindig visszajövök-mondta Yoongi és kisétált a szobából hátrahagyva Hobit, aki szegény fel sem fogta az dolgok jelentőségét, de azért nagyon boldog volt. Mert hát ő Hobi.