Hideg volt és esett az eső. Nem tudom hol voltam Yokohamán belül, ahogyan azt sem hogyan kerültem ilyen helyzetbe. Fedezéket kerestem az eső elől. De ha az ember ilyen alacsony, akkor sokkal több veszély fenyegeti a sikátorok hálójában. Alacsony? Igen... Ez az a helyzet, amire nem tálaltam választ. Hogy miért lettem macska? Egy fekete rövidszőrű macska, akinek a mancsai és a farka vége fehér. Ez voltam én. Nem emlékszem, hogy hol változtam át. Vagy ki tehette ezt velem. Egyszer csak kinyitottam a szememet és már ebben az alakban néztem a világra.

Már nagyon fáztam. Amúgy sem szerettem a vizet és a zuhogó esőt hát még így. Egy doboz alatt tálaltam menedéket. És szerintem, ahogy összegömbölyödtem azonnal el is aludtam.

Amikor felébredtem már egy meleg párnán feküdtem. Riadtan kaptam fel a fejem, hiszen nem itt aludtam el. Az utcán legalább volt esélyem elfutni, ha valaki megtámadott volna, de ha valaki behozott a lakására, mert megsajnált, akkor onnan nehezebbem szabadulok. Vagy ha visszaváltozok, akkor meg még nehezebb lesz, hiszen magyarázkodni kell.

Nem tudtam kinek a hazában vagyok. Sötét volt a szobában is és máshol sem égtek a lámpák. Lemásztam a párnáról és körbejártam a lakást. Az ajtót zárva találtam nem mehettem ki. Az ablakot sem tudtam volna hüvelykujj nélkül kinyitni. Kicsi lakás volt. Csak egy szobával, konyha, fürdő külön-külön, de nappali nem tartozott hozzá.

A hálóban benéztem a szekrénybe hátha rájövök férfi vagy nő a befogadóm. Mert biztosan csak egy személy lakott itt. Ketten nem hiszem, hogy elfértek volna.

Megdöbbentem, mert fehér ingeket és fekete nadrágokat találtam. Meg nadrágtartót. Fekete nyakkendőt és egy indokolatlanul hosszú övet. Tudtam kinek a nyári viselete szokott ez lenni. És bár most már nyakunkon volt a tél, amikor nem ebben jár, de nem akartam, hogy ő legyen az.

- „Nem! Miért pont Jinko? Annyi más ember megtálalhatott volna! Miért pont az a kölyök? Nem! Biztosan csak valaki más! Akinek vannak hasonló ruhái! Nem! Nem lehet, hogy pont az ő lakására kerültem!"

Fordult a kulcs a zárban. Gyorsan visszacsuktam a szekrényt és a párnára feküdtem, úgy, ahogyan ébredtem. Nem akartam, hogy tudja körbenéztem. Becsuktam a szememet és reménykedtem, hogy nem Jinko fogja kinyitni az ajtót.

De a reményeim szertefoszlottak, mikor hallottam belépni és köszönni.

- Tadaima!

Ő volt az. Nakajima Atsushi az iroda... és igazából Dazai san kis kedvence. Hallottam, hogy zacskók vannak nála ezek szerint boltban volt.

- Gomenne, hogy egyedül hagytalak. De semmilyen kaja nem volt itthon. És mint kiderült a közértbe nem hoztak macskakonzervet... nem tudom, hogy szereted-e a halat... de... hoztam meg még pár dolgot, ami az eszembe jutott. Remélem, hogy nem vagy túl válogatós.

- „Velem beszélget? Miért? Csak egy macska vagyok. Remélem, nem tudja, hogy én vagyok! Nem akarom, hogy tudja!"

Résnyire nyitottam a szememet, hogy lássam, merre jár. Letette a csomagokat a konyhába. Majd átjött hozzám. Leült elém és nagyon óvatosan megérintett. Gyorsabban kezdtem lélegezni, mert még nem érintett meg így. Ennyire... kedvesen...

Máskor, ha egymáshoz értünk az ellenséges volt. Még ha nem is támadás volt, akkor is csak megütöttük egymást vagy én félrelöktem őt. Erre most. Annyira finoman simított végég rajtam. Beleborzongtam.

- Végre megszáradtál. Nagyon elkapott odakint a vihar... remélem nem fáztál meg vagy ilyenek...

- „Jinko... mért – te... aggódsz értem?"

Lassan kinyitottam a szememet és ő meglepődött. De mosolygott rám és folytatta a simogatásomat.

- Felébredtél? Ennek örülök. Nem kell félned tőlem. Nem bántalak. Segíteni akarok.

Oldalra fordítottam a fejemet. Valamiért nem tudtam a szemébe nézni. Mardosott belül valami... Nem gyakran érzek bűntudatot... de most...

- Ez olyan volt mintha azt mondanád nincs szükséged segítségre... elég talpraesett cica vagy. De... nem tudtalak ott hagyni.... láttam, hogy fázol... meg... egyébként is...

Nem fejezte be a mondatát. Mintha valami máson járna az esze. Elszomorodott egy pillanatra. Majd megrázta a fejét, mint aki nem akar arra gondolni és felállt.

- Csinálok valamit enni...

Még egyszer megsimogatta a fejemet majd kiment. Én pedig csak néztem utána és magam előtt láttam, ahogy annyira elszomorodik. Vajon miért? Egy pillanattal korábban még sosem látott boldog mosoly ült az arcán aztán meg csak.... valakire gondolt? De kire?

Utána mentem. A konyhában volt, éppen összeaprította a vacsorának valót. De láttam, hogy közben is valahol máshol jár az esze. Felugrottam a pultra, pont mellé. De sikerült megijesztenem és megvágta az ujját.

- Itai! – ejtette ki a kést a kezéből és rántotta a szájához az ujját.

- „Jinko! Nem akartam!"

Szinte magától mozdult a testem és a kezéhez dörgöltem a fejem. Magamat is megleptem nem csak őt. Miért csinálom ezt? Miért foglalkozok azzal, hogy jól van e? Nem tudtam a választ, de azt igen, hogy legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy:

- „Gomenne!"

- Semmi baj... nem is fáj... nézd már majdnem be is gyógyult. Tudod... áldott vagyok.... öm... lehet, hogy ezt hiába magyarázom neked... de hátha megérted... én nagyon gyorsan meggyógyulok. Látod. Már nem is látszódik

Elém tartotta a kezét és valóban a seb már nem is volt ott. De kicsit megnyaltam az ujját.

- Arigatou... még csak most találkoztunk, de már aggódsz értem... ez jól esik.

- „Szóval tényleg nem tudod, hogy én vagyok az... csak, úgy, mindegyből beszélgetsz egy macskával ennyit...."

Megint megsimogatott. Majd kezet mosott és folytatta a vacsora készítést. Nem kergetett le a pultról. De nem is másztam bele mindenbe. Nem zavartam. Csak figyeltem.

Egy olyan Jinko volt előttem, akit még sosem láttam. Eddig mindig ügyetlennek és szerencsétlennek gondoltam. De... nem, ilyen. A konyhában ügyesen mozog és finom illatú dolgokat hozott össze. Nem ügyetlenkedett. És sokat mosolygott mikor rám nézett.

Egy Jinko akit nem ismerek.... miért érdekel ennyire? Mert segített rajtam? Többet akarok tudni róla! Annyira kedves velem.... máskor sosem ilyen... Miért? Mert úgy indult a kapcsolatunk, hogy el akartam kapni, mint egy állatot? És még meg is akartam ölni? Ezért viselkedik velem azóta is olyan ellenségesen? Biztosan... hülye kérdés is volt....

Szégyelltem magam hogy most itt vagyok és ő csak velem foglalkozik. Vajon mi lesz, ha rájön? Mit fog nekem mondani? És... legfőképpen én mit mondok majd neki?

Ahogy ott ültem a pulton és gondolkoztam a kettőnk kapcsolatán ő elkészült a vacsorával és egy tányérba nekem is ugyan azt tette, mint a sajátjába. Megfújta nekem, hogy ne legyen olyan forró és letette elém. Majd egy széket áthúzott a pulthoz, hogy velem tudjon enni. Nem úgy bánt velem, mint egy macskával. Hanem mint egy másik személlyel. Emberszámba vett...

- Jó étvágyat. Remélem ízleni fog...

Megkóstoltam... finom, volt... láttam, hogy várja a reakciómat. Ahogy nézett más volt, mint bármikor korábban, ha a szemembe nézett. Forróság öntött el, és tudtam, ha most ember lennék elpirultam volna.

- Ny-nyaa.... - próbálkoztam

- Ez mit jelent?

Beleettem megint és most határozottabban hallattam a hangomat.

- Nya! – „Hogyan hozzam a tudtodra, hogy ízlik?"

- Az egész a tiéd. Egyél, amennyit szeretnél.

- „Jinko..."

Ahogy falatozott megint elbambult. Néha megsimogatott miközben én is ettem. Nem tudtam min vagy inkább kin járnak a gondolatai. De... én sem tudtam másra figyelni csak rá.

- „Jinko... vajon... ha más körülmények között találkozunk először... akkor... ugyan így bánnál velem? Nem lennénk ellenségek.. mert te ilyen kedves fiú vagy... meg sem érdemlem, hogy így bánj velem. Mindig olyan gonosz vagyok veled.... Még ha tényleg csak nagyon ritkán is találkozunk."

Megint elszomorodott. Szorította a pálcikákat a kezében és már majdnem sírt.

- „Miért ilyen? Ki bántotta meg ennyire? Dazai san volt? Vagy más a munkahelyén? Miért ilyen szomorú?"

Odaléptem hozzá és megnyaltam a kézfejét.

- Hoe? – leptem meg a hirtelen érintésemmel - Gomenn... elkalandoztam... – törölte le a könnyeit mielőtt végigfolytak volna arcán - mostanában megesik.. ne is foglalkozz velem.

- Nya... – fordítottam oldalra a fejem, mint aki kérdez.

- Nem a te hibád vagy ilyenek... csak nem tudok kiigazodni valamin... nem fontos.. tényleg...

- Nya....

- Köszönöm, hogy aggódsz értem. Ez jó esik.

- "Jinko... hogyan tudnék én így ebben az alakban neki segíteni?"

De nem tűnt lehetségesnek. Mégis hogyan lehetnék a hasznára így macskaként? Veszett ügynek tűnt. De mégis ott forgott a mellkasomban ez a szúrós érzés. Nem tudtam szabadulni tőle.

Lefekvéskor én visszafeküdtem a párnámra. De mikor Jinko is kijött a fürdőből és összekészítette a futonját egy fura késztetéstől vezetve inkább odamásztam mellé.

- Velem szeretnél aludni?

- Nya...

- Rendben. Gyere, elférünk itt ketten is. - arrébb csúszott egy kicsit és a saját párnámat is odavette az övé mellé. - Ahogy kényelmes. Nyugodtan választhatsz.

Megint simogatni kezdett... És, mivel olyan jól esett elkezdtem dorombolni. Meglepett, hogy tudok... de ha már ez kiderült, akkor lehetek tejes értejű macska is... Legalább így is ki tudom fejezni, hogy... jó... mellette...

- Jól érzed magad itt?

- N-nya...

- Itt maradhatsz velem... úgy is egyedül lakok... biztos feltűnt mennyit beszélek... mert máskor nincs, kihez szólnom mikor hazajövök... magamban is szoktam... - nevetett kínosan

- „Jinko..."

- Mondjuk... ha maradsz, akkor lehet, most már adnom kellene neked egy nevet.

- „Csak ne valami nyálas, vagy röhejes macskanevet! Kérlek! Bármit csak azt ne!"

- Mit szólnál ahhoz, hogy...

Hosszasan nézett. És közben megint annyira szomorú lett a szeme. Nem értettem. Miért változik ennyire gyorsan a hangulata.

- Ryuu...

- „He?" - kaptam fel a fejem

- Nem tetszik?

- „Nem erről van szó de- Ryuu? Hiszen ez az én-"

- Tudod... hasonlítasz valakire... akin sokat gondolkodom...

- „Jinko?"

- Tudom hülyeség.... de....

- „Azt ne mond hogy-„

- Akutagawa Ryunosuke-nek hívják.... és...

- „Ne! Nem az nem lehet!"

- Kedvelem őt....

- „Jinko! Te komolyan? Te tényleg engem-„

- Nem merem neki elmondani.... hiszen utál engem... viszont mostanában... mindenről ő jut az eszembe.... és...

- Nya! – nem bírtam tovább hallgatni

- Mi az?

Odabújtam hozzá. Nem tudom mi ütött belém. De most hogy tudom, miattam szomorodik el folyton nem bírtam magammal. Megnyaltam az arcát, az orrát, a száját is csak, hogy valahogy tudtára hozzam.

- „Sajnálom!!"

- Mégis tetszik ez a név?

- „Igen! Csak kérlek, ne legyél megint ennyire szomorú! Itt maradok veled Jinko! Csak ne... ne legyél ilyen...."

- Ryuu.... – ölelt át ahogy az oldalára fordult - Ha Akutagawa megtudja, ezt biztosan kinevet...

- „Ez... tulajdonképpen igaz... de... nem tudok rád úgy nézni, mint korábban! Jinko... hogy nem vettem észre, hogy ennyire megváltoztál?"

Ennek a fiúnak érzései vannak, irántam én meg csak bántom és megalázom. Nem hiszem el hogy ő mégis kedvel engem. De most nem tudnék a szemébe nézni. Homlokomat a mellkasába fúrtam. El akartam bújni örökre abban a pillanatban. Nem érdemlem meg hogy itt legyek. Atsushi... annyira sajnálom! Észre kellett volna vennem!

- Ryuu... – suttogta halkan - Én mindjárt elalszok... szerintem... aludjunk most már

Odasimultam szorosan hozzá a mellkasához. Hallgattam, ahogy ver a szíve. Ez a fiú teljesen más, mint amilyennek hittem. Totálisan félreismertem.

- Oyasumi.... - súgta és még egy kicsit simogatott majd teljesen elaludt.

Én viszont nem tudtam. Csak az járt a fejemben, hogy miattam szomorú. És hogy ő kedvel engem. Ha holnap összetalálkoznék vele emberi alakban akkor-

Visszaváltoztam.

Ugyan abban a fekete pólóban és nadrágban voltam, mint amiben otthon szoktam aludni. Ami azt jelenti, hogy onnan kerültem az utcára. De ezek mellett... Fekete macskafülem és farkam is maradt.

Levegőt venni sem mertem. Nem akartam, hogy felébredjen. Hiszen még mindig átölelt valamennyire. Éreztem, hogy elpirulok. Hiszen már tudom, mit érez irántam. Jinko kedvel engem! És szerintem annyira! Erre most én itt fekszek közvetlenül mellette egy takaró alatt vele.

Felültem lassan és a karját, amivel eddig a vállamat ölelte át, letettem az ölembe. Fogtam a fejemet, hogy ezt mégis hogyan magyarázom meg neki? Nem! Nem tudhatja meg, hogy én vagyok a macska, akit behozott! Ha megtudja már nem fog így viselkedni velem. Nem akarom, hogy máshogy bánjon velem!

- Ryuu... - motyogta halkan

- Jinko....

Lenéztem rá. Annyira békésen aludt. Megérintettem. Simogattam az arcát, a haját. Sosem láttam még így őt. De ha mostantól mellette maradok, akkor... akkor minden nap láthatom. Akkor nem lesz szomorú, sem mert nem fogom megbántani! Itt akarok vele maradni!

- Nem akarom, hogy tovább szomorú legyél miattam!

Lehajoltam hozzá. És megpusziltam a homlokát.

- Jinko... köszönöm, hogy megmentettél.... és ígérem... nem bántalak meg többé....

- Ryuu...

- Itt vagyok Jinko... itt vagyok melletted... és nem megyek sehová....

Az arcára is adtam egy puszit. Hosszan maradtam a bőrét csókolva, annyira közel hozzá. De ettől már ébredezni kezdett.

- „Francba! Ha meglát így- Nem! Az nem lehet! Változzak megint macskává! Gyerünk már! Most nem láthat meg!"

Sikerült még éppen időben átváltoznom. Kicsit kinyitotta a szemét én is úgy csináltam, mint aki most ébred

- Ryuu....

- N-nya?

- Mintha... minthogyha.... Akutagawa... itt lett volna...

- „Itt vagyok Jinko!"

Bújtam hozzá. Remélem, ha ilyeneket csinálok, akkor mindig mosolyogni fog. Úgy akarom látni, hogy mosolyog! Azt akarom, hogy boldog legyen, és ne sírjon miattam!

(...)

És ez egy darabig sikerült is. Mosolygott. Boldog volt mellettem. Örült, mikor hazajött hozzám és én egyből dorombolva fogattam őt az ajtóban. Mindig felvett cirógatott simogatott. Szeretett engem. És lassacskán én is teljesen beleéltem magam ebbe az életformába.

De aztán megváltoztak a dolgok. Úgy egy hónapja lehettem már nála, amikor megint elkezdett szomorú lenni. Megint el-elbambult a távolba. Megint olyan halottak voltak a szemei. Nem szeretem mikor ilyen. De nem tudtam rájönni, hogy mi miatt ilyen.

Egyik este olyat tettem, amit csak az első itt töltött éjjelemen. Visszaváltoztam. Emberi alakban átöleltem őt a szívéhez bújtam és doromboltam. Jóval hangosabban és mélyebben, mint eddig bármikor.

- Ryuu...

- Itt vagyok Atsushi... nem kell szomorúnak lenned... itt vagyok veled....

- Annyira... hiányzik...

- He?

Emeltem fel a fejemet. Akkor jöttem rá, hogy mi a baj. Jinko nem láthatott engem. Mármint az emberi alakomat. Már lassan két honapja nem találkozott Akutagawa -val!

Hogy lehettem ilyen hülye? Hát persze, hogy hiányzom neki! Hiszen kedvel! Ráadásul úgy kedvel! Szeret engem, már egészen biztos vagyok benne!

Amióta itt vagyok nála egy párszor Dazai san átjött. Nem engedtem, hogy megérintsen, nehogy átváltozzak. De hallottam, ahogy piszkálja Atsushit, amiért Ryuu-nak nevezett el engem. Dazai san is tudja, hogy Jinko szerelmes belém.

Nekem meg nem esett le hogy nagyobb bajt csináltam, mint korábban. Nem oldottam meg a problémáját, hanem éppen rontottam a helyzeten!

Egy idióta vagyok! Amiért itt vagyok folyamatosan vele esélye sem volt találkozni azzal, akit szeret. Olyan mintha eltiltottam volna tőle! De nem ezt akartam.

- Jinko...

Suttogtam a fülébe, úgy ahogyan régen is beszéltem vele.

- A-Akutagawa?

Nyitotta ki álmosan a szemeit. Nagyon közel voltam hozzá nem hiszem, hogy látta a füleimet. De engem észrevett. Szerintem azt hitte, hogy álmodik, mert olyan vágyakozással nézett a szemembe, mint még soha. Egyetlen alaklommal sem nézett így rám. És nem fixírozta az ajkaimat ennyire.

- Akutagawa...

- Megcsókolhatlak Jinko?

- Uhum....

Megtettem. Hosszan csókolóztam vele. Mert tudtam, hogy erre vágyik. De valahányszor elengedtem az ajkait egyre inkább azt éreztem. Én is ezt akarom! Nem akarom elengedni. Vagy abbahagyni! Boldoggá akarom őt tenni. Az én kis gazdámat!

Fogalmam sincs, hogy mikor, de viszonozni kezdtem az érzéseit, amiket táplált irántam. Talán azért mert együtt éltem vele és megismertem egy olyan oldalát, amit máskülönben nem mutatott volna meg nekem.

- Aku... ez... ez egy álom?

- Mit gondolsz Jinko?

- Hogy az... máskülönben nem lennél itt... nem csókolóznánk...

- De szeretnéd igaz?

- Igen... nagyon! Mert szeretlek!

- Tudom... tudom Jinko... De emiatt ne pityeregj! Ez nem rossz..

- De igen! A valóságban nem tehetek ilyet veled. Bármennyire is szeretném...

- Jinko.... nem... Atsushi...

- I-igen?

- Most csukd be a szemedet... és próbálj meg felébredni...

- De nem akarok! Akkor te el fogsz tűnni!

- Higgy nekem... az álmaidban csak nem akarhatok rosszat neked. Hiszel nekem?

- I-igen...

- Na látod. Ébredj fel...

- Akutagawa...

- Igen?

- Megcsókolnál még egyszer utoljára?

- Igen... de ez nem az utolsó csókunk lesz. Ezt megígérem neked.

Ahogy megint csókot váltottunk éreztem, hogy elaludt. Tudtam, ha megint felébred, el kell neki mondanom az igazat. Féltem tőle... de nem titkolhattam tovább. Szenved, amiért én így elrejtőztem előle. És nem akarom, hogy szenvedjen!

(...)

Bárcsak emberként ébredhettem volna mellette. De nem irányítom akaratom szerint ezt a dolgot. Ha nagyon akarom, akkor képes vagyok a változást előidézni. De nem mindig. Mikor kinyitotta a szemét én megint macskaként feküdtem a karjaiban. De úgy szorított mint korábban emberi formában.

- Gomen Ryuu... nem akartalak megfojtani... nem fájt?

Megráztam a fejemet. Kibírtam volna és egyébként is tudtam miért kapaszkodott belém. Pontosabban abba az őszerinte álomképbe, ami elillant a szemei elől.

- Néha azt hiszem tényleg érted, amit mondok neked.

- Nya... – „Ki fog akadni, ha megtudja."

- Most nagyon szépet álmodtam... Akutagawa itt volt velem. És... olyan jó volt. Annyira hiányzik.

Elkezdtek hullani a könnyei. Az ölébe másztam és majd beleszakadt a szívem a látványba.

- Már olyan régen nem láttam. Pedig kerestem. Még Chuuya sant is megkerestem. Azt mondta ő sem látta már hetek óta. Aggódok miatta. Olyan önfejű. Mi van, ha bajba került. Nem akarom, hogy baja legyen! Azt szeretném, ha itt lenne!

- „Itt vagyok! Atsushi itt vagyok! Sajnálom! Annyira sajnálom!"

Bújtam a nyakához doromboltam és nyüszögtem, hogy észrevegye, mit akarok mondani

- Ryuu? Most úgy csinálsz, mintha bocsánatot kérnél

Bólogattam.

- „Így van Atsushi!"

- Ryuu.... miért-

Az ajkaira nyomtam a számat.

- „Vissza akarok változni!"

Megtörtént. Visszaváltoztam. Az ölében ültem egészen közel hozzá a szánk összeért, úgyhogy egyből meg is csókoltam rendesen. Nagyon megijedt és el is akart húzódni, de nem engedtem. A kezem a derekán volt nem hagytam, hogy hátrébb csússzon és elszakadjon tőlem. Elmélyítettem a csókunkat. Mindene remegett, mint a nyárfalevél.

- R-Ryuu-Aku-

- Én vagyok az... Jinko.

- N-nem- e-ez- nem-

- De igen. Végig én volta.. annyira sajnálom, hogy nem mondtam el!

A vállára borítottam a fejemet. Nem akartam elengedni. Szorítottam közben éreztem mennyire ki akar ugrani a szíve a helyéről. Biztosan nem hitte el hogy tényleg én vagyok az.

- Aku-

- Szólíthatsz Ryuu-nak... már egészen hozzászoktam

- T-te vé-végig

- Igen... amióta aznap idehoztál.... végig macskaként éltem veled.... tudom, hogy el kellett volna mondanom, hogy én vagyok az. De...

- De?

- Mikor megláttam, hogy mennyire máshogy viselkedsz velem. Tudni akartam. Meg akartam ismerni ezt a másik Jinkot.... nem... Nakajima Atsushit.... aki annyira más.... aki kedves és aranyos és szeretnivaló.

- A-Akutagawa?

- Mikor elmondtad, hogy érzéseid vannak irántam... nem tudtam elmondani, hogy én vagyok az. Féltem, hogy akkor már nem leszel ilyen kedves velem...

- Ryuu...

- És... aztán....

Felemeltem a fejemet, hogy megint a szemébe nézzek. Teljesen el volt pirulva. Annyira aranyosan nézett ki. Már biztos voltam benne Szeretem.

- Viszonozni kezdtem az irántam táplált szerelmedet...

Megcsókoltam. És miután a kezdeti sokkból kijózanodott viszonozta. Nagyon esetlenül sokkal visszafogottabban, mint pár órával korábban.

- Ne fogd vissza magad.

- Ryuu?

- Az álmodban nem így csókoltál szóval enged el magad!

- Mi-mpf!

Sokáig csókolóztunk. Mire lassan teljesen elengedte magát és felfogta, hogy tényleg ébren vagy. Hogy én ott vagyok vele. És tényleg csókolózunk.

- A-Ryuu...

- Igen?

- Ugye ez nem álom?

- Nem kis gazdám ébren vagy....

- G-gazdád?

- Nem vetted meg észre Atsushi? Még mindig félig macska vagyok.... a te Ryuu-d...

- A-Az én...

- Nem szeretnéd?

- De! Szeretném! Mert.....

- Mert?

- Sz-szeretlek...

- Tudom.... én is szeretlek Atsushi... – csókoltam meg ismét az én szeretett kis gazdámat.