- Dazai san várj!

- Hányszor mondjam még el neked? Ne gyere utánam! Nem vagyunk egy szervezetben. Nem vagyok a felettesed. Engedj már el végre? Mit akarsz? Hogy elismerjelek? És ha azt mondom sosem foglak? Akkor is utánam fogsz járkálni?

- D-Dazai san?

- Jól hallottad! Nem foglak elismerni! Felesleges próbálkoznod! Akkor sem ismertelek el, mikor még a maffiában voltam. Azt hiszed most el foglak? Legyen egy csepp eszed és felejts el!

- De én-

- Menj innen Akutagawa! Nem kellesz! Nincs rád szükségem! Már régen is haszontalan voltál a számomra!

Ezzel elment. Otthagyott engem a sikátorban. És az ég mintha csak erre várt volna elkezdett besötétedni. Hideg eső hullott alá az égből. Hiába volt nyár dereka. Hideg volt. Szinte már havazott annyira lehűlt a levegő.

Sokáig néztem azt a helyet, ahol Dazai san kikerült a látómezőmből. Egyszerűen otthagyott. Miután ismét összetörte minden reményemet arra, hogy valaha is elismer majd.

Egyszer már megtette. Akkor, amikor elárulta a maffiát. Hátrahagyott, még csak el sem búcsúzott tőlem. Holott előtte még az ágyába, sőt a szájába is beengedett.

Chuuya san pótlékának tartott engem maga mellett. De néha úgy éreztem szeret... egy kicsit.... de... ez nem volt igaz. Sohasem szeretett igazán. Csak eljátszotta azt a szerepet is.

Nem kellett volna megint hinnem neki.

- Tudom

Most is csak játszott velem

- Tudom

Ostoba voltam, hogy bedőltem ennek.

- Tudom

Most biztos mosolyogva beszélget a társaival, engem már el is felejtett.

- Tudom!

Fáj!

- TUDOM!

Igen.... fáj... fáj az hogy bár mindig mindent megteszek amit kér ő megint eldob engem. Mert sosem voltam hasznos annyira a számára, hogy hosszú távon megtartson. Az okát nem tudom. Mit tettem... Vagy inkább, mit nem tettem meg amire Dazai sannak szüksége lehetett.

Fáztam. Órák óta bolyonghattam az esőben Yokohama utcáin. Mégsem akartam hazamenni. Ott is minden rá emlékeztetett volna. Nem akartam ott lenni. Viszont kezdtem szédülni.

Lassan leültem az egyik sikátorban a fal tövébe. Vártam hátha abbamarad a vihar. De nem csillapodott. Nem is erősödött, ugyan, de folyamatosan hideg vízzel mosta a fejemet.

A kabátom teljesen átázott. Mindenhol fáztam már annyira, hogy kezdett átcsapni fájdalomba.

És mindemellé kezdtem homályosan látni is.

Fáztam, fájt a fejem, nem láttam rendesen, éhes voltam, már minden bajom volt. És kezdett összeállni a kép bennem. Ez nem csak a kimerültség és a visszautasítás miatt van. Nem.... Valamit elkaptam. Beteg vagyok.

- Akutagawa!

Hallottam meg a hangját. A hang irányába fordítottam a fejemet. Ott volt. Esernyő volt a kezében, de ő volt az. Homályos látásom ellenére is felismertem a kabátját, ahogy hullámzott léptei közben az oldalán. És a hangját is felismertem, ahogy aggódva felém sietett.

Szinte szaladt. Ahogy mellém ért az esernyőjét kettőnk felett tartotta.

- Akutagawa hallasz engem?

- Dazai san? Miért jöttél vissza?

- Téged kerestelek! Rosszul nézel ki. Beteg vagy?

- Neked az úgy is mindegy, hiszen nem kellek neked...

- Miket beszélsz?

- Gyűlölsz engem ugye?

- Nem gyűlöllek...

- Dazai san...

- Gyere, nem maradhatsz itt biztosan már így is magas lázad van.

Megfogta a karomat és felhúzott a földről talpra állított, de nem volt elég erőm megtartani magam összerogytam. Egyenesen az ő karjai közé. Dazai san elejtette az esernyőjét, hogy engem két kézzel el tudjon kapni.

- Ez így nem lesz jó...

Morogta magában majd leültetett a földre és megfordult. Ahogy felemeltem a fejemet a kabátján végignézve vízcseppek ezrei áztatták. Hiszen miattam elejtette azt, amivel védekezett ellenük.

- Karold át a nyakamat Akutagawa. Hazaviszlek.

- Nem akarok haza menni.

- Akkor egy biztos helyre viszlek, de kérlek, segíts benne te is!

- Dazai san....

- Kapaszkodj...

Engedelmeskedtem összeszedtem maradék erőmet is és hozzásimulva a hátához átkaroltam a nyakát. Ő felállt velem és a lábaimat átfogva megtartott engem. Így indult el velem.

Ahogy vitt nem tudtam ránézni. Belefúrtam a fejemet a barna hajába. A tincsei csiklandozták az orromat. Forrónak éreztem a hátát, ahogy hozzásimultam. Nosztalgiás érzés volt. Bár sosem vitt így korábban. De mikor a mellkasához bújhattam hasonló érzés volt.

Reméltem most is megengedi majd. Mert hát be kell vallanom, ennyi kellett nekem ahhoz, hogy megint reménykedjek. Tudom ostobaság. De túlságosan ragaszkodok hozzá, hogy csak úgy elengedjem.

Ahogy mentünk eluralkodott felettem a láz. Kapaszkodtam belé. Tudom, hogy teljesen el voltam vörösödve is. Hiszen mégis csak bolondulok érte.... és most itt van velem. Megint. És vigyáz rám.

- Ne hajtogasd már folyamatosan.

Törte meg a csendet. De én akkor jöttem rá, hogy nem volt csend. Végig a nevét mondtam. Kisebb nagyobb szünetekkel. Amióta felvett a hátára suttogom neki, hogy „Dazai san..."

- G-Gomennasai...

- Akutagawa?

- Dazai san annyira sajnálom, hogy haszontalan vagyok a számodra. Nem vagyok jó semmire.... én-

- Ezt most fejezd be!

- Hu?

- Nem vagy haszontalan... ne ostorozd magad...

- De te azt mondtad-

- Minden olyat így megfogadsz, amit neked mondanak?

- Nem értem...

- Ha bárki más mondaná ezt neked, akkor megsértődnél és még esetleg meg is ölnéd az illetőt.

- Lehet...

- Na látod...

- De.... te nem vagy egy akárki....

- He?

- Téged.... Szeretlek....

- Akutagawa?

- Még mindig szeretlek....

Éreztem a combjaimon, ahogy fogott. Megremegtek az ujjai. A döbbenete valós volt. Ami egyrészt elszomorított, mert ezek szerint nem tudta, miért cselekszem így. Másrészt boldog voltam, hogy el tudtam neki mondani. És, hogy ő nem utasított azonnal vissza.

Éreztem, hogy kicsit gyorsabban ver a szíve. És ez olyan jól esett. Tudta eddig is, hogy voltam belé szerelmes. Hiszen mikor együtt voltunk mondtam neki. De olyan jó érzés volt megint kimondani.

- A-Akutagawa..... te...

- Talán sosem szerettem ki belőled.... sajnálom...

- Szóval jól gondoltam, hogy így van....

Annyira szomorú volt a hangja. Mintha nem akarta volna, hogy így legyen. Tudtam, hogy utál! Nem örül annak, hogy még mindig szeretem....

- Da-Dazai san...

- Most.... most inkább ne beszélj.... inkább pihenj... nagyon beteg vagy...

- R-rendben...

Némán vitt tovább. Nem figyeltem merre megyünk, sőt egy idő után becsuktam a szememet is. Fájt... Ez az egész helyzet fájt nekem. Dazai san nem utasított vissza azonnal. De az, ahogyan olyan szomorúan kérte, hogy ne beszéljek hozzá nagyon rossz érzéssel töltött el.

Valószínűleg azért akarta, hogy csendbe legyek, mert gondolkodott. De lehet csak azt akarta, hogy elálmosodjak, és miután elaludtam hazavigyen. Féltem. Ha ez megtörténik, mire felébredek, megint egyedül leszek. Nem akartam ezt!

Mégsem tudtam uralkodni a testemen. Elnyomott az álmosság. De még előtte utoljára bocsánatot kértem tőle. És megint vallomást tettem neki. Legalábbis remélem megtettem. Mert lehet csak akartam, de nem mondtam ki.

Mikor ébredeztem kellemes meleg vett körbe. Takaró alatt voltam. Édes illat járta át az orromat. Ahogy nagyot szívtam a levegőből kicsit megszédültem. Vagyis a lázam még nem múlt el csak elég vastag a takaró, hogy ne vacogjak.

Nyújtózni akartam, de nem sikerült. Akkor tudatosult bennem, hogy valaki átölel. Sötét volt. És szerintem még mindig elég homályosan láttam. Nem tudtam kivenni semmit. De mégis tudtam, hogy csak egyvalaki lehet.

- Dazai san...

- Felébredtél?

- Hol vagyok?

- Nálam....

- Valami baj van? Dazai san olyan szomorú a hangod...

- Akutagawa.... nem tudom, hogy jót teszek e, ezzel, vagy nem de... tisztáznunk kell valamit....

- Mit?

- Hogy.... én... Nem Dazai san vagyok...

- He?

Felkaptam a fejemet. El akartam lökni is magamat, de az a valaki nem engedte. Átkarolt szorosan magához fogott miközben simogatta a hátamat.

- Nyugodj meg Akutagawa.... had magyarázzam meg....

- K-Ki vagy te?

Egy kézzel elengedett és felkapcsolta a futonja mellett lévő kis éjjeli lámpát. Nem akartam elhinni kinek a karjai között feküdtem.

- Jinko? Te mit keresel itt?

- Akutagawa.... végig én voltam.

- Mi? Nem! Dazai san hol van? Miért-

- Nem volt itt....

- Hazudsz! Én láttam! Visszajött értem! A hátára vett-

- És te a nevét hajtogattad, míg cipelt az esőben. Majd szerelmet vallottál neki és ő megkért, hogy inkább ne beszéljetek....

- J-Jinko?

- Dazai san nem ment vissza érted.... én mentem....

- Mi?

- Mikor belépett az irodába mérges volt. Kiszedtem belőle, hogy miattad... és féltem, hogy hülyeséget csinálsz, ezért a keresésedre indultam. Nem ő talált rád. ... Hanem én. ... De a lázad miatt hallucináltál.

- Nem! Ez nem igaz! Ő vissza-

- Nem jött vissza!

- J-Jinko?

- Dazai san nem aggódott miattad. Nem keresett meg.... nem akar veled foglalkozni. Eldobott téged.... megint....

Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Szégyen, de a tigris előtt kezdtem el megint bőgni. Szorítottam a pólóját és ordítottam a fájdalomtól, amit az igazság okozott nekem.

Hagytam, hogy odahúzzon magához. Hogy átöleljen. Hogy simogasson. Nem érdekelt mit tesz velem. Csak a tény fájdalmát éreztem. Ő nem jött vissza értem. Nem kellek neki többé.

Sokáig sírtam. Végig Jinko karjai közé bújva. Egy idő után nem csak hagytam neki, hogy csitítgasson, hanem kifejezetten bújtam az ölelésébe. El akartam rejtőzni a világ elől, mert gyenge voltam. Mégsem érdekelt, hogy pont ő. Pont az a fiú, aki a riválisom. Akit gyűlölök, mert ő Dazai san kedvence. Ő mindent megkapott Dazai santól, amit én nem. Mégis ő vígasztalt.

Ő jött utánam. Megkeresett. Segített rajtam. A házába vitt. És átölelt. Jinko akinek mindene megvan, amit én akarok inkább velem foglalkozott mintsem, hogy Dazai sannal töltse a napot.

- Jobban vagy Akutagawa?

Kérdezte szerintem órákkal később, amikor már csak szipogtam a mellkasának döntve a fejemet.

- Nem....

- Sejtettem...

- Jinko....

Nem értettem miért cselekedett így. Eszembe jutott, mikor vallomást tettem neki... vagyis Dazai sannak, míg a hátán cipelt. Olyan fájdalmas hangon válaszolt. Akkor is ezt mondta. „Sejtettem." Miért volt akkor olyan mintha éppen megöltem volna?

- Itt maradhatsz, amíg meggyógyulsz. Tudom, hogy nem akarsz hazamenni.... ott.... minden rá emlékeztet igaz?

- Te is rá emlékeztetsz...

- Sajnálom...

Most is. Olyan a hangja mintha, minden tettemmel átszúrnám a mellkasát. És mégis ennek ellenére is magához ölel. Simogat. Mivel érdemeltem ezt ki nála?

- De azt nem akarom, hogy egyedül legyél főleg nem most, hogy beteg vagy.

- Miért segítesz rajtam?

- T-Több okból is.... de.... ezek közül az egyik, hogy te vagy a riválisom.... aki miatt erősebbé akarok válni. Nem hagyhatom, hogy ilyen állapotba kerülj.

- Ki is használhatnád....

- Nem vagyok ilyen. Melletted leszek Akutagawa. Majd én ápollak, míg fel nem gyógyulsz.

- Nem kell a se-

- Szerinted hallgatok rád?

- Jinko?

- Máskor sem érdekelt a véleményed. Most sem fogsz lebeszélni. Itt vagyok Akutagawa. Veled vagyok. Nem vagy egyedül.

Nem tudtam mit mondani neki. Inkább lehajtottam a fejemet, hogy ne lássa az arcomat. Kicsit pirosabb voltam az átlagnál. Nem akartam, hogy ezt ő is észrevegye.

- Most inkább aludj R- Akutagawa.... le vagy gyengülve. Nem fogsz meggyógyulni, hogyha nem, pihened ki magad.

- De ehhez nem kell, hogy egy ágyban legyek veled.

Feleltem neki hidegen. Hogy érezze, annyira nem akarok, így hozzá bújva aludni. Megrándultak az ujjai. És a szíve is fájdalmas szünetet tartott. Rosszul esett neki. Éreztem rajta.

- Valóban nem kell, hogy itt maradj velem... de nincs hová menned. Nekem meg csak egy futonom és egy takaróm van. Az éjjelek még hidegek főleg most, hogy szakad az eső. Szóval, ha rendbe akarsz jönni, nem kötözködsz, hanem maradsz a seggeden!

- Hai hai...

Szuszogtam egy kicsit nevetés gyanánt. Visszavágott. Ő nem sajnálatból segít rajtam. Nem. Más okok vezetik a tetteit. De... Nem ismerem ezeket az okokat.

- Furcsa vagy...

- Most miért?

- Riválisok vagyunk, akik elvileg utálják egymást. Erre megkeresel a szakadó esőben és felhozol a lakásodra, hogy ápolgass? Mi ütött beléd?

- Nem utállak.

- He?

- Hallhattad. Nem utállak.

Ezzel elengedett és nekem hátat fordítva próbált elaludni. Egyből hidegebb lett. Igaza volt. Tényleg jobb úgy aludni a takaró alatt, hogy felmelegít. Egyből rám tört a hidegrázás. De már eljátszottam a lehetőségemet. Nem kérhettem, meg hogy engedjen vissza a karjai közé.

Én is megfordultam. Egymásnak háttal feküdtünk. Összegömbölyödtem a takaró alatt. Reszkettem a láz miatt. Egészen addig, míg ismét át nem ölelt.

- J-Jinko?

- Na ugye hogy fázol nélkülem. Hülye makacs sárkány...

- Minek neveztél? – fordítottam vissza a fejem, de nem jött ki több a torkomon mikor az ő homloka az enyémhez ért.

- Te is Jinkonak hívsz amióta megismertelek. Akkor én is úgy nevezlek, ahogy akarlak. Ha nem tetszik, a sárkány hívhatlak Aku-nak vagy Ryuu-nak is.

Nagyot nyeltem, mert még senki sem becézett korábban. Gin is csak Nii-chan-oz. Dazai san se ment tovább az Akutagawa kun-on. Erre Jinko akar nekem becenevet adni.

Különös érzéssel töltött el. Éppen úgy, mint az, ahogyan hátulról átkarolt. Hiába gonoszkodtam vele. Ő mégis a karjai közé zár.

- Miért csinálod ezt velem Jinko?

- Mit?

- Ezt.... miért akarsz vigyázni rám meg ilyenek?

- Mert nekem szükségem van rád...

Gyorsabban kezdett verni a szívem odabent. Ezt a mondatot Dazai santól akartam hallani. De most az ellenségem ajkait hagyta el. Miért hat rám mégis ugyan úgy?

- J-jinko?

- Aku.... Tudom nagy kérés.... de azt akarom, hogy felejtsd el Dazai sant....

- Nem...

- Ak-

Felé fordultam és ellöktem magamtól amennyire tudtam ő mégis tovább fogta a karjaimat.

- Nem! Nem akarom elfelejteni! És nem engedem át őt neked! Én akarok a tanítványa lenni! Megint mellette lenni! Én-

- Nem erről beszéltem...

- Hanem miről? Miért akarnád, hogy elfelejtsem, hogyha nem azért mert magadnak akarod őt?

- Engem nem érdekel Dazai san.

- Akkor miért kellene el-

- Mert engem te érdekelsz!

- J-Jinko? Miről?

- Én beléd vagyok szerelmes!

- He?

- Téged szeretlek Ryunosuke..... és fáj azt látni, hogy azért töröd össze saját magadat, mert Dazai san nagy ívben tojik a fejedre. Fogd már fel végre. Én rajtad akarok segíteni.... mert szükségem van rád..... szeretlek....

- Jinko....?

- Nem kérem, hogy viszonozd.... de nem tudom nézni, hogy ölöd meg magad.... a lelkedet...

- Ji-

- Szeretlek....

Nem tudtam válaszolni. Ő pedig elengedett megfordult a takaró alatt. Nem beszélt hozzám többet. Nem tudtam, hogy elaludt-e már vagy csak némán hallgatja, hogy én még ébren vagyok.

Nem tudtam elhinni. Jinko belém szeretett. Úgy, hogy közben ennyire gonosz módon viselkedtem vele mindig. Mindig kiabálok vele. Megütöm. Felnyársalom. Szidom. Nem érdekel, hogy mi lesz vele. És ő mégis engem szeret.

Fájt. Mert rájöttem ő ugyan olyan, mint én. Én Dazai sant szeretem úgy, hogy ő közben folyton elutasít. Jinko pedig engem. Szorította a szívemet ez a felismerés. Vajon milyen régóta érezhet így irántam a tigris?

Néztem a hátát, ahogy szuszogott előttem. Mindig fehérben szoktam látni. Most kék pólóban aludt mellettem. Láttam azon, ahogy összegömbölyödött, hogy fáj neki.

Fájt, hogy szerelmet vallottam neki, míg azt hittem, Dazai sannal beszélek. Kikosaraztam már az előtt, hogy ő elmondhatta volna nekem az érzéseit.

Óvatosan érintettem meg a hátát. Megrezzent. Nem aludt még. Nekidöntöttem a homlokomat. És kicsit ujjaim közé fogtam a pólóját.

- Sajnálom.... Jinko... hogy-

- Inkább ne mondj semmit! ... Kérlek... Jobb így...

- Rendben.....

Egy kicsit átkaroltam. Nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz neki. De nekem is jót tett az ölelése. Reméltem kicsit segíthetek neki így.

- Jinko....

- Igen?

- Itt maradhatok nálad egy darabig?

- Ha szeretnél.... maradhatsz....

- Szeretnék maradni....

Azon az éjjelen sokkal közelebb kerültem Jinko-hoz, mint korábban gondoltam volna. Nem akartam olyan lenni vele, mint Dazai san velem. Ezért maradtam nála. Hogy kicsit megismerhessem. És.... hogy megértsem, ő miért szeret engem.

...

Az után, hogy elmondta nekem, már nem tudtunk ugyan úgy viselkedni, mint korábban. Egy lakásban voltunk és látni lehetett a tigrisen, hogy nagyon örül ennek. Magában mosolygott. És rajtakaptam, hogy csak úgy ok nélkül néz engem.

Ilyenkor mindig kicsit zavarba jött. Egészen.... a-aranyosan viselkedett... és.... én nem mindig tudtam, hogyan kellene bánnom vele. Főleg mikor ilyen helyzetbe kerültünk.

Néha megérintett és ettől nekem is megugrott a pulzusom. Hiszen már tudom, hogy szerelmes. Neki egy érintés is többet jelenthet, mint nekem. De.... lassan, mindenbe beleláttam már ilyen dolgokat.

Majd azon kaptam magam, hogy kifejezetten vágyok arra, hogy olyan helyzetbe keveredjünk. Éjjelente átölelt. Néha csak úgy a vállára döntöttem a fejem. Volt, hogy mikor mellettem ült a kanapén hagytam, hogy nekem dőljön. Játszottam a hajával. Engedtem, hogy az ölembe hajtsa a fejét.

Egyre többször akartam idáig eljutni. Közel lenni hozzá. Elkezdtem jobban kötődni hozzá. De mindemellett eszembe jutottak azok az emlékek, mikor Dazai san tette ugyanezeket velem.

Egyszerre fájt és melegített minden pillanat, mikor Jinkoval gyengédebben értünk egymáshoz. Ezt ő is látta. Látta, hogy még mindig ragaszkodom a kötéseshez. De nem mondott sosem semmit rá. Talán mert emlékezett, hogy azt mondtam nem akarom elfelejteni őt.

De ezek az érzések meg tudnak változni...

...

Aztán egyik nap összeszedtem pár sérülést egy akcióban. Bekötöttem őket magamnak. De azért érzékenyek voltak. Mert hát nem tudtam rendesen megcsinálni. De segítséget sem akartam kérni.

Viszont Jinko figyelmét nem kerülte el az, mikor felálltam volna a nappaliban, de nem sikerült, mert belém nyilallt a fájdalom. Visszagörnyedtem a párnára, amin addig ültem. Míg visszatartottam a levegőt, hogy múljon a fájdalom.

- Aku! Te megsérültél?

- Csak pár kisebb seb. Nem vészesek. Megmaradok.

- Had nézzem meg őket!

- Nincs rá szükség egyedül is-

- De nem vagy egyedül!

Aggódott. Miattam. A szemében láttam, hogy legszívesebben most azonnal orvoshoz vinne, ha nem lenne vérdíj a fejemen. Segíteni akart rajtam.

- Rendben... - sóhajtottam majd lassan elkezdtem kigombolni az ingemet.

Segített felállnom és leültetett a dohányzóasztalra, míg ő velem szembe a párnámra foglalt helyet. Úgy nézte, ahogy egyre nagyobb felületen kerül szeme elé a felsőtestem. Zavarba hozott. Ilyen könnyen még Dazai san sem vett rá, hogy levegyem a ruháimat. Ő meg két mondattal, meg azokkal a szemekkel elérte ezt nálam. Levettem a kabátomat is és az ingemet is.

A kötéseim elmozdultak, mert nem tudtam elég szorosan rögzíteni magamon őket. Jinko óvatosan nyúlt felém és megérintette a bőrömet. Puha ujjai lassan siklottak a hegeim mentén. A régi sebeimet is végigsimította.

- Aku...

- Nem szép látvány tudom... de ilyen egy maffiózó bőre.

- Nekem tetszik...

- Jinko?

- Ezek a hegek nagyon sok történetet tudnának elmesélni.

Az, ahogy akkor rám nézett elakasztotta a lélegzetemet. Most látszott igazán mennyire szerelmes is belém. Mondani akartam valamit. Akármit, amivel még mozdítani tudnék a helyzeten. De nem jött szó a számra.

- Várj itt, hozok kötszert.

Állt fel és szaladt a fürdőbe. Néztem utána és megérintettem a keze helyét, ahol az előbb volt. A szívem felett simult hozzám. Most a hiányától hideget éreztem ott. Akartam megint vissza az érintését.

Hamar megtalálta az orvosi dobozát. Fertőtlenítőt és steril gézt kerített elő belőle. Letekerte rólam az átázott kötéseket. Újakkal fedte le a sebeimet. Míg dolgozott előttem térdelt. Kötözéskor majdnem átölelt.

Sokszor megérintett. Korábban elképzelhetetlen lett volna a számomra, hogy ő, Nakajima Atsushi egyáltalán hozzám érjen. És most itt van mellettem. És hagyom neki. Engedem, hogy úgy bánjon velem, ahogy szeretne. És jó érzés. Kellemes melegséggel tölt el az, hogy gondoskodni akar rólam, hogy aggódik miattam.

Mikor megint a szívem felé került a tenyere megfogtam a kezét. Meglepte nagyon, mert nem számított rá. De akkor úgy éreztem muszáj megtennem. Ha nem teszem nem csak, hogy meg fogom bánni, de kifejezetten fájna.

- Aku?

- Itt fáj....

Suttogtam. Tényleg fájt a mellkasom. És a szívem is szorított. Láttam rajta először azt hitte, hogy ott is van egy seb, amit nem vett észre. Mert elkezdte keresni. De nem erre gondoltam. Ezért megint megfogtam a kezét. És odahúztam a szívemhez.

- Atsushi....

- Hu???

- Segíts.... nekem....

- Miben tudok segíteni? Megteszem... ha képes vagyok rá....

- Segíts.... el.... el akarom felejteni őt...

- Aku?

- El akarom engedni Dazai sant.... Segíts nekem.... Atsushi....

- Aku én-

- Nem.... lehetne.... hogy..... hogy én..... inkább.... a.... a te párod legyek?....

Nem tudtam a szemébe nézni. De éreztem magamon a tekintetét. És a döbbenetét. Hiszen szerelmes belém. És arra kértem, hogy had legyek inkább vele.

- Tudom nagyon elcsépelt és szerencsétlen ez az egész. És menekülési útvonal. És ostobaság, hogy pont erre kérlek. De én-

Megcsókolt. Forró volt. De mellette édes. Annyira édes, mint a méz. És bár nagyon rövid ideig tartott már tudtam, hogy helyesen döntöttem. Akartam ezt továbbvinni. Mert ő tényleg szeret engem.

Ijedten húzódott el tőlem, amikor észbekapott, hogy mit tett az előbb. Tudtam ennyiből hogy a pillanat hevében cselekedett. Bele is pirult a helyzetbe. Hiszen ez egy beleegyezés volt.

- Go-gomenn... e-elkapott a hév... és-

- Megint...

- Hu?

- Csókolj... meg megint...!

Megcsókolt. Felforrósította a lelkemet. Mármint azt, ami maradt belőle. Évek óta senki sem csókolt meg. Dazai san volt az, aki utoljára megtette. De ez, amit most a tigrissel váltottunk sokkal pezsdítőbb volt.

Dazai sannál sosem éreztem ilyet. De ez a fiú. Annyira szerelmes belém. Nem fogta vissza magát. Elmélyítette, és bár fel alá cseréltük, hogy melyikünk dominált benne, nagyjából egyenlő partnerekként csókolóztunk.

Atsushi az ölembe ült szemből, hogy hozzám tudjon simulni. Levettem a pólóját. Mert én is meg akartam érinteni. Akartam, hogy egymáshoz érjünk. Forró volt a bőre. Ahogy átkarolta a nyakamat beletúrt a hajamba. Én is átöleltem őt. Közelebb szorítottam magamhoz belekarmolva a hátába. És elvezte.

Elszabadult mindkettőnkben az a felgyülemlett vágy, amit elfojtottunk magunkban. Ami miatt a csókolózás nagyon hamar szeretkezésbe csapott át. De nem bántam meg egy pillanatig sem. Vele, sokkal jobb volt. Éreztem, hogy ő tényleg szeret engem. És nem csak kihasznál.

Hozzá költöztem. És eladtam a lakást amely Dazai sanra emlékeztetett. Atsushival akartam lenni. És miután megkértem, hogy segítsen elfelejteni a kötésest, már az első éjjelen végre is hajtotta a kérésemet.

Minden reggel úgy ébredtem, hogy a takaró alatt fedetlen mellkasomhoz bújik egy meztelen, szerelmes fiú. Atsushi nagyon bújós, mikor az ágyban vagyunk. Szereti, ha ölelgetem. Biztosan, azért mert annyira élvezi, hogy már az övé vagyok.

Hiszen korábban, nem tudom milyen régóta, de szeretett engem mégis azt kellett látnia, hogy egy másik férfi után vágyakozom. Most, hogy őt ölelem éjjelente ki akarja használni. És mintha be akarná pótolni azt az időt, amíg én Dazai san után futkostam.

...

Egyik reggel késve ébredt és a munkába is éppen csak beért. Viszont azt a csomagot, amit előző nap Fukuzawa dono kérésére szerzett be elfelejtette magával vinni. Ezért utána vittem.

Szépen be volt csomagolva szürke papírba. A tartalmáról én sem tudtam semmit. De ő sem. Csak el kellett érte mennie. Nem tudtuk mire kell, de azt igen, hogy nagyon lényeges lesz egy aznapi tárgyaláson. Csak a nagy szaladásban megfeledkezett róla.

...

Nagyon elnémult mindenki az Irodában, mikor benyitottam hozzájuk. Nem törődtem velük. Csak Sushit kerestem. De első körbenézésre nem tálaltam meg.

- Akutagawa kun? Hát te? Mit keresel itt?

Hallottam meg volt mentorom hangját, aki nem tudom, hogyan és mikor került mögém. Lassan fordultam meg. Már rá tudtam nézni anélkül, hogy bármilyen érzelem lett volna az arcomon. Ez őt is meglepte.

- Egy csomagot hoztam.

- Miféle-

Kérdésébe Atsushi kiáltása szűrődött be egy másik szobából.

- Neeee! Otthon hagytam? Fukuzawa dono sumimasendeshita!!!! Kérek 10 percet és itt vagyok! Hozom!

Az utolsó szavakat már az ajtóból kiabálta. De, mikor a nagyterembe ért, vagyis lényegében hozzánk, megálltak léptei. Meglepetten pislogott rám.

- A-Akutagawa? Te hogy kerülsz ide?

- Ezt otthon felejtetted.

Feleltem hidegen, ahogy felemeltem a csomagot. Egyből felcsillantak a szemei. Odaszaladt hozzám és a nyakamba ugrott.

- Arigatou! Imádlak Ryuu!

Kiáltotta majd nyomott 2 puszit az arcomra és egy gyors csók közben kivette a kezemből a csomagot és már szaladt is vissza a főnökéhez.

Én meg csak álltam ott, mint akiben megállt az ütő, hogy ez a fiú komolyan mindenki előtt megcsókolt?

De nem én voltam az egyetlen, aki lemeredve nézett rám. Dazai san. A szemüveges szőke a doktornő és még a mesterdetektívjük is tátott szájjal bámult engem.

Mikor lassan visszatért belém az élet. Annyit még tudtam tenni, hogy tenyeremmel eltakartam a számat és amennyire lehetett a fejemből, mert az orromon biztosan elpirultam.

Sushi boldogan ugrálva szinte repülve tért vissza közénk, hiszen mégsem felejtette el a feladatának legfontosabb részét. Odaérve hozzám megint átkarolta a nyakamat. Nem zavartatva magát a többiek előtt.

- Imádlak Ryuu! Arigatou! Annyira kiment a fejemből reggel.

- Egyszer a fejedet is el fogod hagyni....

- Lehet, de majd azt is utánam hozod. Hihihi.

- Tiszta lökött vagy.

- De legalább szeretlek.

- Igen.... tudom...

Megcsókolt. Ez úttal hosszabban. És érezhetően látványosabban. Kicsit kinyitottam a szememet. Megértettem. Most direkt Dazai san miatt csókolt meg. Még rá is nézett egy pillantás erejére, míg csókolóztunk. Mint aki az orra alá akarja dörgölni, hogy én már az övé vagyok.

- Sushi.... – döntöttem a homlokomat az övének

- Igen Ryuu?

- Nem vagy egy kicsit vakmerő?

- Nem. Meg ha mégis akkor majd megvédesz.

- Te nem vagy normális.

- Hihihi. De így szeretsz?

- Hhhh..... igen.... pont így szeretlek....

Ez alkalommal én csókoltam meg. Nem érdekelt, hogy látják. Tényleg szeretem. És tudom, hogy Atsushi is azért volt most ilyen, mert Dazai san látta. Meg akarta neki mutatni, hogy engem elszeretett tőle. Ez volt az egésznek a célja.

De annyira jól esett. Helyettem is bosszút állt Dazai sanon, amiért velem úgy bánt, ahogyan. Nagyon aranyos, mikor így viselkedik. Ezt is szeretem benne. És azt mindennél jobban, hogy ő engem választott. Annyi ember közül éppen belém szeretett. És addig nem állt le, amíg rá nem vett, hogy én is őt szeressem!

__________________________________

Boldog White Day-t midenkinek!!