Reggel kipihenten ébredtem. Ez már gyanús volt. Általában, ha hétköznap, így kelek fel az egyenlő azzal, hogy elkéstem. Kócos fehér tincseim közül párat kisimítottam a szememből, hogy legalább lássak valamit. A nap odakint szikrázóan sütött, de ez el is várható egy kora nyári reggelen. Az ágy melletti éjjeliszekrényen heverő telefonomért nyúltam. Néztem egy darabig a kijelzőt, amíg felfogtam, hogy igen kivételesen időben felébredtem. Csakhogy. Ez akkor megfelelő időpont, ha otthon ébredek. De innen baromira elkések, mire beérek az irodába, átvágva a városon.

- Kunikida san meg fog ölni.... – sóhajtottam elkeseredetten.

És csak emlegetni kellett. Elkezdett csörögni a kezemben tartott eszköz. A szemüveges neve villogott a képernyőn. Felvettem.

- Ohayo Kunikida san.

- Nahát, kölyök hogyhogy ilyen gyorsan felvetted?

- Kivételesen időben ébredtem... – vakartam a tarkómat idegesen, mert tudtam, hogy még füllentenem kell valamit magyarázat gyanánt, mivel nem fogok odaérni időben - De ettől még lehet, hogy kicsit késni fogok. Még el kell ugranom munka előtt valahova.

- Rendben, de igyekezz! – felelte megértően - Új ügyünk van, és mindenkire, aki mozgósítható szükség van.

- Értettem! Amint tudok, ott vagyok!

Egy elégedett hümmögés után kinyomta a hívást, én meg fellélegeztem, hogy ma mégsem kapok fejmosást. Kimásztam az ágyból és összeszedelődzködtem. Egyedül voltam a lakásban. Ő már hamarabb elment, de ezt mondta is még az este, hogy így lesz. Korán ment el szinte hajnalban volt bevetése. De, még így is volt ideje arra, hogy csináljon pár palacsintát nekem. Egyet kirakott az asztalra, a többit obentos dobozba tette, hogy el tudjam vinni. Jól esett, hogy csinált nekem reggelit és ezek szerint ebédet is. Gyorsan eltettem a dobozt és a kikészítettel a számban léptem ki a lakásból. Miután bezártam, már rohantam is az iroda felé. De végül csak lett egy 20 perc kesésem, ami az én olvasatomban egész jó eredmény volt most. Hiszen, volt már olyan, hogy akkor is késtem két órát, mikor otthonról indultam pedig az jóval közelebb van az iroda épületéhez.

- Na, csak hogy ide tetszett érni, álomszuszék!

Vigyorgott rám Dazai san, mikor benyitottam az ajtón. Egy infókkal teli tábla előtt állt, karba tett kézzel Yoshano sensei-el az oldalán. Láttam rajta, hogy jól szórakozik azon, hogy megint késtem. Mindig is szeretett piszkálni az aluszékonyságom miatt. De ez alkalommal nem így történt és ezt szerettem volna, ha tudja.

- Ohayo Dazai san, Yoshano sensei! - hajoltam meg, majd egy kicsit szúrósabb tekintettel néztem vissza a barna tincseit jókedvűen csavargató kötésesre - Most nem aludtam el. Csak volt meg elintéznivalóm munka előtt. Elnézést hogy így is elkéstem.

- Nincs gond kölyök, hiszen előre szóltál. - segített ki Kunikida san, két mondat gépelése között átnézve az asztala felet - De most inkább pakolj le és segíts az ügyben!

- Mi történt? - dobtam le a székemre a táskámat.

Majd a másik két személy mellé léptem és megnéztem a táblán lévő dolgokat. Egy gyilkossági helyszínen készített rendőrségi felvételek voltak feltűzve. Képek, időpontok lábnyomok, a vértócsákban talált pár nyom, amin el lehet indulni, valamint az áldozatok fényképei leírásaik és egyéb infók. Maga a helyszín rémesen nézett ki. Nagyon brutális volt a gyilkos, aki elkövette.

- Emlékszel a múlt heti megbízónkra? - kérdezte a barna, mikor látta, hogy az összes képet megnéztem legalább egyszer.

- Igen. Miért? - néztem rá.

Dazai san erre rámutatott egy holttestre az egyik fotón. Kövérkés fickó feküdt a sikátor falának tövében, mint akinek odavágták volna a testét.

- Ő az itt, ni. Legalábbis a felsőtestre... a lábai... asszem... Á! Itt vannak, úgy 10 méterre a törzsétől...

Kirázott a hideg attól, hogy Dazai san ugyanolyan mókás hangon beszélt a feldarabolt halottakról, mint korábban arról, ahogy elaludtam. Ez végül is betudható volt a korábbi maffiában töltött éveire, viszont akkor is hátborzongató aurát kölcsönzött neki, mikor így beszélt. De igaza volt, az az ember volt itt nálunk, úgy egy hete. Védelmet kért, mert azt mondta, hogy valaki meg akarja ölni. Akkor el is kaptuk a merénylőt, még mielőtt megtehette volna a bűncselekményt. De ezek szerint, nem csak egy volt. Viszont nem ő teste volt egyedül a helyszínen. Azon az emberen kívül, még hat testet találtak és azonosítottak, ebből egy rendőrtiszt volt. Rendőrök különösen érzékenyek arra, ha egy társukat megölik. Főleg, ha ilyen brutálisan. Így most biztosan mindenben együttműködnek, hogy elkapjuk a tettest.

- Egy áldott volt. - törte meg megint a csendet a kötéses.

- Ilyen pusztítást normál ember aligha tudott elkövetni – gondolkodott hangosan a sensei is, miközben egyik kezével füle mögé simította haját.

Egyetértően hümmögtem majd feltűnt valami. A detektívek detektívje nem volt sehol. Ami ritka. Főleg egy ilyen nagyszabású ügynél. Azt hittem, hogy vagy a képeket nézi, vagy már meg is oldotta az ügyet, csak még megvárja, mire jutunk, mert szórakoztatónak találja a találgatásainkat.

- Ranpo san hol van? – kérdeztem végül, mikor semmi nyomát nem láttam a teremben.

- Poe kunnal elmentek Londonba. – felelt a kérdésemre a sensei, de le sem vette tekintetét a tábláról és az áldozatokról, hiszen orvosként biztosan nagyon elszörnyülködött a látványon - Poe kun elhívta és még azelőtt elmentek, hogy megkaptuk volna az ügyet.

- És a többiek? – néztem újra körbe, mivel csak mi négyen voltunk bent.

- Tanizaki és Naomi szabadnapon vannak, ezért nem is fognak bejönni ma. –kezdte el sorolni Dazai san, még ujjain számolta is a személyeket közben – A főnök egy tárgyaláson van, aztán később be kell még néznie a rendőrfőnökhöz, megbeszélni az együttműködés feltételeit és következményeit. Keiji és Kyouka chan pedig a helyszínre mentek plusz nyomokat keresni. Valamint kikérdezni az ottani bandákat, hogy láttak, vagy hallottak e valamit az előző éjjel. Ez kettejüknek való feladat. Csak abban reménykedek, hogy Kyouka chan nem öli meg a tanukat, akiket Keiji előtte elvert...

A hosszúra sikerült beszámoló után nyeltem egy nagyot, mert ez az utolsó mondat elég nagy valószínűséggel következhetett be. De ha őket küldték, akkor bíznak abban, hogy életben és viszonylag kevés sérüléssel fogják megúszni, azok a személyek, akiket a páros felkeres.

- Értem... - sóhajtottam és eszembe jutott egy fontosabb kérdés - Van már gyanúsított?

- Csak egy. – állt fel szemüveges az íróasztal mögül és jött oda – Akutagawa Ryunosuke - tűzte fel a fényképét a táblára.

- HEEEE? - akadtam ki, amint leesett, hogy igen, jól hallottam a nevet.

- Mi a gond Atsushi kun? – kapták rám tekintetüket és kérdezett közben a kötéses.

- Nem ő volt! - vettem le a képet abban a pillanatban.

- Mi? Ezt meg honnan veszed? – faggatott Kunikida san, de a többieknek is felszaladt a homlokára a szemöldöke.

- Egy rendőr is van itt - mutattam a képre és közben reméltem, hogy elég meggyőző érveket és tényeket tudok, majd felsorolni a védelmében - A maffia nem adott ki parancsolta rendőrgyilkosságra. Ezt mindig elkerülik.

- Ez igaz. – értett egyet Yoshano sensei - De a nyomok a felé mutatnak.

- Lehet, hogy csak arra járt a rendőr és egy szerencsétlen plusz áldozat vált belőle. – töprengett a szemüveges.

- Nem! - ragaszkodtam a véleményemhez

- Mitől van ennyire biztos benne? – Kunikida sant nehezen lehetett rábeszélnem az igazamra, de volt még olyan tényező, aminek elégnek kellett lennie, hogy levegyék a gyanúsítottak listájáról.

- Ezek a sérülések valóban hasonlítanak arra, amit Rashomon képes csinálni, de nem ugyanolyanok. „Én már csak tudom, tapasztaltam" Ezeket az embereket megkínozva ölték meg. Ez nem Akutagawa módszere! Ő gyorsan öl nem játszik az áldozatokkal. Kegyetlen, ha gyilkolásról van szó, de nem hagyja szenvedni azokat, akiknek azt a véget szánták, hogy Akutagawa találja meg őket!

- Ez mondjuk igaz. – hümmögött Dazai san

Pontosan tudta, hogy igazam van, elvvégre ő képezte ki erre a fajta stílusra. Még ha nem is volt vele sosem elismerő, tudja mire képes. Azzal, hogy ezt elmondtam meggyőztem. De félek, hogy ha én nem keltem volna most a védelmére, akkor a kötéses a kisujját sem mozdította volna, hogy segítsen neki... Ez zavart valamennyire, de a körülmények miatt nem foglalkozhattam vele annyit, amennyit akartam. Hiszen a többieken látszott, hogy még nincsenek meggyőzve.

- És egyébként is – folytattam, míg a táblára feltüntetett egyik infóra mutattam - A bűncselekmény este tíz és éjfél között történt. Akkor ő nem lehetett ott.

Majd elnémultam, mert rájöttem, hogy iszonyúan nagy butaságot tettem az imént. A társaság megdöbbent és lassan fordultak felém. Megfagyott testtartásomat figyelték. Elragadott a hév, így olyat mondtam, amit nem biztos, hogy kellett volna. Éreztem, hogy elfehéredett és szédült velem a szoba. Torkomban dobogott a szívem és tudtam, hogy egyikük megkérdezni majd, hogy honnan szereztem ezt az információt. Lassan leengedtem a kezemet és az ujjaim között tartott képet néztem, ami őt ábrázolta. Nem volt valami jó felvétel róla. Csak egy vacak biztonsági kamera által csinált fotó. Anno ugyan ezt a képet adta nekem Kunikida san, mikor megmondta, ha találkozok vele, akkor mentsem a bőrömet és eszembe se jusson leállni vele harcolni. Kicsit elmosolyodtam azon, hogy mennyire nem tettem eleget ennek e kérésnek. Nagyot sóhajtva törődtem bele ostobaságomba. Vártam arra, hogy valaki megtörje ezt a kínos csendet. És végül Dazai san volt az aki „megkegyelmezve" bevitte a végső döntést.

- Honnan tudod, hogy abban az időpontban hol volt?

- Onnan... hogy... - kerestem a szavakat, de nagyon nehezen jöttek a számra.

Valahogy úgy kellett volna megfogalmazni a választ, hogy ne legyen félreértelmezhető. De rá kellett jönnöm, hogy ennek már lőttek. Nem tudok olyat mondani, ami meggyőző lenne és nem hülyeség... Így maradt az igazság. Bármi is legyen a következménye.

- Velem volt...

- Mi? – döbbentek le.

- Akutagawa tegnap délutántól egészen hajnali ötig velem volt! - szakadt ki belőlem miközben megemeltem a hangomat és összeszorítottam a szemeimet.

Megint némaság telepedett az irodára. Csak az utcáról beszűrődő zajokat lehetett hallani. Fájdalmasan nagy csend volt, de valahogy nem bántam. Elvégre bombabiztos alibit biztosítottam neki erre az időpontra. Csak ez számított. És már nem is foglalkoztam azzal, hogy mit fognak szólni az irodatagok ahhoz, amit tettem. Akarom mondai tettünk... Elkezdett nőni valamiféle feszültség a teremben, mint egy kitörni készülő vulkán.

- Mégis mit műveltél? - tört ki lehetőleg visszafogottabban Kunikida san, csak egy kicsit emelve meg a hangját.

Mivel nem válaszoltam ezért maga felé fordított és megragadta az ingem nyakát úgy rántott magához.

- Mégis mit jelentsen ez? - kezdet ordítani.

De akkor, abban a pillanatban nyílt az ajtó és egy fekete kabát jelent meg benne. Tulajdonosának fekete haja olyan kócos volt, mint tegnap este. De mivel odakint kicsit fújt a szél, így ezt rá lehetett fogni az időjárásra. Megigazította egyik fehérbe nyúló tincsét, amíg körbenézett. Láttam, hogy meglepte a jelenet, amire benyitott. És zavarja is hogy milyen helyzetben talált engem. Azaz hogy éppen „veszélyben" vagyok. Megfeszültek izmai és szerintem kiragadott volna a szemüveges fogásából. De tartotta magát nem tett semmit. Én viszont nem tudtam. Amint megláttam melegség jött a mellkasomba. Ellöktem a szemüveges kezét és kikerülve őt odarohantam Akutagawa-hoz. Meglepetten tárta szét két kezét, míg párat pislogott. Odabújtam hozzá arcomat mellkasába fúrva.

- Oy Jinko, mégis mit képzelsz? - kezdte kezdett volna bele a színjátékba

- Lebuktunk! – kiáltottam félbeszakítva ezzel.

Erre egy pillanatra összerezzent, majd egy „már úgyis mindegy" sóhajtással magához öleltet. Egyik kezét derekamra simította, másikkal fehér tincseim közé túrt. Jobban odahúzva fejemet, hogy érezzem, megvéd. Biztosságban vagyok.

- HOEEEE?- kiáltottak egyszer az irodatagok.

- Shh... semmi baj Atsushi... itt vagyok – simogatta a hátamat és a fejemet.

Jól esett. Nem érdekeltek már a következmények. Csak karjai között akartam lenni. Pont, mint az éjjel. Nagyot szippantottam illatából. Éreztem, hogy megnyugodok biztonságot nyújtó karjai között. Most már itt van velem. Hiányzott! Pedig még nem is telt el egy nap, hogy utoljára láttam és öleltem. Egy kicsit eltolt magától, hogy megint a szemembe tudjon nézni.

- Mi történt? – szürke íriszei fürkészték az enyéimet.

Nem értette miért tettem. Mi késztetett arra, hogy le buktassam magunkat. De tudta, hogy nagyon nyomós oknak kellett lennie, mert egyébként nem tettem volna. Hiszen eddig sem tettem és már egy pár hónapja tart a kapcsolatunk.

- Alibit biztosítottam neked. - suttogtam lesütve szemeimet.

- Micsoda? – hökkent meg, de még mielőtt válaszolhattam volna, valaki más megtette.

- Atsushi kun azt mondja, nem te követted el ezt a tegnap esti mészárlást. – tett felénk pár lépést Dazai san, miközben hátramutatott a táblára.

Csak a lépteit hallottam, mert én háttal voltam neki. De valami más volt most benne, mint percekkel korábban. Valahogy furcsán komoly volt a hangja, és nem tudtam eldönteni, hogy azért mert régi tanítványa megjelent. Vagy azért mert az én az ő karjaiban reszketek védelmet keresve és találva.

- Nem én voltam – válaszolta nyugodt hangon a teste mégis kicsit megfeszült - Egész este vele voltam a lakásomon. – megnyomta az utolsó szót.

- Mi? – kérdése inkább a helyszínre volt értendő.

- Atsushi már jó ideje velem lakik. A saját lakását csak azért nem adtam még el, hogy ne bukjunk le. - olyan nyugalommal beszélt mintha természetes lenne neki, de éreztem, hogy ő is feszült pont annyira vagy inkább jobban is, mint a kötéses.

- Aku? - emeltem fel tekintetemet, hogy megint íriszeibe tudjak nézni és ő erre megcsókolt.

- „Mi a csudát művelsz most? Így mindenki előtt kell lesmárolnod?" - akadtam ki.

De nem tudtam ellenállni neki. Viszonoztam a csókját, de sajnos hamarabb elvált tőlem még mielőtt elmélyíthettük volna. Fejemet vállára hajtottam, hogy rajta kívül senki se lássa vörös képemet. Úgy ölelt mintha azt mondta volna:

- „Te az enyém vagy nem engedlek lát senki másnak!"

Érdekelt, hogy mi készteti erre. Szemem sarkából hátrapillantottam és egyből rájöttem miért viselkedik így. Dazai san majd felrobbant. Pedig sosem láttam idegesnek, most egyértelműen az volt. Teste megfeszült, ezt még onnan is láttam. Pupillái összeszűkültek, ahogy végignézett rajtunk. Látszódott rajta, hogy rohadtul nehezményezi, hogy én Akutagawa karjai között vagyok. És igen azért csókolt meg a fekete, hogy megmutassa egykori tanítójának, hogy én már egyedül az övé vagyok.

A hirtelen támadt vihart, végül is Yoshano sensei törte meg azzal, hogy vissza terelte a témát az eredeti gyilkossági ügy megoldása című mederbe.

- Oké, szóval nem tetted. De egyáltalán miért vagy itt? – tette fel a kérdést jövevénynek.

- Mori san küldött. Az egyik áldozat, ami informátorunk.

- Ezek szerint tényleg nem te voltál. - vakarta fejét Kunikida san.

- Igen. A főnök belement a közös nyomozásba. Elvégre most mindenkit érint. Az Irodát, a Maffiát és a Rendőrséget is.

A többi iroda tag felsóhajtott, hogy „mi lesz még ebből"? De végül is, nem ellenkeznek az ellen, hogy Aku maradjon. Persze, Dazai san elég szúrósan nézett ránk még egy jó darabig. De lehet, hogy egész végig, csak egy idő után megszoktuk és már nem foglakoztunk vele. Egy darabig nem haladtunk az ügyben, mert meg kellett várni, hogy Kyouka chanék visszatérjenek az esetleges új információkkal. Addig Akutagawa elmondta, amit esetleg még nem tudunk az áldozatokról, de a maffia igen. Aztán „szabadfoglalkozás" néven elvonult mindenki a helyére. Én is mentem volna, de Aku megragadta karomat, magával vitt ki a folyosóra. Odakint nekilökött a lépcsőházat falának. Vállaimat szorította, úgy nézett a szemembe. Ideges volt, de nem úgy, mint régen, ez most valahogy aggódósabb fajta idegesség volt...

- Aku? – értetlenkedtem

- Mi van közted és Dazai san között? – tért egyből a témára.

- Micsoda? – hökkentem meg

- Válaszolj! – parancsolt fájdalmas hangon

- Nincs köztünk semmi!

- Akkor miért néz úgy rád? – megtört, nem mutatta magát erősnek most nem, pedig nem otthon voltunk, és mégis levette az álarcát.

- Mit tudom, én lehet, hogy féltékeny! - akkor értettem meg én is, ahogy kimondtam.

- Mi? – kerekedtek ki szemei.

- Hát nem érted? Dazai san féltékeny rád, amiért a tiéd vagyok!

Engedett a szorítását, hiszen elakadt a lélegzete. Maga elé bámult, ahogy feldolgozta a hallottakat. Valószínű, hogy nem hitt a fülének. Egykori mestere féltékeny rá? A helyében én sem hinném el elsőre. Jól esett, hogy ennyire aggódott és félt attól, hogy valaki elvesz tőle. De meg akartam nyugtatni, hogy aggodalma alaptalan. Kezemet arcára simítottam majd ajkaira tapasztottam enyéimet. Hamar viszonozta tettemet, átvette a vezetést a csókunkban. Olyan forrón csókolt, hogy mindenemet elöntötte ez a melegség. Szeretem azt, hogy ilyen nagy évvel falja ajkaimat. És nem tudom megunni bármennyiszer is élem át. Miután elvált magához fogott és átölelt. Ebben a pózban suttogott a fülembe.

- Nem akarlak elveszíteni Jinko...

- Nem fogsz! Itt vagyok! A tiéd vagyok! – szóltam én is halkan, de pont elég hangosan ahhoz, hogy ő meghallja..

Éreztem, hogy beleborzong szavaimba. Belepuszilt a nyakamba, majd megszívta. Sokáig és erősen szívta bőrömet, több helyen is megharapott, nyalogatott. És közben erősen tartott, mert tudta, érezte, hogy a lábaim nem bírják tovább, ha így kényeztet. Nem akarta, hogy összeessek. De megjelölt. Pár perc leforgása alatt annyi nyomot hagyott rajtam, amennyit csak tudott. És megmondom őszintén nagyon élveztem ezt a torkomból előszökő hangok is jelezték. Amitől Aku csak még jobban beleélte magát a dologba és mindketten izgalomba jöttünk. Korábban nem hagyhatott rajtam nyomokat. Hiszen az egyenlő volt a lebukással. De most nem fogta vissza magát. Olyan hévvel dolgozott, mint aki be akarná pótolni az összes eddig elvesztegetett lehetőségét arra, hogy megjelöljön, kiszívja a nyakamat. És be is hozta. Ha minden alkalommal csak egy nyomot hagyott volna rajtam és az összeset most kellene viselnem, akkor is kb. így néznék ki... Mind jól látszott. Még ha rendesen begomboltam volna az ingem nyakát, akkor is észrevehetőek lettek volna. Még az álkapcsom vonalán is hagyott pár nyomot. Mint aki ki akarná ordítani a világba, hogy én már foglalt, vagyok. Ne merészeljen senki sem próbálkozni, mert nincs esélye. És ez így is volt. Én már Akutagawa tulajdonát képezem, de ez rá is igaz. Én őhozzá Ő énhozzám tartozik.

- Most már Dazai san is látni fogja.

- Nem fog tudni elvenni tőled. Emiatt nem kell aggódnod! Én téged szeretlek!

Végigfutott az arcán egy jól látható vörös sáv. Hiszen eddig az ajtónkon kívül még nem mondtam ki ezt az egy szót. De így legalább már nem csak én voltam elpirulva a korábbi tette miatt. Megint megához ölelt és a fülemhez hajolva suttogott bele.

- Én is szeretlek Atsushi! – halkan mondta, mert még félt egy kicsit hogy az az egy ajtó nem tartja kívül a hangokat és az irodában lévők is meghalják.

Bár ha tényleg olyan vékony az a falap, akkor azt is meghallották, hogy kényeztetett. Mert nem bírtam ki, hangok, azaz hogy jóleső nyögések és sóhajtások kiadása nélkül. Még egy darabig így maradtunk, hogy pulzusunk visszaálljon az eredetibe. Miután kicsit összeszedtem magamat és már a fejem sem olyan volt, mint a paradicsom, visszamentünk a terembe. Szerencsére nem kérdeztek semmit, mármint azzal kapcsolatban, hogy hol voltunk. De nem úgy tűnt, hogy tudnák mit műveltünk még pár perccel korábban. Dazai san még csak ránk sem nézett ezt annak tudtam be, hogy most duzzog. Kunikida sannak viszont még volt pár kérdésre az üggyel kapcsolatban, amiket Aku megválaszolt, de ezután csengett a mobilja és el kellett mennie, de megígérte, hogy amint végez, értem jön. És búcsúzáskor magához rántott és egy gyors, de mély csókba hívta ajkaimat. Ezt két dolog miatt tette szerintem. Egy, hogy most végre így búcsúzhatott el tőlem. Kettő, Dazai san orra alá akarta dörgölni a tényt hogy rólam bizony már lecsúszott. És ezt elérte, mert a kötéses megint olyan fejet vágott, mint aki ott helyben megfojtaná Akut egy kanál vízben. Utána pedig sértődötten elvonult a terem távolabbi végébe.

Körülbelül 10 perccel azután hogy Akutagawa távozott a konyhában voltam és az ebédemet bontottam ki. A reggeli nagy sietségben nem hoztam magammal evőeszközt, de iroda konyhájában mindig volt tartalék. Majd főztem egy teát is mellé. Ahogy tevékenykedtem megéreztem két kezet a derekamon.

- Aaa-tsuuu-shiiii-kuuun – nyújtotta el a nevemet Dazai san – Uuuuuuunatkozok, mit csinálsz? - kezeit a derekamra fonta és hozzám simult

- Mit művelsz? – pánikoltam, de próbáltam nem kimutatni.

- Minek tűnik? Sündörgök!

- Fejezd be! Nekem már van barátom!

- Akutagawa nem érdemel meg téged... - temette arcát a vállamba és fájdalmasan felsóhajtott.

- Micsoda? – döbbentem le a reakcióján.

- Hallhattad... Nem érdemel meg! Meg akart ölni. És sokkal jobban vigyáznék rád!

- Mondod úgy, hogy folyamatosan szívatsz meg piszkálsz?

- De sosem bántottalak, és - ahogy felemelte a fejét megtorpant a beszédben – Atsushi kun ezek a nyomok még nem voltak rajtad mikor bejöttél dolgozni!

- „Minek vetted észre őket?" Nem nem voltak... Talán baj hogy az óta kerültek rám? – nehezen tudtam elérni, hogy ne remegjen meg a hangom, de tudtam, ha most nem mutatom magamat erősnek, a kötéses próbálkozni kezd.

- Tsc! – dőlt vissza, hogy ne kelljen látnia Akutagawa jelzéseit.

- Dazai san? Nem akarnál elengedni?

- Nem! – vágta rá egyből.

- Miért?

- Ezt inkább én kérdezhetném! – már mérges volt.

- He?

- Miért vagy vele? Mióta tart ez a kapcsolat? Miért nem tudok róla? Atsushi kun nem szeretsz engem? – éreztem hangján, hogy neki jobban fájnak a kérdései, mint az kimutatja.

- Tisztellek Dazai san. De nem akartam, hogy megtudjátok! Láttad Kunikida san reakcióját. Ezt nem lett volna szabad megtennünk...

- Akkor miért?

- Mert beleszerettem!

Szavaimra elengedett, ellépett tőlem, így hátra tudtam fordulni, hogy lássam az arcát. Megtört volt és szomorú. Tényleg rosszul esett neki, amit mondtam. Az, hogy nem őt választottam. Kikosaraztam úgy, hogy előtte nem is volt esélye sem udvarolni nekem. De honnan tudtam volna, hogy kedvel? Egy csomó lánnyal flörtölt, engem meg csak ugratott. Nem mutatta ki a jelét másnak, nem közeledett felém. De lehet, hogy csak nem vettem észre, hiszen ilyen téren eléggé vak vagyok.

Azt sem vettem észre sokáig, hogy ellenségem mit érez valójában irántam. Akutagawa-val nem indult zökkenőmentesen az ismeretségünk. Meg akartuk egymást ölni. Ironikus most így visszagondolni erre. Ha akkor, mondjuk egy nappal azután, hogy a hajón megküzdöttünk egymással, valaki jött volna. És azt mondta volna, hogy egy éven belül az ágyában kötök ki biztosan felképeltettem volna, hogy ezt mégis, hogy gondolta? Én aztán biztosan nem!

De aztán, a Cég legyőzésekor, megértettük egymást és a másik indokait. Már tudtuk, hogy miért tekintettünk „ellenségként" egymásra. És köze sem volt hozzá az utálatnak. Hiszen én csak féltem a múltamtól, utáltam magamat, a gyávaságomat, a tehetetlenségemet és felnéztem rá, jó sok féltékenységgel, hogy ő miért olyan erős? Neki miért olyan zökkenőmentes az élete. Ő meg féltékeny volt rám, amiért én azonnal megkaptam Dazai san elismerését. Nem kellett tennem érte szinte semmit. Már nem gondoltunk egymásra úgy, mint korábban. Úgyhogy, mikor legközelebb találkoztunk, már nem ugrottunk egymás torkának. Emlékszem egy parkban sétáltam, mikor összetalálkoztam vele. Az egyik tónál volt és elmerült a gondolataiban. Mellé léptem és figyeltem, hogy mikor veszi észre a jelenlétemet. És ahogy vártam én is elkezdtem a víz fodrozódását nézni. Így álltunk egymás mellett, mint két ember, akiknek semmi gondjuk sincs a másikkal. Aztán, mikor visszatért a valóságba feltűnt neki az ottlétem. Meglepetten nézett rám. De nem szólt érte, csak sóhajtott egyet. Majd legnagyobb meglepetésemre nem ment el. Ott maradt mellettem. Némán néztük a vizet még egy jó pár percig. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, és talán a gyomrom által jelzet éhség miatt is, azt találtam mondani, hogy:

- Nem ülünk be valahova enni?

Hát nem mondom kikerekedett a szürke szempár, ahogy rám kapta őket. Lefogadom, hogy mindenre gondolt csak arra nem hogy így szólalok majd meg. Tuti hogy idiótának nézett. Mi másnak tekinthetett volna? Ellenséges oldalon álltunk és én mégis elhívtam enni. Én is azt mondtam magamnak, hogy:

- „Mégis mit mondtál Nakajima Atsushi? Normális vagyok én? Biztosan nem! Nem fog válaszolni! Csak simán tovább áll és válaszra sem méltatja a kérdésemet!"

Nagyon bepánikoltam, de nem amiatt mit tettem, inkább a válasza miatt. Talán akkor kicsit pirosabb is volt az arcom a szokásosnál. Mégsem bántam meg hogy megtettem. Még akkor, sem ha nem fog válaszolni. Elfordította rólam a tekintetét. Mintha mosolyra húzódtak volna ajkai. A végén mégis felelt, de csak annyit, hogy:

- Mire gondoltál Jinko?

- Arra hogy nem is különbözünk annyira... - tördeltem magam előtt a kezeimet.

- Ezt fejtsd ki! – parancsolt rám majd tartott egy pár pillanatnyi szünetet- Egy tál kaja mellett.

Így kezdődött minden. Akkor átbeszéltük a délutánt és a kapcsolatunkat. Már el is felejtettük, miért akartuk korábban megölni a másikat. Aztán csak azt vettem észre, hogy szokásunkká vált szerdánként együtt enni. Miután megadtam neki a telefonszámomat néha rám írt. Majd egyre gyakrabban. Ilyen semmilyen indokokkal, témákkal keresett fel. A végére minden nap órákat beszélgettünk. Hol sms-ben hol telefonon. Volt olyan hogy felhívott, hogy menjek el valahova mert személyesen akar beszélni velem. Az egyik ilyen alkalommal rákérdeztem, hogy miért csinálja. Akkor már volt benne egy wisky így könnyedén ejtette ki a választ.

- Azért hogy találkozhassak veled. – felelte.

Akkor értettem meg, hogy mennyire közel kerültünk egymáshoz a magányos sárkánnyal. Aznap magától mozdult a testem megöleltem ő pedig viszonozta tettemet. De mivel én döbbentem rá hamarabb, hogy mit teszek, így gyorsan elváltam tőle. Persze vörös volt a fejem. És láttam rajta, hogy rosszul esett neki, hogy nem öleltem tovább. Eldöntöttem, hogy legközelebb nem ilyen lesz. De nem tudtam akkor rávenni magam még egyre. Túl gyáva vagyok. A következő találkozásunk alkalmával azonban még komolyabbra fordult a dolog. Beültünk egy bárba és iszogattunk. Bátorságot adott az alkohol a folytatáshoz. Mikor elhagytuk a bárt Akutagawa berántott egy sikátorba. Nekilökött a falnak egyik kezével mellettem támasztotta meg magát. Alkoholtól elhomályosodott tekintettel figyelt és végigmérte testemet.

- A- Akutagawa? Mi ütött beléd?

- Shhh... Ne mondj semmit Atsushi... - szabad kezével végigsimított arcomon, aztán egyik ujját végighúzta ajkaimon is, én mégis ott leragadtam, hogy első alkalommal hallottam ajkai közül a nevemet.

- He? T-te most a nevemen szólítottál?

- Zavar? Szép hangzása van. Jól esett kimondani...

Elpirultam méghozzá annyira hogy még a sötét sikátorban is jól látszódott arcomon. Akutagawa gonoszabb vigyorra húzta ajkait és közelebb hajolt.

- Mi a baj Atsushi? Csak nem valami rosszra gondoltál? – lehelte a szavakat a számra, annyira közel volt már.

- N-nem! – vágtam rá de nem volt valami meggyőző.

- Hmm...? Én igen...

Még meglepődni sem volt időm. Letámadta ajkaimat. Megcsókolt! Akutagawa Ryunosuke megcsókolt! Szívem a torkomban dobogott. Nem tudom hogy az alkohol hatása miatt vagy azért mert ilyeneket mondott nekem előtte de elfogott egy érzés. Viszonoztam a csókját. Meglepte a tettem. De örült neki és felbátorodott tőle. Nyelvét átcsúsztatta hozzám miközben szabad keze végigcsúszott a hátamon egész lentig és belemarkolt a fenekembe. A hirtelen ingerre belenyögtem a szájába. Ezt tetszett neki mert mosolygott egy pillanatig utána megtalálta és érzéki táncba hívta nyelvemet. Nem tudtam tartani vele a lépést bármennyire is szerettem volna. Túl jó volt benne. Nagyobb gyakorlata volt. hiszen nekem ez volt az első csókom. De nem bántam hogy pont egykori ellenségemnek adta oda. Furcsa érzés kerített hatalmába ahogy hozzám préselte magát. Tudtam jól hogy helytelen amit csinálunk. De mégis nem tudtam elmenni mellett a tény mellett hogy baromira jól csókol és annyira élvezem mint addig még semmit. És csak még többet akartam a csókjaiból.

- Atsushi! – zihálta a nevemet mikor elvált ajkaimtól majd végignyalta párnáimat.

- A- Akutagawa... - gyengültek el lábaim az intenzív csók hatása miatt.

- Nee....Jinko... - nyomta nekem a csípőjét – tudtommal még szűz vagy... Nincs kedved elveszíteni?

- É-én...

- Atsushi kun! – zökkentett ki visszaemlékezésemből a kötéses.

Arcom már égett és mindezt úgy, hogy a konyhában szálltam szembe Dazai sannal, akit az imént kosaraztam ki. Aggódva nézett rám. Nem tudta mi történt az imént. Miért gondolkodtam el és milyen irányban. Én már lángoltam szégyenemben, hogy így elkalandoztam.

- Gomennasai!!! - kiáltottam és kirohant a mosdóba.

Szembe álltam a tükörrel, mint egy jól átsült rák úgy néztem ki. De még mindig nem normalizálódott a légzésem. Még a visszaemlékezésem hatása alatt volta. Beleborzongtam. Nem idéztem még fel, hogy mi is történt akkor, azon az éjszakán, de most sikerült. Vagyis hogy majdnem. Ha Dazai san nem kiált rám, akkor végig játszottam volna a fejemben azt az emlékezetes élményt. Megmostam az arcomat és kicsit megnyugodva, kicsit vizesen, de már normál bőrszínnel tértem vissza a konyhába. Meglepetésemre a kötésekkel borított barna még ott volt és-

- Dazai san azok az én palacsintáim! – kiáltottam, mikor észrevettem, hogy már javában falja az édes, töltött finomságokat.

- Találtam benne egy cetlit, ezeket Akutagawa csinálta neked! – mordult hátra úgy, mint aki direkt azért akarja eltüntetni őket, mintha ezzel bosszút állhatna a feketehajún.

- Igen tudom! Éppen ezért, lennél szíves, nem megenni őket? - oda ugrottam és kivettem a kezéből a dobozt.

Már csak kettő darab maradt benne. Szúrósan néztem a kötésre, majd sarkon fordulva elvonultam keresve egy olyan helyet, ahol nyugodtan megehetem azt, amit meghagyott. Az ügyfeleknek fenntartott fülkében találtam meg ezt a helyet. És amit megettem az ebédem maradékát, ismét nyílt az ajtó. Kyouka chan és Keiji kun jöttek be rajta jókedvűen beszélgetve. Amikor Kyouka chan meglátod egyből faképnél hagyta a szalmakalapost és felém szaladt. Bár nem mondom azt, hogy ekkor is tartott a jókedve.

- Hol voltál reggel? – támadott le - Együtt kellett volna mennünk erre a feladatra! Mindenhol kerestelek még a lakásodban sem voltál! – az a vallató szempár nem sejtetett túl sok jót, de tudtam, hogy nagyobb gondom van, hiszen feltett egy olyan kérdést, amire a többiek már tudják a választ.

- „Ajjaj, most neki is el fogják mondani!"

És igazam lett, mert Dazai san, nem tudom, hogy bosszúból, vagy csak úgy piszkálásból, a székében forogva válaszolt a kérdésre.

- Atsushi kunnak más elfoglaltsága volt az éjjel. Nem igaz? Kistigris? Intimebb programod volt... - állt meg és azon a fajta gonosz vigyorával tekintett rám, amiből tudtam baromira élvezi, amit tesz velem, ehhez a jól megszokott két ujjas kézjelet is az állához emelte, hogy tökéletes legyen a kép.

- Dazai san... - morogta rá kicsit hátrapillantva, remélve, hogy elég fenyegetően tudok rá nézni ahhoz, hogy abbahagyja a játékot.

- Miről beszél? – fogta meg óvatosan az ingem derekát az alacsony kislány.

Megint felé néztem és próbáltam jól megfogalmazni a választ. Hiszen ő még olyan fiatal. Nem akartam, hogy valami olyan csússzon ki a számon, amit nem kellene hallania. De az, ahogy a szemembe nézett, majd letévedtek pillantásai anyakamra és ijedten vissza a szemembe, elvették az erőmet a válaszadástól. Nagyot nyeltem, hogy azért mégis tudjak mondani neki valamit. Legalább egy értelmes mondatot.

- Figyelj Kyouka chan... én... - kezdtem el, de ez az akasztani való kötéses közbeszólt

- Atsushi kunnak pasija van!

- Dazai san! – ordítottam most már - Elegem van, belőled! Igen őt választottam! Ne legyél annyira gyerekes, és hagyj engem, végre békén! - szakad ki belőlem

Bár nem néztem rá a barnára tudtam, hogy megdöbbenve néz engem, hiszen már nem hallatszott a forgós irodai székének enyhe nyikorgása sem. Valamint éreztem magamon a tekintetét. De nem csak az övét. Mindenki engem nézett, és a két frissen érkező volt a legjobban megdöbbenve. Bár szerintem a szalmakalapos nem tudta miről van szó. De Kyouka chan tekintetében láttam, hogy már leesett neki az, amit mondott Dazai san az imént. Teljesen összerakta a dolgokat, elvégre a legokosabb kislány, akit ismerek.

- Atsushi te- elharapta a mondata végét

- Járok egyet! – mondtam hirtelen mielőtt befejezhette volna és kiléptem az ajtón – Ha van, valami fejlemény az ügyben hívjatok!

Becsaptam magam mögött a bejárati ajtót. Nem akartam egy légtérben lenni velük. De az ügyben segíteni akartam. Hiszen valaki azt akarja, hogy Akutagawa-t vádoljuk a gyilkossággal. De ez a mostani nem ő volt. Ez már biztos. Ettől függetlenül mégis el kell kapnunk a tettest. Viszont, most nem tudtam volna munkára koncentrálni, és ez Dazai san hibája. Megsértődött és most bosszúból lejáratott volna Kyouka chan előtt is. Azaz, hogy meg is tette. Már mindenki tudta a titkomat. Bár mind máshogyan viszonyultak a témához. Yoshano sensei dolgozta föl legnormálisabban. Elfogadta és kész. Kunikida sant inkább az zaklatta fel, hogy egy Maffia tagba szereztem bele. És nem az hogy egy fiúba. Keiji kunt szerintem nem érdekli az ilyesmi. Dazai san meg féltékeny, mert ezek szerint, kedvel engem. Kyouka chan viszont, most biztos nagyot csalódott bennem. Nem tudom, mit gondolhat rólam. De abban biztos vagyok, hogy az elharapott mondat a vége az lett volna, hogy: „- meleg vagy?"

Igen az vagyok! És erre ő ébresztett rá, aznap este a sikátorban. Mikor többet akartam forró csókjaiból. És ő megadta nekem. Valamint egy csodálatos éjszakát is. És az óta még oly' sok másikat. Mikor megkérdezte olyan nyíltan semmi kerteléssel, félrevezetéssel, egyenesen a szemembe, akkor ledöbbentem.

- A- Akutagawa? – próbáltam tartani magamat, de már nagyon remegtek a lábaim.

- Nézd mit váltottál ki belőlem! – egyik kezemet megragadta és nadrágjához nyomta.

Majdnem ott helyben elájultam. Nem kifejezés az, hogy szűk volt neki odabent a hely. Azon csodálkozom, hogyan bírta ki a slicce szétrepedés nélkül. De ami még jobban megdöbbentett az az, hogy így a vastag ruhaanyagon át is éreztem, hogy mekkora és azt is, hogy lüktet. Nagyot nyeltem, de nem húztam el a kezemet. Valahogy a tudat, hogy ezt én váltottam ki belőle, furcsa elégedettséggel töltött el. Elengedte a kezemet, azt gondolta, majd elkapom onnan, de megleptem a tettemmel. Végigsimítottam teljes hosszán.

- Ahhh- nyögött fel – Jinko mit művelsz?

- Magam sem értem... De valamiért nem félek...

Kikerekedtek a szemei, úgy tányér nagyságúra. Megint rátámadt ajkaimra, és ahogy csókolt lökött egyet csípőjével rajtam. Jól eső nyögés szaladt ki számon.

- Cssss Atsushi... Ne legyél ilyen hangos!

- G-gomenne...

Végigsimította az oldalamat aztán, hogy visszaadja az előző tettemet így rámarkolt tagomra odalent. Kicsit kíváncsi voltam, hogy mit reagál majd arra, hogy nekem sem elég nagy már a nadrágom.

- Atsushi? – kapta vissza szemeit az enyémre - Te is?

- M-még... á-áll az... az ajánlat... az el-elvesztésről? – dadogtam, mert nem mertem kimondani, hogy a válaszom „Igen!". Annyira határozott igen, amennyire csak lehet!

...

Ledöntött az ágyára. Egyből felém magasodott, két kezével mellettem támasztotta magát. Szívem úgy dörömböl alig tudtam odafigyelni. Az adrenalin, ami szétáramlott a testemben eltűntette a külvilágot. Megcsókolt. Csak ketten voltunk onnantól. Senki más, csak ő meg én. Forrón csókolt, éreztem rajta, hogy nem tudja elmondani, mennyire örül annak, hogy most alatta fekszek. És önszántamból. Sőt, tulajdonképpen én kértem. Nem tudom mi óta várhatott erre, de türelmetlenséget éreztem mozdulataiban. Mint aki már, annyira régóta várja, hogy magáévá tegyen, hogy nem bír egy perccel sem tovább uralkodni magán. De emellett óvatos volt velem. Hiszen tudta, hogy az első alkalmam lesz. Még senkivel sem tetem meg. Ez a tudat érződött az auráján. És ki is mondta.

- Atsushi! – zihálta a nevem, ahogy megint elvált tőlem és a fülemhez hajolt – Annyira akarlak, hogy az már fáj!

- Csak annyit kérek, hogy légy velem kíméletes!

- Nem kell félned kiscicám! Vigyázni fogok rád! Elvégre nekem adta az első csókodat, az első éjszakádat. Nem engedlek el többé! Most, hogy végre megszereztelek nem engedlek át többé senkinek!

- Akutagawa...

- Szólíts Ryuu-nak!

- Ryuu... Csókolj meg megint!

- Kérésed számomra parancs!

És tette is. Ajkaimra tapadt, olyan mélyen csókolt amennyire, csak lehetett. Már szinte torkomig hátradugta a nyelvét. Aztán heves táncot járt nyelvemmel, amivel nagy nehezen, de tudtam tartani a lépést. Közben egyik kezével kigombolta az ingemet. Amennyire tudtam, én is elvonatkoztattam a csóktól, hogy lehámozzam, valamennyire az ő ingét is. Mikor sikerült csak az ágy mellé dobta a két ruhadarabot. Lassan kezdte simogatni mellkasomat, hasamat, oldalamat, mindenemet.

A nyakamhoz hajolt elkezdett apró csókokkal elborítani. Fokozatosan haladt egyre lentebb. Addig, amíg el nem ér a mellbimbómig, csak sóhajtoztam. Aztán, ahogy ajkaival közrefogta és nyelvével körözni kezdett körülötte, már felnyögtem. Jó érzés volt. Nem tudtam mihez hasonítani egyszerűen csak élveztem.

- Ahkutahhgawah! – nyögtem a nevét és belemarkoltam a lepedőbe.

Ő egy elégedett morranást hallatott és a szemembe nézett mielőtt elengedte a bimbómat. De még az is olyan érzés volt, hogy egész testem belefeszült. Nem vagyok hozzászokva az ekkora mértékű, és ilyen jellegű ingerekhez. Így nem csoda, ha mindentől képes lennék elélvezni.

Folytatta a csókokkal történő elborításomat. Miközben kikapcsolta az övemet is és a sliccemet is lehúzta. Mikor hasam legaljához ért benyúlt a nadrágomba és a boxeremen keresztül rámarkolt tagomra. Hátravetettem a fejemet annyira jó érzés volt.

- Atsushi nézz rám! – szólt és engedelmeskedtem neki.

Nem engedett el, de hozzám hajolt és megcsókolt. Közben megszorított odalent, hogy még egy nyögést kicsaljon belőlem. Ahogy elvált ajkaimtól gonosz vigyor ült arcán

- Ez aljas volt!

- Lehet, de ne fogd vissza a hangod! Hallani akarom!

Elengedett, de csak azért, hogy végre elkerülhessen mindkettőnkről a nadrág. Amint nem volt az útban más csak a boxereink megint megcsókolt. Vadul és telhetetlenül. De ez rám is igaz volt. Nem tudtam betelni azzal, amit a párnáimmal művelt. Átkaroltam a nyakát úgy próbáltam közelebb húzni magamhoz. Ezt megérezve hozzám simult. Egymáshoz préselődtek testeink. Egyik kezével átkarolt. Először csak a hátamnál, aztán lentebb csúszott a keze és már csípőmnél fogott. Úgy húzott közelebb, hogy nekem nyomta magát közben. Annyira vágytam már rá, hogy egyik kézzel elengedtem a nyakát és lenyúltam, hogy most én csaljak elő belőle egy nyögést. Sikerült is ugyan azzal a módszerrel. Rámarkoltam férfiasságára, amitől belenyögött a számba. Meglepte a tettem, ez biztos, de utána, úgy mordult fel, mint aki kéri, hogy tegyem meg megint. És én eleget tettem ennek. Elég volt még egyszer megszorítanom egy kicsit, és elvált tőlem. Szinte letépte rólam a boxert és a sajátjával együtt a többi ruhánk mellé száműzte őket.

- Ryuu... kérlek, ne várass tovább!

- Mindjárt Jinko mindjárt. De előtte még kicsit tágítanom kell rajtad, hogy ne fájjon annyira. – megcsókolt, de közben tagját az enyémnek dörzsölte.

- AHHH! – nyögtem fel

- Élvezed?

- Az nem kifejezés!

- Pedig még a legjobb részez el sem értünk...

- Ne kínozz!

- Már nem kell sokat várnod Atsushi!

Kezével végigsimított ajkaimon tudtam miért. Megcsókoltam ujjai hegyét, majd egy kicsit meg is haraptam őket. Látta, hogy tudom, mit kell tennem. Pedig sosem csináltam. Csak valahogy éreztem, hogy ezt kell tennem. Végignyaltam az egyik ujján. Majd bekaptam. Köröztem körülötte nyelvemmel egy kicsit. Aztán tátottam a szám, hogy kérem a következőt. Ryuu bedugta a második ujját is. Ahogy a szemébe néztem elvörösödött. Szerintem elképzelte mit művelnék, ha egyszer számat a tagja közelébe engedné. Már a harmadik ujját is rendesen benyálaztam. Kihúzta őket a számból.

- Ez elsőre lehet, hogy furcsa lesz, de hidd el meg fogod szokni. – aggódott kicsit értem

Nem feleltem csak bólintottam, hogy értem. Megcsókolt, azért hogy elterelje kicsit a figyelmemet. Megéreztem magamban az első ujját. Nem volt annyira kellemetlen, mint gondoltam. Majd lassan bedugta a másodikat is. Testem megfeszült. Ez már egy kicsit jobban fájt, de a csókja enyhített a fájdalmon. Ollózott ujjaival, tágított. Furcsa érzés volt ebben igaza volt. De megszoktam és valahogy olyan jó volt... Végül jött harmadik is. Ez már kifejezetten fájt. Lassan mozgatta kicsit bennem, hogy elmúljon a feszítő érzés. Közben arcomat figyelte, hogy lássa, mikor érem el azt a pontot, amikor már nem fáj. Amint meglátta, hogy élvezem, kihúzta belőlem ujjait. Ez rosszul esett, de tudtam, hogy most már őt kapom meg. Teljes valójában.

- Ha fáj, azonnal szólj és leállok! Nem akarom, hogy rossz legyen!

- Ryuu... - néztem csillogó szemeibe – Csak rád várok!

Elégedett és vággyal teli mosoly siklott végig arcán. Férfiasságát bejáratomhoz nyomta. Már ettől is bizseregni kezdett a testem. Lassan lökte belém magát. Fájt! Nagyon! Úgy éreztem szét fogok repedni. Téptem a lepedőt és összeszorítottam szemeimet, hogy ki tudjam bírni. Látta, hogy most még rossz így apró csókokkal próbált enyhíteni a fájdalmamon. A könnyeimet is eltüntette arcomról. Mikor teljesen belém csúszott megállt. Meg akarta várni, míg hozzászokok a vastagságához. Úgy éreztem szétszakadok. Korábban nem gondoltam volna, hogy Ryuu-nak ekkora van. De a csókok és simogatások meg az a sok kedves suttogás amikkel a fájdalmat enyhíteni igyekezett, segítettek. Már nem fát annyira.

- Ryuu... Meh-mehet – ziháltam, mikor felkészültem lelkileg és testileg is.

- Biztos vagy benne?

Csípőmet megmozdítva adtam a tudtára, hogy igen, készen állok arra, hogy felvigyen a csúcsra. Elégedett szusszanással csókolt meg megint és megmozdult. Amire egyből felnyögtem. Lassan, de azért érezhetőeket lökött rajtam. Egyre jobban hozzászoktam. És végéül eltűnt a fájdalom. Csak az az élvezet maradt, amit a farka okozott. Átkaroltam a hátát és karmoltam a bőrét. Felmordult, de éreztem, hogy élvezi. Lökött egy nagyobbat rajtam.

- Ahh! Ryuu! Még!

Gyorsított a tempón. Nagyobbakat lökött és a torkomból csak úgy szökött a hang. Néha egy-egy nagyobbat is lökött, hogy nagyobb nyögést váltson ki belőlem, de nem kellett sok, hogy felvigyen a csúcsra. És neki sem kellett sok. Kezével megemelte a derekamat hátam ívben meghajlott, úgy húzta ki magát majdnem teljesen. És utána teljes hosszát visszalökte belém.

- RYUUU!!! – kiáltottam, ahogy testeink közé élveztem. És éreztem, hogy ő is elment. Méghozzá bennem!

...

Egymás mellett feküdtünk a takaró alatt. Forró testeink egymáshoz simultak. Ha saját ütőm dübörgése nem fedte volna el, akkor talán az ő szívének zakatolását is hallottam volna. De így csak éreztem, ahogy hátamhoz ért a mellkasa. Majdnem kitört a helyéről, de az enyém sem nagyon akart ott maradni. De egy ilyen élmény után, nem is csoda. Karjaival magához ölelt hátulról. Nem akart elengedni, de én sem tudtam volna otthagyni. Semmi pénzért sem másztam volna ki öleléséből. Ott akartam maradni örökre. Még nem aludt el, hiszen még zihált, akár csak én. Aztán kicsit jobban magához szorított. A fülemhez bújt úgy suttogott bele.

- Atsushi... Szeretlek! – halkan mondta, mintha csak azt akarná, hogy rajtam kívül senki más ne hallja meg, mit súgott.

De ez érhető is lett volna. Tiltott dolgot tettünk. Ő a Port Maffia gyilkosa, én meg az Iroda kis újonca. Ellenséges oldalon állunk. Nem lett volna szabad egymásba szeretnünk. De nem érdekelt! Attól, ahogy ezeket a szavakat súgta, forróság öntötte el az aktus után, éppen csak kihűlni akaró testemet és lelkemet. Szembefordultam vele, mire kinyitotta szemeit. Csillogtak és egyszerűen gyönyörűek voltak a maguk szürkeségével. Örökké el tudtam volna viselni, hogy így nézzen rám. Ilyen vággyal, ilyen szerelemmel. Helyette mégis lehunytam szemeimet és megcsókoltam, ő pedig viszonozta tettemet. Nem volt, sem heves a csókunk, sem pedig vad. Ez a mostani lassú volt, érzelmekkel teli, érzékien forró.

- Én is szeretlek! – súgtam két levegővétel között, majd megint visszatapasztottam ajkaimat, oda ahova valók voltak, vagyis Akutagawa ajkaira.

Nem akartunk elválni egymástól, de nem csak most. Soha többé.

Azon az estén kezdődött a tiltott kapcsolatunk, amit még két hónapon keresztül tudtunk titokban tartani. Kicsit kíváncsi vagyok, vajon ha ez a mostani ügy nem jött volna, akkor meddig tudtuk volna rejtegetni. Valószínű, hogy vagy Dazai san buktatott volna le minket, amikor tényleg elkezdett volna közeledni felém. Vagy a viselkedésem árulta volna el Ranpo sannak a dolgot. Mondjuk ő valószínű, hogy nem ellenezte volna. Hiszen, ha jól láttam ő is eléggé összehangolódót Poe kunnal. Van is ötletem arra, hogy miért csak ketten utaztak el Londonba. De ez az ő titkuk. Majd bejelentik akkor, hogyha akarják. Most az a saját bajommal kell foglalkoznom.

Az utcákat jártam, az irodától nem kaptam hívást, hogy kellenék. Elmentem a kikötőbe a sétányhoz és a tengert nézve gondolkodtam tovább. Mit is kellene tennem?

- „Olyannak állították be, mint hogyha ő csinálta volna... Miért? Nehéz utánozni a támadásait. De akkor mégis, miért pont őt választotta? Lehet, hogy direkt Aku volt a „célpont"? Ha nem lennék én, már letartóztatták volna. Lehet, hogy ez volt a cél? Eltüntetni? Valakinek az útjában lenne"

Gondolataimból telefonom rezgése zökkent ki. Míg előkotortam a zsebemből, már előre hallottam Kunikida san ordítozó hangját, hogy húzzam vissza a belemet az irodába. De nem az ő neve át a kijelzőn.

- Mi történt? - nem szokott felhívni napközben mégis most miért?

- Kéne egy kis segítség... - hangja fáradt volt és liheget, minta rohant vagy harcolt volna eddig

- Hol vagy mit csinálsz? – aggódtam nagyon és egyre rosszabb előérzetem lett.

- Megtaláltam, de egyedül nem tudom legyőzni. Segíts, az óvárosban vagyok. Tudom, hogy meg fogsz találni! – és ezzel a vonal megszakadt.

Én pedig rohanni kezdtem. Áldottságomat aktiválva, még gyorsabb lettem, így percek alatt vágtam át a városon. Aztán meg hallottam a harcok zaját, az egyik kis utcából.

- Akutagawa! – kiáltottam, ahogy berontottam a sötét sikátorba

Aku harcolt még egy pár pillanattal korábban, hiszen ezt hallottam. De mire odaértem már véget ért a csata. Ellenfele barna csuklyás köpeny viselt és éppen bevitte volna a végső döfést, kioltva ezzel az életét annak, aki nélkül nekem se lenne többé. Kimaxoltam a képességem határait, de sikerült. A másodperc töredék része alatt, ott teremtem és elvittem a támadás útjából. Megint a sikátor szájában álltam, karjaim között tartva, a már majdnem eszméletlen Akutagawa-t.

- Nem kellene bele ütni az orrodat, más dolgába – dörgött bele az utca hangjába, míg hátrafordult felénk.

A kardja, amivel le akart csapni eltűnt. Áldott! Szemei sárgán izzottak, csak ennyi látszott ki a köpönyeg alól. Magasabb és szélesebb volt, mint én és hangja alapján negyvenes éveiben járhatott. Tett felénk pár lépést.

- Ha róla van szó, akkor igenis az én dolgom! Mi bajod van vele? Miért akarod megölni?

- Nem feltétlenül megölni terveztem, csak azt akartam, hogy tűnjön el az utamból. De nem tette, így muszáj végeznem vele, és ha te is az utamba kerülsz, akkor neked is vele kell halnod.

Sárgán kezdett fényleni a keze, új fegyvert akart megnézni, míg lépett egyet felénk. De mire lába elérte volna a talajt már csak hűlt helyünket láthatta. Elrohantam. El kellett vinnem őt a közeléből.

- „Nem tudom, hogy miért akarja eltüntetni. De nem fogom hagyni neki! Megakadályozom, hogy elvegye tőlem. Ryuu hozzám tartozik, ahogyan én ő hozzá! Nem válok el tőle soha!" – ezekkel a gondolatokkal rohantam, ahogy csak tudtam

Már a város túlsó felén járhattam, mikor nyögést hallottam karjaim közül. Megálltam egy kihaltabb utcában. Akutagawa-t ölembe behúzva tartottam, tigris karjaimban. Lassan nyíltak fel szürke szemei.

- A- Atsushi... - gyenge volt a hangja

- Akutagawa! Tarts, ki már vége van! Elhoztalak onnan!

- Nem akartam, hogy így láss, ilyen erőtlennek és gyengének...

Összeszorult a mellkasom attól, ahogy beszélt hozzám. Végignéztem a testén, hisz eddig nem volt időm rá. Rengeteg seb borította. Szúrt és lőtt sebek egyaránt. Vérzett. Ruhája tépett volt. Ajkai közül is vér szivárgott. A homlokáról is, nem egy vörös csík csordult végig az arcán. Nehézkesen vette a levegőt. Biztos voltam benne, hogy jó pár csontja is eltört. Fájt ilyennek látni őt.

- Ha időben odaértem volna - szorultak meg a kezeim.

- Hé... - nyúlt fel arcomhoz és megsimogatott - Megmentettél nem elég ez neked?

- Nem! Még súlyos állapotban vagy! Nem akarlak elveszíteni!

- A-tsu-shi... - akadoztak szavai – Lehet, hogy nem mondhatom ki azt, hogy nem megyek sehova...

Légvételem elakadt. Megdermedtem. Nem akartam ezt hallani tőle!

- Ne mondj ilyet! – gördült végig egy könnycsepp az arcomon, amit ő hüvelykujjával letörölt.

- Kérhetek még valamit?

- Könyörgök csak egy utolsó kívánságot ne!

- Még egyszer csókolj meg!

Szavai fájtak, de megtettem, amit kért. Ajkaira hajoltam, lassú érzéki csókot váltottunk, elmélyítve amennyire tudtuk

- Szeretlek! – vált el tőlem.

- Én is téged! Éppen ezért ne merészelj itt hagyni!

- Sumannai Atsushi... Gomennasai! - ezzel lehunyta a szemeit a keze is elvált arcomtól majd visszazuhant mellkasára.

Ordítottam! Fájdalom elviselhetetlen volt. Az egyetlen személy, akit szerettem meghalt a karjaim között. Azért mert én nem voltam elég gyors. Csak ordítottam és kiengedtem könnyeimet. Megszakad a szívem. Nem akartam tovább élni. Nélküle értelmetlen volt. Magamhoz szorítottam, úgy zokogtam tovább. Arcát nyakamhoz húztam, minél közelebb akartam magamhoz tudni. És akkor felcsillant még egyszer a remény. Lélegzet. Lassan, erőtlenül, de lélegzett. Felálltam és tovább rohantam.

- Van még remény! Yoshano san még segíthet.

Végigfutottam a városon fel az iroda épületébe. Berúgtam az ajtót úgy ordítottam be a terembe.

- Yoshano sensei!

Mindenki rám kapta tekintetét és amint realizálták, hogy a véráztatta Akutagawa-t szorítom karjaim között egyből felém indultak.

- Mi történt? – ért oda a sensei

- Haldoklik! Kérlek, mentsd meg! Nem halhat meg!

- Hozd át a műtőbe! - adta ki a parancsot és elindultunk.

Nem maradhattam bent vele, míg dolgozott rajta. De ezt nem is bántam annyira. Nem bírtam volna végignézni, hogy szándékosan megöli, azért hogy utána áldottsága megmentse. Így kint vártam a folyosón, de a kiszűrődő szörnyűbbnél szörnyűbb hangok miatt, nem tudtam gondolkodni. Végül is Dazai sannak esett meg rajtam a szíve. Áttámogatott az irodai részbe, leültetett a fogadó asztalhoz és egy csésze teát tett elém. Látta rajtam, hogy olyan vagyok akár egy zombi. Így megpróbált megnyugtatni, már amennyire tőle tellett.

- Rendbe fog jönni! Már jó kezekben van.

- Tudom. De még így is azt érzem, hogy hamarabb odaértem volna, akkor most nem lenne ilyen helyzetben.

- Mi történt - jött oda hozzánk Kunikida san is.

Elmondtam mindent, amit tudtam és láttam. Éreztem rajtuk, hogy egyrészt örülnek, hogy épp bőrrel megúsztam a találkozást, és hogy megvan a tettes is. De az, hogy így elbánt Akutagawa –val nagyon erős emberre vall és ez aggasztotta őket. Átbeszéltük az esetleges a terveket, hogy miért teheti az illető azt, amit. Elég sokáig tartott ez a megbeszélés és csak akkor maradt abba, mikor Yoshano sensei belépett az ajtón. Egyből felugrottam és hozzá léptem. Az hogy „aggódtam" nem kifejezés arra a rémületre, amit akkor éreztem.

- Végeztem. Kutya baja, de még alszik. Menj át hozzá!

- Arigatou! – hajoltam meg, jó mélyen, nem tudtam eléggé meghálálni, hogy megmentette, de most mennem kellet.

Olyan gyorsan siettem a gyengélkedőre, hogy majdnem orra buktam a saját lábamban. Benyitottam és ott feküdt, békésen aludta az igazak álmát. Nem volt már semmi baja. Sebei eltűntek, arca makulátlan volt. Fellélegeztem.

- „Még mindig velem van"

Odavittem egy széket az ágya mellé és leültem. Benyúltam a takaró alá, hogy megkeresem kezét, amikor megleltem kihúztam és ajkamhoz emeltem. Két kezem közé fogva az övét, figyeltem, ahogy egyenletesen emelkedik, majd süllyed a mellkasa. Nem akartam elmozdulni mellőle. Itt akartam lenni, mikor felébred, hogy én legyek az első dolog, amit meglát, mikor kinyitja a szemeit. Nem tudtam meddig fog aludni, de nem akartam sürgetni. Had pihenje ki magát, annyira amennyire akarja.

Úgy egy óra múlva a folyosóról lépések zaját hallottam és a kötését toppant be az ajtón. Kíváncsian figyelte minket. Csak egy pillanatra néztem rá, hogy tudja észrevettem, aztán egyből visszakaptam a szemeimet Akutagawa –ra

- Hogy van?

- Még nem ébredt fel, de szerintem jól, hisz nincsenek már a sebei - válaszoltam le sem véve a szememet az alvó fiúról.

- Tényleg szereted őt.

Bólintottam. Válaszolhattam is volna, hogy „igen" de azzal fájdalmat okoztam volna Dazai sannak és ezt nem akartam

- Szerencsés fiú ez az Akutagawa.

- Remélem tényleg így van!

- Az hogy van, aki ennyire szereti, az azt jelenti, hogy szerencsés. Nem gondolod Atsushi kun?

- De... de lehet - értettem vele egyet - Miért jöttél ide Dazai san?

- Megszületett a terv, hogy hogyan kapjuk el a tettest.

- Muszáj nekem is mennem?

- Nem te itt maradsz és őrzöd ezt a... szerencsés egyént. A többit bízd ránk!

- Köszönöm! ... és elnézést hogy megint gondot okoztam

- Nem okoztál hisz amúgy is el kellene kapnunk.

Elmagyarázta a terv részleteit. Bonyolultnak tűnt, de kötéses tervei szinte mindig beválnak és pont úgy, ahogy megjósolja őket. Éppen ezért bíztam abban, hogy valóban minden sikerülni fog ebben az esetben is.

A nap eltelt és Ryuu még mindig aludt. Én pedig ott voltam mellette fogtam a kezét. Néha megpusziltam ujjait és vártam. Már kezdtem nagyon elálmosodtam, egyre nehezebbek lettek a szemhéjaim, de nem akartam aludni. Nem aludhattam el addig, nem míg ő fel nem ébred. Mellette fogok virrasztani.

- Akutagawa - sóhajtottam fájdalmasan - Kérlek szépen. Ébredj fel! Mondd, hogy már jól vagy! Hiányzol! Hallod? - fejemet hasára hajtottam úgy kérleltem még tovább - Hiányzol! Gyere vissza hozzám!

- J-in-ko... felkaptam a fejemet.

Ryuu lassan nyitotta fel szürke szemeit és engem látott meg először. Ahogy realizálta, hogy ott vagyok mosolyra húzódtak ajkai és hozzá megszorította a kezemet, ezek szerint ezt is észrevette.

- Akutagawa! - álltam fel és öleltem át.

Még egy kicsit bágyadt volt, de viszonoztam ölelésemet. amikor megérezte testem remegését, ami előtörő könnyeim eredménye volt, még jobban magához szorított.

- Atsushi...

- Baka! – kapaszkodtam még jobban bele - Hogy mondhatnál olyat, hogy még utoljára meg akartál csókolni? Volt képed itt hagyni? Mikor tudod jól, hogy nélküled nincs, semmim! Ne merészelj, még egyszer ilyet csinálni! Szeretlek!

- Gomenne – adott egy puszit a nyakamra - nem akartalak itt hagyni, hiszen én is szeretlek. De akkor ott úgy éreztem vége. Pedig tudtam, hogy ezzel fájdalmat okozok neked. Meg tudsz nekem bocsátani?

Elengedtem így volt esélye felülni az ágyon. Én annak szélére ültem a vele szemben. Kezemet az arcára simítottam.

- Megbocsájtok. De most... Csókolj meg! Hogy ne az legyen az utolsó, amit ott a sikátorban váltottunk.

Nem kellett kétszer mondanom neki, egyből lecsapott ajkaimra és amint lehetett elmélyítette. Forrón és vadul csókolt pont, mint akkor. Az első esténken. Bár azóta sokszor élhettem meg ezt az élményt, most mégis az az éjszaka emléke szivárgott elmémbe. Hiszen ugyan az a tehetetlenség borított el, mint akkor. Nem tudtam leállni, még többet akartam. Ahogy csókolóztunk én lassan az ölébe másztam. Szemben voltam vele továbbra is, térdeim combjai külső feléhez simultak. Nem ellenkezett tettem ellen. Sőt örült is neki, mert így a derekamnál fogva, még jobban magához tudott ölelni. Testünk egymáshoz préselődött. Átkaroltam a nyakát, míg ő belemarkolt a fenekembe elérve, hogy belenyögjek a csókunkba. Ezt kihasználta, hogy átdugja nyelvét az én szájüregembe és kényeztetni kezdte érzékszervemet. Ennek a forróságnak megint az lett az eredménye, hogy kezdtem kicsinek érezni a nadrágomat.

Amikor ezt ő is megérezte rajtam, elvált ajkaimtól. Levegő után kapkodtunk, hiszen közben nem igen vettünk, csak ha nagyon muszáj volt.

- Atsushi menjünk haza!

- Nem lehet. Itt kell maradnunk. Dazai san parancsa.

- Micsoda?

- Mi itt maradunk, míg ők elkapják azt, akivel harcoltál, mert meg akar ölni. Téged is és azóta engem is...

Láttam, rajta hogy nem tetszik neki a helyzet. Haza akart volna vinni és reggelig ki sem engedni az ágyból. És megmondom az őszintét én is szívesebben lettem volna alatta... Aztán beugrott valami.

- Viszont... tulajdonképpen most a miénk az egész iroda...

- Mi?

- Most nincs itt senki csak mi ketten!

- Atsushi azt ne mond, hogy itt akarod csinálni!

- De!

...

Akutagawa -val való szeretkezéseink olyanok nekem, mint a drog! Ez már biztos. Képes voltam rávenni, hogy meggyalázzuk Yoshano sensei gyengélkedőjét. Mondjuk... Nem kellett sokat győzködnöm. Hiszen a csókunk eléggé feltüzelte őt is. Kb. 5 perc múlva, már meztelenül feküdtem a hasamon. Ryuu hátulról ölelt át és markolt rá tagomra. Ahogy verte egyre kéjesebb hangok törtek elő belőlem. És ezen még az is dobott, hogy mégis csak „tiltott helyen" vettem rá a szexre.

- Ahh! Ryuu!!! – nyögtem fel, mikor elmentem.

De még nem fejezte be itt. Ahogy átölelt végig simította a testemet. Beleremegtem. Már rég ismerte minden erogén zónámat. És most nem egyet ingerelt is. Vállamra csúsztatta állat, úgy lehelt rá a nyakamra.

- Atsushi... most őszintén... Mikor lettél ilyen perverz?

- A te hibád! - nyögtem- Túl jó veled ilyeneket csinálni!

- Hee....?

Kínozni akart még ezt az előző hangadásából is éreztem. Egyik keze végigsiklott rajtam a tagomtól egészen a nyakamig. Majd megsimította arcomat vele. Bedugta ujjait a számba. Engedelmesen nyálaztam körbe őket egyesével. Közben éreztem, hogy hozzám dörgöli férfiasságát. Már rendesen lüktetett. Komoly önuralma volt, amiért még leállt kínozni egy kicsit engem. Kihúzta számból a már rendesen sikamlós ujjait és nem telt bele pár pillanat, hogy magamban érezzem az elsőt. Majd a következőt és a harmadikat is. Amióta együtt vagyunk, már egyáltalán nem fáj, mikor bennem van. De most azért nem őt kaptam, mert gonoszkodós kedvében van. Nagyokat sóhajtottam. De még tartottam magamat nem az ujjaitól akartam megint elélvezni. Hirtelen fordított át a hátamra, miután kihúzta ujjait belőlem. Ölébe húzott, hogy meg tudjon csókolni. Ahogy nyelveink táncoltak megint rámarkolt tagomra. De nem csak a sajátomra. Összefogta az övével úgy dolgozott rajtuk kezével. Megszakítottam a csókot, mert hátravetettem a fejemet. Ő addig a nyakamat vette birtokba és a reggeli nyomok mellé, még szívott egy párat.

- Ryuu könyörgök, ne kínozz tovább! Magamban akarlak érezni!

- Ha ennyire szépen kéred, akkor lehet, hogy abbahagyom a kínzásodat. - harapott fülembe.

De végül is elengedett. Hagyott egy pár másodpercig pihenni. Addig a vállaiba kapaszkodtam és nyakába fúrtam arcomat. Aztán megint visszatért a témához. Kicsit megemelt a csípőmnél fogva és magára húzott.

- AHHH! AHKUTHAGAWAH! – éreztem egész hosszát odabent.

Pedig még meg sem mozdult és én úgy érzem, az első lökéstől elmennék. Ledöntött az ágyra és úgy lökött rajtam egyet. Nagyot nyögtem az érzésre. Aztán kihúzódott belőlem és megint teljes hosszával be. Testem ívben feszült meg mikor megint bennem volt. Tudtam, hogy még egy ilyen és nekem annyi. Talán ő is megérezte, mert csak gyors tempót diktálva kezdett el mozogni bennem. Így nyújtotta még a pillanatokat. De így sem tudta örökké visszatartani. Mikor már úgy nyögtem, amit jól ismert, lökött egy pár lassabbat, de mélyebbet, nagyobb erejűt rajtam és az utolsóval el is élveztem. Ő egy pillanattal korábban ment el, mint én. Lassan húzta ki magát belőlem, majd megint átölelve dőlt mellém és húzta ránk a takarót.

- Szeretlek Ryuu... - suttogtam, de már olyan álmos voltam, hogy nem bírtam ébren maradni egy perccel sem tovább.

Annyit még hallottam, hogy a fülembe súgja:

- Én is szeretlek Atsushi!

De utána már csak ölelő karjai biztonságát éreztem és elnyomott az álom.

...

Másnap reggel úgy kellett kelnünk, hogy eltüntessük annak a nyomait, hogy mit tettünk az este. Hiszen ha a sensei megtudja, hogy az ő betegágyai egyikén szeretkeztünk, akkor 100% hogy én leszek a következő, akin valamilyen kísérletet tesztelni fog. De szerencsére jó darabig nem jött be senki az irodába így volt időnk összetakarítani.

Mint utólag kiderült aznap reggel volt az akció, amiben elkapták a tettest. Tanizaki kun Fehér hó áldottsága kellett a terv végrehajtásához, de sikeresen csőbe húzták és Dazai san lekapcsolta a képességét. Sajnos azt nem tudtuk, meg hogy miért akarta eltüntetni Akut az útjából, mert akkor mikor átadták a zsaruknak, akkor öngyilkos lett ciánkapszulával. De még annyit elmondott. Hogy van valaki, akinek mind az útjában vagyunk. És ő ölte volna meg, ha nem végez magával. Az ügy tehát nem zárult le. De egy időre elvileg megint „béke" van. Már ha nem vesszük figyelembe, hogy Dazai san szétkürtölte a maffiásoknak is a kapcsolatunkat Akuval... „Egyszer saját kezűleg lököm le a kötésest a hídról ez biztos..."

De egyelőre nem ellenkezett ellene sem a mi főnökünk sem pedig Mori san a Maffia vezére. Talán elfogadják majd a kapcsolatunkat, de ez még a jövő kérdése...

Vége! ....?

-----------------------------------

Sziasztok! Nos, ez lett volna az első ilyen könyvem... Mit gondoltok?

A végének a kicsit (nagyon) összecsapott befejezése miatt bocsánat, de éjféltől 6ig írtam meg a könyv kétharmadát és már kiégett az összes idegsejtem...

Még egyszer boldog szülinapot Akutagawa!