Az utcákat jártam. Nem volt különösebben rossz idő, csak egy kicsit volt elborulva az ég. De mégis nagyon pipa voltam, egy bizonyos kötszert pazarló miatt. Legszívesebben törtem, zúztam volna amit érek. Úgy volt, hogy mára szabadnapot kaptam. De ehelyett most nekem kell keresnem Akutagawa-t. Tegnap, amióta a főnök engedélyezte a közös nyomozást az irodával és elment szólni nekik, nem látták. Illetve még egyszer lehetett tudni merre jár. Mikor új munkát kapott, jelentkezett miután elvégezte. De azóta semmi. Elnyelte a föld és ehhez biztosan köze van Dazai -nak. Csak ne lenne olyan messze az iroda. Már rég ott lennék, és ki verném belőle, hogy merre van Akutagawa. Ahogy haladtam meg hallottam a hangját.

- Na, végre megvan - indultam a hang irányába

Mikor megláttam és kiáltottam volna neki, akkor vettem észre, hogy Jinko-val az oldalán sétál. Nem veszekedtek, csak beszélgetve sétáltak egymás mellett. Mint akik pár hete mikor a legutóbb találkoztak nem ugrottak volna egymás torkának. Akkor azért nem tették, mert én meg az a gyökér nem hagytuk nekik. Akkor most mi lelte őket?

- Itt meg mi a fészkes fene folyik?

Már éppen utánuk mentem volna, amikor megragadott egy kéz és berántott a sikátorba.

- Te meg?! – tiltakoztam volna, de befogta a számat, felismertem.

A kötésekkel tarkított csukló, az jellegzetes pacsuli, amit ő parfümnek nevezett, és az, ahogy a hátam mögött lefogta a másik két kezemet, csak egy személyre utal hatott.

- Chuuya... ha elrontod a tervünket, kinyírlak! - súgta a fülembe, olyan hanglejtéssel, amit akkor hallottam utoljára tőle, amikor még társak voltunk.

Nem volt kellemes megint ezzel a hanggal találkozni. Elernyesztettem izmaimat és kifújtam a bent tartott levegőmet. Magyarán megadtam magamat. A képességem nélkül nem tudtam volna most szabadulni. Ahhoz komolyabban fogott. De a megadó viselkedésemet érezte. Ez elég volt neki, hogy elengedjen. Elléptem tőle hogy ne legyek megint annyira közel hozzá. Furcsa volt, olyan energia sugárzott belőle, mint régen. De valahogy, olyan szánni valóan szomorú is volt. A gesztenyebarna szempár, ami mostanában olyan vidám jellegűen csillogott, most opálos homály mögül figyelt engem.

- Mi folyik itt Dazai? - törtem meg a feszültségbe fordult csendet, míg karba fontam kezeimet magam előtt.

- Elkapjuk a közös nyomozásunk gyilkosát. – mondta ridegen - Minek tűnik?

- Miért sétál Akutagawa és Atsushi egymás mellett ilyen nyugalomban?

- Jaaaa? - tért vissza poénkódos „normális" viselkedéséhez - Azok ketten nem igaziak. csak az csak Tanizaki kun áldottsága. Csali gyilkosnak.

- Mi? Miért pont ők lettek a csali

- Mert, idézem Atsushi kunt: „Azt mondta útban van neki Aku és meg akarja ölni. Meg most már engem is, amiért megmentettem őt."

Lefagytam egy csomó kérdésem volt és mindenre választ akartam kapni. Végigmértem a még mindig kissé nyomasztó aurát sugárzó ex-partneremet. Tudtam hogyan viselkedik amióta elárult minket... Mindig mindent elviccel. Még akkor is, amikor tényleg komolyan kellene vennie az eseményeket. És nem arról van szó, hogy nem tud úgy viselkedni. Ismertem a másik énjét. Azt, amelyik simán lelőtte volna a beosztottjait, ha olyat tettek, amivel hátráltatták. Belőle is ki lehetett hozni a gyerekes felét. De nem volt folyamatosan az. Ez a mostani személyisége más volt. Nem tudom melyik volt az igazi, de most a másik komolyra volt szükségem.

- Dazai válaszolj a kérdéseimre! De ne poénkod el, mert megöllek! Világos?

- Nem poénkodom el. Most nincs hozzá kedvem. – fordította oldalra a tekintetét, míg kezeit kabátja zsebeibe csúsztatta.

Nem úgy tűnt mint aki hazudna. Valami megviselte legalább is így látszott. Nem vigyorgott azzal önelégült mosolyával. Kicsit görnyedt is volt a testtartása. Mintha nem is akarna itt lenni. Inkább valami kis zugban egyedül duzzogva. Nem értettem, hogy miért. De nem kérdezhettem rá nyíltan. Bármennyire is érdekelt, hogy mi van vele.

- Akkor először is hol van Akutagawa?

- Az irodában Atsushi kunnal kettesben. És van egy tippem, hogy mit művelnek. – szorította ökölbe kezeit, ezt még a kabáton át is látni lehetett.

- Micsoda? – „Nem fogják kinyírni egymást?"

- Nem találtad furcsának? „Aku" „Megmentettem" – mérges volt, már szinte kiabált - Ezek ketten a hátam mögött összejöttek - rúgott bele egy kukába olyan erővel hogy az felborult.

- Neked meg mi bajod van?

- Mi? – meglepetten fordult vissza felém a kérdésem hallatán.

- Úgy viselkedsz, mint régen! Nem is, csak úgy beszélsz. A viselkedésed inkább, mint egy óvodásé. Mi történt veled Dazai? – „A végén mégis nyíltan kérdeztem meg... De már mindegy..."

- Atsushi kun Akutagawa-t választotta. Engem meg kikosarazott. Szerinted, hogy érzem most magam? Nem elég, hogy otthagytam őket egyedül had turbékoljanak. De még itt is azt kell figyelnem, hogy a csalik együtt sétálnak. Tudod te, hogy milyen szar érzés ez Chuuya?

- Ami azt illeti igen! - emeltem meg kicsit túlzottan is a hangomat, de ez elég volt, hogy őszinte döbbenetet lássak a szemeiben.

Elegem volt belőle így nyavalyog, mikor azt se tudja, hogy milyen érzés az igazi fájdalom. Menekül a fájdalom elől, és önmaga helyett engem taszít bele újra és újra. Felidegesített azzal, hogy ennyire csak magára gondol.

- C-Chuuya?

- Úgy nyafogsz itt, mint egy kislány és bele se gondolsz abba, hogy van olyan, aki éppen miattad érezte ugyanezt!

- Chuuya... azt ne mondd, hogy te -

Nem akartam tőle hallani senki mástól, se de tőle főképp ne. Azt akartam, hogy el hallgasson. Nem tudom mi ütött belém. Örülnöm kellene, hogy most ugyanúgy szenved, ahogy akkor én. Végre visszakapja, megérezheti, milyen is ez a helyzet. De akkor, miért szorul össze a mellkasom? Miért sajnálom őt? Miért mozdul magától testem. Miért akarok, a tigris fiú helyére lépni, hogy kitöltsem a Dazai -ban a megüresedett űrt? És miért könnyebbültem meg most hogy ajkaimmal elhallgattattam?

Megdöbbent ez biztos. Hirtelen szívta be a levegőt. Bár csukva voltak szemeim tudtam, hogy neki tányér nagyságúra kerekedtek. Minden rezdülését éreztem, ahogy hozzásimultam. Elsőre csak egy kicsit mozdította kezeit. Megtorpant a mozdulatban, majd lassan karomra simította őket. Eltolt magától. Anélkül, hogy viszonzást kaptam volna. Ez fájt. Kezeim mellkasán pihentek, de nem tudtam a szemébe nézni. Elragadtak az indulatok. Éreztem magamon a tekintetét. Valamint azt is ahogy elpirulok valamennyire amiért annyira bámul. Na és arról nem is beszélve, hogy megcsókoltam ezt a szerencsétlent. Hogy lehettem ennyire balfasz? Csak azért mert most annyira meg van törve én is elengedtem magamat. És mit értem vele? Azt hogy most szerintem pislogni sem mer, annyira csak rá koncentrál. Hallottam, hogy elnyílnak ajkai, mint aki meg akart volna szólalni. De nem tette. Még fogta karjaimat, nem engedett el. Nem akarta, hogy arrébb menjek. El fussak. Pedig szerettem volna. Vártunk. Mindketten arra, hogy a másik mondjon valamit.

- Chuuya? - törte meg végül a csendet - Te –

- Ki ne mondd! – szakítottam félbe - Nem akarom ezt pont tőled hallani!

- De -

- Semmi de! - kiáltottam már.

Elnémultunk. Féltem. Nem akartam, hogy akár csak egy szót is szóljon. már tudta mit titkolok oly' rég óta előle. Nem nyugtatott meg a tudat, hogy már ismeri az érzéseimet. De valamiért mégsem bántam meg hogy megtettem. Ha más nem is, legalább ez az egy elcsattant köztünk.

- Kaphatok még egyet?

Felkaptam a tekintetemet rá. Elpirult. Egész arca, de még a fülei is a piros árnyalatait vették magukra. Nem hittem a szememnek. Dazai Osamu elpirult! Miattam? Igen miattam. És kér arra, hogy még egyszer csókoljam meg. Nem. Csak álmodok! ... De... ha ez álom... akkor szabad... nem igaz?

Megragadtam mellénye anyagát úgy húztam közelebb magamhoz. Még mielőtt ajkain egymásra tapadtak volna kinyitotta száját. Azonnal nyelves csók lett belőle. Forrón csókolt, mint aki olyan régóta vár erre akárcsak én. Érzékszervein vad csatát vívtak a domináns fél szerepéért. De ő volt a vadabb. Nyelvét majdnem a torkomig hátradugta. Felcsúsztattam kezeim a nyakára és köré fontam az egyiket. De másikkal beletúrtam barna kincsei közé. Jóleső morranást hallatott tettemre. Élvezte. De már ő sem fogta karomat a derekamnál húzott közelebb magához egyik kezével. De néha fel-le simított a gerincem vonalán. A másikkal viszont belemarkolt fenekembe. belejöttem a szájába. Ezzel megszakítva a csókunkat. De amúgy is el kellett már a levegő. Nem engedett el. Átölelt arcát a vállába temette.

- Miért Chuuya... miért nem mondtad el?

- Mert nem érdekelt téged. Akkor sem mikor még társak voltunk sem utána. Aztán megtaláltad Atsushi -t és már csak vele foglalkoztál. Én meg nem voltam hajlandó utánad futkosni. Nem vagyok kutya

- Pedig hidd el, hogy hiányoltam az én kiskutyámat.

- Fogd be Dazai! - haraptam bele a vállába.

- Ugyan – felelt miután kicsit felszisszent - Hiába csinálod ezt. Ha annyira nem vagy kutya, akkor miért viseled még mindig a nyakörvedet?

- Attól, hogy hordom, nem jelenti azt, hogy kutya vagyok! Pláne nem azt, hogy a tiéd!

- Hee...? Az előző csókból nem így jött le...

- Te inkább menjél, siránkozni Atsushi után. Hiszen én csak helyettesítőnek vagyok jó, mert igaz?

- N-ne mondd ezt Chuuya! - erősödött leszorítása a derekamon - Ez nem igaz

- Nem hiszem el! Egyetlen csók után, máris képes lennél eldobni Jinkot?

- Igen!

- Akkor mi a biztosíték arra, hogy engem nem dobsz majd el, megint?

- Atsushi kunért csak azért kezdtem el érdeklődni, mert nem kaphattak meg téged! – kiáltotta.

Csend lett. Nem tudtam mit mondani Egyáltalán nem számítottam a vallomására. De ő elkezdett remegni és egy kis idő múlva éreztem, hogy átnedvesedet ruhám ahova könnyei potyogtak. Szorított olyan erősen fogott magához, hogy már majdnem fájt. De a mellkasom így is fájdalmasan összehúzódott. Úgy kapaszkodott belém, mint még soha. Volt már hogy máskor megölelt, de akkor is csak kényszerből tette. Ez a mostani viszont más volt. Mintha félne, hogy eltaszítom magamtól. Magára hagyom örökre.

- Ne hagyj itt! – suttogott – Tudom, nem érdemlem meg, de nem akarom, hogy elmenj!

- Dazai?

- Meg tudsz nekem bocsátani Chuuya? Ki tudlak még engesztelni?

Megdöbbentem. Nem számítottam arra, hogy egyszer Dazai fog könyörögni nekem, azért hogy maradjak mellette. De nem tudtam elengedni. Simogatni kezdtem a hátát és a fejét, amire meglepetten engedett ölésén.

- Sosem voltál még ilyen őszinte velem. Ennyire fontos lennék neked?

- Az vagy Chuuya! Szükségem van rád! Csak rád! Ugye velem maradsz? Kérlek!

Megint jutottatok könnyei. Nagyon sóhajtottam én úgy csitítottam. Sok mindennek kellett történnie vele, rövid idő alatt, hogy így megnyíljon. Hogy így könyörögjön, azért hogy megbocsássak neki. Tudtam, annak hogy még egyszer lesz ilyen alkalmam, ennek a valószínűsége félelmetesen tendált a nullához.

- Ne sírj Dazai... Ha megígéred, hogy nem dobsz el, akkor veled maradok!

- Chuuya? - engedett el végre.

Gesztenyebarna íriszei reménykedve fürkészték az én kékjeimet. Megint elpirult és kicsit szeme környéke is piros volt, hiszen sírt. Elnyíltak ajkai, amikor elakadt a lélegzete.

- Na, mi lesz? Én várok! - mordultam rá kizökkentve

- Í- ígérem! Ígérem nem foglak eldobni!

- Ezt akartam hallani! - mosolyogtam rá és csókoltam meg újra, amit ő örömmel viszonzott.

...........................................

Sziasztok! Remélem így tényleg befejezetnek lehet tekinteni a történetet. Hiszen Dazai-nak is happy end-et írtam.

Remélem tetszett!

😍❤