Furcsa hangokat hallottam egyik éjjel. Hajnalig tartó küldetésből tántorogtam hazafelé. Senki sem járt az utcákon. És bár telihold volt, mégis ijesztőnek tűnt ez a világos éjszaka. Hideg volt összébb húztam magamon a kabátomat. A zajok nem engem követtek. Egy párhuzamos kisebb utcából szűröztek át arra, amelyiken én haladta. Mert mikor egy összekötő utca mellett haladtam el akkor felhangosodott egy pillanatra. Olyan volt mintha egy nagyobb testű kutya felborított volna pár kukát. Láttam már ilyet nem érdekelt.

De mikor hallottam egy sikítást az már nem volt hétköznapi. Egy női sikoly volt az. És pillanatokon belül megláttam a tulajdonosát kirohant a szűk utcából egyenesen hozzám. Elesett mikor odaért elém úgy kellett elkapnom. Remegett valami félelmeteset láthatott.

- Kérem, segítsen! – nézett a szemembe

- Mi történt?

- Egy.... egy ... szörnyeteg! – nézett vissza.

- Szörnyetegek nem léteznek. – emeltem meg hogy talpra tudjon állni - Nyugodjon meg és mondja el mi történt!

Semmi sem jött ki utána a sikátorból. Nem tudom mitől rémülhetett meg ennyire. De lassan összeszedte magát. Engem is kezdett érdekelni, mert azért nem olyan félős népek laknak errefelé. Mi lehetett az a szörnyeteg?

- Lehoztam a konténerekhez a szemetet. És zajt hallottam. Oldalra néztem. És egy hatalmas fehér bestia nézett rám a sötétből véres volt és meg akart enni!

- Fehér bestia?

- Igen! És-

- Asszonyom menjen most haza. Én pedig leellenőrizem azt a bestiát.

Ezzel már rohantam is befele a sikátorba. Csak egyetlen fehér bestiáról tudok, aki Yokohamában él. És ennek régen volt az a szokása, hogy embert eszik.

Nem tudom az iroda, miért engedte most szabadon. De nem hiszem, hogy szórakozásból van Dazai új kis kedvence ebben az alakban hajnalok hajnalán, az utcán.

Hamar megtaláltam a konténert és mellette az elejtett szemetes zsákot, amit a nő említett. És nem messzire onnan egy kisebb vértócsát is találtam. Onnan piros cseppek mutatták merre haladt tovább. Nagyon reméltem, hogy ez nem emberi vér. De aztán ráébredtem, hogy ha nem emberi, akkor a saját vére lehet. És ha a sajátja, akkor megsérült. Nem tudtam melyik a jobb eshetőség. Egy pár halott ember, akiket elkapott. Vagy egy sebesült emberevő szabadlábon?

Pár sarokra onnan utol is értem a fenevadat. Egy zsákutcában, a holdfényben ott feküdt az oldalára dőlve az indokolatlanul nagy, hófehér tigris.

Ahogy végignéztem rajta mintha csak aludna. De ahogy közelebb léptem felemelte a fejét.

- „Jó hallása van." – jegyeztem meg magamban

Rám nézett. Fájdalmai voltak. Ahogy vicsorgott inkább a mozgása miatti fájdalomtól morgott. Nem pedig a közelségem miatt. Megfeszítette az izmait, mert nem ismert fel. Ez viszont fájdalmat okozott neki.

- Atsushi...

Meglepődött. Kikerekedtek a szemei. És nem tudom, hogy van e, a tigriseknek szemöldöke, de olyan volt mintha felhúzta volna. Ahogy kicsit fordított a fején feltűnt, hogy a nyakán nem a csíkjai sötétek. Vér folyik a fehér bundáján.

- Te megsérültél! - szaladtam közelebb.

Megint morgott. Nem bízik bennem. Nem is csodálom. Ha valaki a maffiából sebezte meg akkor most engem is az ellenségének tart.

- Nem akarlak bántani.

Feltettem a kezeimet hogy lássa, fegyvertelen vagyok. Ha támad, akkor is meg tudom állítani. De nem akarok harcba keveredni a fiúval.

Megszédülhetett a vérveszteségtől, mert megint letette a fejét a földre, ahogyan megtaláltam.

Oda tudtam hozzá sétálni. A nyakán érte vágás, de valamiért nem állt el a vérzés. Nem hatott az áldottsága, nem gyógyult.

Aztán észrevettem, hogy a mancsa is véres. És hogy van is benne valami.

Egy tőr, aminek a nyelét is, és ami a pengéből látszódott zöld folyadék lepte el. Mérgezett. Ezért nem áll el a vérzés. Valaki okkal támadott a fiúra és tudta, hogy mit kell tennie, hogy ártalmatlanná tegye. Ismeri az erejét és a hihetetlen regenerációját.

Megérintettem a tőrt. Amire ismét felkapta a fejét. És harapott is. Még időben rántottam el a kezemet, mert elkapott volna.

- Nem bántalak Atsushi -

Morgott. És nem úgy nézett mintha hinne nekem. Aztán eszembe jutott, amit meséltek róla Dazai is és Ryuu is. A tigris egy másik személyisége. Nem azonos a fiúval. És ráadásul nem is nagyon kedveli az emberi alakját. nem tudom, mennyire van képben a fiú, mikor a tigris van kívül, de most tényleg egy emberevő bestia van előttem. Akit sérülten kell meggyőznöm arról, hogy nem akarok ártani neki.

- Te nem Atsushi vagy igaz?

Bólintott. Megértette, amit mondok neki. Ez már egy jó pont. Ha nem értené meg, mit akarok, akkor jóval nehezebb lenne a dolgom.

- Figyelj tigris... Ezt ki kell húznom a talpadból. Ha nem teszem, elvérzel és meghalsz. Gyorsan eltávolítom. Akkor már képes leszel meggyógyulni. Érted, amit mondok?

Végigmért. Mint aki azt kérdezi, „Miért segítesz rajtam?"

- Nem akarom, hogy meghalj. Ahhoz túl erős vagy, hogy ennyire aljas módszerrel tegyenek el láb alól. Meg egyébként is az állatokon szeretek segíteni (bár inkább vagyok kutya párti, de a macskákat is szeretem)

Lassan megint lefeküdt. Ezzel mintha azt súgta volna, „Bízom benned." Nagy levegőt vettem. Reméltem, hogy nem csak hallucinálom ezeket, és tényleg bízik bennem... Óvatosan léptem megint oda és le is térdeltem hozzá. Az erőmmel átvettem a teste felett az uralmat... biztos, ami biztos, mert ki tudja, mit súgnak az ösztönei, ha fájdalmat érez. Nem kell, hogy reflexből harapjon. Megérintettem a tőrt. A tigris teste pedig megfeszült. Egy gyors mozdulattal kirántottam, amitől felordított. De nem tudott mozdulni. Felálltam és hátrébb léptem, utána engedtem csak megint el.

Felemelte a fejét és rám nézett. A tőrt elpusztítottam, hogy lássa már nem jelent rá veszélyt. A talpát kezdte nyalogatni. Majd a nyakát tisztogatta meg. És láttam, hogy kezd gyógyulni. A szúrás a talpán hamar beforradt. És a nyakán is elállt a vérzés.

Majd egy kényelmesebb pózba helyezkedett, miközben fejét a mancsaira engedte és becsukta a szemeit. Végre lassabban vette a levegőt is. Tényleg megszűntek a fájdalmai.

Odaleptem hozzá és megérintettem. Hihetetlenül puha szőre van. Le is vettem az egyik kesztyűmet, hogy még inkább érezhessem. El sem hittem. Még tigrist sem simogattam. Nem, hogy egy ekkora fenevad bundájába túrjak bele. De kicsit kezdtem aggódni a fiú miatt is, aki valahol mélyen odabent rekedt.

- Mond tigris... Nem beszelhetnék Atsushival?

Ő felemelte a fejét. Végignézett rajtam. Majd, mint egy nagyra nőtt kiscica hozzám dörgölte a fejét. Még egy kicsit dorombolt is. Gondolom ez jelentette azt, hogy megköszöni a segítségemet.

Lassan felegyenesedett. Négy lábán állva hatalmas volt. Még Dazai-nál is legalább 2 fejjel magasabban volt a feje teteje. Nem átlagos macska az már szent. Kicsit libabőrös is lettem attól, hogy ennyire tiszteletreméltó aura lengte körbe. Itt látszódott igazán, hogy Ő nem egyenlő Atsushi-val.

Fényleni kezdett és egy szempillantás alatt visszaváltozott az iroda kis esetlen védencévé. De az ő teste is olyan magasan volt most, mint a tigris feje korábban. Leesett én pedig elkaptam. A feje az enyém mellé csúszott. Álla a vállamon pihent. Összecsuklott majdnem, mint egy rongybaba.

- Atsushi?

Kis nyögéseket hallatott. Majd lassan felébredt.

- Hmmm... Chuuya... san...

- Jó reggel álomszuszék. Mi történt? Jól vagy?

Átölelt. Ami nem kicsit lepett meg. Nem is értettem. De azt sem honnan tudja egyből ébredés után, hogy az én karjaim közé esett. Holott nem látta az arcomat.

- Arigatou...

- Atsushi?

- Köszönöm, hogy segítettél Chuuya san... Nem tudtam visszaváltozni. Mert a seb miatt ő lett az erősebb. Csak bentről figyeltem az eseményeket.

- Akkor ezért tudod mi történt. Látod, mi történik, de nem tehetsz ellene?

- Most már igen. Régen nem is láttam. Fogalmam sem volt arról mit csinált.

- Értem. De már jól vagy? Nem fáj? Minden sebed begyógyult?

- Igen. Köszönöm Chuuya san! – ölelt még jobban

- Jól van, ne szoríts ennyire. – erre már kicsit engedett, de nem távolodott el tőlem - Nem tettem olyan nagy dolgot. Egyébként ki támadott meg?

Nem láttam az arcát. Mire észbe kaptam már ő irányított, és elrohantunk messzire tőle. Azt sem tudom mennyi idő telt el. Sajnálom, hogy nem vagyok valami hasznos, én-

- Jól van semmi baj... Már vége van.

Toltam el magamtól a fiút, hogy összeszedje magát. Már biztosan ki van merülve. Valamin meglepődött. És egyik kezével megérintette az arcomat.

- Ats-

- Megsérültél!

- Mi?

- Megkarmoltalak?

Akkor éreztem meg én is, hogy van egy kis vágás a bőrömön. Biztos akkor történt, mikor először érintettem meg a tőrt, a tigris mancsában. Akkor karmolt meg egy kicsit. Csak nem vettem észre.

- Sajnálom Chuuya san!

- Semmiség. Nem is éreztem. Én-

Két tenyere közé fogta arcomat és megnyalta a sebet. Teljesen lefagytam. És csak arra tudtam figyelni, hogy csukott szemmel párszol végig simítja a vágást a nyelvével. Elhúzódott tőlem és a szemének tükrében láttam, ahogy összeforr a seb.

Rájöttem ezért nyalogatta a saját sebeit is és ezért forrtak hamar össze. Viszont megszólalni nem tudtam, annyira ledöbbentett az, hogy ilyet tett. És ennyire közvetlenül viselkedett velem.

- G-gomenn! - vette észre magát és elengedve hátrébb lépett. A holdfény megvilágította az arcát. Teljesen elpirult.

Mosolyt csalt az arcomra hogy mennyire zavarba jött a saját tette miatt. Aranyos volt. Tudtam, hogy most nem fog tudni megszólalni ezért úgy tettem mintha semmit sem tett volna. Eltereltem a témát.

- Későre jár Atsushi.... hazatalálsz?

- N-nem biztos... a-azt sem tudom, hol vagyok....

- Ebben az esetben. - megfogtam a csuklóját - Ma nálam alszol.

- He-Hoeeee?

- Nincs ellenkezés. Már én is hulla vagyok. Nincs erőm még téged hazakísérni. És én közelebb lakok, mint te.

- É-értem...

Motyogta, ahogy magammal húztam. Amikor már nem ellenkezett akkor elengedtem a kezét és ő jött mellettem egészen a lakásomig.

- Nem egy nagy lakosztály... de egy vendég még elfér.

Engedtem be. Nem vártam látogatót elég nagy volt a kupi. Viszont a sötétség remekül leplezte. Így amíg ő levette a cipőjét addig az erőmmel egy kis rendet varázsoltam, mire fel kellett a lámpát kapcsolni.

Tényleg nem nagy a lakás. Még nappalim sincs. Ha valaki jön, hozzám nagyritkán akkor is a konyhában ültetem le a pult mellett. Így kanapém sincsen. Viszont az ágyam elég széles ahhoz, hogy akár, 4 ember is kényelmesen elfeküdjön rajta. Ha nem forgolódik senki, akkor nem is rúgja le a másikat. Magyarán ketten simán elférünk a két szélén.

Atsushi végig elpirult fejjel lépkedett mellettem. Látszott rajta, hogy mennyire zavarban van. Tulajdonképpen megpuszilt és már a lakásomban van. Valamint elég okos ahhoz, hogy leessen, neki mellettem alszik, hisz nincsen más ilyen alkalmatosság, amin nyugovóra térhet.

Adtam neki váltás ruhát és elzavartam tusolni. Addig felhúztam egy másik ágyneműt és megágyaztam az ágy egyik felén neki.

A fekete póló, amit adtam neki pont jó volt rá, ahogyan a nadrág is. De teljesen feketében látni őt, úgy hogy még mindig hót piros volt a feje. Kicsit nevetséges volt.

- Nem foglak megenni vagy ilyenek. Ne legyél ennyire feszült.

- G-gomenne... Chuuya san... csak... még sosem voltam más férfi lakásában... a sajátomat leszámítva.

- Még Dazai-nál sem?

- Nem... neki is csak a küszöbről szoktam kiabálni, hogy keljen, mert elkésik...

- Látom nem változott semmit az a szerencsétlen. De neked tényleg nem kell aggódnod. Nem teszek semmit. Rendben?

- Uhumm...

- Jó. Most menj aludni én is letusolok.

- Rendben... Chuuya san.

- Helyes.

Mire visszatérten a fürdőből Atsushi már a takarója alatt volt és azt hittem alszik a sötétben. Mikor az ágy másik felére leültem és bebújtam a saját takaróm alá akkor viszont megszólalt.

- Chuuya san...

- Igen?

- Köszönöm.

- Szívesen. Jó éjszakát.

- O-Oyasumi...

Hamar elnyomott az álom. Ami felébresztett, még reggel előtt az az volt, hogy a fiú álmában felém fordult közelebb is mászott és a vállamnak döntötte a homlokát.

Ahogy néztem őt a homályban tudtam, hogy mélyen alszik. És most már nyugodtabb, hogy nekem dőlhetett egy kicsit. Tényleg nagyon bizonytalan talajon lehetett, ha erre vállalkozott.

Megsimogattam a fejét. Meglepett, hogy a fehér tincsei mennyire puhák. Majdnem annyira, mit a tigris alakjának szőre. Lám ebben is hasonlítanak. Ahogy simogattam dorombolni kezdett. Mosolyogtam rajta.

- Hogy tudsz ennyire nyugodtan aludni egy maffiózó mellett?

Suttogtam. Nem vártam választ. Mégis kaptam. Álmában beszélt a fiú. Csak halkan motyogta.

- Arigatou... Chuuya... san...

Most nekem is az arcomba szökött egy kicsit a vér. Örültem, hogy nem látja még furcsa gondolatai támadtak volna. Az oldalamra fordultam háttal neki úgy próbáltam meg elaludni, ami a fáradtság miatt sikerült.

Reggel viszont, mikor kinyomtam az ébresztőt. Éreztem, hogy Atsushi már teljesen az én takarom, alatt van. Nagy kifliként átölelt engem hátulról. És a nyakamra fújta a tüdejében lévő forró levegőt. Beleborzongtam mindegyik ilyen tettébe. Hiszen átölelt. Nagyon furcsa érzés fogott el miatta.

Kimásztam mellőle remélve, hogy nem riad fel rá. Ami sikerült és villámgyorsan elhagytam a szobát. Megmostam az arcomat.

- „Na, jó mocsok-nagy bajban vagyok! Atsushiban elindult valami! Ez biztos, mert egyébként biztosan nem bújt volna, hozzám. És nem ölelt volna át az éjjel. Nem kellett volna felhoznom ide. De nem hagyhattam az utcán. Ebből baj lesz! Nem lesz jó, ha továbbgondolja a dolgot. Nem szabad hagynom, hogy az az érzés megtelepedjen benne. Mostantól közömbösnek kell lennem vele!"

Az elhatározás megvolt bennem. Csak ki kellett tartanom. De egy ennyire aranyos UKE jelölttel a közelemben ez nem egyszerű. Mindegy megfogadtam, hogy nem táplálom azt a gondolatot. És remélem, hogy elhessegeti magától a sajátjait.

Nekiálltam reggelit csinálni. Tükörtojást sütöttem meg szalonnát. Angol reggeli, de én szeretem. Még odakint szerettem meg Európában.

Nem gondoltam, hogy valamikor, majd egyszer pont a tigrisfiúnak fogok reggelit csinálni.

Ahogy tettem vettem a konyhában. Akaratlanul is elképzeltem, hogy milyen lehet, odabent mikor felébred. Nagyom macskásan tud viselkedni. Így úgy képzeltem, hogy lassan kinyitja a szemeit. Nyújtózkodik akár egy cica. Végignyúlik az ágyon, de az ülepét a magasba emeli. Még azt is hozzáképzeltem, hogy egy pillanatra cicafület növeszt. Ahogy ásít, a napfény megcsillan a szemfogain. Amik amúgy egy kicsit hosszabbak, mint az átlagos. Ezt már régebben észrevettem, hogy mikor beszél kicsit látszódnak, hogy hegyesebbek.

- Chuuya san?

Annyira belefeledkeztem a képzelgéseimbe, hogy mikor a szobából kisétáló fiú, megszólalt majdnem megállt bennem az ütő. És sikeresen megégettem magamat a serpenyő szelével.

- Au!

- Chuuya san! Jól vagy? – pattant egyből mellém.

- Persze ez semmiség.

- Gomennasai! Nem akartalak megijeszteni!

- Semmi baj. Csak megleptél. Nem itt jártak a gondolataim.... („Hanem odabent nálad.... nem! Nem gondolhatok erre!")

- Nagyon fáj?

Fogta meg a kezemet miután a serpenyőt lehúztam a tűzről. Nagyon óvatosan fogta csak a kézfejemet, hogy ne érjen az égett tenyeremhez.

- Ennél éltem már át rosszabbakat is.

A szájához húzta a kezemet és kicsit le is hajolt megint megnyalta a bőrömet.

- A-Atsu-shi

Felpillantott. Teljesen el volt pirulva. És már én sem tagadhattam. Olyan gyorsan kalapált a szívem, hogy biztosan én is vörös lettem, mint egy paradicsom.

De az égett rész lassan elkezdett regenerálódni.

- Fáj még? - kérdezte mielőtt folytatta.

- N-nem... fáj... n-nem tudtam, hogy ilyet is tudsz cs-csinálni...

- Nem régóta tudom. A többiek sem tudnak róla. Csak... te....

- Ilyen egyszerűen elárultad nekem? Miért?

- M-mert...

Kiegyenesedett. A szemembe nézett, és ha lehet a korábbinál is még pirosabb lett. Majd elkapta a pillantását.

- Atsushi

- T-te is segítettél rajtam... Chuuya san...

Annyira aranyos volt, hogy az hihetetlen. Szinte láttam a képzeletbeli cicafüleit, ahogy lehajtja, mert szégyelli magát. Annyira zavarban volt, hogy a kezemet is elfelejtette elengedni. Csak simogatta a hüvelykujjával a bőrömet. Próbált szavakat találni, hogy kiejtse őket, de látszódott rajta, hogy nem sikerül neki.

Magától mozdult a kezem. Megsimogattam az arcát.

- Ch-Chuuya san?

- Tényleg olyan, vagy mint egy cica...

Kikerekedtek a szemei. Akkor volt először alkalmam rá, hogy napfényben is megfigyelhessem őket. Ritka szép árnyalattal áldották meg az íriszeit. A kábulatom addig tartott, míg meg nem éreztem, hogy ő is megérintett engem. Azt a helyet simította meg ahol tegnap este megkarmolt.

- Atsushi....

- G-gomen... Chuuya ...san...

- Nem kell mindenért bocsánatot kérned...

Ahogy a kicsit magasabb fiú lenézett rám láttam, hogy a szemei a számra tekintettek egy pillanatra. Tudtam, hogy mire gondolt. És bár megfogadtam, hogy nem adok táptalajt ennek a dolognak. Túl aranyos volt. Nem bírtam ellenállni neki...

Kicsit felém húztam, de csak egy leheletnyivel. Aztán jött magától. Még közelebb egészen addig, amíg meg nem tudtam csókolni. A magamévá tettem azokat a puha szűz ajkait.

A keze, amivel még mindig fogta az enyémet megremegett. Az egyik ujjam a csuklóját érte és éreztem mennyire gyorsan kalapál a szíve. A pulzusa az egekben volt. Becsukta a szemeit. Én pedig egy kicsit elmélyítettem. Éreztem mennyire remeg. Nem is, mert megmozdulni. Vagy viszonozni.

Mikor elváltam tőle megszédült és összecsuklottak a lábai. Elkaptam és leülve vele a konyhakőre az ölembe húztam szemből.

- Atsushi jól vagy?

A nyakamba borult és remegve ölelt át. Kapaszkodott, és mint a nyárfalevél úgy reszketett. Nagyon sok volt neki ez az egyetlen csók is. Zihált. És a szíve is majd kiugrott a helyéről.

- Ch-Chuuya san?

- Gomen... Atsushi... ezt nem kellett volna megtennem... – csuktam be a szememet és hajtottam a homlokomat a vállára.

- Hm?

- Nem akartam. Tényleg nem! De.... túl aranyos voltál.... azaz hogy az vagy... és... nem tudtam ellenállni a kísértésnek....

- Chuuya san...

- Haragudj rám nyugodtan....

- Hoe?

- Megteheted, hogy haragszol rám. Elvégre ez volt az elsőd igaz?

- Honnan-?

- Éreztem rajta.... sajnálom, hogy pont én vettem el az elsőt.

- Ne... – bújt a nyakamhoz, mint aki saját maga elől is elrejtőzött volna.

- Atsushi?

- N-ne sajnáld Chuuya san.... é-én... n-nem... nem a lányokat sz-szeretem....

- Tudom... érezni rajtad, hogy hova vonzódsz.... ezért sem bírtam megállni...

- C-Chuuya san?

- Egy ilyen aranyos uke-nak... minden magamfajta örülne....

- H-hoe?

- De gondolom te inkább Dazai felé-

- Nem!

- Atsushi?

- D-Dazai san nyíltan elutasít engem.... neki... neki csak a csinos lányok tetszenek... m-már nem akarok tőle semmit! Elengedtem....

- Sajnálom... tudom milyen az a gyökér....

- Ch-Chuuya san...

- Igen?

- M-meg.... megcsókolnál még egyszer?

- Atsushi?

- K-kérlek....

Kicsit eltoltam magamtól. Folyamatosan lefelé bámult kettőnk közé. Annyira vörös fejjel, hogy bármely alma megirigyelné. Nagyon zavarban volt, hogy pont engem kért ilyenre. Az álla alá nyúltam, hogy megemeljem a tekintetét.

- Chuuya san?

- Biztosan akarod?

- U-Uhum...

- Nem fogod megbánni?

Húztam magamhoz közelebb. És ő minden centivel egyre jobban remegett. De bólintott. Mikor már súrolták egymást ajkaink akkor bírta csak kinyögni, hogy:

- Szeretném....

Megcsókoltam. És ezúttal viszonozta is. Kapaszkodott belém és átölelt. Hagyta, hogy vezessem. Elmélyítsem. Teljesen a magamévá tegyem a száját. Ahhoz képest mennyire tapasztalatlan, éreztem mennyire élvezi. Mikor elengedtem levegőért csak úgy ugrott vissza. Meglepett mennyire akarta, hogy csókolózzunk tovább. Azt is éreztem, hogy odalent is izgalomba jött ettől. De azt már biztosan nem teszem meg. Viszont a csókolózásunk közben megadtam neki mindent, amit csak elképzelhetett. És ha a nyelvét táncra hívtam, akkor egyre magabiztosabban lépett. Teljesen átölelt és hozzám simult. Még sosem volt olyan partnerem, aki ennyire élvezte, hogy velem csókolózhat. De ez a fiú.... mintha leghőbb vágya vált volna valóra.

Mikor elfárasztott és tényleg elengedtem akkor a vállamra hajtott a fejét. Érezte, hogy most kell nekem is egy kis szünet.

- G-gomennasai! – motyogta.

- Semmi baj Atsushi...

- De-

- Tudom, mit érzel. Végre valakin kiélhetted a vágyaidat. Ezt nem kell szégyellned. Meg egyébként is. Én is élveztem. Emiatt nem kell bocsánatot kérned.

- Ch-Chuuya san? - emelte fel a fejét, hogy a szemembe nézhessen.

- Mond Atsushi... akarod, hogy ebből több legyen?

- Hoe? Chuuya san te a-

- Mondtam... minden magamfajta örülne egy ilyen uke-nak mint te.

- Hm?

- Nagy kincs vagy Atsushi... - súgtam a fülébe, amibe beleremegett - Ilyen aranyos fiúkat, akik még élvezik is ezt.... nem árulnak minden utcasarkon....

- Ch-Chuuya san....

- Mi a válaszod Atsushi? Akarsz az én uke-m lenni?

- I-igen!

- Ezt örömmel hallom....

Csókoltam meg újból. Ez alkalommal bele is könnyezett. Valóban egy álmát tehettem valósággá. Hiszen ha már egy ideje tudja, hogy meleg, akkor biztosan vágyhatott már arra, hogy valaki így tekintsen rá. De mivel uke szinte 100% hogy nem kezdeményezett. Ha tegnap este nem karmol meg.... biztosan nem alakul így ez köztünk.

De én nem bánom. Vigyázni akarok rá. Mert tényleg nagy kincs egy ilyen fiú mostanság. Nem akarom átengedni senkinek! Atsushi az én kiscicám. Nem érhet hozzá más.