Atsushi szemszöge:

Egy piros fonal.

Ez jelent meg az egyik ujjamon egyik este. Először azt hittem, hogy beleakadtam valamibe. Még útközben hazafelé. De nem tudtam leszedni magamról. Sem kicsomózni, sem pedig levágni nem tudtam. Pedig esküdni mertem volna rá, hogy alá tudtam csúsztatni az ollót. Mégsem engedett el. Sokáig forgattam a kezemet mert volt benne valami különös. Nem egyszerűen rátekeredett az ujjamra hanem folytatódott és lengett a levegőben. Mintha keresett volna valamit a másik vége. Néha kicsit mintha meg-megfeszült volna. Majd megint elernyedt. Nem tudtam mi lehet. Mivel nem engedett el, de nem is zavart hagytam, hogy maradjon rajtam. Gondoltam majd holnap kérek segítséget Dazai santól hátha ő tudja mi lehet ez.

...

- Piros fonal? Azt mondod? - Nézte szerinte üres tenyeremet a "mentorom".

- T-te nem látod? - Húztam fel szemöldökömet. - Hogy lehet? Hiszen itt van. Annyira rikítóan vörös! Hogyhogy nem látod?

- Hiába mondod hangosabban mi akkor sem látjuk... - húzta a kezemet magához Chuuya san is. 

- Nem értem... miért nem látjátok?

- Két dologra tudok gondolni. - kezdett el fel-le jarkálni a kötéses a szobában. - Az egyik, hogy halucinálod és beteg vagy-

- Jól vagyok.- vágtam közbe - Nincs sem lázam sem más tünetem.

- Akkor csak egy megoldás lehet.

- Micsoda?

- Hogy te is megtaláltad a soulmate-det.

- Mi?

- Dazai... ne hülyitsd...

- Miért hülyíteném. Emlékszel mi, hogy jöttünk össze? Valld be, hogy te is utána néztél ezeknek a dolgoknak és neked is feldobta azt az oldalt.

- Milyen oldalt? - pislogtam értetlenül.

Dazai san és Chuuya san pár hónappal ezelőtt jöttek össze amikor megváltozott a szemük színe. De nekem maradt a sajátom. Így elvesztettem a fonalat, hogy mégis miről beszélnek.

- Mikor nekünk az történt néztünk neten infókat erről. Az az oldal ami segített beazonosítani, hogy miről van szó megemlítette a sors vörös fonalát is. Erről beszél Dazai. 

- Ugyan olyan ritkán jelenik meg mint a mi esetünk. De talán annál kicsit gyakoribb és egyértelműbb. 

- Mit értesz azon hogy egyértelműbb?

- Ha követed akkor elvileg megtalálod a végén azt akit neked szántak. 

- Hogy mi?

- Elméletileg van valaki aki erős érzelmeket táplál irántad és neked sem közömbös.... csak nem akarjátok bevallani sem egymásnak de még magatoknak sem.

- "Erős érzelmek?"... - gondolkodtam el magamban. 

Közben jelzőcsengetés volt így visszaindultunk az épületbe. De egész idő alatt azon gondolkodtam hogy ki lehet. 

Aztán a folyosón megpillantottam egy fekete hajkoronát. Az idősebbek kiáltottak is neki mire megfordult. Szürke, hajnali ködöt idéző szeme mindenkin megállapodott egy-egy pillanatra. Rám érkezett utoljára. És valahogy, más volt. Máshogyan nézett rám, mint rájuk. Megtorpantam. Nem tudtam miért, de földbe gyökerezett a lábam attól, ahogy a szemembe nézett. Gyorsabban kalapált a szívem mint előtte. A mindenkire kicsit hidegen és fénytelenül, opálosan néző szempár mintha fénnyel telt volna meg mikor megpillantott. Kicsit mintha el is mosolyodott volna. Ezt az idősebbek nem látták, egymással voltak elfoglalva. Azt az apró mosolyt a szája sarkában csak én láthattam. Sosem mosolyog másokra. De nekem igen. Nem is első alkalommal. De ez a mostani... Éreztem hogy belepirulok. És ezt ő is észrevette. Kicsit el is nyiltak ajkai, ahogy nézte arcomat. 

- Atsushi kun? Mi történt?

Zökkentett ki Dazai san a kábulatból. Nem tudtam tovább Akutagawa-t nézni. A kötéses visszajött hozzám, mikor észrevette, hogy megálltam. Lassan realizáltam, hogy mennyire elvesztem az előbb csak attól hogy a sempai-om rám nézett. Szabadkoztam hogy csak eszembe jutott valami. Hogy vissza kell mennem. Hogy valakivel beszélnem kellett volna ebben a szünetben. Elfutottam.

Elmenekültem. 

Visszamentem a saját termebe. És egész órán feküdtem a padon. Nem figyeltem nem is tudtam volna. Csak azon járt az eszem ami történt korábban. Sosem reagáltam még így rá... vagyis.... egyszer igen... 

Akutagawa sokat segít nekem. Korrepetál tanácsokat ad. Foglalkozik velem. Sok időt töltöttünk együtt az utóbbi hónapokban. Többet mint a kötésessel és a vörössel. És tényleg jó érzés ha a közelemben van. De... sosem éreztem még.... 

Hazudok... 

Egyszer igen... 

Egszer már éreztem ilyet a közelében. 

Nem is olyan régen. 

De... olyan az az emlék mintha egy álomkép lenne. Nem valóság... pedig megtörtént. Még mindig tisztán ég az emlékezetemben. Hiába olyan mintha csak a képzeletem játszott volna akkor velem.

...

Azt hiszem éppen azon a napon amikor Dazai san és Chuuya san összejöttek. Fennhagytam a tornazsákomat a teremben ezért visszajöttem. Akutagawa pedig nem tudom miért de velem jött. Azt mondta csak hogy figyeljen rám mert a fejemet is elhagyom egyszer. Igazat adtam neki. És örültem, hogy nem teljesen egyedül kell visszamennem az üres épületbe.

Csendben sétáltunk a folyosókon. Furcsa volt közöttünk a hangulat. Azóta hogy segitett nekem felkeszülni egy temazáróra és hála neki nem buktam meg. Akkor.... megöleltem. Annyira örültem annak, hogy végre értettem a feladatot, hogy nem figyeltem magamra. És a nyakába ugrodtam. Bár korábban mondta, hogy nem szereti ha megérintik. De akkor elkapott, engedett olyan közel lenni. Fogta a derekamat és megvárta míg észhez térek és elengedem.

Az óta más közöttünk valami. Akkor lehet túlságosan messzire mentem? Ezért elkezdett távolságot tartani tőlem? Miért lett ilyen hideg a levegő? Bele is borzondtam.

- Fázol?

Törte meg a csendet ezzel magára terelve a figyelmemet. Aggodalmat láttam a szemeiben. És el is indult a keze, hogy megfogja a karomat, de megtorpant a levegőben inkább visszahúzta. Távol marad tőlem? Nem akar megérinteni? Pedig szeretett volna?

- Jo-jól vagyok... csak megborzongtam. Gomennasai, hogy aggodalmat okoztam. - Feleltem kínomban

- Ha fázol csak szólj, van egy tartalék sálam a szekrényben odaadom ha szeretnéd.

- Kö-köszönöm de nincs rá szükségem! 

- Rendben van. Csak nem szeretném ha megfáznál...

- A-Aku-

- Akkor nem jönnél... - csak az orra alatt motyogta

Mintha nem akarta volna' hogy halljam. De hallottam. És láttam ahogy szomorúan kinéz az ablakon. 

- Nem örülne neki ha nem jönnék iskolába? Miért?

- S-sempai?

- Unalmas lenne nélküled itt....

Suttogta. Majd rám pillantott. Olyan szép szeme van.... másokkal kerülte a szemkontaktust. De... most mintha hosszú perceken át csak az enyémet akarta volna nézni. Rabul ejtett a tekintete... Az zökkentett ki hogy lassan felém nyúlt és az államat óvatosan fentebb emelte ezzel becsukva a számat.

Ha nem vigyázol bele fog repülni valami...

Mondta mosolyogva majd tovább indult. Én meg teljesen lefagytam. Szinte meg sem tudtam mozdulni. Az ahogyan megérintett annyira gyengéd volt. Korábban úgy tűnt tartja tőlem a távolságot. De... most.... most sokkal közvetlenebb volt mint valaha...

Igyekeztem nem lemaradni mögötte. Pedig elvileg ő jött utánam. Viszont most úgy éreztem... nekem kell őt követnem. Mert eltűnhet előlem mint egy szellem. Nem akartam egyedül maradni.... pontosabban... nem... nem akartam hogy ő eltűnjön mellőlem. 

- Nakajima... minden rendben van?

Kérdezett néhány perc múlva mert már biztosan őt is zavarta a csend. Valamit mondanom kellett de folyamatosan csak az járt a fejemben hogy akarom még érezni az érintését. Úgy ahogyan az előbb. És akarom még hogy úgy nézzen rám. De ezeket nem mondhattam ki. Nem tudom miért cselekedett így az előbb de.... nem hiszem hogy jó ha megtudja hogy mire gondoltam az imént. 

- É-én.... én csak ... - nem tudok már beszélni sem... - Nekem csak eszembe jutott, hogy vajon megvárnak e minket Dazai san-ék. De aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg most nem lenne jó ha ott lennénk mert most lehet meg tudják beszélni ami köztük van. Mert eszembe jutott hogy mostanában olyan furák egymás közelében.... én- én csak ezen gondolkodtam mert.... mert-

- Eszedbe jutott? - kuncogott hogy oldja a fedzültséget.

Szóismétlésem és magyarázkodásom közben a kalimpálásom biztosan szerencsétlen külsőt kölcsönzött amit viccesnek vagy valószínűbb hogy nevetségesnek talált. 

Elszégyelltem magam... nem kellett volna így viselkednem a közelében. Ha sokszor válok nevetség tárgyává akkor nem leszek elég jó hogy mellette maradjak. Máskor is mondta már, nem szereti ha a közelében idétlenkednek vagy ökörködnek az emberek. Én meg itt szerencsétlenkedtem mellette. Oké most megnevettettem vele. De..... ha megunja.... nem akarom hogy eltávolodjunk! Mellette akarok-

- Nakajima...

- I-igen?

- Nem ez a te osztályod?

- O... de igen... tényleg ... Bocsánat nem vettem észre hogy már ideértünk....

- Semmi gond. Néha én is elmerülök így a gondolataimban. Gin szokott kirántani belőle mert már nekimegyek az oszlopnak is. Nem kell emiatt bocsánatot kérned.

- É-értem... köszönöm...

- Nincs mit. Keresd meg gyorsan a cuccodat. Aztán menjünk haza.

- Rendben.

Körbenéztem a padomat és a szekrényemet de nem találtam meg. A takarítónők még nem voltak itt látszott hogy a hetesek sem csinálták meg a feladatukat. Vagyis nem ők vitték el. Nem tudtam hová lett.

- Nincs meg?

- Nem... sajnos nem találom. Talán még a hátsó szekrényben lehet. Ha oda berakta valaki a talált tárgyakhoz.

Oda is siettem hogy megnézzem rendezgettem a dobozokat de csak nem volt ott sem. Megint elvitték volna? Nem első eset lenne. De ezalkalommal hova rakták? Az öltözőkbe? A tetőre? Vagy a zászórúd tetejére akasztották fel?

- Nem hiszem hogy oda beférne.

Hallottam meg a hangját mögüllem. Megint megijedtem kicsit mert annyira elgondolkodtam előtte. Hangjából ítélve közelebb jött. Hátra akartam fordulni hogy segítseget tudjak tőle kérni de ahogy fordultam olyan közelsől láttam őt mint még soha. Az orrunk szinte egymáshoz ért. Őt is meglepte, hogy odafordultam. De nekem megállt a szívem egy pillanatra. 

Mikor realizáltam, hogy mennyire közel van hozzám pánikba estem. Hirtelen akartam elugrani mellőle, de a szekrényajtó útban volt. Megbotlottam a saját lábamban is és elestem egyik kézzel a szekrény egyik polcát a másikkal egy közeli pad tetejére feltett székét kaptam el hogy megálljak a zuhanásban de helyette mind a kettőt magamra rántottam. 

- It-t-t...tai....

Nyögtem fel ahogy abbamaradt a rám zúduló dolgok zápora. A "törmelékek" alól kinézve láttam, ahogy Akutagawa elkapja a szekrény tetejéről leboruló vázáját az osztalyfőnöknek és óvatosan leteszi az asztalra. Majd egyből felém fordult. Aggódó tekintete jól esett. De pár másodperc múlva elnevette magát. Ilyen jókedvű kacaj még talán sosem hagyta el a szájat. Jó volt hallgatni és látni ahogy nevetett. De... mégis... nekem könnyek gyűltek a szemembe. És elkezdtem sírni.

Ezt meglátva Akutagawa egyből abbahagyta a nevetést és leguggolt velem szembe elkezdte levenni rólam a dobozokat. Visszarakott mindent a szekrénybe.

- Nakajima semmi baj. Mindjárt kiszabadítalak. Ne sírj! Fáj valahol?

- "Fáj? Igen fáj a mellkasom. Fáj hogy megint ilyen idióta voltam. Nem kellett volna úgy reagálnom a közelsegére. De pánikba estem attól hogy a kifújt levegőjét megereztem a  számon." Annyira közel voltunk egymáshoz. Nem akartam hogy elkergessen maga mellől! Nem akarok olyan srác lenni akit nem bír. Nem akarom elveszíteni!

Mikor már semmi sem akadályozott a mozgásban előre görnyedtem. Átöleltem a térdeimet és tovább sírtam ott előtte. Hallottam a hangján, hogy aggódik miattam, de egyszerűen képtelen voltam befejezni. 

- Nakajima?

- Gomennasai... - suttogtam két görcsösen elfolytott síróroham között.

- Mi-miről beszélsz? Nem csináltál semmi rosszat. Miért kérsz bocsánatot? Inkább nekem kellene ezt tennem amiért az előbb kinevettelek. Ne haragudj.

- Nevetséges vagyok... tudom...

- Na-Nakajima?

- Egy szerencsétlen vagyok.... nem tudok normálisan viselkedni a közeledben. És- és....

- És most ezért sírsz? Nem baj ha néha megnevettetsz embereket. 

- De azt mondtad-

Felemeltem a fejemet. És ő ott térdelt velem szemben. Mosolygott. És belém fagyasztotta a szót. Mint aki tudja hogy pontosan mire gondolok. Olyan különös volt a fény a szemében. Mint aki sajnál valamit. 

- A-Akutagawa? 

- Az én hibám hogy most pityeregsz....

Kérdésnek indult... a hanglejtésből ítélve. De kijelentéssé állt össze a mondat mire befejezte. Megijettem hogy magát hibáztatja ezért elengedtem a térdeimet hogy az ő karját tudjam megfogni. De mikor megtettem már nem tudtam mit mondani. Ő folytatta a beszédet.

- Sajnálom hogy rosszul fogalmaztam korábban. Nem akartam hogy így értelmezd amit mondtam. Igen valóban idegesítenek az ostoba emberek... azok akik ok nélkül, szándékosan nevetségessé teszik magukat, hogy rájuk figyeljenek az emberek.- Felállt és egy lépést elfordult tőlem. - De te nem vagy ilyen ember. Nem foglak elhajtani magam mellől emiatt nem kell félned. Túlságosan kedvellek ahhoz hogy ilyet tegyek.

- A-Akutagawa? 

Elpirult. Nem nagyon csak éppen a füle meg a nyaka. Már értettem hogy miért fordult el tőlem. Hogy ne lássam meg ezt rajta. De olyan világos a bőre egyből meglátszott ha pirosabb lett. Visszapillantott rám amitől nekem ismét elkezdtek hullani a könnyeim. 

- Kedvel! Feleslegesen aggódtam hogy hülyeséget csinálok. Olyan ostoba vagyok!

- Nakajima?

- G-gomenne... én... ne-nem is tudom miért sírok már en csak-

Próbáltam törölgetni a könnyeimet. De... nem múltak el. Ismét kis nevetés ütötte meg a fülemet. Felnéztem és Akutagawa visszalépett hozzám.

- Hogy lehet valaki ilyen esetlen, szerencsetlen és aranyos egyszerre mint te?

- "A-aranyos? Komolyan azt mondta rám hogy aranyos?"

Megfogta a kezemet amivel a könnyeimet itattam. Felsegített. De amint talpra álltam odarántott magához. Átölelt. Én pedig esetlenül hullottam karjai közé. Két kezemmel a mellkasába tudtam kapaszkodni. Míg ő átkarolta a derekamat. 

- Látod nincs semmi baj Nakajima. 

Suttogta amitől nekem méginkább kedvem lett volna elbújni valahova szégyenemben. De csak egy hely volt elérhető jelenleg. Beletemettem fejemet az ingébe. Őt is megleptem azzal hogy közelebb bújtam hozzá. De utána a másik kezével is átölelt. Nem érdekelt hogy mi lesz ennek a következménye én csak ott alartam maradni. Közel... Hozzá...

- Jobban vagy? - kérdezett kis idő múlva. 

- Igen... - suttogtam - Arigatou...

De még nem akartam, hogy elengedjen. Olyan biztonságosnak éreztem azt a néhány percet míg ott lehettem. Kicsit kínosan is éreztem magam amiatt, hogy így ölelkeztünk. Féltem mi lesz ha meglátja mennyire elpirultam én is. Elvégre.... ez... nem a természetes... de... valahogy.... bízom abban hogy ez ami közöttünk van jó. És nem fog a visszájára sülni. Akutagawa nem fog kihasználni vagy kigúnyolni amiatt hogy ilyen gyenge vagyok. 

- Nakajima...

- I-igen?

- Te tényleg ennyire félsz hogy elkergetlek?

Kicsit bólintottam. Nem akartam neki hazudni. És tényleg féltem ettől.

- Baka... - sóhajtotta - Nincs okom elküldeni. És egyébként is... szüksegem van rád...

- Hm? - kerekedtek ki a szemeim és lassan felemeltem a fejemet amitől ő kicsit engedett az ölelésén - Akutagawa hogy érted hogy-

A vállamra hajtotta a fejét. Meglepett. Korábban sosem tett ilyet. 

- A-Aku-

- Tudod... illetve szerintem már észrevetted hogy én érzékenyebb vagyok a hidegre mint mások...

- I-igen... tu-tudom

- Nem értem teljesen az okát... de... annyi biztos hogy ha a közelemben vagy olyankor.... nem érzem azt a csontig hatoló hideget ami általában körbevesz. Ezért van szükségem rád Nakajima. Kérlek Bocsájts meg az önzőségemért.... 

Lassan emelkedett fel rólam míg tenyere végigsimitott a karomon. Beleremegtem az érintesébe. És meg is rándultam egy pillanatra. Ezt ő is észrevette. Akkor tűnt csak fel hogy megserültem. Eddig meg sem éreztem hogy fáj. Annyira csak vele voltam elfoglalva. 

- Nakajima! Ezt el kell látni!

Emelte fel óvatosan a karomat hogy jobban megnézhessem én is a sebet. Az alkaromon volt. Nem volt vészes, biztosan az egyik doboz széle vagy a polc éle vágott meg. Bár kicsit vérzett de nem éreztem súlyosnak. Ellmben láttam Akutagawa-n hogy mennyire aggódik emiatt. Engedtem neki. 

Hagytam hogy megfogja a kezemet és ahogy megindult az orvosi szoba irányába én mentem vele. Egész úton fogta a kezemet. A lepcsőn majdnem kicsúsztam a fogásából ezért én is behajtottam az ujjaimat. Kézenfogva érkeztünk a nővérszobához. Amíg ő kopogott az ajtón én teljesen elvörösödtem mert még itt sem engedtük el egymást. Zavarba hozott a gondolat hogy a sensei is megláthat minket így. De nem volt benn senki.

Akutagawa otthonosan mozgott ebben a szobában elvégre ő a sensei segítője. Így ő beléphetett ide bármikor. Hamar keresett fertőtlenítőt és kötszert. Addig leültetett az ágyra. Végig őt figyeltem. Más volt most a hangulat. Az előbb még a karjai között voltam és most megint olyan mint korábban volt velem. De mégis mintha jobban figyelne rám. Ellátta a sebemet. Mikor a fertőtlenítőszer csípte a bőrömet elrántottam a karomat. 

- Ne ficánkolj! - szólt rám mire kicsit összerándultam.

- Go-Gomenne...

Megfogta az ujjaimat. Úgy húzta vissza magához a kezemet. 

- Nekem kéne bocsánatot kérnem. Ne haragudj. Túlságosan arra koncentráltam hogy megfelelően lássalak el. Nem akartam fájdalmat okozni neked. És nem kellett volna ilyen gorombán rádszólnom. 

- S-semmi gond Aku-

Ujjaimat a szájához emelte. Teljesen. Éreztem ahogy ajkai hozzám értek. Megpuszilta az ujjaimat. Majd felnézett egyenesen a szemembe. Elakasztotta a lélegzetemet. 

- A-Aku-

- Ezentúl óvatosabb leszek veled rendben?

Beleborzongtam , szólni sem tudtam, nem tudtam. Mit kellett volna mondanom? Nem tudtam mit kellett volna éreznem abban a pillanatban. És féltem. Féltem attól hogy merre halad a kapcsolatunk. 

...

Hazakísért és még akkor sem tudtam rendesen megköszönni vagy elbúcsúzni tőle. Szégyelltem magam. Aludni sem tudtam. Csak forogtam és közben éreztem ahogy megérint. Rettegtem megint a szemébe nézni. El akartam felejteni azokat a gondolatokat a fejemből.

...

Reggel mikor találkoztunk olyan volt mintha meg sem történt volna. Megint csak úgy viselkedett velem mint előtte. Féltem megkérdezni mi változott, mert úgy éreztem álmodtam az egészet. Ha pedig tényleg csak álmodtam akkor szégyellem hogy ilyen álmom volt... éppen vele. 

Mikor már teljesen elhittem volna hogy álom volt akkor Dazai san emlékeztetett.

- Atsushi kun mi történt a karoddal? - kérdezte órák után - Tegnap sérültél meg valahol?

Akkor vettem csak észre, hogy még mindig rajtam van az a tapasz. Nem álmodtam. Tényleg olyanokat tett velem! 

Mikor Akutagawa-ra néztem ő nem viszonozta. Ő is el akarta felejteni? Vagy azt akarta hogy én ne emlékezzem rá? Vagy egyszerűen csak nem akar róla beszélni?

Nem kérdeztem rá. Dazai sant leráztam azzal hogy elestem. Nem kérdezett többet róla. De Akutagawa sem beszélt velem aznap megint. 

Hidegebb lett közöttünk a levegő. És én lassan majdnem elfelejtettem hogy mi törtent akkor. 

De ez a szalag.... ez mindent megváltoztatott. Órákon néztem merre rándul a vége. Mintha irányítani akarna hogy merre menjek. Oda akart vezetni ahhoz akivel összeköt. 

Az utolsó óra végere összeszedtem magam. Hogy elindulok megkeresni őt. Addig ki sem mertem menni a teremből. Nem futottam össze sem a kötésessel. Sem.... sem a szürke szempár tulajdonosával. Pedig látni akartam. Meg akartam nézni a kezét. De nem mertem. Csak mikor már úgy éreztem nem nagyon maradt ember az épületben. Csak ekkor mertem elindulni hogy direkt a piros madzagot kövessem. Mentem amerre mutatott a szalag és közben egyre inkább rettegtem. Két félelmem volt. Az egyik hogy mi van ha ő az? Mi van ha a fonál másik végén Akutagawa vár engem? Rettegtem a felismeréstől hogy mi van ha ő az akibe.... 

Megálltam. 

Mi van ha nem ő az? Mi van ha valaki mással vagyok összekötve? Mi van ha nem Akutagawa az akit nekem szántak? Mit fog reagálni? Szomorú lesz? Vagy dühös rám? Mit mondana ha rájönne hogy nem vagyok az övé?

De.... én...

Nem akarom ezt! 

Őt akarom! Azt akarom hogy Akutagawa legyen velem összekötve! Őt akarom! Őt akarom szeretni! Én-

Én.... szeretem őt.... te jóságos ég én tényleg szeretem őt!

- Nakajima?

Gondolataimból ő rántott ki. 

Ott állt előttem. Egy félreeső folyosón amin nem járnak az emberek. Már sírtam. Sírtam félelmemben hogy nem lehetek azzal akit szeretek. Nem akartam hogy így lásson. Ezért megint el akartam futni. De mikor sarkon fordultam volna utánam kapott és visszarántott. Átölelt. És én teljesen elengedtem magam. Összerogytam. Elkapott. Leült velem a kőre és hagyta hogy átöleljem. Hogy bújjak a szívéhez. Szeretem! De nem merem neki elmondani. Csak ott akartam maradni a karjai között ... örökre.

- Na-Nakajima? Mi történt? Ki bántott? Miért sírsz? Ne csináld ezt... megijesztesz...

Lassan emeltem fel a fejem de nem engedtem el az inge anyagát. Kapaszkodni akartam belé. Ahogy ránéztem elmosolyodott. 

- Hogy tudsz még így is ennyire aranyosan nézni rám? 

Suttogta míg letörölte a könnyeket arcomról. 

- Na... hagyd abba... Atsushi...

Kizökkentett az hogy a keresztnevemen szólított. Ezt kihasználta és homlokon puszilt. 

- A-Akutagawa? 

- Sajnálom ha megbántottalak. Nem akartam. És azt sem hogy ennyire félj tőlem. Én-

- Nem!

Vágtam a szavába de nem volt több erőm a szemébe nézni. Visszahajtottam a fejemet a szívéhez.

- Nem félek tőled.... - folytattam halkan - és nem bántottál meg...

- De akkor miért?

- Mert félek valamitől... de nem tőled....

- Akkor mitől?

- Attól.... hogy.... te sem látod....

- Mit nem látok?

Akkor mintha egy kést döftek volna a szívembe. Annyira fájt. Nem látja? Ő sem látja a szalagot az ujjamon? Nem látja ami összeköt valakivel? Nem ővele vagyok összekötve? Nem ő az akit szeretnem kellene? Minden ézrés ami a fejemben kering most és mardossa a szívemet értelmetlen? Mert nem neki lettem szánva? Nem akarom ezt! Nem akarok másé lenni! Én-

- Ezt kellene látnom?

Folytatta egy légvétel után de az a légvétel nekem legalább 5 percig tartott a fejemben míg csend volt és pánikoltam. Viszont mikor megint megszólalt megszoritotta a kezemet amit nem is tudom mikor fogott meg. Összekulcsolt ujjainkat kettőnk közé húzta. Ezzel oda terelte a figyelmemet is. Azt a kezemet fogta amin a piros fonal csüngött. Teljesen rátekeredett a kezemre. És mintha az övére is. 

- L-látod?

- Igen... látom... ahogy ezt is látom....

Mefotrditotta a kezemet amivel az ő kézfeje került felülre. 

Nem hittem a szememnek. Ott is ott volt. Az ő gyűrűsujján is ott volt a fonal. Egy kis masnival egyetemben. 

- A-Akutagawa? Ez-

- Ezt szeretted volna látni ugye?

Olyan óvatosan ejtette ki az utolsó szót. Mintha félt volna a válaszomtól. Torkomat szorította a következő sírógörcs nem tudtam kimondani amit akartam. Elengedtem a kezét és a nyakába ugrottam. Majdnem hátradöntöttem. De még meg tudott tartani. Sírtam zokogtam a karjaiban ahogy magához ölelt. 

- Sz-szeretlek....

Nögtem ki végre mikor már perceket sírtam a vállához bújva.

- Ezért sírsz ennyire?

- Igen.... 

- Miért?

- Mert féltem... féltem... hogy...

- Hogy nem én vagyok a fonalad túlvégén?

- Igen....

- Én is féltem emiatt...

- A-Akutagawa? 

- Féltem hogy valaki mást szeretsz....

- Ho-hogy szeretenék mást? Senki mással nem vagyok ilyen viszonyban mint veled....

- Igen tudom... de... te is féltél ettől nem?

- De....de igen.... nem akartam másé lenni...

-Csak az enyém? 

-Csak a tiéd....

- Szeretsz Atsushi?

- Igen... szeretlek...

- Én is téged....

Ezt akartam hallani. Mégis tovább sírtam. Zokogtam hiába kaptam meg amit szerettem volna. Akkor homlokon csókolt. Majd a szememre is nyomott egyet. Arcomat is érintette ajkaival. 

- Atsushi...

- I-igen? 

- Megcsókolhatlak? 

Nagyot nyeltem kérdésére. Mert nem készültem fel erre lelkileg. Még sosem csókolóztam senkivel. Félek milyen lesz... Jó érzés lesz? Ha Akutagawa veszi el az első csókomat... ugye nem fogom megbánni? Nem akarom megbánni.

- A-Akutagawa...

- Nem teszem ha nem akarod. Már a múltkor is túl messzire mentem. Pedig annyiszor elképzeltem már hogy megcsókollak. De... nem mertem kezdeményezni. Mert... nem tudtam, hogy érzel irántam. Nem akartalak elijeszteni...

- É-én.... sz-szeretném.... ki-kipró-

Ne tudtam befejezni, megcsókolt. Lassan hajolt közel hozzám, először csak ráfújt a számra. Mint aki szólni akar hogy mindjárt megteszi keszüljek fel lelkileg. De... több idő sem lett volna elég erre. Csak vártam hogy megtegye. Óvatosan csókolt meg. Míg ismét összekulcsolta ujjainkat. Másik kezével pedig beletúrt a hajamba. Jó érzés volt. Forró... gyengéd... édes.... többet akartam belőle. Még többet! De tudtam annyit kapok belőle amennyit csak szeretnék. Elvégre ő az akinek szántak engem. Szeretem. És ő is szeret engem. Megtaláltam a soulmate-met.