- Chuuya!

Rohantam oda hozzá. Fel akartam ébredni a rémálomból. Ez nem lehetett valóság! Nem történhetett meg!

- Chuuya! CHUUYA! Válaszolj! Chuuya!

Még lélegzett. De már több sebből vérzett. Nem csak a korrupció miatt, mert túl sokáig használta. De azért is, mert az előbb, ahogy összerogyott beverte a fejét és felsértette a karját is. Miközben felé rohantam én is elestem egyszer. Sosem volt még ilyen velem. Hogy annyira oda akarjak érni valamihez, vagy valakihez, hogy közben ne nézzek a lábam elé.

De ez most más volt. Most nem egy, valakiről volt szó, most Chuuyához rohantam. Olyan félelem facsarta a mellkasomat, mint amit korábban még sohasem.

Úgy estem szinte mellé a törmelékek közé, hogy végre megérinthessem. Mielőtt összeesett még visszatért egy pillanatra a valóságba. A szemembe nézett. És nem volt fehér a szeme, mint mikor megszállott. És nem is volt vörös, mint a vámpíroknak. Nem, abban a pillanatban kék volt. Kék, mint az ég. És olyan tiszta, akár a friss forrásvíz. Kicsit meglepett arca, mikor rám nézett mosolyra húzódott. Ajkai szavakat formáltak. De nem hallottam mik voltak azok. És túlságosan pánikba estem ahhoz, hogy szájról olvassak.

- Chuuya!

Eszméletlenül feküdt a földön, mielőtt a karjaimba vettem volna.

- Chuuya! CHUUYA! Válaszolj! Ébredj fel! Hallasz engem? Chuuya!

Egy pillanatra, még kinyitotta a szemét felnézett rám. Általában kesztyűbe rejtett ujjait arcomra simította. Hideg volt a keze. Nem csak a selyemkesztyűk hiánya miatt. Kezdett kihűlni a teste.

- Osamu... ég veled.

- Baka! Ne merészelj elbúcsúzni! Chuuya! Még segíthetünk rajtad! Ne merd feladni! Chuuya! Hallod? Ne- ne hagyj itt...

Remegett a hangom. Remegett a testem is vele. És a lelkem utolsó kis megmaradt darabja. Még egyszer rám mosolygott. Majd becsukta gyönyörűen kék szemeit. Keze visszahullott a mellkasára. Feje is lecsuklott oldalra. Nem szólalt meg megint

- Chuuya? Chu-CHUUYA! CHUUYA!!!

- Ooo... ezek szerint nem bírta sokáig a saját erejét. Szegény Chuuya...

- Fyodor.... - sötétült el a tekintetem miközben vörös köd lengte körbe elmémet - NE MERÉSZELD A SZÁDRA VENNI A NEVÉT!

- Nocsak, gyenge pontra tapintottam? Pedig úgy rémlett gyűlölitek egymást. Tévedtem volna?

Levettem a kabátomat. És a feje alá hajtogatta. Nem akartam, hogy a kemény földön kelljen feküdnie. Még lélegzett ezért mertem elengedni. Mert hittem abban, hogy csak elaludt. Hogy nem hagyott itt végleg ezen a világon. Ha mégis megtette, utána fogok menni. De előtte még van egy ember, akit a pokolra akarok küldeni.

- Nem olyan nagy szám ez a te Chuuya-d Dazai. Hiába hencegtél vele. Vagy talán csak a te kezedben volt, olyan nagy fegyver? Az enyémben nem?

- Fyodor...

Álltam fel Chuuya teste mellől kezemben a késsel, amit a vörös mindig magánál tartott. Most kölcsönkértem tőle. Úgy terveztem, hogy kicsit megmártogatom, annak a patkánynak a szívében mielőtt visszaadom.

De nem akartam egyből leszúrni. Előtte szenvednie kellett, amiért ezt tette Chuuyával.

- Igen Dazai?

- Ő nem egy tárgy. Nem egy gyalog! Nem egy fegyver! És legfőképpen nem a te tulajdonod! NE MERJ ÍGY BESZÉLNI RÓLA!!!

Szegeztem felé a kést. Hogy érezze, mostantól nem játszok. Eddig sem kellett volna. Megbántam, hogy alábecsültem ezt a férget.

- Azzal a kis tőrrel akarsz végezni velem? Mikor tudod jól, hogy nálam lőfegyver is van?

Rám lőtt, de még mielőtt elért hozzám megpattant a késen. Láttam, hogy megdöbbent. Nem lehetnek ennyire gyors reflexeim. De ez Chuuya tőre. Tőlem kapta lassan 8 éve. Azért, hogy ezzel oltsa ki az életemet. Nem hagyhatta, hogy más fegyver végezzen velem.

Futásnak eredtem. És hiába lőtt rám több alkalommal is nem talált el. Hol mellém célzott, mert félreugrottam. Hol pedig a kés pengéje térítette el a golyókat, mielőtt azok eltaláltak volna.

Olyan volt, mint régen. Mikor egymás oldalán harcoltunk. Ő védelmezett engem mialatt én odajutottam az ellenfélhez és leszedtem. Sokkal jobban meg kellett volna becsülnöm, hogy ő van nekem.

Mondanom kellett volna, neki milyen hálás vagyok nap, mint nap, hogy része az életemnek. Nem kellett volna otthagynom. Magammal kellett volna hoznom, mikor elhagytam a maffiát.

Ostoba döntések tömkelegét követtem el. Ezért vagyunk ma itt. Ez mind az én hibám. Miattam tudta ebben a játszmában Chuuyát ellenem felhasználni ez a patkány. És most egyszerűen eldobta volna a legértékesebb figuráját.

A vörös köd, ami körbeborította az agyamat teljesen elvette az eszemet. Nem emlékeztem pontosan, hogyan sikerült a földre terítenem, de valószínű kifogyott a golyókból.

A földön feküdt alattam, míg én a torkát szorítottam. Véres volt a ruhája. Párszor megszúrtam. Az oldalán, a karján és jelenleg a jobb vállából állt ki a kés. Karmolta az ujjaimat, ahogy szorítottam a nyakát. Kapálta a lábait is. Próbált levetni magáról. De nem voltam hajlandó elengedni. Már véreztek a kézfejeim. És éreztem, rajta hogy az erejét is használta volna rajtam, ha képes lett volna.

- Utolsó szavak?

- Dög-ölj meg!

- Ha? Hova lett az a magabiztos Orosz, aki ezt tette Chuuyával? Azt hittem ő áll- bocsánat, fekszik előttem.

- Ő- is fek-szik!

- Tudod, miért veszítesz Fyodor? Mert nem tisztelted őt eléggé! Ő nem egy tárgy, amit eldobhatsz, hogyha végeztél vele. Ő nem egy paraszt a sakktábládon! Mind a ketten sakkoztunk végig, ebben a játszmában. De te sosem tekintetted Chuuyát annak, ami valójában ő! Ő nem egy gyalog, egy bástya vagy egy futó. Nem. Ő az én királynőm! Aki csak engem tud úgy védelmezni, hogy ne veszítsen! Nem volt jogod elvenni őt tőlem! Mert Chuuya hozzám tartozik! Senki máshoz!

- Nagy sza-vak egy o-lyan em-ber-től, a-ki szin-tén el-dob-ta.

Elsötétült a tekintetem. Éreztem igaza van, de nem akartam megadni neki, azt az örömöt, hogy ezzel a tudattal haljon meg.

- Ég veled démon Fyodor!

Húztam ki a kést a vállából, hogy ez alkalommal a szívében álljon meg.

- Dazai san!

Kapta el valaki a karomat. Felnéztem rá. Lassan a homályos látásom kitisztult. Atsushi kun állt mellettem és ragadta meg a kezemet, ami már lesújtani készült.

- Nem teheted!

- De igen! Megtehetem! Bántotta Chuuyát!

- De nélküle nem tudjuk meggyógyítani Akutagawa-t es a többieket! Életben kell hagynod!

- Meg kell halnia!

- Ha megölöd, és emiatt én elveszítem Ryunosuke-t, sosem bocsájtom meg neked!

Láttam a szemében, hogy komolyan beszél. Atsushi-ról tudtam, hogy kedveli a sárkányt. De nem hittem, hogy ennyire. Lám ő is a szerelméért teszi azt most amit. Éppen, mint én. Lenéztem a közben a szorításomtól már lassan eszméletét vesztő patkányra.

- Dazai san kérlek. Felőlem később megölheted, ha annyira akarod, de még kell nekünk. És ha sokáig húzod az időt Chuuya san sem kap, ellátást pedig kellene neki!

- Chuuya?

- Mikor ideértem ellenőriztem lélegzik, de egyre gyengébben. Orvos kell neki! Kérlek Dazai san menjünk!

Még egyszer megszorítottam a torkát, ami elég volt ahhoz, hogy elájuljon. Elernyedtek a kezei, amikkel véresre karmolta a kézfejemet. Mikor felkeltem róla, akkor sem mozdult meg.

- Dazai san?

Vette el tőlem óvatosan a kést, mielőtt még hirtelen haragomban mégis végzek az orosszal. Jól tette. Mert abban a pillanatban, mikor megfordultam és ránéztem Chuuyára elöntött a düh. És igen visszaléptem volna, hogy leszúrjam.

Helyette inkább ökölbe szorítottam a kezeimet és csak arra koncentráltam, hogy visszajussak Chuuyához. A könnyeimmel küzdöttem, amiért úgy kellett látnom az apróságot. De vissza kellett tartanom, nem sírhattam Atsushi kun előtt. Mert ő felnéz rám. Nem engedhetem meg magamnak, hogy úgy lásson.

A fiú megkötözte az ájult ellenséget. Aranyos volt tőle, hogy azt mondta utána megölhetem, ha még mindig akarom. De egyelőre még a saját szerelmét akarta megmenteni. Mikor lett ilyen ez a fiú? Talán Akutagawa kun volt rá ilyen hatással? Valószínű...

Karjaimba emeltem Chuuyát, hogy el tudjam vinni. Igaza volt Atsushi kunnak, egyre gyengébbnek éreztem a testét. Az a kalapos, aki a legerősebb ember, akit ismerek most, annyira törékenynek tűnt. Segítségre volt szüksége. Meg kellett mentenem. Nem veszíthettem el.

(...)

Ketten feküdtek Yosano san szobájában. Mindketten, nemrég jöttek ki a műtőből. És mindkettejük mellett, ült még egy személy. Életben voltak csak aludtak. Nem lehetett tudni mikor fognak felébredni. Ha egyáltalán fel fognak.

- „Nem!" - Ráztam meg a fejem. – „Nem gondolhatok ilyenre! Chuuya fel fog ébredni! Mint már annyiszor... csak túlhajszolta magát ezért alszik most. De kipiheni a korrupciót és már fel is fog ébredni!"

Egyszer már volt ilyen. Annyira későn tudtam csak leállítani, hogy 3 napon át aludt. Most nem használta annyi ideig. Most hamarabb fel fog ébredni! Akkor nem ültem az ágya mellett, míg kinyitotta a szemeit. Nem mertem, mert mikor megállítottam a karjaim közé esett. Zavarba hozott akkor. Ahogyan az ájulása előtti utolsó szavaival is.

- Ha ezt bárkinek elmondod, megverlek, hallod!

- Igen, igen, hallom. – feleltem neki akkor.

- Helyes. És most ölelj át, mert fázom.

Ezzel a mondattal aludt el, én meg hót piros fejjel egyszerűen... csak tettem, amit kért tőlem. Levettem a kabátomat, betakargattam és amennyire tudtam, átöleltem őt.

De akkor pár napig, képtelen voltam a szemébe nézni. És nem mertem neki azóta sem megmondani mennyire jól esik, hogy annyira bízik bennem, hogy képes a karjaim között aludni.

(...)

Átmentem a függöny túloldalára megnézni a fiatalokat. Mert egyszerűen utáltam, hogy tétlen vagyok. Nem tudom hamarabb felébreszteni Chuuyát. De otthagyni sem akarom. Ez alkalommal nem. Meg fogom várni, hogy felébredjen. Ott akarok lenni.

Meglepetésemre Atsushi kun, éppen akkor emelte fel a takarót a feketehajúról. Elkezdett bemászni mellé.

- Atsushi kun? Mit művelsz?

- Át akarom ölelni.

- Miért?

- Hogy érezze, itt vagyok vele. Nincs egyedül. És hogy van, aki visszavárja.

- Te tényleg nagyon beleszerettél.

- Igen... beleszerettem... és amint fel fog ébredni, meg fogom neki mondani. Akarom, hogy tudja, hogy én visszavártam. És nem akarom őt elveszíteni.

- Aranyos vagy Atsushi kun.

- Te is el fogod neki mondani? - Nézett hátra kérdőn, míg magukra húzta a takarót.

- Igen... - pirultam bele a kérdésbe, de nem akartam hazudni, hiszen ezek szerint már úgy is tudja. – Igen... el fogom neki mondani. De az igazat megvallva félek a válaszától.

- Attól én is. De nem akarom tovább eltitkolni. Most már, túlságosan félek attól, hogy úgy veszítem el, hogy nem mondtam ki, hogy szeretem őt.

- Szerencsés fiú, ez az Akutagawa kun.

- Chuuya san is az, hogy ennyire szereted őt.

- Ho-honnan veszed?

- Láttam miközben meg akartad ölni Fyodort. Miatta volt igaz? Mert miatta került Chuuya san ilyen állapotba.

- Igen... Meg akartam már ölni korábban is. De most, hogy ez történt...

- Nem lesz semmi baja Chuuya sannak... de... menj vissza hozzá. Biztosan hamarabb felébred, hogyha ott vagy vele.

- Remélem igazad lesz Atsushi kun...

Visszaültem a székemre. És mivel úgy éreztem muszáj valamit a kezembe fognom, de féltem Chuuya ujjait érinteni, inkább a kalapját forgattam magam előtt. Eszembe jutott még egy emlék kettőnkről.

Egyik nap miután az én ötletem miatt, megnéztünk hárman, Akutagawa-val egy horrorfilmet, elment az épületben az áram. Valaki lecsapta a biztosítékot. Természetesen tudtuk, hogy valaki szórakozik velünk, mert kihallatszódott a szobánkból a film, ezért egyszerűen csak fel kellett kapcsolnunk a biztosítékot.

De Akutagawa nem akart egyedül maradni a szobában. Még kicsi volt megértem, hogy félt, de akkor nagyon aranyosnak tűnt, hogy úgy remegett. Chuuya ráterítette a kabátját, sőt még a kalapját is megkapta, hogy biztonságban érezze magát. Erre persze én is úgy csináltam, mintha féltem volna, hogy velem is így foglalkozzon, de azt mondta:

- Nem veszem be, hogy te is rettegsz Dazai.

- Naaaa miért?

- Mert mondjuk a te ötleted volt az, hogy nézzünk filmet. Vagyis miattad van ez az egész. Ne merd azt mondani, hogy fosol.

- Chuuya san...

- Nincs baj Akutagawa... Biztosan csak Kajii szórakozik velünk, de megverem, ha legközelebb látom.

- U-um...

- Na, ne remegj, már ennyire látod Dazai is csak, megjátssza a hülyét.

- Kösz...

- Fogd be!

- A-Arigatou Chuuya san...

- Minden rendben. Mindjárt felkapcsoljuk a lámpákat.

- Chuuya tudtam én, hogy nagyon értesz, a gyerekekhez jó anya leszel.

Behúzott nekem egyet, ami miatt csak meggörnyedve tudtam haladni, nagyon fájt a hasam. De legalább elindultunk, hogy megkeressük a biztosítószekrényt. Egy zseblámpánk volt csupán és szorosan Chuuya mögött sétáltunk. Ezért, mikor véletlenül kivertem a kezéből a lámpát és hátrafordult a sötétben, nem látta, hogy közvetlenül ott vagyok.

Mind a ketten tudtuk mi történt akkor. De mégsem voltunk képesek kimondani. Akkor csattant el az első csók közöttünk. Nem mertünk megmozdulni, csak lefagyva remegtünk és vártunk, hogy valaki szétválasszon minket.

De ehelyett, mivel Akutagawa megijedt és jobban hozzám bújt, ezért meglökött. Így olyan volt mintha visszacsókoltam volna. Na, akkor már elhúzódott tőlem. Mégsem mondott semmit. Pedig már védekező állásba húztam magamat, hogy most biztosan kapok még egyet.

Felkapcsoltuk a biztosítékot. De vagy egy hétig nem néztünk egymás szemébe. Még akkor is elpirultam, ha csak egy kalapot megláttam.

És most itt van a kedvence a kezemben. Mégsem érzem azt, hogy kínos lenne fogdosni. Nem inkább úgy érzem, egy idióta vagyok, amiért nem mertem a kezét megfogni. Letettem a kalapot.

Lassan kerestem meg a takaró alatt az ujjait és azokat szorítottam meg. Kicsit közelebb ültem és éreztem, hogy lassan elálmosodom.

Álmomban az összes közös emlékünk lepergett a szemem előtt. De a végén újra végig kellett néznem, hogy elveszíti az uralmát és összeesik. És ez alkalommal hallottam is mit mondott nekem mikor kitisztult a tekintete.

Gomenne... Osamu... Gomenne.

Arra ébredtem, hogy sírok. Letöröltem a könnyeket a szemem alól. Mielőtt még valaki meglátja. Teljesen ráborultam Chuuyára. Az ölébe hajtottam a fejemet, míg aludtam.

- Hihetetlen mit ki nem hozol belőlem apróság... - suttogtam neki.

Reméltem, hogy meghallja. És reméltem, hogy a kis tigrisnek igaza lesz, és tényleg érzi, hogy itt vagyok vele.

Hangokat hallottam a másik ágyról. Ezek szerint Akutagawa már felébredt.

- Szeretlek Ryunosuke!

- Ji-Jinko?

- Nagyon féltem, hogy nem ébredsz fel! Ne merészelj ennyire megrémíteni engem!

- Jinko... Te tényleg?

- Szeretlek. Már... egy ideje így érzek irántad... És... mikor azt mondtad fontosabb az én életem a sajátodnál... én ... Hogy lehettél ennyire önző? Képes voltál megöletni magadat azért, hogy engem megments? Baka! Az nem jutott eszedbe, hogy esetleg hiányozni fogsz? Vagy- vagy, hogy én...

Szavai szipogásba és sírásba fulladtak, nem tudta tovább benntartani az érzéseit, egyszerűen kiszakadtak belőle. De ahogy hallottam, teljesen lesokkolta Akutagawa-t a vallomása. Viszont, nem utasította el őt a feketehajú. Ezt jó jelnek veszem. Ahogyan azt is, ami harc közben történt közöttük.

- Tiszta... hülye vagy Jinko... Miért... pont... belém?

- Nem tudom. Én csak... Túl sokat voltunk együtt... És... mostanában máshogyan néztél rám... Lehet csak bemagyaráztam magamnak... de...

- Mindegy is, mert belém szerettél...

- Igen....

- Jaj, ne itasd már az egereket te bőgőmasina... Gyere, búj ide...

- Ryunosuke?

- Mióta nevezel így engem?

- Amióta fontosabb vagyok neked, mint a saját életed...

- Mostantól ezt mindenre indoknak fogod felhozni?

- Igen... Mert ezért tudom, hogy nem vagyok közömbös neked...

- Ba-baka... ki mondta, hogy én.... É-érzek.. i-irántad... b-bármit is...

- Nem kell kimondanod, ha nem akarod...

- Miért csinálod ezt velem Jinko?

- Ryunosuke...

- Igen?

- Szeretlek...

- A...u..um...

Ahogy hallottam, hogy elcsendesedtek a fiatalok elengedtem Chuuya kezét és halkan átsétáltam hozzájuk. Akutagawa kun biztosan nem tudta, hogy hallom őket. Atsushi kun meg túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy eszébe jusson. Én mindent hallok.

Megkerültem a függönyt, és ahogy lassan elém tárult a látkép, mosolyra húzódott a szám. Hosszú órák óta először éreztem azt, hogy örülök. Atsushi kun odabújt a fekete sárkány mellkasához. Aki magukra húzta a takarót és átölelte a kis tigrisünket.

Tényleg nem fogja visszautasítani a fiatal érzéseit. Sőt abból, ahogy ránézett tudtam, hogy a sejtésem igaz volt korábban is. Nem csak Sushi kezdett el érezni valami gyengédet az ellensége iránt.

Nagyon aranyosak voltak így összebújva. Akutagawa kun lassan simogatta a fiatalabb oldalát és karját. Bizonyára végig virrasztott mellette. Nem tudott elaludni, annyira aggódott miatta. Most végre, hogy megnyugodott le tudta hunyni a szemét.

- Dazai san?

Vette észre, hogy ott vagyok és figyelem őket. Így közelebb léptem hozzájuk. Végigmértem Atsushi kun arcát.

- Elaludt?

- I-igen...

- Helyes. Végig itt volt melletted. Nagyon féltett téged.

- T-tudom... éreztem...

- Érezted?

- Igen. Azt, hogy átölelt.... meg azt is... hallani véltem... hogy azt mondja.... sz-szeret engem...

- Tényleg szeret téged...

- Igen... csak nem tudom megérteni, hogy volt képes egy ilyen, kedves, aranyos fiú éppen belém.... éppen engem szeretni...

- A szerelem vak szokták mondani. Én is azt a harapós Chibiszkét szeretem....

- Hogy van Chuuya san?

- Miből gondolod, hogy baja van? – kérdeztem, hiszen a történtek alapján a sárkány nem tudhatta, hogy Chuuya is vámpírrá lett a harc folyamán.

- Látom a szemeden. Dazai san... ott van a túloldalon? Miatta vagy itt igaz?

- Igen... - vakartam a tarkómat.... - Ennyire látszik?

- Sosem voltál még ilyen korábban. Ennyire aggódó tekintetet rajtad még nem láttam.

- Még nem ébredt fel ezért...

- Akkor menj vissza hozzá. Ha én éreztem, hogy Jinko itt van velem, akkor ő is biztosan érzi....

- Köszönöm Akutagawa kun...

Sétáltam, visszafelé de még visszafordultam egy pillanatra hozzá.

- Dazai san?

Megengedem, hogy legyél Atsushi kun férje, de csak akkor, ha többé nem ijeszted meg ennyire és vigyázol rá!

- Hogy- én- ... Ji-Jinko fé-férje? Én- ... nem- én csak- ... én-

- Szeresd őt rendben?

- Dazai san... igen... rendben... megértettem...

- Jó fiú...

Hagytam magukra az ifjú párt. És sétáltam vissza a saját párom mellé.

- „Párom? Nevezhetem még így Chuuyát? Eldobtam őt. Nem kellett volna. Visszaszerezhetem? Megpróbálom. De nem fog neki tetszeni az ötlet. Hiányzik a kis vörös. Át akarom ölelni. Meg akarom csókolni, úgy, mint régen!"

Amit a többiek első csókunkként, tartottak számon az igazi volt. Hosszú, mély, nyálas és nedves. Chuuya persze, ezt sem ismeri el, hogy megtörtént, de tudom, hogy nem volt annyira részeg akkor.

Egyik este egy szórakozóhelyen ittunk. Mindketten többet, mint kellett volna. De nekem megvannak róla az emlékeim. A kalapos viszont állítja, hogy túl sok volt a pia és egy képkockára nem emlékszik abból a csókból.

Az már nekem sincs meg, miért is estünk egymásnak. De veszekedtünk. Utána én magamhoz rántottam őt, és megcsókoltam. Mikor azt hittem el fog lökni magától, megragadta a tarkómat és visszacsókolt. Olyan hevesen falta akkor az ajkaimat. Meg is kérdőjeleztem egy párszor, hogy ő tényleg Uke? Mert abban a csókban egyértelműen ő dominált.

De tagadja, hogy megtörtént. Vagyis inkább nem hiszi el, hogy megtette. Hiába nem csak én mondtam neki, hanem kb. mindenki, aki ott volt. Nem... Őt, nem lehetett meggyőzni. Még akkor sem, mikor már együtt voltunk.

És most itt fekszik előttem és annyira akarom, hogy megint úgy legyünk. Hogy csak ő meg én. Elrontottam tudom, de vissza akarom kapni őt! És csak remélhetem, hogy megbocsájt nekem.

Fogtam a kezét. Megint az ölébe hajtottam a fejemet. De nem volt elég. Szégyelltem magam, de azt tettem, mint Atsushi kun. Oda feküdtem mellé, de nem a takaró alá csak az ágyra. A mellkasára hajtottam a fejemet. Hallani akartam, hogy életben van. Kitartóan kalapált a szíve. Ez megnyugtatott.

- Sajnálom Chuuya.... - suttogtam - Meg tudsz nekem bocsátani?

- Miért mit tettél?

Felkaptam a fejemet. Chuuya ébren volt! Furcsán nézett rám. Nem értette miért fekszek mellette és miért bújok hozzá. De nem érdekelt már csak azt akartam, hogy tudja megbántam mindent. Átöleltem a nyakát.

- Chuuya! Végre felébredtél! Annyira aggódtam!!

- Oi! Eressz el! Ki vagy te és mit akarsz tőlem?

Elengedtem, mert nem értettem a kérdést. Az arcáról sem tudtam leolvasni, hogy szórakozik e vagy nem? Nem ismert fel? Nem tudja, hogy ki vagyok? Vagy csak nem hiszi el, hogy én öleltem át őt az imént?

Kezem az arcára siklott. Megremegett tőle, de nem vette le a szemét az enyémről. Éreztem elmosolyodtam. Nem akarok titkolni előtte semmit. Még mindig azt érzem iránta.

- Baka Chuuya... Én vagyok az Dazai... A te vőlegényed...

- A mim-mpf!?!?

Megcsókoltam. Próbált küzdeni. De nem engedtem el. Tényleg komolyan gondoltam. Nem csak viccből mondtam neki. Tényleg el akarom venni!

Régen sokat szórakoztam ezzel. Ezért mondtam így. De a szándékaim valósak.

- Dazai! – szabadult el tőlem - Mi a faszomat képzelsz, hogy csak így lesmárolsz? Beverted a fejedet vagy mi van? Nem otthon vagyunk! Miért- oi.... most miért sírsz?

Igaza volt elkezdtem könnyezni. Mosolyogtam, de könnyeztem. Azért mert nem felejtett el. Csak meglepte a viselkedésem.

- Hiányoztál apróság...

- Dazai?

Homlokomat az övének döntöttem. Kis nyögés hagyta el a torkát. Nem csukta be a szemeit. De én lehunytam a sajátomat.

- O-Oi.....

- Szeretlek.

- Osamu??

- Szeretlek Nakahara Chuuya! Hajlandó lennél még hozzám jönni?

- Ba-Baka! Mi ez mo-most így hi-hirtelen?

- Meg akarom tenni, amit már régen meg kellett volna... ez baj talán?

- Osamu? Mi történt veled?

Elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek. Mindkét kezét a sajátomba fogtam. Éreztem kicsit piros a fejem, de azért ő is kezdett hasonlítani egy almásra.

- Rájöttem, hogy egy idióta voltam. Elvesztettem a legértékesebb sakkfigurámat. Az én királynőmet! És most megpróbálom visszaszerezni....

- N-nem vagy e-eszednél....

- Lehet.... de, csak mert elvetted az eszemet...

- N-ne mondj i-ilyeneket....

- Imádom, mikor zavarba jössz...

- Hülye....

Oldalra fordította a fejét, mert nem tudott hová bújni. A kezeit is fogtam, hogy ne menekülhessen el. Mert tudom most szívesebben futott volna el, minthogy ottmaradjon velem. De nem lehetett. Bal kezét ajkaimhoz emeltem és megcsókoltam a gyűrűsujját, amire megint felém nézett.

- Most éppen nincs nálam gyűrű... de... ettől még a lány-.... illetve fiú-kérés érvényes.... Mit válaszolsz? Chuuya... Hozzám jönnél?

- Nincs ez kicsit hirtelen?

- Nincs... túl sokára is tettem meg. Még akkor kellett volna.... Bocsánat, hogy ennyit késtem vele...

- E-ennyire ragaszkodsz ehhez?

- Hozzád ragaszkodom Chuuya...

- Mm.....

- Hm? Nos? Elfogadsz engem férjedül?

- De, csak mert ennyire nyomulós vagy....

- Ez egy igen akart lenni?

- I-igen....

- Chuuya....

- Mi van, már mit mondjak még, hogy-mpf!

Csókoltam meg ismét, amitől belekapaszkodott a ruhámba. Remegett egy kicsit. De aztán viszonozta. Elhitte, hogy most nem szórakozok. Tényleg el akarom venni. Mert szeretem.

- Dazai....

- Igen? Kedvesem...?

- Ha el mered mondani bárkinek én-

- Ami azt illeti... – vakartam kicsit a nyakamat

- He?

- A káromkodásod biztosan felébresztette Atsushi kunt és Akutagawa kunk a függöny túloldalán szóval ők hallottak az egészet....

- Hogy mi?

- Nem! Nem hallottunk semmit!

Hangzott a kis tigris elvékonyodó hangja a túloldalról. Ami nagyon aranyos volt tőle.

- Komolyan azt hiszed, hogy ezt beveszik?

- Egy próbát megért.... nem?

Kicsit kinevettem a fiatalokat, mert szinte láttam, hogy Atsushi kun közben Akutagava kunhoz bújik és hot piros a feje. Hiszen ő is elképzelte, hogy megkéri majd, talán egyszer, a kezét a feketehajú.

- Megverlek te szerencsétlen! - döntött a hátamra és ült a derekamra, hogy a nyakamat tudja szorítani - Muszáj, volt neked itt megkérni a kezemet?

- Igen.

- He?

- Nem akartam egy perccel sem többet várni.

- Osamu?

- Szeretlek Chuuya.... és nem érdekel, ha megtudja a világ.

- Ba-baka....

Elpirult. De nagyon aranyosan. Kezeit az arca elé kapta, hogy takarja magát, majd ledőlt az ágyra mellém. Én átöleltem őt és apró csókokat leheltem a hajába. Ő csak nyüszögött kínjában, amiért ennyire kínos helyzetbe hoztam. De nem érdekelt csak az, hogy már az én jegyesem. És végre elvehetem. Az enyém lesz! Visszaszereztem!

---------------------------

A oneshot megírásához ezen videó megnézésével lett ihletem. Vigyázat én sírtam rajta..... 👉🏻👈🏻😭😭

https://youtu.be/cxHx1uyUm54

Mindenkitől bocsánatot kérek aki szereti Fyodort. De ő a rosszfiú aki ilyen helyzetbe képes sodorni a fiúkat. (Osamu azért életben hagyta.)