A fenti kép ihletett meg. Nem olyan hosszú mint máskor [10.000+ helyett csak 3723szó...] de szerintem cuki... A fanart legalábbis mindenképpen... :D Ti mit gondoltok?

-------------------

A fejezetet ajánlom Meloddy345-nek. Remélem tetszeni fog!

--------------------------

Atsushi szemszögéből a történet a következőképpen zajlott le:

Nem tudom még üthetett Dazai sanba... Szombat délután csak úgy semmi jelzés, kopogás kiabálás nélkül becsörtetett a lakásomra. Ami nagyon furcsa volt, mert úgy emlékeztem bezártam az ajtót. Majd odatrappolt hozzám, karon ragadott és kirángatott az utcára egyetlen szó nélkül, de láthatóan igen jó hangulatban tette mindezt. Tényleg nem tudtam elképzelni, hogy miért csinálja ezt. Ugyanis hiába kérdezgettem nem felelt csak fütyörészte azt a valószínűleg általa komponált öngyilkosságról szóló dalt. Már lassan én is tudom, fejből annyit énekli munka helyett főleg. De most inkább arra használta, hogy ne hallja, ha megszólalok. Mert ha megpróbáltam kérdezni, akkor hangosabban énekelt. Egy idő után feladtam. Viszont mikor már vagy 15 perce sétáltunk anélkül, hogy tudtam volna hova megyünk, elcsendesedett. Még mindig fülig ért a szája, mint mikor Kunikida sant akarja megtréfálni éppen ezért aggasztott, hogy most csendben van. Így megint kérdezni kezdtem

- Dazai san... elárulnád végre, hogy hová viszel?

- Nem mondom meg. Még nem, mert meglepetés!

- Meglepetés....?

Sajnos nem tudtam úgy örülni ennek a szónak, mint a kötéses. Mert mikor legutóbb ezt mondta, akkor nem volt épp jó móka az, amit kitalált akkorra. Ugyanis igazából a meglepetés az övé volt... Tudjátok, ez a meglepem magamat valamivel típusú dolog. Bár már az elején sejtettem, hogy nem nekem szánja a meglepetést. Én vésztartaléknak kellettem. Valahol meghallotta, hogy egy új hidat avatnak a folyó felett, és ő is fel akarta szentelni azzal, hogy leugrik róla. De ezt én csak akkor tudtam meg, amikor megtette. Csak egy pillanatra fordultam el és mire visszanéztem már fenn volt a korláton. Utána kellett ugranom, hogy kiszedjem a vízből. Majd miután kihúztam a partra még a rendőrség fejmosását is végig hallgathattam, hogy ezt mégis hogy képzeltük? Kunikida san mentett ki minket a helyzetből és elmagyarázta a rendőröknek, hogy engem nem kellett volna megszidniuk, mert én mentettem meg Dazai sant. Vagy, ahogy ő fogalmazott. Ezt az idióta kötöznivaló bolondot. Majd ő engem végül is megdicsért. De Dazai san annyira jól érezte magát az egész közben hogy feldühített a viselkedése. Olyan mérges lettem rá hogy egy hétig nem álltam vele szóba.

Szóval annyira nem vagyok biztos abban, hogy most is ott akarok lenni annál a meglepetésnél, de otthagyni sem akartam a barnát, mert még valami őrültséget csinál. Meg egyébként is végig belém karolva húzott magával, át a városon... Így egy idő után már inkább felvettem vele a lépést hogy mellette haladjak. Bár így sem lett jobb a helyzetem, mivel így úgy néztünk ki, mint egy pár. Ami nem volt valós! Nincs közöttünk ilyen kapcsolat.

Illetve... Dazai san Chuuya san-nak udvarol... Legalábbis a múlt héten, amikor elvitt magával inni akkor még így volt. Vagyis úgy gondolom, hogy így volt. Ugyanis egész este vele beszélgetett. És mikor már nem voltak szomjasak még táncoltak is kicsit. Majd együtt távoztak a bárból és reggel sem volt a lakásán mikor érte mentem. Szerintem ezt vehetem annak, hogy együtt vannak. Csak tudnám, hogy akkor most engem hova visz?

Nagyot sóhajtva hagytam, hogy tovább vezessen az utcákon. A vásárló negyedben voltunk már. De legalább nem egy újabb hídhoz vitt. Ezzel nyugtattam magam. Viszont tényleg nagyon kíváncsi voltam már hogy mit keresünk itt főleg mikor egy cukrászda előtt kötöttünk ki. Mikor felnéztem a magas barnára levakarhatatlan vigyort láttam az arcán.

- Dazai san... Mit csinálunk mi itt?

- Akciós nap van ma ebben a cukrászdában. Ez az egyik kedvenc helyem, és hogyha hárman vagyunk és egyszerre, együtt vásárolunk, akkor akciós.

- De mi csak ketten vagyunk...

- A harmadik fél már bent van. Foglalt nekünk asztalt.

- É-értem... - „Miért érzem azt, hogy Chuuya san van odabent? De így én is csak útban leszek... Nincs kedvem a kettejük randevúján jelen lenni..."

De nem volt választásom. Dazai san még mindig fogott és belépett velem az oldalán az épületbe. Nagyon hangulatos cukrászda volt ezt el kellett ismernem. És sokan voltak már így i bent. Értettem, hogy miért küldte előre a harmadik félt, hogy foglaljon helyet. Ha mindhárman csak most értünk volna ide, akkor nagy eséllyel már nem kaptunk volna asztalt. Vagy várnunk kellett volna rá egy darabig.

- Üdvözöljük! - köszöntöttek egyből a pincér kisasszonyok - Kínálhatunk önöknek asztalt?

- Köszönjük! – felelte egyből a kötéses - De már foglaltak nekünk. Máris megkeressük.

- Rendben azonnal megy egyikünk és felveszi a rendeléseket.

- Köszönjük! – feleltük egyszerre.

A lány meghajolt és magunkra hagyott minket. Dazai san hosszasan utánanézett a pincér kisasszonynak. Láttam rajta azt a: „De meg kellene kérdezni, hogy akar-e velem kettős öngyilkosságot elkövetni?!" arckifejezését. Amit sajnos túl gyakran látok... Mégsem ment utána, hanem kihúzta magát, hogy alaposabban körbe tudjon tekinteni. De úgy vettem észre hamar megtalálta azt, akit keresett, mert megint vezetni kezdett az irányába. Annyira nem foglalkoztam vele. Egészen addig, míg meg nem pillantottam, hogy ki ül ott. Nem más foglalt nekünk helyet, mint Akutagawa. Mikor közeledtünk hozzá Dazai san ráköszönt.

- Oi! Akutagawa!

- Dazai san? Konichiwa! – élénkült meg egyből a feketehajú.

Mondjuk ez csak addig tartott amíg fel nem tűnt neki, hogy én is ott vagyok. Pedig higgyétek el próbáltam kicsire összehúzni magamat, hogy ne lásson meg. Úgy próbáltam a kötéses takarásában közeledni. De mikor közel értünk mintha szándékosan maga mellé rántott volna. Mint aki azt mondja ezzel: „Nézd kit hoztam ide?!"

- J- Jinko?

- Sz- szia Akutagawa...

- Sz-szi-a...

Nem csak egyszerűen meg volt lepve, amiért én is jöttem, hanem mint, aki nem hiszi el, hogy tényleg ott vagyok. Ráadásul nem a rossz értelemben! Nem úgy nézett, mint aki azt gondolja: Na, ez meg már megint itt van, bárcsak levághatnám a lábát megint... Pedig általában ezt látom a szemeiben, most miért nem? Ez nagyon furcsa volt! Hosszú pillanatokon keresztül nem vette le rólam a tekintetét. Hatalmasra tágultak a pupillái és szinte még az álla is leesett. De ezek mellett sem láttam azt a korábbi utálatot, amit velem szemben táplált, ha összefutottunk. Majd hirtelen, mint aki felfogja, hogy bámult elkapta a tekintetét és mintha én nagyon halvány piros csík is megjelent van az orrán. De szerintem csak elképzeltem. Viszont attól a pillanattól kerülte a szemkontaktust velem.

Én meg csak pislogtam, hogy mi van ma mindenkivel? Csak én viselkedek normálisan, vagy éppen velem van a gond, és én nem tudok valamiről? Nem értettem mi folyik itt. Csak néztem hol a kötésesre, hogy mondjon már valamit. Hol az ablak mellett középen ücsörgő, mindig szótlan maffiózóra. Egyikük sem adott választ.

Végül Dazai san leült az asztalt körbeölelő padra Akutagawa mellé. Bevallom nem mertem a szabadon maradó asztalrészhez leülni. Ezért oda húzódtam a kötéses mellé. Aki értette a jelzést így bentebb húzódott egészen a sarokba, hogy én is odaférjek. Amikor levettem a kabátomat, akkor egy másodpercre elcsíptem és csalódott pillantást a maffiózó arcán. Megint engem nézett és zavarta valami. Gondolom az, hogy ott voltam... Valószínűleg azt hitte a kötéssel lesznek kettesben. Erre megjelentem én is... Nagyot sóhajtva néztem lefelé egészen addig, amíg Dazai san beszélgetést nem kezdeményezett.

Részt is vesztettem benne meg nem is. Olyan semmilyen dolgokról beszélgettünk, mint hogyha csak zavarná az a csend, ami beállt mióta egy légtérben vagyunk Akutagawa és én... Viszont akkor vettem észre, hogy amikor én nem figyelek, a szürke szempár engem néz, és azonnal elkapja a tekintetét, mikor rajtakapom. Pont, mint azon a bizonyos estén a bárban.

Azon az éjjelen amikor Dazai san Chuuya sannal távozott, a fekete hajú maffiózó is ott volt. Akkor is sokat volt rajtam a szeme. De amennyire emlékszem nem beszéltünk egy szót sem. Arra sajnos már nem igazán emlékszem, hogy hogyan keveredtem utána haza a lakásomra, de ott ébredtem a saját ágyamban. Szóval valahogy csak hazaértem aznap este. Nem értettem azon az éjjelen sem, hogy miért nézett olyan hosszasan. De ez most mégis más volt, hiszen ha Én ránéztem, akkor elkapta a pillantását. Csak lopva figyelt engem, pedig akkor inkább, mint a vadász nézte a vadat, amit meg akar ölni. Ez a része teljesen igaz. Akutagawa meg akar engem ölni. És mégis tűri, hogy vele egy asztalnál üljek? Miért?

Az asztalomon volt egy kosár mandarin, a ház ajándéka minden asztalhoz hozzá tartozott. Akutagawa ült hozzá közelebb, így hogyha a barna akart belőle akkor mindig őt kérte meg, hogy adjon ide neki egyet. És hiába látszódott az arcán hogy utálja ezt a gyümölcsöt mégis megpucolta a kötésesnek. Nem sokkal azután, hogy leültünk jött az egyik pincérnő felvenni a rendeléseket. Dazai san palacsintát kért többféle ízben. Akutagawa édes fügét. Én pedig mochi válogatást kértem. Miután leadtuk a rendelést Dazai san sóhajtozni kezdett.

- Valami gond van Dazai san? - kérdezett a maffiózó

- Az hogy olyan szótlanok vagytok...

- Gomennasai – feleltem.

- Hihetetlenek vagytok... Elhozom ide a két tanítványomat. Az egyik kedvenc cukrászdámba és még arra is ráveszem magamat, hogy én fizessem az egészet. Ti ketten olyanok vagytok, mint hogyha a hóhér elé hoztalak volna benneteket...

- Sumannai... - lógatta az orrát a feketehajú

Viszont láttam, hogy felfelé görbülnek az ajkai. Gondolom ez a korábbi „tanítványaim" kifejezés miatt volt. Hiszen elismerte a kötéses, hogy mind a ketten azok vagyunk. Így a leszidásban végül is kapott egy kis dicséretet. Tudom, hogy nagyon küzd érte. Ahogyan azért is hogy elismerje őt Dazai san. És meg is érdemli ezt.

- Na, mindegy Atsushi kun, kiengedsz? Meglátogatom a mosdót. Meg lehet, elkérem az egyik pincérnő számát is...

- Azt hittem Chuuya sannal jársz... - motyogtam, míg felálltam, hogy ő is ki tudjon mászni onnan.

- Mondtál valamit Atsushi kun?

- Semmit!! - ültem vissza helyemre – „Jobb, ha csendben vagyok, mert még fizethetek a végén én magam..."

Mikor indult volna észrevette, hogy kikötődött a cipője így vissza huppant mellém, amíg megigazította. De addig fészkelődött, amíg engem bentebb nem csúsztatott. Majdnem oda ahol ő ült eddig a sarokba. Sőt mikor végzet még nyújtózkodott is. Majdnem eltalálta az orromat! Mikor elhajoltam előle szinte össze koccant a fejem Akutagawa homlokával. Csak ekkor vettem észre, hogy minthogyha közelebb ült volna hozzám. És valóban. Addig, amíg én a barnára figyeltem ő errébb ült. Közelebb a sarokhoz. Dazai sanhoz nem volt ilyen közel.

- Na, mindjárt jövök fiúk. Addig beszélgessetek!

Ezzel ott hagyott minket magunkban. De könnyű azt mondani. Eddig csak akkor beszéltünk, ha éppen harcoltunk egymással, vagy valaki más ellen. Egy cukrászdában mégis milyen közös témánk lenne? Lehajtottam a fejem, amíg sóhajtottam egy nagyot. Sosem fogok kiigazodni a kötésen... Én is elvettem az asztal túl feléről egy mandarint és hámozni kezdtem. De közben és mialatt elfogyasztottam a periférián észrevettem, hogy Akutagawa folyamatosan engem néz. Vagy hát szinte minden második pillantásával felém les. Mégsem szólalt meg. Feszült volt a testtartása és a kezét tördelte az asztal alatt. Úgy éreztem, hogy... Minthogyha ő beszélgetni akarna... velem...

- Akutagawa jól vagy?

A neve hallatán megugrott egy kicsit. Mint aki nem számított rá, hogy megszólalok majd. A szemembe nézett és szinte egyből le is sütötte a sajátjait. Sosem volt még alkalmam úgy nézni a szemébe, hogy neki nem utálat tükröződik benne. Viszont most pár pillanatra mégis megtapasztaltam milyen, ha nem így tekint valakire. Szép szeme van... Valami mégis mindig megcsúfítja. Nem kellene folyton idegesnek lennie... Sokkal szebb szeme lenne. Most másfajta idegességet láttam bennük. Inkább, mint aki nem tudja, hogyan beszéljen velem, hiába akar társalogni. De legnagyobb meglepetésemre elpirult látványosan, ami egy hozzá hasonló fakó bőrű srácon tényleg nagy változás mutatott.

- Miért ne lennék jól?

Hallani lehetett a szavain, hogy próbál ugyanolyan módon beszélni velem, ahogy máskor is szokott. De nem jött neki össze.

- Csak úgy kérdeztem... - halt el megint a beszélgetés.

Hátravetettem a fejemet, miközben doboltam ujjaimmal a padon és csak úgy kicsúszott a számon egy kérdés. Amit igazából nem a fekete hajúnak céloztam.

- Dazai san miért hívott ide mindkettőnket, ha tudja, hogy nem jövünk ki jól?

Csak a plafont néztem. Költői kérdés volt, hiszen a kötésest nem lehetett megfejteni vagy kiigazodni rajta. Ezért választ sem vártam.

- Én kértem, hogy hozzon ide téged...

- He?

Akutagawa csukott szemmel beszélt, de még a füle is rózsaszín árnyalatú volt már. Én meg nem akartam felfogni, amit mondott vissza kellett kérdeznem.

- Akutagawa te kérted őt erre?

- Be- elcsuklott a hangja.

Talán attól, hogy konkrétan tátott szájjal figyeltem. Látszódott rajta, hogy nem bír beszélni, hogyha ennyire nézem őt. Így újra felfelé fordítottam a tekintetemet. Hátha segít neki. Hallottam, hogy felém fordult és éreztem magamon a pillantásait. Ahogy azt is hallottam, hogy vett egy pár nagy levegőt.

- Beszélni akartam veled!

Megfogta a kezemet! Azonnal odakaptam a tekintetemet és egyből elengedte, elhúzta a kezét. De tényleg megfogta az enyémet. Ahogy közöttünk hevet, csak rátette a sajátját. És mikor kinyitottam a szememet, akkor megszorította kicsit! Próbált kisebbre összehúzódni. Úgy viselkedett, mint máskor én. És bár minimálisan hosszabb ideig nézett akkor rám inkább mégis elnémult. Mire én felfogtam, amit mondott és kérdezhetem volna már nem tudtam. A pincérnő meghozta a kért édességeket.

Dazai san palacsintát velem szembe tette le, így tudtam előre, a kötéses ott fog ülni mikor visszatér. Vagyis én maradok a maffiózó mellett. Viszont ahogy letette a tányérokat csak azt tudtam figyelni, hogy Akutagawa mit csinál. A tenyerét nézte. Mikor észrevette, hogy figyelem gyorsan az ölébe rejtette a kezeit. Mintha valami rossz dolgon kaptam volna rajta.

Kicsit furcsa érzés fogott el... Főleg azok után, hogy jobban belegondoltam azokba, amiket mondott. Ő kérte, hogy Dazai san hozzon engem ide. Mert beszélni akar velem. Megfogta a kezemet. És folyamatosan néz! De mikor a kisasszony távozott akkor sem szólalhattam meg, mert megelőzött benne.

- A- Atsushi...

- Hoe?

Először mondta ki a nevemet! Megint ránéztem és ő nem kapta el a szemeit. Nem tudom mi történt vele, de abban a pillanatban belefúrta a szürke íriszeit az enyémekbe. Most láttam úgy a szemeit, amire kíváncsi voltam. És igazam volt. Szépek mikor nem ködösíti őket a harag. Szóra nyitotta a száját, de közös mentorunk pont ebben a pillanatban méltóztatott visszatérni így újra belefojtotta a szót.

- Bocsánat egy késésért fiúk. Na, összebarátkoztatok már?

- Szerinted?? - mordultam fel.

Ami mindkettejüket meglepte De tényleg ideges voltam egy kicsit. Mert tudni akartam miért viselkedik így? Elvileg utál, akkor miért akar velem beszélni? Miért fogtam meg a kezemet? Mi folyik itt mégis?

- Elnézést kérek... - kifújtam a levegőmet elengedtem a feszültséget, mire Dazai san is megemberelte magát, hogy megint piszkáljon minket.

- Bénák vagytok! - ezzel előhúzott a zsebéből valamit – Fogd! - nyújtotta át az üveget Akutagawa-nak - Igyál belőle! Ez a legutóbb is segített.

A maffiózó kérdés nélkül tette, amit mondott. Sokat kortyolt belőle. És mikor az üveg dőlésszögéből látszott, hogy már a felét megitta, akkor Dazai san már elvette tőle.

- Jól van ennyi elég lesz... Hagyj a másiknak is belőle!

- „„Másiknak is"? Ez én akarok lenni? Vagy kire célzott? És egyáltalán mi van benne?"

Akutagawa fején látszódott, hogy teljesen megváltozott. Kicsit homályosabb lett a tekintete. Hamar rájöttem alkohol van az üvegben. És ez pont addigra esett le mire a kötéses a kezembe nyomta a maradékot.

- Idd ki!

- De hát-

- Semmi de! Nem tudtok beszélni egymással, ha nem vagytok egy szinten! Gyerünk! Ne várakoztasd meg szegényt.

Tudtam úgysem fog addig békén hagyni, míg meg nem teszem amit mondott. Szóval megittam... Nem tudom mi volt benne. Valami koktélnak saccoltam és erősnek! Főleg így éhgyomorra. De a kötésesnek igaza volt.

Miután elkezdett hatni, egyből megváltozott a légkör kettőnk között. Tudtunk beszélgetni és még nevetni is hallottam! Sosem képzeltem még el hogyan nevet. De nagyon kellemes volt hallgatni. Már nem érdekelt miért szólított a nevemen? És miért fogta meg a kezemet? Csak beszélgettünk hármasban és falatoztunk.

A barna megkívánta az előttem lévő finomságot. Kért belőle így fogtam egy kis darabot a pálcikaimmal és átnyújtotta neki az asztal felett. Ő levette, majd a szájába dobta a falatot. Mire visszahúztam a kezemet megéreztem, hogy a mellettem ülő fekete megfogta az oldalamon a pulóveremet és kicsit maga felé húzott. Mint aki azt mondja: Figyelj rám is!!

- Én is megkóstolhatom?

- Persze! - vágtam rá egyből.

És egyáltalán nem belegondolva a dologba neki is kiemeltem egy darabot. De ő Dazai sannal ellentétben a pálcikáról kapta. Előtte hátratűrte a füle előtt lógó fehérbe váltó tincsét. Odaigazította a füle mögé, hogy ne ragadjon bele semmi. Kár is lett volna érte. Szeretem, hogy olyan érdekes haja van... Biztos nagyon puha... Úgy is néz ki... Vajon haragudna, ha megérinteném? Túlságosan be voltam csípte, hogy felfogja mit csináltam, és hogy mikre gondoltam közben! Viszont azt észleltem, hogy a kötéses fotókat készített erről a jelenetről.

- Dazai san! Nem illik mások beleegyezése nélkül lefényképezni őket!

- De olyan cukik vagytok így együtt! Nem bírtam ki!

- Dazai san! - emeltem meg jobban a hangomat, mert láttam, hogy a szürke szempár tulajdonosa is zavarba jött attól, hogy ilyen képek készültek rólunk.

- Később megköszönd még nekem! Majd meglátod!

Mondta majd felállt és megint magunkra hagyott minket. Mielőtt még megint összevesztem volna vele. Nagyot sóhajtva falatoztam tovább egészen addig, amíg meg nem éreztem újra Akutagawa a kezét a derekamon. Most már egészen nagy ívben simult rám és a külső oldalamon volt a tenyere.

- Van egy kicsi az arcodon...

Súgta majd közelebb húzott magához és lenyalta róla azt a kis darabot. Na, most már éreztem, hogy valami nem oké. Nagyon lassan tette és közben becsukta a szemét. Forró volt a nyelve. Bizsergett mindenem, miközben a bőrömön siklott. És miután abbahagyta égett a helye. Mintha kérte volna vissza azt a forróságot.

- Édes... - suttogta kettőnk közé.

- A-Aku..

Nagyon közel volt! Túlságosan is! Éreztem, hogy arcomba szökik a vér a korábbi Akutagawa-t minthogyha kicserélték volna. Hová lett az a szürkeszemű, aki korábban még nem merte hosszabban megfogni a kezemet? Nem... Inkább az a kérdés, hogy az ki volt? Mert ez, aki most fogja, a derekamat az az eredetire hasonlít jobban. Arra, amelyik megfogadta, hogy meg fog ölni engem. Lepillantott a számra, majd megint a szemembe nézett.

- Atsushi...

Sokkal könnyebben ejtette ki a nevemet és vágyat éreztem benne! Nem tudom, hogy az alkohol miatt tettem-e...? De mikor éreztem, hogy jobban fogja a derekamat és még közelebb akar húzni magához, automatikusan védekezően, föltettem a kezeimet. Ezzel a mellkasára kerültek, és ahogy láttam közeledni hozzám becsuktam a szememet. Talán még egy kicsit a számat is máshogy tartottam. Úgy éreztem meg fogja tenni és én nem tudok... képtelen vagyok neki ellenkezni...

- Mire gondoltál kis tigris?

Mégsem tette meg! Gúnyosan kérdezte és fájt! Kinyitottam a szemem, még mindig közel volt hozzám és vigyorgott. Ezt a vigyort már ismertem. Annyira rosszul esett! Most én voltam az, aki idióta módjára elkapta oldalra a fejét, leszegi az állát, szorosan lezárja a szemhéjait. Nagyon rosszul éreztem magam! Komolyan azt hittem megteszi! De csak játszott velem! Tiszta hülye vagyok, hogy hittem neki!

Mégis... Mikor elfordítottam a fejemet egy csalódott, megdöbbenő, szomorú nyögést hallottam, amit a maffiózó hallatott. Fél szemmel még láttam, hogy elszomorodott... Valami nem tetszett neki. De nem engedett el, sőt mintha erősebb is lett volna kezének szorítása az oldalamon. Félve akartam megkérdezni tőle, hogy miért?

- A-Aku-

- Ezt azért kaptad, mert faképnél hagytál a bár után!

- He? - néztem vissza teljesen rá és azzal a lendülettel megcsókolt

Nem mélyítette el csak az ajkaimra tapasztotta a sajátját. Levegőt venni is elfelejtettem, majd mikor eszembe jutott akkor engedtem. Becsuktam a szememet és vissza csókoltam. Még mindig nem hittem el, hogy megtette. Akutagawa Ryunosuke tényleg megcsókolt engem.

- Ezt, pedig azért – engedte el ajkaimat - mert ki kezdtél velem azon az estén.

- M-micsoda??

- Tudom hogy nem emlékszel rá... De én vittelek haza azon az estén...

- K-komolyan?

- Igen... sokat ittál és flörtölni kezdtél... v-velem...

- H-hazudsz! Én nem-

- Szerinted ilyennel viccelnék?

- N-nem...

- Na látod?

- É-és m-most m-mit a-akarsz m-még t-tőlem?

- Még nem döntöttem el... - szabad kezével megfogta az államat és hüvelykujját végighúzta a párnáimon - Attól függ, hogy TE az aznap estét mennyire gondoltad komolyan?

- Én-

- Atsushi kun.... öm... m-megzavarok valamit?

- Ami azt illeti... Igen! - mordult rá a fekete hajú – Dazai san... Nem lehetne, hogy továbbra is inkább a pincérnőkkel foglalkozol? Mint látod, éppen benne vagyunk valamiben!

A kötéses előbb meglepődött azon, hogy milyen hangnemet engedett meg magának a fekete. Majd elégedettség ült ki az arcára és egy: „Csak így tovább Akutagawa!" mondattal sarkon fordult és kettesben hagyott minket.

- Akutagawa?

- Most térjünk vissza az előbbire! - megint megcsókolt forróak voltak az ajkai.

Mint aki már egy ideje vár arra, hogy ezt megtegye velem. Jól csókolt. Ha nem ültem volna, lehet, hogy elgyengülnek annyira a lábaim, hogy neki kelljen elkapnia. Mikor elengedett még egy nyálcsík is maradt kettőnk között. Amit még az előtt, hogy lecseppent volna ő lenyalt a számról.

- Most rajtad áll a dolog Atsushi... - dorombolta - Hogyan legyen tovább ez a dolog kettőnkkel?

Nagyot nyeltem. De nem tudtam gondolkodni, ha látom, ahogyan csillog a szeme. Így inkább behunytam az enyémet. Próbáltam visszaemlékezni arra az estére. Nem sikerült... Viszont rájöttem valamire. Most egyáltalán nem féltem ott a karjainak fogságában és engedtem, hogy megcsókoljon kétszer is! Bármit is tettem, vagy mondtam ott a bárban...? Volt valami alapja neki...

- Végül is... - suttogtam, ahogy meghoztam a döntést.

- He?

- Végül is. - nyitottam ki a szememet - Az a hat hónap még nem telt le...

- Mire célzol ezzel Jinko?

- Adjunk egy esélyt kettőnknek... Aztán ha nem működik... Akkor hat hónap múlva megölhetsz... mint az eredeti terv szerint.

- Tiszta hülye vagy...

- Lehet... - karoltam át a nyakát - De te csókoltál meg hamarabb...

- Valóban így történt... Nakajima Atsushi...

Újra az ajkaimra tapadt. És miután viszonoztam elmélyítettük. Már mindkét kezét körém fonta. És mire észrevettem volna Rashomon-nal az ölébe húzott. Már értetem miért a leginkább elrejtett asztalt választotta. Mert remélte, hogy ezt megteheti velem. Nagyon bízok abban, hogy nem csak alkohol hatása alatt ilyen, mert józanul is akarom, hogy így csókoljon meg!

(...)

Így alakult, hogy a Dazai san által rendezett vak-randi végül sikeresen zárult le. Később a kötéses elmondta, hogy pár nappal korábban a maffiózó felkereste és szinte könyörgött neki, hogy valahogy vegyen rá engem, hogy egy légtérben találkozzam vele. Mert beszélni akar erről a dologról. Azon az estén részegen olyan dolgokat mondtam neki, mint amiket most gondoltam. Hogy milyen szép szeme van és mindenáron meg akartam simogatni a fehér végű tincseit. Sőt miközben hazafelé vitt még egyszer arcon is csókoltam. Ki akarta deríteni, hogy komolyan érdeklődök-e iránta?

De ezek szerint nem kellett nagyon nógatni Dazai sant. Hiszen látta a bárban, hogy milyen szikra van köztünk. Akkor találta ki ezt a vak randit. Valamint elhatározta, hogy összehoz minket.

Akkor mikor beléptünk a cukrászdába Ryuu azért többet le annyira, mert tényleg nem hitt a szemének. Ledöbbent azon, hogy tényleg belementem ebbe. Hogy tényleg ott vagyok egy randevún vele!

-------------------------------

Írás közben kicsit játszottam... Szóval mochitachiékkal is megcsináltuk a jelenetet... 

.

.

.

.

.

.

[5 ilyen kis mochi figurának vagyok boldog gazdája: ❤Osamu, Chuuya, Atsushi, Ryuu valamint 15 éves bébi Osamu. ❤ ❤]