Akutagawa szemszöge:

Már megint ezt csinálják. Megértem, hogy járnak. Megértem, hogy szeretik egymást. De azzal, hogy nem csak otthon csókolóznak, mindig magukra vonják a figyelmet az utcán. Egyszer már majdnem meg is verték őket, egy diszkó előtt. Ha Chuuya san nem lenne annyira erős, akkor lehet, bajba is jutottak volna. De így az lett a vége, hogy péppé verték az általuk homofób barmoknak nevezett fickókat.

Most is, ahogyan vártunk, hogy Jinko feltűnjön, mert ő hozta a kulcsokat a raktárhoz, Dazai san és Chuuya san megint csak egymással tudtak foglalkozni. Pár perce, mikor megérkeztünk még veszekedtek, mint egy öreg házaspár.

- A te hibád Makréla, hogy most idekint kell fagyoskodnunk! Tél van, és erre te otthagyod a kulcsokat az asztalodon?

- Atsushi kun bármelyik pillanatban visszaérhet, és akkor bejutunk.

- Az az egyetlen szerencséd, hogy a fiú gyorsabban fut, mint bárki más és hamar odaér.

- Ha csak el nem tévedt út közben... - morogtam az orrom alatt

- Akutagawa ne fesd az ördögöt a falra! Nincs kedvem tovább idekint fázni.

- Ha annyira fázol Chibi idebújhatsz hozzám!

Tárta szét karjait a kötéses. És akart közelebb lépni a vöröshöz. De az nem engedte neki az ölelést inkább arrébb sétált.

- Ugyan már szívem, tudod, hogy itt jó meleg van....

- Ja mert fűtesz, mint egy kazán.

- Köszönöm az elismerést!

- Nem annak szántam.

- De elismerted, hogy jól szokott esni az a forróság, mikor éjjel hozzám bújsz.

Hajolt közel a kalaposhoz, amitől az elvörösödött. Próbálta eltolni a barnát magától miközben azt súgta, hogy:

- Ne a gyerek előtt!

- Hümmm??? Eddig azt hittem, hogy csak Atsushi kun a gyerek. De ha szeretnél, még egyet, megoldhatjuk. Egy harmadikat is összehozhatunk...

Na, ekkor sarkon fordultam és az utca végéig meg sem álltam.

- „Még hogy gyerek! Mióta lettem én a gyerekük? Én Jinko testvére? Még mit nem! Jinkot gyerekezhetik. De engem ne vegyenek egy kalap alá vele!"

Most, hogy otthagytam őket, biztosan smárolnak. És igazából, lehet azért csinálták ezt, hogy végre magukra hagyjam őket.

Visszapillantottam rájuk, igazam volt, tényleg egymás torkában volt a nyelvük. Nagyobbat sóhajtottam és kicsit még arrébb léptem volna, a sarkon túlra, hogy ne is lássam őket. Mikor megtettem Jinko belém ütközött.

Annyira sietett vissza, hogy nem figyelte, hogy ki fogok elé lépni abból a kis utcából. Nagyot csattanva ütköztünk, de elég gyorsak voltak a reflexei, hogy mikor elestünk ő megtartsa magát a járdán támaszkodva, és engem is elkapjon. A hátamra tapadt a keze úgy tartott pár centivel a beton felett. Míg a fejem mellett támaszkodott a másik karjával.

Közel volt. Túlságosan is közel. Térdei két oldalról fogták közre a combjaimat, ahogyan térdelt az úton felettem. És fogott engem. Hozzám ért. A szemei olyan tágra kerekedtek, és nem mert levegőt sem venni.

- „Azok a szemek. Miért nem tudok elfordulni tőle?"

Sosem néztem még ilyen sokáig a szemébe. De mégis most az, ahogy felettem volt emiatt egyszerűen nem bírtam elszakadni. Nézni akartam még tovább! El akartam veszni azokban a napfelkelte színű szemekben! Akartam, hogy olyan közel legyen! Akartam még tovább érezni azt az enyhe parfümöt, ami rajta volt. Maradtam volna így hosszú percekig vele.

Majd neki leesett, hogy hogy is vagyunk, így hátralökte magát, de engem is magával húzott, hogy felüljek.

- N-Ne haragudj Akutagawa, nem akartalak feldönteni! Nem tudtam, hogy ki fogsz onnan lépni! Nem számítottam erre! Figyelmetlen voltam, mert nagyon siettem! Én-

A kezemet a szájara tettem, hogy fogja már be. Még mindig zakatolt a mellkasom attól a pár gondolattól, ami az imént kialakult bennem. Kellett a csend. Mert nagyon zavarba hozott.

- Csak hallgass el Jinko. Zavar a hangod!

Valamit motyogott, mert éreztem, hogy mozgatta a száját a tenyerem alatt és a hangját is hallottam.

- Nem kell mondanod semmit. - Engedtem el majd álltam fel mellőle és el is léptem tőle, mert még a közelsége is gond volt számomra. - Nekem is ki kellett volna, néznem mielőtt kilépek. Egy teherautó is elüthetett volna. De szerencsére csak te voltál.

Bólintott majd ő is felállt. Leporolta a térdét, amin eddig ült utána nézett körbe. Kereste az idősebbeket.

- Dazai san és Chuuya san éppen nem érnek rá velünk foglalkozni.

- Ezt hogy érted?

- Ott vannak a raktár előtt. De tudod te is, hogy mit művelnek.

- M-mire gondolsz?

- Csókolóznak, és ha elég sokáig magukra hagyjuk őket, többet is fognak csinálni.

- Cs-csókolóznak?

- Igen... de te is láttad már őket, nem?

- N-nem... é-én még.... még nem...

- O... akkor, ha érdekel, néz be a sarkon és megtudod milyen.

- Öm... nem hiszem, hogy meg kellene őket lesnem.

- Tegyél, ahogy gondolod.

Vontam meg a vállamat, majd távolodtam el tőle. Gondoltam sétálok még egy, kicsit, mert ha azok ketten belemelegedtek, akkor nem lehet leszakítani őket egymásról. Pár pillanat múlva, viszont Jinko elkapta a karomat.

- Ne hagyj itt!

- Jinko? Mi ütött- mégis megnézted?

Vettem észre hót vörös arcát, ahogy két remegő kézzel kapaszkodik a karomba.

- Ők mindig ilyeneket csinálnak?

- Előfordul. Miért ennyire nem tetszett?

- Még nem tudom. De úgy érzem nem kellett volna látnom őket.

- Ha ennyire nyilvánosan csinálják az ő bajuk, ha meglátja őket valaki nem a te hibád.

- A...Arigatou Akutagawa...

Motyogta miközben lassan elengedte a kabátomat. Biztos voltam benne, hogy azt köszönte, meg, hogy azt mondtam nem az ő hibája. Örültem, hogy már nem ért hozzám, mert ismét zakatolni kezdett a mellkasom, mikor megállított. Továbbmentem, de ő követett. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Főleg nem a korábbi miatt.

- „Mégis mi volt az? Miért engedtem volna még közelebb magamhoz?"

Egy pillanatra megint megjelent előttem az a képkocka. Az, ahogy ott támaszkodik mellettem. Vajon, ha nem az történt volna ami, hanem közelebb hajolt volna.... engedtem volna neki hogy... megtettem volna vele? Hagytam volna neki, hogy ő engem...

- „NEM! Biztosan nem! Vele meg pláne nem! Hogy én és Jinko? Nem! Nincs az a pénz, hogy hagyjam neki hogy..."

- Akutagawa? Mi-minden rendben van?

Oldalra néztem és közel volt. Megint annyira és aggódott értem! – „Azok a szemek! Ne nézzenek, így rám többé! Mert a gondolataim- az ajkai mindig ilyen pirosak voltak?" – Becsuktam a szememet, de megint megérintett. Arcomra simította a kezét akkor nyitottam ki megint a szemeimet.

- Jinko?

- Jól vagy? Nagyon piros vagy... Beteg vagy?

Simogatott, és én megszólalni sem tudtam. A csuklóján éreztem a kölnie illatát. Teljesen beleremegtem abba, hogy mit tett. Majd ujjai félreseperték a hajamat is és a homlokomat is ellenőrizte, hogy nincs e hőemelkedésem. Nem tudom mit érezhetett, de és nagyon forrónak tűnt a világ.

- Igen semmi bajom! – húzódtam el tőle, mert már kezdtem szédelegni - Ne gyere ennyire közel! És ne érints meg így...

- O... bocsánat elfelejtettem, hogy mennyire nem bírod, ha a emberek közelében vagy.

- Csak a te közelséged irritál!

- G-gomennasai....

Elszomorodott majd kicsit arrébb lépett tőlem. Nem értettem, miért szúr a mellkasom attól, ahogy elfordult tőlem. De nem akartam, hogy arra menjen tovább az ismeretségünk. Ő olyan nagyon más, mint én. Nem válhatunk olyanná, mint Dazai san és Chuuya san. El akartam terelni a figyelmemet róla, ezért visszaindultam az enyelgő páros irányába, hátha már abbahagyták.

Szerencsére igen és sikerült végre befejezniük, így csinálhattuk, amiért idejöttünk.

De később, mikor elváltunk az irodatagoktól mégis meg akartam kérdezni valamit. Nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá.

- Chuuya san...

- Igen? – nézett fel rám, és ahogy a válláról lecsúszott a haja feltűntek a nagy lila foltok a bőrén.

- Mi-miért csináljátok ezt?

- Mármint mit?

- Miért csókolóztok nyilvánosan... meg... azt... is....

- Nem az én hibám! Dazai vesz rá mindig a hülyeségeire.

- De nem is ellenkezel...

- Hhhhh.... az az igazság, hogy nagyon jó érzés... csókolózni azzal a gyökérrel.

- Miért? Nem kínos?

- Nem. Mert ha az ember szerelmes, akkor nem törődik mással. És smárolni egyébként is jó érzés.

- Valóban?

- Igen. Ha egyszer lesz rá alkalmad, próbáld ki és feledkezz bele abba az érzésbe.

- De mégis kivel próbálhatnám ki?

- Nem kell azonnal megtenned. Majd előbb vagy utóbb biztosan lesz, aki meg akar csókolni. Vagy te érzed majd azt, hogy akarod. Azt hogy vágysz arra, hogy megérintsd a száját annak a valakinek. Akkor, pedig ha úgy érzed meg akarod tenni, ne gondolkozz, csak tedd meg. Érted?

- Azt hiszem igen Chuuya san.

Ezt mondtam, de félni kezdtem. Mert az egyedüli, akinek a közelében ezzel kapcsolatos érzésem támadt, az nem más, mint Jinko. De, hogy én éppen vele próbáljam ki milyen csókolózni... Nem akartam, hogy pont ő legyen az.

- Eto... Chuuya san..

- Igen?

- Majd a nyakadon jobban rejtsd el a foltokat, mert nagyon feltűnőek...

- He? HEEEEEE? A büdös picsába má' Dazai! Nem hiszem el, hogy megint ennyire megszívta. – és egyéb szitkok kíséretében indult megkeresni a kötésest feltehetőleg azért, hogy bosszút álljon rajta.

.

.

.

Úgy egy hónappal később találkoztunk megint a tigrissel. Ismét közös küldetés miatt. És a drágalátos mentoraink megint eltűntek. Egyik percben még ott sétáltak mellettünk. Egy hirtelen pillanatban azonban szemelől tévesztettem őket.

- Úgy tűnik megint magunk maradtunk...

Motyogta Jinko mikor észrevette ő is a helyzetet. Szerintem beszélgetést akart kezdeményezni őt is zavarhatta a csend.

- Igen valóban. Megint rámsóztak téged.

- Miért kell neked mindig ilyen gorombának lenned?

- Neked meg miért kell érzékenynek lenned?

- És még Dazai san azt szeretné, hogy mi partnerek legyünk...

- Igen tudok róla. De ők is partnerekként kezdték...

- És most szeretők...

- Azok... lassan már házasodnak...

Elhalt a beszélgetés. Párszor oldalra pillantottam, hogy lássam őt. Meglepett, mert hót piros volt a feje. Elsőre nem értettem aztán leesett, hogy az a múltkori jár a fejében. Nekem is eszembe jutott, ahogy a szemét figyeltem. Megint gyorsabban vert a szívem.

Megszorítottam a kabátomat a mellkasomnál. Nem akartam ezt az érzést. Főleg nem az ő közelében. Megint ránéztem és ő engem figyelt. Melegem lett.

- M-Mi van?

- A-Akutagawa....

- I-igen? - "Mi van, vele most miért néz így?"

- Te.... tudod milyen érzés?

- Micsoda?

- Cs-csókolózni...

- "Ugye most szivat?! Nem! Nem! NEM! BIZTOSAN NEM! " - Miért kérdezed?

- Én még sosem csináltam.... Nem tudom milyen... Dazai san és Chuuya san annyira szeretik azt csinálni.... szeretném tudni miért?

- Ki akarod próbálni?

- I-igen....

- És mégis kivel?

- Hát....

- "Na ne! Ő most-? Nem... az nem lehet, hogy ő... h-hogy ő...."

A kezeit tördelte. Nem mondott semmit, de egyre jobban elpirult és zavartan, hol egyik, hol másik lábára támaszkodott.

- J-Jinko.... t-te-

- Csak próbából! Semmi érzelem! Csak szeretném tudni milyen! Nem vagyok.... n-nem.... n-nekem nincsenek.... o-olyan érzéseim... i-irántad....

- Sz-szóval nem vagy belém-

- Nem! Egyáltalán nem!

- Helyes! Ne merészelj belém esni!

- Nem is akarok!

- Jó! Nem kellesz! Csak egy nyűg vagy így is a nyakamon!

- Nyugodj meg, ha akarnád, sem tenném!

- Rendben!

Már ordibáltunk egymással. Az a néma csend, ami utána jött nagyon különös volt. Zavaró volt. Eddig mindig örültem, ha csendben maradt. De most. Valahogy fájt az a csend. Csak a szívem zakatolását lehetett hallani. Legalábbis az én szemszögemből.

Jinko közelebb lépett hozzám, és ahogy felnézett rám láttam a szemében, hogy bármit is fog mondani, nem vehetem viccnek majd. Vett egy nagy levegőt és szinte belefúrta a szemét a lelkembe. Én pedig akaratlanul is elvesztem a szemeiben. Meggyengült az akaratom éreztem, hogy baj lesz, de egyszerűen nem tudtam szabadulni. Akartam, hogy azok a szemek csak engem figyeljenek. Senki mást csak engem! Akartam, hogy gyengéden nézzen rám velük úgy, mint senki másra ez előtt.

- Akutagawa!

- I-igen? - józanított ki a megszólalása, mert lassan megszédültem attól, ahogy nézett.

- Ígérd meg nekem, hogy nem fogsz belém szeretni!

Egy késszúrás volt az a mondat. Nem tudtam miért, de fájt, hogy ezt mondta. Mégis szinte azonnal feleltem neki. Semmi szünetet sem tartva.

- Ki a franc akarna éppen beléd-

- Csak ígérd meg! Főleg ha te sem akarod!

- J-jogos...

- Ki akarom próbálni, de nem tudok mást megkérni rajtad kívül. Viszont nem akarom, hogy érzéseink legyenek egymás iránt! Nem akarok a kedvesed lenni! Csak a csókot szeretném kipróbálni. Szóval ígérd meg, hogy nem szeretsz belém!

- Re-rendben megígérem!

- Köszönöm!

Sóhajtott egyet. Mancsait ökölbe szorította. Becsukta a szemét. És még egy lépéssel közelebb jött. Reflexből hátrébb akartam húzódni, de mégis maradtam. Hiába csapott meg megint az illata. Egyre közelebb került hozzám. Először nem tudtam megmozdulni sem, hiszen nem fogtam fel, hogy Jinkonak tényleg az a szándéka, hogy megcsókol engem. És mire feldolgozta az agyam is ezt, akkor már majdnem összeért a szánk. Mivel ő alacsonyabb nálam egy kicsit még pipiskedett is, hogy elérjen engem. A kezeit szorosan az oldalához feszítette, hogy még csak véletlenül se érjen hozzám máshogyan.

A szívem úgy vert, mint soha korábban. De nem tudtam miért?

- „Ez nem jelent semmit! Nem kellene, hogy jelentsen! Csak egy csók! Senki sem halt még bele... de ... Jinko... Jinko meg fog csókolni! Közel van! Közel! TÚL KÖZEL!"

Puha volt, ahogy hozzányomta ajkait az enyémhez. Csak ekkor tudtam volna megmozdulni. De mégsem löktem el. Mert igazából nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Ő remegett. A szája is és az egész teste is reszketett, de mégis megtette. A párnái szárazak voltak és puhaságuk ellenére éreztem, hogy repedezettek kicsit. Biztosan a téli hideg levegő miatt.

Szerintem, nem mert többet tenni ennél. De ez így nem volt valódi csók. Ez csak egy hosszú szájra puszi volt. Nem csók.

Elhúzódott tőlem és eléggé csalódott fejet vágott, mint aki nem erre számított. De nem is csinálta megfelelően.

- Ennyi erővel a falat is puszilgathattad volna! - kaptam el a karjait - Nem így kell!

- A-Akutagawa!?

- Egy csók sokkal több ennél... Jinko.... egy csók az... tele van.... rengeteg... érzéssel... Jinko...

Most én tettem meg. Nem tudom mi üthetett belém. De az az arc. Az a csalódottság. Mintha azt mondta volna mást kellett volna megkérnem. Azzal lehet jobb lett volna...

- „Nem! Velem is jó csókolózni! Csak figyelj Jinko! Megmutatom milyen egy igazi.... valódi.... f-forró.... n-nedves.... cs-csók...."

Elvesztettem a maradék önuralmamat is. Ahogy magamhoz rántottam. Tényleg megcsókoltam őt! Elmélyítettem. Lassan mozgattam a számat az övén. Miközben én is annyira remegtem, mint az előbb ő. De meg akartam mutatni neki, hogy igen is jól döntött.

- „Az első csókja nekem járt! Egyedül nekem! - Várj... - Te jó ég miket beszélek? Miért kellett neki éppen engem erre kérnie?"

Elváltam tőle. Nagy légvételek közepette szakadt el a kettőnk között kifeszült nyálcsík. Magam sem hittem el, hogy megtettem. Hogy úgy csókoltam meg Jinko-t, mint ahogyan Dazai san szokta Chuuya sant.

- A-Aku...

- Tessék megkaptad, amit akartál.... most mehetsz...

Fordultam el tőle, hogy ne lássa nekem is olyan vörös lett a fejem, mint egy érett alma.

- Akutagawa? – hallottam, hogy mintha kicsit aggódott volna a viselkedésem miatt.

- Ilyen egy valódi csók... nem az, ahogyan te próbáltad...

- É-értem... és... mond... te... mit.... gondolsz?

- Felfordul a gyomrom... nem akarok a közeledben sem lenni többször!

- Hogy mi?

- Megkaptad, amit akartál én mentem!

- Jó hát kösz...

Morogta majd hallottam, hogy sarkon perdül és elszaladt. Volt egy késztetés bennem abban a pillanatban, hogy utána lépjek elkapjam és visszarántsam őt magamhoz még egyért. Hogy újra megcsókoljam. Még egyszer érezzem milyen az ajkainak íze és milyen mikor az egész testem lángol amiatt, hogy megcsókoltam őt. De nem tettem meg. Ezt már tényleg nem engedhettem meg magamnak.

Hazamentem. De nem tudtam elaludni. Folyton csak az járt a fejemben milyen érzés volt. Nem tudtam miért. És egyre rosszabb lett. Mert az eleinte forró szinte lángoló érzés lassan egyre kellemetlenebb dologba csapott át. Mivel valahányszor újrajátszottam elmémben mindig olyan érzés kerített a hatalmába, mintha a gyomrom valami korábban nem begyakorlott mozdulatsort akart volna elvégezni.

Napokig kísértett az az egy... az amit én adtam neki... még álmodtam is vele. Ott azt mondta szeret engem. És hogy azt akarja legyünk úgy, mint Dazai san és Chuuya san. Izzadtan csatakosan ébredtem fel azon az éjszakán, hiszen éppen megint megcsókolt volna. A szívem hevesen vert nem akart megnyugodni.

- Minek is mentem bele? Most miatta nem bírok másra gondolni! De felkavarodott a gyomrom is tőle! Akkor miért akarom újra megtenni?

Mert meg akarom tenni! Megint akarom érinteni az ajkait. Akarom azt a forróságot megint! Szenvedtem. Mert egyik nap láttam őt. Nem vett észre. Kyouka-val sétáltak a parkban. Rámosolygott a lányra. Akkor is zakatolni kezdett a szívem.

- „Bárcsak rám is úgy néznél egyszer... csak egyetlen egyszer... Jinko.... mit művelsz velem?"

Elmentem Chuuya sanhoz, hogy tanácsot kérjek tőle. Szerencsére Dazai san nem volt otthon nem piszkálhatott a kérdésem miatt. A kalapossal könnyebben meg merem ezt beszélni.

- Chuuya san...

- Igen?

- Milyen volt?

- Micsoda?

- Mikor először csókolóztatok Dazai sannal?

Láttam a kalaposon, hogy elsőre váratlanul érte a kérdésem. Bele is pirult kicsit a dologba. De aztán leeshetett neki, hogy már korábban is kérdezősködtem ebben a témában így inkább gondolataiba merült egy rövid időre.

- Furcsa... sokáig nem mertünk róla beszélni. Inkább nem hoztuk fel a témát mert nem tudtuk mit akar a másik.

Elmesélte milyen volt nekik az első alkalom mikor megízlelhették a másik ajkait. Még a maffiában dolgoztak mind a ketten. És igazából kerülgették is egymást már egy ideje. Voltak Dazai sannak olyan megjegyzései Chuuya sanra hogy ha valami új outfitet rakott össze, akkor csinosnak nevezte. Vagy csak elpirult a közelében. Hosszasan nézte őt a barna és amikor rajtakapta a vörös, akkor elkapta a tekintetét. Vagy mikor véletlen összeért a kezük, akkor sokáig nézte a tenyerét a kötéses. Ezek az apró jelek meg elegek voltak ahhoz, hogy Chuuya san elkezdjen többet is belegondolni néha egy-egy mozdulatba vagy érintésbe. Egyre több olyan alkalmuk volt, mikor az ilyen túlgondolások miatt összevesztek, mert mind a ketten túl makacsok voltak kimondani azt, hogy valójában igen is vonzónak találják a másikat és szeretnének a következő lépcsőfokra ugrani ebben a kapcsolatban.

Az első csókjukra természetesen úgy került sor, hogy mind a ketten részegek voltak egy kicsit. Nem nagyon. Nem annyira, hogy az emlékeik elvesszenek arról az éjszakáról, de annyira eléggé, hogy legyen bátorságuk megtenni.

Akkor a többiekkel voltak egy bárban, és mint kiderült akkor én is ott voltam. Nem a csók pillanatában. Mert az otthon történt náluk. De, amikor eldöntötték, hogy megteszik akkor még igen. Ugyanis a bárban volt egy másik meleg pár és mikor az egyik megcsókolta a párját, akkor Chuuya sanék is majdnem világítottak a pirosságtól.

De sajnos nem csak ilyenek voltak azon a szórakozóhelyen, hanem az ellenkező oldal is. Néhányan belekötöttek a két srácba, hogy mégis miért nem kötik fel magukat egy fára odakint a folyóparton. Mert semmi másra nem méltóak az ilyenek, mint ők csak arra, hogy a hollók egyenek a rothadó húsukból.

Ne ezt nem tudták szó nélkül hagyni Chuuya sanék sem. Nekiugrottak a kötekedőknek hiszen az, amiket mondtak nem csak a két srácnak szóltak lényegében. Hiszen, ha volt még a bárban bárki, akinek ilyen hajalmai voltak az biztosan magára vette a hallottakat.

Emlékszem még én is nekik akartam menni pedig akkor még nem tudtam, hogy nekem is lesznek ilyen gondolataim. De nem is azért cselekedtem volna mert a mentoraim léptek. Nem engem is felcseszett az, hogy vannak olyan emberek a világon, akik képesek az öngyilkosságra bátorítani valakiket csak azért, mert nem tetszik nekik az, hogy megtalálták a boldogságot az életben. Meg egyébként is. Ilyesmire buzdítani valakit az egyszerűen undorító és gerinctelen.

Miután megverték azokat a szemeteket azok elmenekültek, de biztosra vettem, hogy jópár törött bordával távoztak a helyszínen.

Abban is biztos voltam, hogy Dazai san később utánuk ment mert egyszer kiment a mosdóba és kicsit vérszagú volt a kabátja mikor visszatért onnan. Így arra tippeltem, hogy kiosont a hátsó bejáraton a helyről és a sikátorban elintézte őket. Mikor elment mellettem akkor enyhe lőporszag is megütötte az orromat. Tudtam, hogy lőtt pedig elvileg nem kellett volna nála lőfegyvernek lennie főleg nem ebben, az órában.

Ezekről az eseményekről tudtam. De arról nem, hogy később mikor hazamentek akkor megkóstolták milyen is a csók édes íze. De ezek szerint ilyesmit is csináltak. Chuuya san azt mondta mikor megtették tényleg nem mertek egymásra nézni egy darabig. Sőt a kalapos éppen azért vállalta el azt a munkát Európában, hogy egy kicsit ne kelljen Dazai sannal egy környezetben lennie. Arra viszont nem számított, hogy mikor majd visszatér, akkor hűlt helyét találja majd. Mert elhagyja a maffiát és ezzel együtt majd a kalapost is.

- Gondolom nagyon mérges voltál rá akkor mikor visszatértél...

- Igen... Az nem kifejezés. Mert az a gyökér mikor kikísért a reptérre akkor megcsókolt még egyszer és megkért, hogy nem randizzak senkivel addig amíg oda vagyok. És megígérte, hallod MEGÍGÉRTE hogy ő is várni fog rám! Erre meg Mire jövök haza? Mire?

- Igen ezt a részt már Tudom Chuuya san... Elég sokszor elmesélted már...

- Bocsi... De néha még mindig kiakaszt...

- De mégis visszafogadtad...

- Igen... - vakarta a tarkóját – Mert csak szeretem ezt a gyökeret... Nem tudok ellene mit tenni.

- Szóval... Ilyen érzéseket tud támasztani egyetlen csók?

- Nagyon sokat... Főleg ha már előtte is éreztél valamit... De... Miért kérdezed?

- Kipróbáltam... de nem tudom mit váltott ki belőlem...

- Hogy érted?

- Amikor elengedtem... és valahányszor visszagondolok rá... a gyomrom... nem is tudom....

- Pillangók repkednek a gyomrodban...

- Mik?

- Pillangók

- Nem... nem hiszem mert nem ettem olyat... és ha ettem volna sem élték volna túl.

- Nem kell szó szerint értened. Ez csak egy kifejezés arra, hogy élvezted.

- Micsoda?

- Jól hallottad. Ez az érzés jó dolog. Bár furcsa érzés ezt meg kell hagyni, de ettől még jót jelent.

- Biztosan ugyan arról beszélünk?

- Igen. Hiszen te is akarod megint.

- Mi? Micsodát??

- Megint meg akarod csókolni nem?

- É-én nem tudom...

- Akutagawa menj próbáld ki még pár alkalommal és rá fogsz jönni, hogy tényleg nagyon jól esik ez neked.

Megmondom őszintén nem ezt akartam hallani. Reméltem, hogy azt mondja, ha távol maradok tőle akkor elmúlik majd. De nem ez volt a válasza.

Nem akartam megkeresni Jinkot csak azért, hogy még egyszer megtegyem vele. Legalábbis a tudatos énem ezt mondta. Viszont az a felem, aki vele álmodott. Az, aki vissza akarta őt rántani. Aki vágyott arra, hogy Jinko úgy nézzen rá mint másra nem. Aki szenvedett minden alkalommal mikor láthatta őt... Az akarta megint. Megint megkeresni. Megint megcsókolni. És ezellen az érzés ellen a tudatosabb felem nem tehetett semmit sem. Csak szenvedett a másikkal együtt.

Aznap éjjel mikor hazamentem Chuuya santól, akkor újra vele álmodtam.

- Akutagawa!

Szaladt utánam a fiú. És mikor odaért hozzám akkor megfogta a kezemet. Rám mosolygott és ahogy továbbment húzott magával. Mentem vele. Sétáltunk együtt míg ujjaink összekulcsolva kapaszkodtak egymásba. Nem tudom, hogyan jutottunk a tengerpartra, de ott voltunk és néztük a naplementét. Mellette ültem és ő a vállamra hajtotta a fejét. Beszélgettünk.

Akkor ébredtem fel, amikor már csókolóztunk volna. Megint. És szúrt a szívem. Mert akartam volna még! Egyre többször éreztem azt, hogy megint akarom. De nem mással! Vele! Jinkoval akarok megint csókot váltani!

.

.

.

Csak úgy időhúzás miatt sétáltam a városban, mikor megint belefutottam a tigrisbe. Feszült volt, mikor megpillantott már előttem felidegesítette valaki. Tényleg majdnem nekem ütközött megint. Mikor felnézett rám kicsit kitisztult a tekintete.

Meglepetten csillogtak a napfelkelte szín szemek. És újra megcsapott az az illat, ami belőle áradt. Talán el is pirultam miközben rabul ejtett a tekintete. Mert bárhogy is tagadhattam volna, de hihetetlenül jól esett az, hogy akkor megint annyira közel volt hozzám.

- O! Akutagawa... mi járatban erre? – zökkentett ki a csodálatából.

- Té...ged ke...kerestelek.... – motyogtam orrom alatt miközben két lépést hátráltam tőle.

- He?

- Mármint mondom NEM téged kerestelek.... – helyesbítettem a szavaimon gyorsan – „Te jó ég még beszélni sem tudok már a közelében?"

- Ja... már azt hittem, hogy tényleg kell valami tőlem...

- „Lenne itt valami..." – gondoltam, de nem mertem mondani mert így is nagyon ingoványos volt a talaj a lábam alatt. - Mire lenne szükségem, amit éppen tőled tudok megszerezni? - feleltem végül, oldalra fordítva a fejemet remélve, hogy annyiban hagyja a dolgot.

- Ki tudja... sosem tudok kiigazodni rajtad... már az sem lepne meg ha megint lesmárolnál...

- Valóban így gondolod? – léptem vissza hozzá.

- He?

- „Ha nem lepi meg nem is baj, ha megteszem" - gondoltam és újra ajkaira tapadtam.

Gyors csók volt, de ettől még egy pár pillanatig elmélyítettem. És arra az időre behunytam a szememet is. Először elvesztem abban az édes ízben, amit tapasztaltam és hagytam, hogy átjárjon az a forróság. De éppen, mikor belefeledkeztem, akkor jött újból az az érzés a gyomromban. Ezért engedtem el őt és léptem hátra tőle. Kezemet a szám elé fogtam. Úgy vert a szívem, mintha mindjárt kiugrana a helyéről.

- A-Akutagawa... e-ezt m-miért?

- Még mindig gyomorforgató!

- He?

El kellett terelnem a figyelmét. Hiába mondta azt Chuuya san, hogy ez az érzés jó. Erről neki nem kell tudnia. Nem... Nem tudhatja meg, hogy mennyire jól esett! Hogy ezzel az egyetlen Csókkal több felfrissülést adott nekem, mintha egy hétig aludtam volna. Olyan volt mintha évek óta nem tudtam volna sem pihenni sem enni sem inni. És amikor elértem az ajkait egyből meggyógyultam volna. Mint akit kicseréltek volna.

Nehezen tudtam volna megmagyarázni, de annyi biztos, hogy nem bántam meg hogy megtettem ismét. Ellemben nem akartam, hogy Atsushi tudjon erről. És előző kijelentésem eléggé felháborított a kis tigrist ahhoz, hogy ne figyeljen arra mennyire belepirultam a zavaromba.

- Hogy, hogy mondtad?

- Ez még mindig rossz... nem értem, miért mondta Chuuya san, hogy próbáljam ki ismét!

Hadartam el majd sietve távoztam. Hazudtam. Mert féltem. Megígértem neki, hogy nem lesznek olyan érzéseim. Nem szerethetek bele! Nem tehetem meg!

De nem bírtam megállni. Újból és újból megtettem. Ha kettesben találkoztunk nem bírtam megálljt parancsolni a vágyaimnak. De sosem hagytam szóhoz jutni. Mert féltem attól, amit mondani fog. Egyre jobban rettegtem attól az érzéstől, ami körbe fogta a szívemet, ha láttam őt.

Tudtam, hogy nem úszhatom meg sokáig azt, amit teszek mert egyszer még úgy is megtettem, hogy Kyouka is ott volt mellette. A következő találkozásunkat nem akartam megélni. Féltem egyszerűen már rettegtem attól, amit mondani fog nekem akkor. Hiszen egyértelműen úgy teszek, mint aki szerelmes belé. Ennyire még ő sem buta, hogy ez ne essen le neki. Éjjelente mindig sokáig forgolódtam mert az ahogyan magammal küzdöttem nem hozott álmot a szememre.

- Te jó ég mit művelek? Ennyire nem vehette el az eszemet! Ha legközelebb találkozunk leszedi a fejemet! Nem hiszem el, hogy idáig süllyedtem csak azért mert.... mert... annyira.... jó... jó érzés....

Összekuporodtam az ágyamban. Sosem éreztem még ilyet. Hogy valaki iránt ennyire erős érzéseim legyenek. De... Jinko.... A-Atsushi.... ő... más.... ő annyira más.... olyan.... kedves... aranyos.... gye-gyengéd.... én... meg sem érdemlem, hogy a közelében legyek.... nem érdemlem meg, hogy szeressen-

Ahogy tudatosult bennem mit mondtam felültem. Olyan forróságot éreztem, mint még sosem. Ki kellett mennem megmosni a fejemet hideg vízzel. De nem múlt el. Szédültem.

- Én... mégis... mióta vágyom arra, hogy ő- hogy éppen Ő szeressen?

Tettem fel a kérdést melyre nem tudtam válaszolni. Csak tudatosult bennem, hogy ezt akarom. De nem tudtam miért? És hogy mikor kezdtem el ezt akarni?

Egész éjjel virrasztottam akkor. Mert féltem az álmaimtól is. Nem akartam vele találkozni.

.

.

.

Nem menekülhettem el előle örökké. Főleg nem akkor, mikor meglátott. Aktiválta a tigris erejét, hogy gyorsabb legyen nálam és megragadva a karomat magával vigyen.

Nem engedett el akkor sem, mikor már messze voltunk a városiak zajától. Nem tudom hova hozott, de messzire az erdő szelére, amely körbe ölelte Yokohamát. Szorosan fogta mindkét karomat és mielőtt bármit is mondhattam volna nagyon közel hajolt hozzám.

Nem tudtam kiszabadulni. Vagy szabályozottan levegőt venni. Csak éreztem, hogy elvörösödök és inkább becsuktam a szememet a találkozás előtt.

De nem csókolt meg. Csak ráfújt a számra, mint aki tesztelte a reakciómat. Lebuktam mert felnyögtem mikor megtette. Mégis reméltem nem esik le neki egyből miért.

- Ugye milyen rossz érzés?

- J-Jinko? – nyitottam ki óvatosan a szemeimet.

- Nagyon idegesítő, hogy folyton megcsókolsz!

- N-nem is folyton-

- Nem mi? Szerintem meg minden alkalommal megteszed, ha összefutunk! Ennyiszer csak nem akarhatod kipróbálni?

Nem tudtam válaszolni neki. Túlságosan ideges voltam. Inkább elfordultam tőle. Amennyire tudtam mert nem engedett el továbbra sem.

- Akutagawa... azt hittem ígértél nekem valamit...

- Én nem vagyok szerelmes beléd! Nem én nem, én téged nem, én nem estem beléd én nem én ... én téged nem.... én nem téged... én ... nem... én..... én NEM! .... Szeretlek....

Nem tudtam, hogy elhiszi e nekem ezt. Mert egyre gyengült a hangom és az akaraterőm... a végére olyan görcs volt a torkomban, hogy alig tudtam megszólalni. Egyedül az utolsó szónál könnyebbültem meg. Hogy kimondhattam. Hogy elmondhattam neki! Még akkor is, ha nem úgy hangzott. Tényleg szerelmes vagyok belé!

- Rendben Akutagawa hiszek neked....

- J-Jinko?

- Viszont szeretnélek megkérni valamire...

- M-mi lenne az?

Néztem vissza óvatosan rá. És amint megtettem ő megcsókolt. Annyira forró volt és ő elmélyítette. Remegtem de viszonoztam. Az egész testem izzott, de nem tudtam ellenállni neki. Belekönnyeztem. Mert sosem éreztem korábban ilyet. Atsushi úgy csókolt meg engem. Úgy, mint aki komolyan gondolja. Engedte, hogy viszonozzam neki és bekapcsolódjak a csókba. Fél kézzel elengedte a karomat és beletúrt a hajamba. Átöleltem a derekát, már nem akartam mást. Csak azt, hogy Ő az enyém legyen. Már tudtam mit érzek iránta... De vajon Jinko... Mire gondolhat most?

- „Lehet mégis érzi azt, amit én iránta? Mit akar kérni tőlem? Miért van ő ilyen hatással rám?"

Elengedett és hagyta, hogy levegőhöz jussak. Csak akkor szólalt meg, mikor már normalizálódott a légzésem és a saját szívverésemen kívül is hallottam valamit.

- Ne csókolj meg megint...

- M-miről beszélsz Jinko? Az előbb-

- Ez egy búcsúcsók volt.

- B-búcsú- de- miért- én-

- Nem akarom, hogy még egyszer megtedd. Főleg, ha nem vagy belém szerelmes. Ha tényleg nem érzel így irántam ne csókolj meg megint.

Egyetlen bólintással egyeztem bele a dologba. Pedig igazából csak el akartam bújni a szemei elől. Fájt, amit mondott fájt, amit kért fájt, annak a csóknak az íze és a forrósága az emlékeimben.

- Köszönöm Akutagawa... de be kell látnod, hogy a leendő párom nem fogja jószemmel nézni, ha folyton megcsókolsz.

- J-Jinko te r-randizol valakivel?

- Mi? Nem... nem így értettem... - engedett el - Csak azt akartam ezzel mondani, hogy esélyem se lenne bárkivel összejönni úgy, hogy közben időről időre te letámadsz engem.

- I-igaz... jo-jogosak az érveid....

- Akkor megérted?

- I-igen...

De fáj! Rettenetesen fáj! Jinko- Atsushi nem viszonozza az érzéseimet! Kikosarazott pedig még nem is vallottam neki! Bár megígértem, hogy nem szeretek bele.... de... miért fáj ennyire? Nem akarom ezt! Nem! Nem akarom érezni! Nem akarok szerelmes lenni!

- Örülök, hogy ezt megbeszéltük Aku... most megyek mert még el kell intéznem pár dolgot

Ahogy ezt mondta el is indult. És csak fájt. Összeszorítottam a szememet, hogy ne kelljen végig néznem azt, ahogyan kisétál az életemből. De ahogy sötét lett megjelent egy kép előttem. Egy szörnyű látomás, ahogy Atsushi egy idegen karjaiban van. Mosolyog arra az ismeretlenre. És mikor rám tekint csak megvetést látok a szemeiben.

- „Nem! Nem lehet ez a jövő! Nem szerethet mást! Nem kaphatja meg más! Ő az enyém! Atsushi az enyém! Csakis az enyém!"

Utána futottam. És ahogy elértem a kezét megfogva visszarántottam magamhoz.

- Akutagawa te mit csinálsz?

- Nem akarom!

- Micsodát?

- Hogy bárki más megcsókoljon!

- He? Miről-mpf!

Tudtam, hogy ez beismerés. Tudtam, hogy már rájött. Tudtam, hogy ezzel az ígéretemet is megszegem és azt is, amit percekkel korábban mondtam. De képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy őt valaki más öleli magához! Hosszan csókoltam. Mert attól is féltem, hogy mi lesz ennek a következménye. Nem akartam, hogy beszéljen. Csak azt, hogy érezze, mit gondolok róla!

Mikor végre elengedtem nem szólalt meg. Ujjaival az ajkát érintette majd próbált a szemembe nézni csak én nem mertem ráemelni a tekintetemet.

- A-Akutagawa.... te-

- Inkább ne mondd ki.... kérlek....

- De hiszen azt ígérted-

- Nem szerettem beléd!

- He? Ezt nem értem te-

- N-nem szerettem beléd... az után... hogy... megígértem....

- Mi?

- Már... akkor is... amikor... megegyeztünk... mikor... megígértem... én... már akkor... is... szerettelek....

A vállára borítottam a fejemet hiszen már mást nem tudtam tenni. Féltem. Csak reménykednem, hogy nem taszít el... mert igen is hónapokkal korábban beleszerettem ebbe a fiúba. Jóval azelőtt, hogy arra kért ígérjem meg, nem szeretek bele... és én próbáltam tenni ellene. De... kifordít önmagamból. Teljesen az ujja köré csavart. Nem tudok nélküle tervezni. Nem akarom, hogy másé legyen!

Reszketve öleltem a derekát, mert nem szólt semmit. Biztosan neki is kellett kis idő míg felfogta, hogy mit mondtam neki. Meg akartam állítani az időt. Mert most ebben a pillanatan még ugyan annyi az esélye annak, hogy velem marad, mint annak, hogy elhagy. De nem akartam tudni a választ. Mert rettegtem attól, hogy ellök magától.

- Akutagawa....

- Ne... Ne haragudj rám.... N-Nakajima....

Beleremegett abba hogy a nevén szólítottam.

- T-te ennyire?

- Jobban, mint gondolnád... – „És ez igaz! Belepusztulok, ha nem marad velem! Nem találhat egy másikat helyettem! Szeretem! Őt szeretem!"

Lassan csúsztak a kezei a hátamra, de óvatosan viszonozta az ölelésemet. Kicsit megijedtem mikor megtette. De... én is szorítottam őt tovább. Egészen addig míg azt nem kéri, hogy engedjem el... De ezt a mondatot nem akarom hallani!

- Ryunosuke...

- Igen?

- Mégis mióta érzel így irántam?

- Nem tudom... pontosan... de... mikor azon a téli napon feldöntöttél... akkor már... biztosan...

Lassan emeltem fel a fejem a válláról. Egy pillanatig ránéztem, de nem voltam képes sokáig állni a tekintetét. Azokat a csillogó értetlen szemeket. Inkább behunytam az enyémeket, hogy elviselhetőbb legyen a forróság.

- A-

- Akkor tudatosult bennem... mert elvesztem a szemedben...

- A szememben?

- Igen... ahogy akkor rám néztél... képtelen voltam elszakadni tőlük...

Kicsit visszanéztem rá és láttam mennyire elpirult. Nagyon zavarba hozhattam a vallomásommal. De nem futott el. Fejét a mellkasomnak döntötte. El akart bújni leölem. De nem úgy, hogy messzire rohan felelmében.

- N-Nakajima?

- Mond ki.... ha-hallani szeretném...

- Szeretlek....

- Um...

Vettem még egy nagy levegőt. Most vagy soha, de meg kell tennem. Kicsit megemeltem az állát, hogy ismét rám nézzen úgy súgtam az ajkaira mielőtt megcsókoltam.

- Szeretlek Nakajima Atsushi!

Belekönnyezett a csókba, amit váltottunk. Lehet mégis közelebb enged magához? Mit tegyek, hogy belém essen? Mit kell tennem, hogy érezze nekem egyedül rá van szükségem...

Mikor elváltam ajkaitól féltérdre ereszkedtem előtte. Mingét kezét tenyerembe fogtam míg azok a szemek csak rám néztek úgy.

- A-Akutagawa mit-

- Nakajima Atsushi.... l-lennél a párom? A... K-kedvesem?

- Hoe?

- Mi a válaszod? Elfogadsz engem?

- H-hol tanultál i-ilyen szöveget? – terelte a témát, de már gőzölgött a feje, annyira zavarba hoztam. Nagyon édes volt így... Meg mindenhogy máshogy is!

- Ha nem mondasz nemet az azt jelenti, hogy igen... – álltam fel és hajoltam megint közel hozzá.

- M-mi-mi?

- Szeretlek! – csókoltam meg újból és újból.

- Ah.... Akutagawa....

- Nem engedlek át más férfinak! Jinko nekem te és egyedül TE kelessz!

Előre is Boldog Szülinapot Bocchan! Daisuki Cica96 ! Tudom nem teljesen skk de azért remélem tetszett! Beleraktam azért őket is.  :3