Szóval ez a fejezet a BSD WAN 10 epizódjának legvégéhez íródott. Iderakom a jelenetet hogy tudjátok honnan indulunk. És fentre meg beraktam az ending dalt. Csak hogy biztosan megsirassátok őket. Én a 10 epizód után fél órát sírtam!!! Miközben felfirkantottam ennek a fejezetnek a vázlatait a füzetembe. Remélem tetszeni fog attól hogy ez most kicsit depisebb.

https://youtu.be/OlegLL7fBFk

- Ne mondj, ilyet kérlek! Főleg ne viccből!

Hajtotta le a fejét a fiú. Lehet, hogy a többiek is hallották a kötéses korábbi kijelentését. De vagy nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, hiszen máskor is mondott már ilyeneket. Vagy fel sem fogták, hogy mit jelent az, amit mondott. A tigris viszont nem csak hogy komolyan vette, de nagyon a szívébe mart a kijelentés. És Dazai nem is gondolt bele abba, hogy mit is érezhet a fiú ezeket hallva.

- Atsushi?

Kyouka chan volt az, aki észrevette a tűzijátékok robbanása közben a szomorú beszédet. Ahogyan Atsushi hirtelen mély bánatát is megérezte. De nehezen tudott mit mondani neki. Azt tudta, hogy ilyenkor vigasztalni kellene a másikat. De az ő nevelésében ez nem nagyon kapott helyet. Mégis segíteni akart valahogyan. Viszont mikor meg akarta simítani az összegörnyedt fiú vállát az megmozdult.

- Dazai san kérlek, hagyd ezt abba!

Nézett a kötéses szemébe. Már patakokban folytak a könnyei. Nem tudta őket tovább visszatartani. Ahogyan az érzéseit sem. Sokáig tűrte a mentora bolondságait. De eddig volt erre képes. Igaz máskor is mondott ilyen öngyilkossággal kapcsolatos dolgokat, ötleteket és utalásokat. De most először látta a fiú eközben úgy mosolyogni, mint most. Ő volt az egyedüli a társaságban, aki rájött arra, hogy Dazai ezt a kívánságot most komolyan gondolja. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. És Atsushi-ból kitört minden.

- Elég volt Dazai san!

- Atsushi kun te sírsz?

Dazai akkor döbbent rá arra, hogy a tanítványát milyen mélyen érte a kívánsága. Megdöbbent, hogy könnyeket lát az arcán. Már régen nem volt semmi, ami megríkatta volna erre egy ilyen boldog tűzijátékkal záródó napon kezdtek el hullani a könnyei. És éppen az ő hibájából. Ez volt az, ami miatt pánikba is esett. Hiszen még sosem ríkatta meg a fiút.

- A-Atsu-

- Hagyd abba!

Kiáltotta már összeszorított szemekkel, pont úgy időzítve a kiáltást, hogy a tűzijáték elnyomja a hangját. De azt akarta, hogy az idősebb érezze mennyire feszült. Egész testével felé fordult, és tett egy lepést a kötéses felé. Dazai hirtelen került ingoványos terepre. Mert korábban senki sem reagált így az öngyilkos hajlamára és az ebbe az irányba tartó törekveseire. Erre itt ez a fiú, aki könnyeket hullat miatta. Már annyira sírt, hogy inkább bezárta a szemeit, mert egyébkent sem nagyon látott volna. Reszketett. Nem tudott uralkodni ezen a fájó érzésen.

- Atsushi kun?

- Kérlek Dazai san ne hagyj itt! Ne menj el!

Ölelte át a mentorát. Arcát a magasabb yukatájába temette. Es zokogott. Nem volt visszaút. Tudta, hogy még ha vissza is akarna tartani az érzései kikívánkoznak belőle. Re belül megjelent egy apró reményforrás hogy talán most majd megérti a kötéses mit is gondolt róla. Illetve hogy talán ez segíthet abban, hogy leállítsa.

Dazai érezte, hogy a mellkasán az anyag megszívja magát a fiatal könnyeivel. Csak nézte az előtte görnyedten álló és belé kapaszkodó fiút. A látványa és az, hogy érezte mennyire reszket facsarta a szívét. Fájt így látnia a neki olyan fontos fiatalt. A bűntudata, szégyene és lelkiismerete kínozta egyszerre. Miatta sír ő siratta meg. Nem akarta mégis fájdalmat okozott a tanítványának. És ez neki is késeket döfött a szívébe.

Át akarta ölelni a fiút, ahogyan ő teszi vele. De karjai nem engedelmeskedtek akaratának. Annyira ledöbbentette, hogy így zokog. Aztán mikor végre megindultak volna a kezei, hogy karjai közé zárja Atsushit észrevette, hogy egy pillanatra abbahagyta a remegést. Vett egy nagy levegőt és kiegyenesedett, hogy a barna szempárba nézhessen.

- Dazai san....

- I-igen?

Dazai régen nem érzett komoly félelmet. De akkor, ahogyan azok a rikító szemek belefúrták magukat az övéibe komolyan ezt érezte. Félt. Felt attól, hogy most Atsushi haragszik rá. Vagy, hogy annyira megbántotta, hogy annak komoly következményei lesznek. Nem akarta, hogy ezek közül bármelyik is bekövetkezzen. Nem akarta elveszíteni a fiú bizalmát. De abban a pillanatban, amikor annyira komolyan mondta ki a nevét valamiért ez fogalmazódott meg benne. A tigris olyan feltétlen bizalmat mutatott mindig is felé. Nem tűnhet el ez kettőjük közül, csak azért mert ő rosszkor mondott valamit.

- Miért csinálod ezt?

- He?

Nem erre a kérdésre számított. De mégis a hangjából áradt az elkeseredés. Ez megint szíven ütötte. Még mindig kapaszkodott belé. Mar nem karolta át. De ahogy ott ált vele szemben cipőik orra egymást érte és Atsushi ujjai között szorította Dazai yukatáját is. Nem akarta elengedni a mentorát. Semmilyen szempontból sem.

És elhatározott magában valamit. Meg akkor is ha Dazai san most el fogja utasítani de, megakadályozza a halálát. Nem akarta tovább ilyen érzéseket elhallgatni. És mivel egyre inkább azt érezte változtathat a barna hozzáállásán.

- Miért nem fogod fel, hogy nem kell ezt tenned?

Dazainak elakadt a lélegzete. Nem hitte volna, hogy egyszer valaki ezt mondja majd neki. Az egyedüli, aki néha beszélt ilyenről. Illetve aki a legnagyobb benyomást tette rá az Odasaku volt. Akinek megígérte, hogy jó emberré válik és embereket fog menteni, hogy ezáltal megtalálja az értelmet az életnek. S most ez a fiatal fiú, aki amióta találkoztak támaszkodik, rá ugyan úgy látja a világát. Nem hitte el. Atsushi csupán 18 éves és kevesebb, mint egy éve ismeri csupán őt. Mégis megértette azt, amit Odasaku is.

- Atsushi kun?

- Mi folyik itt Dazai? Mit csináltál a fiúval?

Abban a pillanatban majdnem elküldte a társát a pokolba, hogy pont most kel neki is beleütnie az orrát a dolgukba. Tudta, hogy rettenetesen tud időzíteni. Mármint Dazai szemszögéből rettenetes. Mert általában a megérkezése megakadályoz miniatűr katasztrófákat, amiket Dazai maga követne el. Kivételes eset volt, hogy Kunikida vállalta ezt a szerepet.

Atsushi viszont elsüllyedt volna a föld alá. Hiszen mégis csak ölelte és a ruhájába kapaszkodott a mentorának. Szégyellte, hogy ilyet, mert megtenni. Viszont újból odabújt a Dazaihoz és remélte, hogy láthatatlanná válik arra az időre míg Kunikida ott van a közelükben. De igazából régi vágya vált valóra azzal az öleléssel. Mondhatni az óta nem volt feje a kötéses mellkasán amióta azon az első éjjelen visszaváltoztatta tigrisből emberré.

Dazai érezte, hogy a fiú önbizalmát most tiporta porrá a szemüveges. Pedig arra szüksége lett volna, hogy kiszedje belőle mit értett azzal, amit korábban mondott. Nagyot sóhajtva csúsztatta egyik kezét a fiú derekára, hogy megnyugtassa egy kicsit.

- Ne forgasd a szemed Dazai hanem válaszolj!

- Kunikida kun én-én csak

Dazai hirtelen nem biztos, hogy ki tudta volna vágni magát. Mert az igazat nem akarta elmondani. Ő is szégyellte, hogy miatta van Atsushi ilyen állapotban és tiszteletben tartotta az érzéseit annyira, hogy tartsa a száját. A segítség viszont meglepő helyről jött.

- Kunikida san... – fogta meg Kyouka chan a kezét - Ez most szerintem nem alkalmas. – és ezzel elkezdte az ellenkező irányba húzni a szemüvegest.

- De- várj - Kyouka- hová-

Mindketten fellélegeztek, hogy megmentette őket a kislány. És annak is nagyon örültek, hogy a szemüvegesnek a gyerekek a gyenge pontja. Atsushi mosolygott magában hogy meg fogja hálálni ezt neki.

Dazai is fellélegzett és észrevette, hogy amióta Atsushi nekidől a többiek is szépen lassan eltávolodtak tőlük. Lenézett a még mindig megtört fiúra és most végre képes volt megtenni, amit korábban akart. A másik kezével is átkarolta a fiatalt. Aki meglepetten észlelte az ölelése viszonzását. S mikor Dazai közelebb húzta magához akkor a vállára hajtotta a fejét. Nem tudott volna a szemébe nézni most a barnának. Ahhoz túlságosan zavarban volt. De valamit mondania kellett.

- Atsushi kun....

- Ígérd meg... – szakította félbe a tulajdonképpen el sem kezdett mondatot.

- He? – Dazai éppen csak rávette magát arra, hogy simogassa a tigris hátát, de egyből megfagytak a mozdulatai, és csak figyelte a fehér hajkoronát felülről.

- Ígérd meg, hogy nem mégy el! – folytatta még inkább átölelve a magasabb törzsét és hozzá simulva, már képes volt irányítani a szavait – Ígérd meg, hogy nem hagysz itt minket.... és... e-engem...

- A- Atsushi kun?

Újból elakasztotta a lélegzetét, de nem is a kérése, hanem hogy kiemelte saját magát. Korábban nem vette észre, hogy Atsushi ilyen érzéseket táplálna iránta így többszörösen meglepte ez a pár mondat.

- Könyörgöm Dazai san! – emelte fel egy pillanatra a fejét, hogy lássa, mennyire komolyan gondolja a könyörgését, de amint realizálta mennyire közel vannak egymáshoz újra visszabújt a menedékébe paradicsomszínű arccal – Í-ígérd meg! Maradj velem! Ne hagyj magamra!

- A-Ats-Atsushi?

Már Dazai is pirult. Megértette a fiú szavai mögött a valós indokot és maga is zavarba jött ettől a felismeréstől. Atsushi nem csak felnéz rá mert a mentora, nem csak kedveli, mert a barátja. Ez azoknál sokkal mélyebb érzéseket takar.

- Csak ígérd meg! Addig nem engedlek el! – szorította még jobban.

- De-

- Legálabb ennyit megtehetnél a kedvemért!

Dazai küzdött a két érzéssel. Egyszer ott volt a tény, hogy még nem talált értelmet az életnek ezért továbbra is kereste volna a halált. De mellette Atsushi burkolt vallomása és kérlelése előhozta a régi betemetett sebhelyeket, amiket „Odasaku" címke alatt őrzött mélyen magában. Viszont a döntését az hozta, meg amire akkor nem számított. A szíve. A szív, amely fájóan szorította Atsushi minden szavánál a mellkasát. És amelyik azt akarta, hogy a fiú ne legyen ennyire szomorú. A szív amely szintén érzett valamit a fiatal iránt.

- Atsushi kun.... Rendben... Megígérem...

- Köszönöm... Dazai san...

Szipogta halkan és megkönnyebbülve. De nem engedte el. Továbbra is kapaszkodott a másikba és élvezte az őt viszonzó ölelés melegségét. Dazai is ráborult kicsit az alacsonyabbra. Sajnálta, hogy ilyen körülmények között derültek ki az érzései. És bánta, hogy ennyire megríkatta.

Hosszú percekkel később indultak csak haza és szótlanul haladtak egymás mellett. Úgy félúton járhattak az Iroda szálláshelye felé mikor Atsushi törte meg a csendet.

- Dazai san...

- Igen? – fordult a fiú felé de ő nem nézett fel rá.

Viszont megfogta a kezét. Óvatosan kulcsolta össze az ujjait a kötéseséivel, aki megdöbbenve kapta le szemeit kettőjük közé.

- Oh?

- Za-zavar....? – dadogta zavarában a fiatal, ahogy próbált elrejtőzni furcsán nyírt fufrúja alatt, hiszen megint hót piros volt az arca.

- Nem.... – mosolygott a magas és megszorította a másik áthűlt kezét.

Továbbra is szótlanul sétáltak. De mindketten mosolyogva lépdeltek. Dazai néha lepillantott rá és látta, hogy teljesen elmerült a gondolataiban. Rózsaszín felhőben járt. Pont, mint egy szerelmes tini lány. Ezen némán kuncogott is egy kicsit. De nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a tigrist. Csak hagyta neki, hogy kiélvezzen minden pillanatot, amíg így lehetnek.

Akkor szólította csak meg mikor már felértek arra az emeletre, amelyiket az ő lakásaik is voltak. Dazai ajtaja szinte a lépcsőről nyílt míg Atsushinak 4 ajtóval arrébb a folyosó végén.

- Atsushi kun.

- Igen? – pillantott fel, rá mert nem is vette észre azt, hogy beléptek a lépcsőházba.

- Ideértünk.

- Oh? Gomennasai! –engedte el a kezét a kötésesnek- A-akkor j-jóéjszakát.

- Neked is Atsushi kun. – nyitotta ki kulcsával az ajtaját.

- D-Dazai san! – kapta el a yukatáját mielőtt belépett volna a lakásba.

- Igen? – fordult vissza meglepetten

- E-esetleg...n-nem lehetne.... h-hogy-

- He?

Esett le hamarabb Dazainak hogy mire akar rákérdezni a fiú. Hamarabb, mint hogy ő összeszedte volna magát annyira, hogy ezt a száján is kiejtse. De a hang miatt belenézett a magasabb barna szemébe és látta benne hogy tudja mit akart kérdezni.

- F-felejtsd el! Jóéjszakát! – bepánikolt és inkább menekülőre fogta.

- Atsushi kun várj!

Nyúlt volna utána... De Atsushi híresen gyors, főleg ha menekülésről van szó. Mire kimondta már a saját ajtajánál volt. Megpróbálta feltépni az ajtót. De azt zárva találta. Kyouka chan még nem ért haza. Gyorsan előkerítette a kulcsát és amint tudott feltépte a kilincset és biztonságba menekült.

Odabent leült az ajtó tövébe hátát nekivetette a falapnak. Összegömbölyödött, mint mindig mikor maga alatt van. Most is saját térdeit ölelte és szidta magát, hogy miért művelte ezt? Nem tud majd holnap a másik szemébe nézni ezek után. És biztos volt benne hogy Dazai san tudja! Rájött miként tekint rá. És meg fogja kérdezni. Tudja, hogy így lesz. De nem akart odakerülni megint a szeme elé.

- Atsushi kun... – hallatszott az ajtón kivülről.

- I-igen?

- Bemehetek?

Atsushi lassan felállt és kinyitotta mentora előtt az ajtót. Aki a fiú legnagyobb meglepetésére egyből a karjai közé zárta. Főleg azért, hogy ne menekülhessen el előle. És hogy tudassa vele. Elfogadta azt, ahogyan iránta érez.

- D-Dazai san? – kapkodott levegő után a tigrisfiú.

- Köszönöm, hogy ennyire ragaszkodsz hozzám! – suttogott a fülébe.

- Hoe? – újból rátört a remegés, mert annyira gyorsan kalapált a szíve.

- Gyere velem... – nézett megint a szemébe a magasabb.

- HOE?

- Ezt akartad volna megkérdezni az előbb, nem igaz?

- U-um... – bólintott miközben tényleg elsüllyedt volna valahova a ház alapja alá 5-9 méterre.

- Akarod még?

Atsushi nem tudta eldönteni, hogy valamikor elájult e és most álmodik, esetleg valaki megölte hazafelé jövet és a mennyekbe jutott, de ahogy elkezdett fázni rájött, hogy egyik sem. A saját lakásán van. Életben. Dazai san karjai között, aki megengedi neki, hogy vele töltse az éjszakát.

Egymással szemben feküdtek Dazai futonján a takaró alatt. Atsushi szinte semmit sem hallott a saját szívverésén kívül. De nem is tudott volna mit. Dazai csukott szemmel, de felé fordulva az oldalán feküdt. Nem aludt csak hagyta, hogy Atsushi megnyugodjon. Tudta mennyire feszült. Érezte a rezzenéseiből.

- Dazai san... – törte meg a csendet a fiú.

- Igen?

- Mo-mostantól velem maradsz? – kereste meg a kötéses kezét a takaró alatt.

- Igen. – fonta össze ujjaikat, hogy beszédre bíztassa - Hiszen megígértem.

- És felhagysz az öngyilkossági kísérletekkel? – sütötte le a szemét Atsushi, tudta, hogy még nem kérhet ilyet a mentorától. Még nem tartanak ott. De szerette volna, ha tényleg felhagy ezekkel.

- Talán... de... még nem találtam, meg amit keresek.

- Mit keresel? – nézett rá ismét, Dazai a plafont nézte és gondolkodott. Nem most volt, amikor legutóbb megkérdezte ezt tőle valaki. Az idejét sem tudja már. De a válasz még most is változatlan.

- Amiért érdemes életben maradni... – a csendben csak a fiatal motozása hallatszott amint kicsit közelebb kúszott a másikhoz.

- Én nem vagyok elég? – suttogta alig hallhatóan

- He? – pattantak ki Dazai barna szemei és keresték egyből Atsushi sárgás íriszeit. Amiket jóval közelebb lelt meg, mint azt gondolta.

Atsushi csak centikre volt addigra tőle. Kettejük között nézte a párnát. Úgy ismételte meg a kérdést.

- É-en nem vagyok elég?

- Atsushi kun?

Nagy bátorságot gyűjtött a fiú az elmúlt másodpercekben, mert minden lehetséges következmény ellenére megcsókolta az idősebbet. De ahogy megtette el is vált ajkaitól. Csak tudatni akarta volna vele ezt. A gyorsan jött bátorsága tovaillant amint egymáshoz értek. De Atsushi első csókjával minden mást is odaadott volna abban a pillanatban Dazainak ha mostantól komolyan veszi őt.

- He... – csak ennyi jött ki Dazai torkán, mert nem fogta fel hogy a fiú lopott tőle egy csókot.

- Kérlek Dazai san..... V-vegyél észre végre!

- Atsushi kun....

Átölelte a fiút és közelebb húzva magához szinte kérte, hogy megint bújjon oda hozzá annyira, mint a vízparton a sírása közben. Atsushi tette. Remegett még a félelemtől hogy mit mond majd erre a magas. De elfogadta, hogy innen már nincs visszaút.

- Sajnálom, hogy ilyen vak voltam. És köszönöm.... – emelte meg egy kicsit a fiatal állát, hogy az újra a szemébe nézzen. Elfogadta Atsushi érzéseit. Már akkor mikor rájött a fiú szerelmes belé. Ideje volt ezt Atsushinak is megtudnia. Közelebb hajolt hozzá.

- Da-Dazai..s-san....

Óvatosan csókolóztak, mert Dazai tudta mennyire vigyázni kell egy ilyen szűz teremtéssel, mint a kis tigris. Neki a rengeteg tapasztalatával biztonságot kellett nyújtania a fiatalnak. De érezte, ahogy elmélyítette a csókot hogy Atsushi gyorsan tanul. Csak megfelelő környezet kell neki ahhoz, hogy elsajátítson dolgokat. Miután elváltak egymástól és Dazai hagyta, hogy kilihegje magát az intenzív élmény után, újra a szemébe nézett.

- Atsushi kun... Lennél az ok, amiért maradok?

- Igen. Örömmel! – gyűltek könnyek a sárgás szemekbe, hiszen tényleg elérte a célját a vallomásával.