Egyáltalán minek kell erre elmennem.... Semmi kedvem nincs hozzá. Főleg egyedül. Amúgy sem tudom, hogyan kell viselkedni az ilyen rendezvényeken. Mindenki a felső osztályból érkezik. Én meg egy egyszerű nyomozó vagyok. Annak megfelelő fizetési osztállyal.... Ki fognak nézni maguk közül. Biztosan nem akarnak majd még beszélni sem velem. Messziről látszik, hogy még a zakóm is kölcsönzött. És senki sem akart eljönni velem. Pedig azért, ha már egy nővel az oldalamon jelennék meg, nem lennék annyira tájidegen. De így egymagamban... Megjelenni sem akarok. Nem hogy az egész estét tökegyedül ácsorogva töltsem el. Egyetlen pozitívumot tudok hozni. Legálabb a kaja biztos finom lesz. Hiszen állófogadás vagy mi...

Gondolataimból az zökkentett ki, hogy a sarkon beleütköztem valakibe. Pontosabban nekimentem és a valaki, aki alacsonyabb volt nálam hátra is esett.

- Bocsánat! Megütötted... ma-magad...

Fekete ruha volt rajta. Kisestélyi, aminek az alja elég széles volt ahhoz, hogy ha megpörgeti, szépen néz ki. A vállai szinte fedetlenek voltak. Csupán hosszú fekete haja takarta, ahogy leomlottak a tincsei. Meseszép fehér bőre annyira elütött a feketeségtől, amibe öltözött. Egyedül a szeme. Az nem változott semmit. Ahogy felnézett rám és csodálkozott, a szürke szempár nagyra kerekedett ki. Csak ekkor ismertem fel őt.

- A-Akutagawa?

- J-Jinko? Te mit keresel itt?

- Én-

Válaszoltam volna neki, de akkor elhaladt mellettünk két idegen és hallottam, hogy azt mondják. „Szerencsetlen nem elég, hogy fellökte még segíteni sem tud rajta."

- N-nem esett bajod? - hajoltam le hozzá, hogy felsegítsem.

- Nem kell a segítséged Jinko! – morogta és félrelökte a kezemet.

- T-t-tudom csak... hát... m-mégiscsak miattam estél el.... – („Mi van a hangommal? Miért nem tudok értelmesen beszélni?")

Megfogtam a karját és felhúztam. Engedett. Ahogy sikerült talpra állítanom, megcsapott egy illat. „Még parfüm is van rajta!" Édes virágillatú volt. És ahogy megcsapott végigfutott rajtam egy olyan borzongás, amivel korábban még nem találkoztam. Felpillantott rám.

- „Te jó ég neki mindig ilyen szép szemei voltak?"

Félre kaptam a tekintetemet, de mikor egy kicsit visszanéztem rá még mindig engem figyelt.

- Jinko...

- I-igen?

- Már elengedhetsz.

- G-gomen!

Léptem el tőle újból végignéztem rajta. Egyszerűen nem tudok elmenni mellette. Szép.

- Beléd meg mi ütött?

- É-én csak-csak-...a-arra gondoltam...h-hogy ... cs-csinos vagy....

- He?

- M-mármint remek álca! H-ha nem tudnám, hogy te vagy az.... n-nem is tudnám, hogy ki vagy... („Na, ezt is remekül megfogalmaztam... miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért nem tudok rendesen beszélni?")

- O...

- M-mit keresel itt egyébként? R-ráadásul... így?

- Munka. – felelte röviden.

- S-sejtettem... – erre viszont sóhajtott egyet, mint akinek végül is mindegy és el is mondhatja.

- De úgy néz, ki nem jön össze. Nem engednek be, csak ha van meghívóm.

- É-értem...

Megfogalmazódott bennem egy ötlet, mikor az épület felé nézett. A zsebembe nyúltam. De közben az járt a fejemben, hogy nem vagyok normális!

- E-esetleg... h-használd ezt...

Mutattam neki a két meghívót az estére. Mikor felismerte a kezemben a belépőket elkerekedtek a szemei.

- Azokat honnan szerezted?

- Nyertem őket!

- Mivan? Hogyan?

- Kisorsolták és én kaptam.

- Add ide!

Tett felém egy hirtelen lépést, hogy kikapja őket a kezemből, mire én hátráltam. De a magas sarkúja megcsúszott és előre esett. A karjaimba. A könyökénél kaptam el és tartottam meg. Újra azt éreztem, mint korábban. És ahogy felnézett rám megint csak arra tudtam gondolni bármilyen ideges is a tekintete de... Annyira szép! És KÖZEL VAN! Éreztem, hogy arcomba szökik a vér. És ezt ő is észlelte.

- Jinko?

- („Basszus! Nemár! Miért? Miért nem tudok elszakadni a szemeitől?")

- Eressz el!

Lökött el magától. Fájt! Miért ilyen velem mindig? Holott én segíteni akartam még neki az előbb.

- Add ide azokat!

- Még mitnem!

- Az előbb még-

- Akkor nem kapod meg, ha így kéred!

- Mi van?

- Először is felajánlottam az egyiket neked. De még csak meg sem köszönöd. El akartad venni, holott én nyertem. Az enyém! És megint ilyen vagy velem! Komolyan azt hiszed így odaadom? Amúgy is tudják, hogy nekem kell megjelenni. Attól, hogy nálad vannak, nem eresztenek be!

- Akkor mit akarsz?

- Gyere be velem!

- He?

- Gy-gyere be velem...

Elfogyott a korábbi lendületem. Hiszen mégis csak Akutagawa-t hívtam el az estére. De ha egy egyszerű lány lenne se 100% hogy magabiztosabban bírnék beszélni. Viszont ő mégis csak Akutagawa! Ráadásul ilyen csinos álcában. Nem vagyok normális! Miért akarok segíteni neki?

- Miért mennék veled?

- Először is, mert más módon nem juthatsz be feltűnés nélkül. Nem tudom mi a küldetésed. Nem is kell elmondanod. De ha ilyen szintű álcázást választottál magadnak, akkor gondolom, nem akarsz feltűnést kelteni.

Leengedte azt a feszült testtartását. Innen tudtam, hogy igazam van. Talán ez alkalommal az ész érvek esetleg hatnak majd rá. Viszont még mindig nem értem magamat. Miért akarom egyáltalán meggyőzni? Vagy azt, hogy velem jöjjön?

- Másodszor...

- Van még?

- T-túl szép vagy...

- Hoe?

- Hallottad! Túl jóra sikerült ez az álcád! Odabent minden szingli pasi rád fog mászni!

- És ez téged miért is zavar?

- N-nem z-zavar! Csak megjegyeztem! Mert gondolom neked is könnyebb elvégezni a munkádat, ha ezekkel nem kell foglalkoznod!

- El tudom intézni őket!

- Úgy is, hogy ne áruld el magad?

Nyertem. Kikerekedtek a szemei. Láttam, hogy gyenge pontot tálaltam. Sejtettem, hogy arra gondol, hogy ha valaki a közelébe megy Rashomon-nal levágja és el van intézve. De azok alapján amiket Kunikida san mondott a parti többi résztvevőjéről pontosan tudják, hogy ez a képesség melyik áldotthoz tartozik. Biztosan ezért van a női álca Akutagawa-n is. Ökölbe szorította a kezeit és elmormolt valami káromkodásszerűt. De szerencsére nem hallottam minek nevezett éppen. Felnézett a járdáról. Egyenesen a szemembe. Most először láttam benne azt, hogy nem utál. Valamiért nagyon kellemes érzés fogott el. Gyorsabban vert a szívem. De nem az volt az ok, mint máskor, ha találkoztunk. Ez nem harc miatt történik. Egészen más van a háttérben. Odaleptem egyenesen elé. Megfogtam a kezét.

- Akutagawa Ryunosuke.

- He?

- Megtisztelsz azzal, hogy eljössz velem erre az estére?

- J-Jinko?

Először láttam rajta azt, hogy elpirult. Ami csak meg jobban emelt a pulzusomon. Jól állt neki a piros szín. Én pedig elvesztem a szemeiben, amíg vártam a válaszát. Hideg ujjai megszorították a kezemet. Mikor kimondtam a teljes nevét. De valahogy úgy ereztem így kell megtennem. Ha már most ő lány. Akkor úgy kell bánnom vele, mint egy ifjú hölggyel. Bármilyen gyilkos lakik is ebben a meseszép alakban.

Bólintott egyet. És elfordította a fejét. Zavarba jött a nyílt kérdés miatt. Egyre kevésbé hiszem el, hogy akinek még mindig a kezét fogom, valójában Akutagawa. Neki is leesett, hogy meg mindig fogom így hátrébb akart tőlem lépni. Viszont újra kicsúszott volna a lába alól a magas sarkúja. Ismét megtartottam közelebb rántva magamhoz.

- J-Jinko?

- M-minek vettél fel magas sarkút, ha ennyire nem tudsz benne járni?

- Fogd be?

Hajtotta le a fejét. Így a homloka a vállamnak dőlt. Annyira közel volt. Nagyot kellett nyelnem, hogy rávegyem magam a folytatásra. Kicsit elfordultam tőle mire megint felnezett rám. Tartottam neki a karomat.

- Kapaszkodj belém.

- Nem kell a-

- Tekints az álcád részének. Hátha így jobban elviseled a létezésemet.

Nem felelt. Csak belém karolt. Mind a két kézzel. Kicsit meg is szorította a zakóm anyagát. „Aranyos! Honnan tanult ő ilyen viselkedést?"

- M-mehetünk?

- Igen...

- Umm...

- Mi bajod van?

- Cs-csak egy megjegyzés.... de nem lenne jobb, ha valamivel vékonyabb hangon beszelnél?

- Hhh.... mindenbe bele kell kötnöd?

- Csak egy ötlet volt. Ha már kitettél magadért ennyire a kinézeteddel. Akkor nem kellene egy ilyen apróság miatt lebuknod...

- Te mikor lettél ilyen okos?

- Kösz..... ezt bóknak tekintem...

- Meg... magas...

- He? Hát... r-régen találkoztunk... én meg még növésben vagyok asszem...

- Ezt az utolsó mondatot soha semmilyen körülmények között ne mond Chuuya san előtt!

- R-rendben bár nem hiszem, hogy gyakran össze fogok futni vele.

Szótlanul mentünk tovább. De ahogy lenéztem rá magam is rájöttem, ez volt az, ami nem illet a képbe. Mikor legutóbb találkoztunk még egy pár centivel ő volt a magasabb. Most meg magas sarkú van, rajta de így is alacsonyabb, mint én... ennyit nőttem volna? Különös. Éreztem, hogy lassan hozzászokik a lábbelijéhez, mert már nem szorította olyan görcsösen a karomat. Inkább csak kapaszkodott belém. Viszont még ez is nagyon kellemes érzést adott. Csak felék, ha ilyen gondolataim lesznek, akkor nem ítélek jó véget az estének....

Odaértünk a bejárathoz. Átnyújtottam a két meghívót a biztonsági őrnek.

- Nakajima Atsushi?

- Igen. Én lennék...

- Gratulálunk a nyereményéhez. Úgy tudtuk egyedül jön. – nézett le Akutagawa-ra

- Az utolsó pillanatban tálaltam magam mellé partnert.

- Nagyon csinos kisasszony.

- Igen... valóban gyönyörű...

Kikerekedtek a szemei és felnézett rám. Én meg próbáltam láthatatlan lenni arra az időre. „Elszóltam magam! Már megint! És Akutagawa érdekesen kezeli a bókokat. De nem tehetek róla. Egyszerűen meseszép!"

- Kellemes estet kívánunk önöknek!

- Köszönjük...

Bólintottam az őrnek, majd bevezettem Akutagawa-t az épületbe.

- Ez mi volt Jinko?

- Nem mondhatok ilyeneket rád? Legálabb illik a szituációhoz....

Vágtam ki magam. Tudom, hogy nem érti, miért viselkedek így. Én sem értem. Kifordít magamból a tudat, hogy egy ilyen gyönyörű lányt tudhatok az oldalamon. És nem segít ezen a tény, hogy ő valójában Akutagawa.....

Odavezettem őt a svédasztalhoz. Csak ekkor engedett el. Mert tudta, hogy az asztalban is kapaszkodhat, nem kell folyton rám támaszkodnia. Elvettem két pohár koktélt magam mellől és az egyiket átnyújtottam neki. Egy bólintással fogadta. És elvette tőlem. De láttam az arcán, hogy azon agyal, mi ütött belém.

Aztán viszont meghallott valamit. Pár korunkbeli gazdag ficsúr róla kezdett beszélni. Meg mutogatni és éreztem Akutagawa auráján, hogy pillanatokon belül elveszíti az önuralmát és átsegíti őket a túlvilágra. Megfogtam a kezét.

- Ne csináld...

- Jinko?

- Tudom, hogy a halálukat akarod. De nem veszélyeztetheted a küldetésedet.

A feszes testtartása megszűnt. Dazai santól tudom, hogy ezzel lehet kezelni a maffiózót. Ha valami küldetés. Akkor neki az szent. Annak teljesülnie kell. Bármi áron végrehajtja. Ez volt a mázlim most is. De félek, nem sokszor használhatom ki ezt a kártyát ahhoz, hogy megfékezzem.

Próbáltam nem akadályozni őt. Így falatoztam, mint mindenki más a környékünkön. Aztán mikor rápillantottam, akkor már nem engem nézett. A terem túl felén bámult valakit. Egy testesebb férfit. Valami nagykutyát, ahogy az öltözetéből meg az aranyórájából ki lehetett nézni.

- Ne bámuld ennyire!

Súgtam neki miközben melléléptem és a karját óvatosan megfogva magam felé fordítottam.

- Jinko eressz-

- Emlékszel mit beszeltünk? - hallgattattam el - Figyelj oda a viselkedésedre. Légy szíves....

- Hhhh.... van jobb ötleted a célpont megfigyelésére?

- Ami azt illeti van...

Megfogtam kezét és kicsit meghajolva közelebb húztam a csuklóját. Leheltem rá egy puszit. Ahogy Dazai san tanította. Majd felnéztem azokba a csodálkozó szürke szemekbe.

- J-Jinko?

- Táncolj velem!

- He?

Kiegyenesedtem és közelebb húztam magamhoz.

- Táncolj velem.

És a válaszát meg sem várva elindultam vele a parkett felé.

- Oi! Jinko! Mit művelsz? - suttogott amennyire lehetett.

A parkettre érve megperdítettem és elkaptam a derekát. Nagyon közel voltunk egymáshoz. És láttam a szemében, hogy mindjárt megöl.

- Nem tudok táncolni te szerencsétlen!

- Akkor csak hagyd, hogy vezesselek.

Hajoltam a füléhez és súgtam bele. Szavaimtól belekapaszkodott a ruhámba. Élesen szívta be a levegőt és egy pillanatra mintha meggyengült volna a tartása. Engedett. Csupán egy másodperce, de hagyta, hogy magamhoz öleljem. Bár eddig is tettem ilyet, hogy közelebb húztam. De akkor mindig ellenállt. Megfeszült valahányszor megérintettem. Ellenben most valami mást váltottam ki belőle. Gyorsult a légzése, ahogy a karjaim közé került. Nem tudom mit gondolt. De hagyta, hogy megfogjam a kezét és a derekát. Kapaszkodott a vállamba. Egy apró kis nyögést is kiadott. Ahogy egy kicsit a vállamnak dőlt. Lassan szorította meg az ujjaimat, de közben remegett a keze. Sosem láttam meg őt így. Azt éreztem, ki akarom élvezni minden pillanatot, amíg így láthatom őt. Nem tudtam úgy nézni rá, mint az ellenségemre. Most ő nem az volt. Csak egy esetlen tsundere kisasszony, aki kivételesen támaszkodik rám.

- M-miért csinálod ezt?

Kérdezett enyhe pírral az arcán, amitől nekem is megugrott a pulzusom. De ettől még elkezdtünk táncolni. Mielőtt válaszoltam volna meggyőződtem, arról hogy rájött a lepésekre. Nem akartam rálepni a lábára így nagyon figyeltem rá. De éreztem, hogy már magabiztosabban mozog. Így feleltem a korábbi kérdésre.

- Segíteni akarok.

- Miért?

- Muszáj neked mindig okokat sorolnom? Nem elég, hogy a hasznodra szeretnék válni?

- He?

Felnézett a szemembe, csillogtak, ahogy csodálkozott. Gyönyörű szeme van... Láttam, hogy egyre inkább nem érti. Nagyot nyeltem, mert egyre inkább azt éreztem, hogy nem tudok ellenállni neki. Minden figyelmem az övé. És teljesen az ujja köré csavar. Holott nem is tesz semmit. Csak egyszerűen nem akar megölni... miért hat rám ennyire máshogy rám ez a mostani találkozásunk?

- Hagyd, hogy segítsek! Támaszkodj rám! Nem leszek az utadban ígérem!

- Jinko...

- És legalább erre az egyetlen estére... szólíts Atsushinak...

Elkapta a tekintetét. Most sokáig nézhettem, ahogy pírral az arcán kerüli a szemkontaktust. Aranyos. És meseszép. Ilyen lenne az ideálom? Vagy lehet, hogy.... Neeeem! Biztosan nem! Megráztam a fejemet. Ezt ő is észlelte.

- Mi az?

- Semmi...

- Akkor minek ráztad meg a fejedet?

- Cs-csak hogy a feladatra koncentráljak... - tereltem a témát - Miért akarod őt megfigyelni?

- Nem kell tudnod.

- Úgy nem segíthetek. De te tudod...

- Hhhh... van nála egy igazolvány, amit meg kell szereznem. Ezért jöttem. De nem tudom, hol tartja... mindig nála van, csak látnom kell melyik zsebben.

- Értem. Akkor hagyd, hogy irányítsam a lépteidet. Bízd rám magad. Te csak figyeld őt.

Bólintott. És tényleg nem ellenkezett. Szerintem rájött, hogy tánc közben valóban közelebb tudom, őt juttatni hozzá mintha csak távolról nézné. És jobban el is vegyülünk a tömegben. De aztán hirtelen visszakapta rám a tekintetét és a mellkasomnak döntötte a fejét.

- Ryuu?

- Észrevett!

- Persze, hogy észrevett. Te vagy a legszebb lány a teremben!

- He?

- H-halhattad... sokkal szebb vagy itt, mint bárki más. Nem csoda, ha felhívod magadra az érdeklődést.... tökéletes az álcád...

- Akkor te hogyan jöttél rá, hogy én vagyok az?

- A szemed ugyan olyan, mint volt.

- Hoe?

- Nincs más a városban, akinek ilyen szép szürke szeme van, mint neked...

- J-Jinko?

- Mondtam, hogy szólíts Atsushinak... Ryuu...

- M-minek neveztél?

- Az előbb is így szólítottalak. Nem akarlak lebuktatni. De a neved nagyon árulkodó. Ne ölj meg érte.

Hümmögött egy kicsit, de elfogatta. Gondolkodott valamin, mert csak maga elé bámult kettőnk közé. Én pedig le sem vettem róla a szemem. Ki akartam használni az alkalmat. Sosem lehetek ennyire közel hozzá. Főleg nem úgy, hogy engedje. Biztosan álmodok. A valóságban Akutagawa már rég felnyársalt volna azokért, amiket tettem vele. De... Ha ez álom? Akkor miért pont vele álmodom?

Felnézett, mert megérezhette, hogy figyelem. Megint megbabonáztak a szemei. Nincs párja ennek az árnyalatnak. Elvesztem a szemei tükrében. Hihetetlen, hogy a karjaim között van. Az este legszebb lányaként az én párom! Az enyém...

-ko! A-Atsushi

Törte meg a csendet, mert furcsállta, hogy ennyire bámulom ráadásul mosolyogva. Szólongathatott már, de én csak néztem őt. A hangja nem jutott el hozzám csak mikor a nevemen szólított.

- H-he?

- Na, végre! Hol jártál?

- T-te most... ki-kimondat, a n-nevemet?

Megfeszült egy pillanatra majd megint lefelé nézett.

- I-Igen...

- Mond megint!

- He?

- Hallani akarom! Kérlek, mond megint!

- A-Atsushi...

A szívem a torkomban dobogott. Éreztem, hogy arcomba szökik a vér. Szégyelltem, hogy ilyen reakciót váltott ki belőlem így a vállára hajtottam a fejemet.

- O-oi!

- Arigatou!

- He?

- Már azt hittem sosem hallhatom a szádból a nevemet.... Arigatou! ... Ryunosuke....

Hirtelen vett levegőt. Szerintem ő is hasonló tüneteket mutatott, mint én. De nem bántam! Végre hallhattam a hangján a nevemet! És még csak nem is morogta! Megint hallani akarom! Szorosabban öleltem, de egy pillanat múlva megint megfeszült a teste.

- Ryuu? Valami baj van?

- Ha csak egy centivel lentebb mered mozdítani a kezed itt helyben, öllek meg!

Akkor esett le, hogy már majdnem a fenekét fogtam annyira belefeledkeztem az ölelésébe. Fentebb csúsztattam a kezemet. De nem engedtem el.

- Gomenne.... de... úgy lenne a normális tánc testtartás, ha annyira lent fogom a csípődet.

- De nem tartozik bele az, hogy ennyire rám borulsz!

- Tusé...

Emeltem fel a fejem. De szúrt kicsit a mellkasom. Maradtam volna még annyira hozzá bújva! „Már megint miket gondolok? Nem lehet! Verd már ki a fejedből ezeket a hülye ötleteket Nakajima Atsushi! Miért ilyen nehéz normálisan viselkednem vele?"

- Miért vagy ilyen?

- N-ne is foglalkozz velem! Én-en csak.... mindegy felejtsd el!

- Atsushi?

Beleremegtem nem hittem volna, hogy ilyen nagy hatása lesz rám ezzel. De nem akartam, hogy megint Jinko-nak nevezzen! Véget ért a szám el kellett engednem. Pedig nem akartam. Most hogy átöleltem már biztos vagyok abban, hogy megint meg akarom tenni. Nem akarom elengedni őt! Viszont kénytelen voltam. Már nem volt okom rá hogy a karjaim között tartsam. Mármint számára... Most már biztos nem engedné meg megint.

- Köszönöm a táncot...

- Jó ötlet volt hozzád képest...

- Ezt bóknak veszem...

- Tegyél ahogy akarod...

Visszavezettem őt a svédasztal mellé. Mikor elengedte a kezemet összeszorult a mellkasom. Már egyáltalán nem érhettem hozzá és ez zavart. Néztem a tenyeremet, amit olyan sokáig fogott. Most szinte fázott, hogy nem melegítette az ő tenyere.

- Atsushi...

Lépett mellém. És ahogy a szemébe néztem valami új dolgot láttam meg. Aggódott. Miattam! A változásom és a különös viselkedésem miatt. Most először láttam ilyet. És elakasztotta a szavaimat. A kezem magától mozdult. Megsimítottam az arcát. Majd a füle mögé igazítottam az egyik kósza tincsét. A tenyerem ott maradt és simogattam az arcát miközben újra elvesztem a szemeiben.

- Ats-

- Hogy lehet valaki ilyen gyönyörű?

- He?

- Miért vagy ennyire szép?

- A-Atsushi?

Az aggodalom riadalomba siklott át. Ez zökkentett ki. Realizáltam, hogy mit tettem és mondtam. Elengedtem és visszahúztam a kezemet. Tudtam, hogy olyan a fejem, mint egy érett paradicsom. Nem tudtam a szemébe nézni. Szégyelltem, hogy ennyire nyíltan mutattam ki a gondolataimat.

- B-Bocsánat!

Suttogtam és elfordultam tőle. Éreztem magamon a tekintetét. De nem bírtam megfordulni. El akartam tűnni. Akkor viszont megfonta a karomat. Ezért rákaptam a szememet.

- Atsushi mi bajod?

- Ryuu... én-én csak... k-kimegyek a mosdóba. M-mindjárt visszajövök. A-addig ne csinálj semmi bajt!

Ezzel szinte elfutottam. Be a mosdóba és ott összetörtem. A fejemet vertem a falba. Aztán megmostam az arcom hátha segít. De nem. Nem segített semmi. Végül lekuporodtam a fal tövébe. Sokáig nem jött be senki. Így nyugodtan gondolkodhattam.

- „Nem lehet! Miért? Miért pont ő? Miért pont Akutagawa? Bárki más lehetett volna! De nekem pont iránta kell ilyen érzéseket táplálnom? Nem! Nem szerethetek bele! Nem lehet! Csak azért nézek így, rá mert most lánynak van öltözve! Nem azért mert ő az! Nem! Nem lehet! Még akkor sem ha.... nem! Felejtsd el! Akutagawa soha többé nem fog ilyen szép lánynak öltözni! Nem láthatom többször így. Az pedig még biztosabb, hogy nem fogja viszonozni! Nem érdeklem. És nem is fogom. Nem szerethetek bele.... mert viszonzatlan szerelem lenne... nem lehet."

Addig mantráztam magamnak, míg tényleg elhittem. Nem érzek így iránta. Elfogadtam. Amúgy sem lenne esélyem nála. Felesleges ilyennek foglalkoznom. Elengedtem. Nem fogok többet gondolni ebbe az estébe.

Felálltam és még egyszer megmostam az arcomat. Majd még egyszer elmondtam magamban. Utána mentem vissza a terembe. Megkerestem, hogy hol van. Nem ment messzire, onnan ahol hagytam. Csak az asztal másik végébe. De úgy láttam ideges. Ahogy körbenéztem, akkor vettem észre, hogy miért. Azok a korunkbeliek, akik a bejövetelünkkor róla beszeltek a távozásom után közelebb mentek Ryuu-hoz. Ahogy közeledtem kezdtem érteni, mit mondanak neki. Próbálják felhívni magukra a figyelmét. Hogy Ryuu inkább velük foglalkozzon és ne velem!

Felment bennem a pumpa! Csak egy pár percre hagytam magára és egyből lecsapnák a kezemről! Hogy van ilyenhez bőr a képükön? Ryuu az én párom! Az enyém! El lehet takarodni a közeléből!

Elborította az agyamat a vörös köd. Láttam Ryuu-n, hogy nagyon zavarta a jelenlétük. És nem nyírhatta ki őket, mert megkértem rá, hogy ne csináljon bajt. De éppen ezért most nekem kell őt megvédenem! Meg fogom mutatni ezeknek a ficsúroknak, hogy Ryuu kihez tartozik! Ryuu az enyém!

Odaértem hozzájuk. Még hallottam, hogy nekem is beszólnak valamit arról, hogy adjam „kölcsön nekik". De nem jutott el az agyamig. Csak az idegeskedéstől remegő lányra tudtam figyelni.

- Atsushi-

Mire kimondta a nevemet már elkaptam a derekát magamhoz rántottam és-

Édes volt. Puha és kellemesen meleg.

Még nekem is beletelt egy pár pillanatba mire felfogtam mit tettem. Hiszen az utolsó ezredmásodpercben becsuktam a szememet. De... Megcsókoltam.

Megcsókoltam Akutagawa Ryunosuke-t

És nem bántam meg. Egyáltalán nem ellenkezett. De a teste, ahogy magamhoz öleltem megfeszült. De nem lökött el magától. Én, pedig ahogy feldolgoztam, hogy megcsókoltam rájöttem, hogy felesleges volt az a sok mantrázás. Nem vagyok hajlandó lemondani róla! Szeretem! Szerelmes vagyok belé!

Elményi tettem a csókot, ami meg jobban megdöbbentette. Már belemarkolt a ruhámba is. Kicsit próbált eltaszítani. De túlságosan fogtam. Nem akartam elválni tőle. Aztán engedett. A merev testtartása enyhült. Éreztem, hogy már csókolhatom, félelem nélkül, mert nem fog megharapni.

Résnyire kinyitottam a szememet. Mert látni akartam, hogy mit váltottam ki belőle. Megdöbbentem, mert neki is csukva volt a szeme. Ez még inkább arra késztetett, hogy folytassam. Vettem levegőt, majd újra megcsókoltam. Meg akartam mutatni neki, hogy mit váltott ki belőlem. Hogy szeretem! És nem bánom meg.

Volt egy pillanat, amikor mintha... minthogyha... viszonozta volna. Csak egy pillanatnyi ideig, de éreztem, hogy ő is megmozdította ajkait. Visszacsókolt! Kapaszkodott belém. Még talán élvezte is. De én mindenesetre élveztem! És már biztos voltam benne. Szerelmes lettem.

Mikor elengedtem ajkait, a fejét a mellkasomra húztam. Le volt még sokkolva ezért engedett. Egy kicsit hozzám is bújt. Keze még mindig a mellkasomon pihent és kapaszkodott a ruhám anyagába. Remegett. Én a hátát simogattam remélve, hogy megnyugszik. De közben ránéztem az őt zaklatókra. Mindre egyesével. Méghozzá úgy, hogy közben a tigris szeme világított az enyémben. Félelem ült ki az arcukra és hátrálni kezdtek.

- Ő az enyém! El lehet takarodni a közeléből!

Morogtam, ami elegendő volt. Lassan elvonultak másik zsákmányt keresni maguknak. Így figyelmemet újra neki szentelhettem. Még mindig remegett a karjaim között.

- Ryuu? Minden rendben?

- Megcsókoltál...

- É-én...

- Te megcsókoltál...

- Gomenne!

Átöleltem és a vállára borítottam a fejem. Úgy suttogtam neki. Éreztem mennyire lesokkoltam. Nem ez volt a célom! Nem akartam, hogy így remegjen. Csak meg akartam mutatni neki mit érzek iránta.

- Sajnálom Ryuu! Én csak...

- M-meg-

- Igen tudom! Sajnálom! De meg akartalak védeni tőlük. És-

- Megcsókoltál...

Megint a szemébe néztem. Nem dolgozta fel. Azért ismételgette ezt az egyetlen szót. Újra megtettem, mikor megint ki akarta mondani. Nem volt hosszú a csók, amit ismét loptam tőle. De arra elég volt, hogy kirántsam vele abból a sokkos állapotból.

- Ats-

- Ne haragudj!

Bújtam megint a nyakához, mint az előbb. Nem akartam, hogy szóhoz jusson, mert annak nem lett volna jó vége, így elhadartam a mondanivalómat.

- Kérlek, még ne kiabálj! Még küldetésed van. Fejezzük be együtt utána, ha leléptünk innen, akkor megölhetsz. Csak még egy kicsit ne!

Elhallgattam, de ő sem felelt. Nem tudtam olvasni benne. A szemébe pedig nem mertem megint belenézni. Főleg most, hogy már biztos szeretem ezt a lányt, aki valójában Akutagawa... El akarok valahol süllyedni! Valahol ahol sosem talál meg. Nem tudok újra úgy viselkedni vele, mint kellene.

- Atsushi...

Már az is megdöbbentett, hogy még hajlandó volt a nevemen szólítani. De, hogy utána nem ordított velem. Nem akart megölni. Vagy legalábbis nem próbálta. Az meg jobban tetézte csodálkozásomat. Aztán rájöttem miért. A figyelmét éppen nem én kötöttem le. Inkább a célpontra figyelt helyettem. Aminek mondhatni örülhetem volna... de fájt belül, hogy tényleg azt teszi, amit kértem tőle. Vagyis, ha kilépünk az utcára valószínűleg megint meg akar, majd ölni... és ez alkalommal, teljesen jogosan teszi majd.

- Táncoljunk.

- He?

Kaptam fel a fejem, de ahogy ránéztem semmi zavartságot nem láttam rajra. Magabiztos volt és céltudatos. Mi történt vele? Rá kellett jönnöm nem miattam ilyen. Még most sem nézett rám. Csak a célpontra a parketten. A feladatába fektette az energiáit. És felhasznált engem, hogy véghezvigye a tervét.

- Rendben.

Bólintottam. És újból megfogtam a kezét. Engedett. Hagyta, hogy újra táncoljak vele. De közben sem nézett rám. Én viszont örültem, hogy a halálom előtt, még egyszer a karjaimban tarthatom őt. Még, ha soha többé nem is látom majd ilyennek. Megérte ma este eljönni. És nem bántam meg egyetlen pillanatát sem.

- Megvan.

Suttogta jelezve, hogy a küldetés teljesítve. Ez az egy szó egyszerre rántott vissza a valóságba és hozott új fájdalmat a szívembe. Hiszen el kell őt engednem. Örökre. De mikor a kezemet megmozdítottam, hogy ezt megtegyem. Közelebb bújt.

- Ne!

- A-R-Ryuu?

- Még ne. Túl feltűnő lenne, ha most lelépnénk. A tánc végét várjuk meg. Utána távozunk.

- Bárcsak ne lenne vége sosem....

Csúszott ki a számon a vágyam. Amit ő sajnos meghallott. Felnézett egyenesen a szemembe. Nem tudtam elszakadni a tekintetétől. De láthatta rajtam mennyire elkeserít, hogy ennyi volt.

- Atsushi?

- Bárcsak örökké tartana ez a pillanat.

Átöleltem őt. Még egyszer utoljára. Táncoltunk. De én ismét a vállára borultam. Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet. Mert igen is sírtam. Nem akarom elengedni. Most hogy beleszerettem nem akarom elveszíteni. De, ha kilépünk az épületből, többé már nem az enyém. Meg fog ölni. És még, ha a tigrisnek hála túl is élem, nem fogom megint így látni őt. Nem fogok találkozni még egyszer ezzel a lánnyal...

- A-Atsushi?

- Gomenn...

Súgtam elhallgattatva a kérdéseit. Nem akartam válaszolni rájuk. Most csak élvezni akarom az utolsó pillanatokat, amikor még a karjaim között tudhatom őt.

De nem tartott örökké. Nem teljesült a kívánságom. A dal véget ért. Én meghajoltam előtte. Még egy apró csókot lehelve ujjaira. Majd távoztunk az estéről.

Egy pár sarokkal arrébb még mellettem volt. Biztos akart lenni abban, hogy nem követtek minket. Utána állított meg. És engedte el a karomat.

- Most pedig válaszolj!

- R-Akutagawa... - nem erre számítottam, azt hittem, hogy ennyi, most átdöfi a szívemet Rashomon-nal és távozik, miközben szitkozódik, de nem így tett.

- Mi bajod van?

- Én...

- Egész este furcsán viselkedsz, mint egy idióta. Aztán meg megcsókolsz? Mégis mi ütött beléd?

Elkaptam a vállait. Ezzel belé fojtva a szót. A szemébe néztem. Nem tudtam visszatartani, és ha érdekli, akkor most megtudhatja.

- Szeretlek!

- HE?

- Sajnálom, hogy ilyen voltam egész este! Nem így terveztem hidd el! De egyszerűen... egy-

- Atsushi?

- Egyszer csak beleszerettem abba, a lányba, aki vagy! („És vele abba, aki odabent is vagy...")

- Ats-

- Tudom, hogy egy idióta vagyok! Egy szerencsétlen! Hiszen soha többé nem foglak így látni, mint ma este. Annyiszor elmondtam magamnak, amióta összeütköztünk. De hiába! Akkor is beléd szerettem! Hiába tudom, hogy reménytelen. És hogy felesleges! Hiszem... többé nem láthatom azt, akit szeretek...

- Atsushi?

- Sajnálom Ryuu... sajnálom, hogy így alakult. Szeretlek...

Még egy utolsó csókot loptam tőle. Amibe belekönnyeztem. Majd egyszerűen elfutottam. Hallottam, ahogy utánam kiált. Hogy várjak. Álljak meg. De nem tudtam. Nem akartam újból a szeme elé kerülni. Fájt minden lepés, amivel messzebb kerültem. De mégsem néztem hátra.

Hazarohantam. És álomba sírtam magam. A szám elé fogtam a kezemet. Hogy tompítson valamit a szenvedésemen. Nem akartam, hogy reggel legyen. Hiszen most tört össze a szívem. Gyors szerelem volt. És gyors csalódás. Talán pont emiatt fáj ennyire. Vagy, talán mert ő volt a tökéletes? Nem tudom. És lehet, soha nem is fogom megtudni.

Valahogyan sikerült elaludnom az éjjel. És másnap normális időben ébredtem. De mégis olyan voltam, mint egy elő halott. Fajt a szívem. És nem tudtam semmire sem koncentrálni. Az irodába hamarabb érkeztem, mint szoktam. Ezzel kaptam is dicséretet Kunikida santól. De szinte egyik fülemen be a másikon ki. Csináltam a papírmunkát. Még azt is amit Dazai san elém csúsztatott titokban, mert látta, hogy úgy sem ellenkezek. De aztán mintha megérezte volna, hogy valami nincs rendben. Így visszavette. Nem sózta rám a mai dolgát. Ennek örültem. De igazából nem segített a hangulatomon.

Délben ebédszünet közben csak a székemen ülve bámultam a plafont. Datai san akkor tálalt megint meg. Éreztem mit akar kérdezni így igyekeztem valami életet csempészni a hangomba. Hátha nem lesz annyira feltűnő, hogy majd belehalok a fájdalmaimba, amik a hiánya miatt gyötörnek.

- Atsushi kun!

- Igen Dazai san?

- Milyen volt az esti bál? Látom sokáig fennmaradtál. És nem mellesleg hallottam, hogy éjjel futva érkeztél haza. Mesélj milyen volt?

- Remek. Finom volt a svédasztal kellemes volt a zene. A bejáratnál köszöntöttek külön, mint a szerencsés nyertest. De utána nem nagyon beszeltem a helyiekkel. Nem jött oda hozzánk senki.

- Hozzánk? Ezek szerint tényleg találkoztál valakivel!

- Dazai san?

- Egész nap olyan csüggedt vagy... egy lány van a dologban igaz?

- Igen... mondhatjuk...

- Na és milyen? Az este találkoztál vele?

- Igen... Meseszép volt. Táncoltunk kétszer is... és meg is csókoltam...

- Vao! Erre nem számítottam, gyors vagy Atsushi kun!

- De nem latom többé...

- Micsoda?

- Többé nem találkozhatok vele. Elment. Örökre... és hiába érzem ezt a fájdalmat a hiánya miatt. Nem tehetek érte semmit...

- Ha már itt tartunk. - törte meg szenvedésem hangjait Kunikida san - Már akartam mondani csak nem akartalak félbeszakítani. Valaki keres téged Atsushi.

Nem hittem a szememnek. A szemüveges mögül Ő lepett elő. Ugyan úgy nézett ki, mint este! Nem akartam elhinni! Tényleg ott volt!

- A-Atsushi.... – szólt vékony hangon, amitől könnyek gyűltek a szemembe-

Felpattantam a székről és egyből odarohantam hozzá. Átöleltem. Nem tudtam nem meg tenni! Megint láthattam őt. És engem keresett! Eljött hozzám!

- Mit keresel itt? É-én azt hittem -

Ujját a számra tette, hogy elcsitítson. Ki volt pirulna. Valószínűleg halkotta, amiket mondtam Dazai sannak. Nem csoda, ha megint zavarba hoztam.

- Le-lehetne, hogy nem itt beszelünk?

- I-igazad van... gomenn! K-Kunikida san. Kérhetek kimenőt?

- Persze Atsushi kun! - felet Dazai san helyette

De ez nekem elég volt. Megfogtam Ryuu kezét és kisétáltam vele az ajtón. Odalent álltunk meg az épület melletti sikátorban.

- Akutagawa te mit keresel itt? R-ráadásul... miért? Azt hittem sosem veszed fel ezt többé. M-meg, hogy u-utalsz amiért olyat tettem...

- Komolyan gondoltad?

- Ryuu?

- Mond meg Atsushi... a tegnapi vallomásodat komolyan gondoltad?

- Igen... Minden szót.

- E-ezért jöttem...

- Hoe?

- Mert nem megy ki a fejemből, amit mondtál. E-egész éjjel zsibbadt a szám miattad! Én-

- Ryuu...

Megcsókoltam. Mert nekem is égette az ajkaimat a tegnapi csók. Főleg az utolsó, amiről azt hittem tényleg az utolsó. De nem. Most újra elmélyíthettem. Ahogyan az első csókunk alatt. És ő engedett. Viszonozta! Még mindig nem hittem el! Ryuu visszacsókolt! Szeretem! Annyira szeretem!

- Ryuu... Hiányoztál....

- A-Atsushi...

- Igen?

- P-próbáljuk meg...

- He?

- Én... ö-öltözhetek így, ha ezt akarod... én-

- Baka... nem esett még le? Nem érdekel, hogy nézel ki. Én téged szeretlek Akutagawa Ryunosuke....

Újra megcsókoltam. Miközben a parókát is levettem róla. Tudatni akartam vele, hogy tényleg nem érdekel. Mert abba szerettem bele, ami odabent van. És szerintem elhitte.

Csókolózásunkat egy hangos - „HEEEEEE?" - Kiáltás szakította ketté. Ami az emeleti ablakon szűrődött ki.

- Ez meg mi volt?

- Szerintem Ranpo san most tájékoztatta a többieket arról, hogy ki volt az a szépséges kisasszony, aki elcsalt engem.

- Rájött?

- Mindenre rájön. Előtte nincs titok.

- Nem bánod?

- Nem. Csak az érdekel, hogy a karjaimban tarthatlak és megcsókolhatlak, amikor csak akarlak!

-----------

Bónusz:

- Jaaaj Atsushi kun, milyen gyorsan felnőtt!

Olvadozott a kötéses, miközben még mindig fogta Kunikida száját, hogy ne ellenkezhessen a fiatalok távozása ellen. De a szemüvegesnek sikerült kiszabadulni a fogásából.

- Oi Dazai! Ez mire kellett?

- Olyan csinos lányt tálalt magának a fiú. Hagyhatjuk, hogy bebiztosítsa a helyét nála nem? Hiszen a kisasszony is szereti. Láttam rajta. Akkor miért ne lehetnének boldogok?

- De ezt a munkaidőn kívül kellene.

- De eljött hozzá. Megérdemlik!

- Ti komolyan nem vettétek észre?

Törte meg a kezdődő vitát Ranpo egy csokit majszolgatva a műsorhoz.

- Micsodát?

- Miről beszelsz Ranpo san?

- Az a lány, aki az imént elvitte Atsushit. Az Akutagawa.

- He?

- HEEEEEEEEEEE?