Még kisgyerek voltam, mikor először találkoztam vele. Olyan 6 éves lehettem. Akkor költöztek a környékünkre. És ő kisegítőként munkát vállalt abban az óvodában ahova én is jártam. 15 éves volt ő akkor. Mikor bemutatták nekünk, már akkor felfigyeltem rá fehér furcsán vágott hajában az az egyetlen fekete csík, érdekesen festett. Emlékszem sokáig néztem, aztán megláttam a szemeit, gyönyörűek voltak, nem tudtam mást nézni. Ezt ő is észrevette pár nap után. Aztán egyik nap odajött hozzám, amikor éppen szemmel tartottam távolról.

- Szia. - guggolt le, hogy egy magasak legyünk. Akutagawa kun igaz?

- I-igen... - motyogtam orrom alatt, nem tudtam mi lett a hangommal sose történt még ilyesmi előtte – Akutagawa Ryunosuke...

- De szép neved van! Én Atsushi vagyok Nakajima Atsushi. - mosolygott rám.

Akkor ott valami megdobbant bennem, és mivel egy gyereknek, ami a szívén van az a száján, így ki is mondtam.

- Atsushi san! Szép szemed van!

- Eh? ... A-Arigatou? ... - nem tudta hova tenni.

- Leszel a barátom?

- Persze... - görbültek felfelé ajkai, egyszerűen gyönyörű, amikor mosolyog – Szívesen leszek a barátod!

Így kezdődött a kapcsolatom Atsushi sannal. Mindig vele beszélgettem, vele akartam játszani. Zavart, ha a többiekkel foglalkozott. Egyszer össze is verekedtem az egyikükkel, mert az elesett és Atsushi san adott neki egy gyógyító puszit. Nem tudom mi ütött belém akkor, de neki kellett leállítania mielőtt nagyobb kárt tennék csoporttársamban.

- Akutagawa miért tetted ezt? Ő nem ártott neked.

- Miért pusziltad meg?

- He?

- Ő miért kapott ilyet és én miért nem?

- Mert te nem sérültél meg.

- Akkor elesek én is.

- Ne csináld. - állított meg mielőtt még kárt tettem volna magamban - Mi van veled Akutagawa?

- Nem akarom, hogy mással is kedves legyél! Csak velem!

- Csak nem? Akutagawa... te féltékeny vagy?

- Igen! Atsushi san csak az enyém! Senki másé nem lehet!

Megsimogatta a fejemet és akkor kaptam a homlokomra egy puszit. Nagyon jól esett! Máris elmúlt a bajom.

Akutagawa... Ígérd meg, hogy nem bántasz mást, azért mert kedves vagyok velük. Ez a munkám.

- Jó rendben... ígérem... de...

- Igen.

- Ha felnövök, Atsushi san, én, elveszlek feleségül. - jelentettem ki - Ígérem.

Láttam rajta, hogy meglepte a válaszom, de végül is elmosolyodott.

- Rendben. Legyen, ahogy szeretnéd Akutagawa. Ha nagy leszel, hozzád megyek.

Talán ő el is felejtette ezt már, de én nem. Megígértem neki és meg is fogom tartani! Így akartam, mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Egy évvel később, már iskolába jártam. Nem láthattam Atsushi sant, de hiányzott! Hihetetlenül hiányzott! Akkortájt kezdtem el rajzolni. Sokszor rajzoltam le emlékezetből. Hiszen olyan jól megfigyeltem minden jellemzőjét tudtam fejből. Hogy áll a haja, hogyan csillog a szeme. Rengeteg gyönyörű képet készítettem róla, de nem mutattam meg soha senkinek. Nem mertem, valahogy tudtam, hogy nem örülnének neki. Pedig még csak egy kis kölyök voltam. Néha láttam az utcán Atsushi sant, sokáig néztem mindig az ilyen alkalmakkor. Hátra észrevesz, de odamenni hozzá, vagy inteni neki, azt nem mertem. Csak messziről csodáltam és reménykedtem a csodában, hogy egyszer meglát engem. Volt, amikor egy ismeretlen férfi mellett sétált. Boldognak látszott, és mosolygott. Nekem mégis fájt az, hogy mással látom. Mérges voltam arra az ismeretlenre. Hogy miért ő lehet vele, amikor én nem. Nem szerettem azt az időszakot.

Utána megint változott az életem. Anyáék olyan munkát kaptak, amivel sok utazás is járt. Viszont engem nem vihettek magukkal. Az nekem se tett volna jót, így maradtam otthon és felügyelőt fogadtak mellém. Sokan fordultak meg a házunkba abban a kis időben. Hogy miért? Mert akárhányszor betette a lábát az ajtónkon az, aki vigyázott volna rám és anyáék elmentek én olyankor megszöktem. Sokszor a rendőrség keresett meg és vitt haza. Lassan már tudták, hogy hol bújok el mindig ezeken az alkalmakon. Egyszerűen nem akartam egy házban lenni azokkal az emberekkel. Nem bíztam meg bennük. Anyáék aztán egyszer leültek velem ezt megbeszélni.

- Miért csinálod ezt Ryuu?

- Nem akarom, hogy ők vigyázzanak rám! Nekem Atsushi san kell! Ha ő lesz a felügyelőm, akkor jó leszek! Nem csinálok többet ilyet! Itt maradok, nem szökök el többet! Ígérem! De nekem, csak ő kell. Atsushi sant akarom!

Meglepte ugyan a szüleimet a dolog, de mivel ez volt az utolsó esélyük arra, hogy házban tartsanak, arra az időre, míg ők nincsenek otthon, így megtették a kérésemet. Megkeresték nekem Nakajima Atsushi-t és megkérték, hogy vigyázzon rám. És ő bár hirtelen érte a dolog, de legnagyobb megkönnyebbülésemre elvállalta a feladatot.

Akkor, amikor először lépett be a lakásunkba egyből a nyakába ugrottam. Éppen csak le tudta tenni a táskáját, míg levette a cipőjét z előszobában. 10 éves voltam akkor. Három éve nem tehettem ezt meg, nem ölelhettem meg, nem lehettem a közelében, nem beszélhettem vele. Leírhatatlanul jó érzés volt megint megtenni. Ölelni, szorítani, közel lenni hozzá. Nem engedtem el.

- Atsushi san! - kiáltottam.

- A-Akutagawa kun?? E- elengednél?

- Nem! – ellenkeztem azonnal - Hiányoztál Atsushi san! Nagyon hiányoztál! Most bepótolom azt a három évet!

Éreztem magamon szüleim tekintetét és Atsushi san gyönyörű szemeit is. Tőle hallottam egy sóhajtást is majd átölelt, hogy megtartson. Felemelt, miközben én még mindig nyakába kapaszkodtam, bentebb vitt a lakásba, a szüleim sűrű elnézést kértek a viselkedésemért. De úgy tűnt ezt nem zavarja az, amit tettem. Beletörődött abba, hogy egy darabig most nem engedem el. Le se lehetett aznap vakarni róla. Úgy viselkedtem, mint egy óvodás, de nem érdekelt. Ott akartam lenni annyira közel hozzá és egy centivel sem távolabb. Hozzá bújva nyomott el az álom aznap este. Több mint egy fél napig voltam annyira közel hozzá. Magamba szívtam az illatát. A puhaságát. Mindent, ami vele kapcsolatos volt. És végre 3 év után kipihentem magamat. Az ölelésében feltöltődtem energiával, úgy tűnt sikerült azt a három évet bepótolni. De még öleltem volna tovább. Ha lehetett volna, akár örökké is.

Attól a naptól kezdve mindig ő vigyázott rám. A ragaszkodásom nem enyhült, sőt csak még inkább erősödött, ahogy egyre több időt tölthettem vele. Atsushi san már egyetemre járt, így ha nálam volt is, gyakran tanult, de mellette segített nekem is. Nagyon jó tanár volt, könnyen elmagyarázott mindent. És jó volt hallgatni is. De ezt annak is betudhattam, hogy csak úgy csüngök a szavain... Kérdeztem tőle mi lesz, hogyha végez az egyetemmel. Azt mondta még nem tudja eldönteni. Bölcsész szakon volt, éppen ezért sokfelé bírt volna továbbmenni, de még nem talált magának álommelót. Nem volt még annyira tiszta benne a jövője. De ha döntött elsők között fogom megtudni. Amikor én nem tanultam, olyankor csak ültem abban a szobában ahol ő is tartózkodott, rajzoltam őt, vagy csak figyeltem. Igazából már mindenféle pózban lerajzoltam az általam bálványozott személyt. És csak még inkább ragaszkodtam hozzá.

15 éves lehettem, amikor rájöttem arra, amit talán mélyen belül mindig is tudtam, de csak akkor mertem saját magamnak is kimondani. Én reménytelenül, kétségbeesetten és visszafordíthatatlanul beleszerettem Atsushi sanba... De nem mondhattam el senkinek, főleg nem neki. Titokban akartam tartani ezt az érzést, de annyira nehéz volt. Hiszen olyan nagyon sok időt töltöttünk el egy légtérben. A szüleim egyre hosszabb időre hagytak el, hiszen tudták már nem vagyok kisgyerek. Akár hónapokra is képesek voltak elmenni. Atsushi san pedig gyakran aludt nálunk. Vagyis inkább nálam. A vendégszoba, ami az emeleten az én szobám mellett helyezkedett el végül is az „Atsushi szobája" nevet kapta. Hozott oda magának némi váltás ruhát, de nem rendezte be annyira, minthogyha tényleg a saját szobája lenne. Pedig nagyon örültem volna neki, ha hozzánk költözött volna véglegesen.

Egyszer nem bírtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban. Felültem, mert késztetést éreztem rá, hogy lássam, így átmentem a szobájába. Éjszaka nagyon mélyen tud aludni. Erre már akkor rájöttem, amikor egyszer lelopóztam a konyhába éjszaka enni valami nasit, és összetörtem egy poharat. Nem ébredt fel arra a csattanásra. Azóta tudom, hogy olyan mélyen alszik akár egy ágyút is el süthetnének mellette, nem ébredne fel rá. Nem aggódtam azért, hogy esetleg mégis felverném. De ettől függetlenül hangtalanul sétáltam be hozzá, oda ültem az ágya szélére. Onnan figyeltem, ahogy békésen emelkedik és süllyed a mellkasa. Halkan vette a levegőt. Kifejezetten aranyos volt. Egy 25 éves fiatal férfi feküdt abban az ágyban. És hiába szerettem a látványt. Kellemetlen érzés kerülgetett odabent.

- „9 év van, köztünk bármit teszek is én csak egy kölyök vagyok számára... Bármit is érzek iránta, nem fogja viszonozni."

Összeszorult a mellkasom, ahogy kimondtam ezt magamban. Fájt a tudat, hogy hiábavalóak az érzéseim. Nem kellett volna, de mégis megsimítottam a kezét. Nem tudom, mit csinál vele, de nagyon puha bőre van. Cirógattam még egy kicsit, amiről mosolyra húzta a száját. Élvezte, hogy simogatom kézfejét, ami megdobbantotta mellkasomat. Arcát figyeltem, nem tudtam betelni vele. Pedig már annyira sok időt töltöttem tanulmányozásával, rajzolásával. Csukott szemmel le bírtam volna rajzolni, de mégis bármeddig tudnám figyelni. Ajkaira fókuszálltam, elengedtem a kezét és lassan óvatosan érintettem meg őket ujjaimmal. Elnyíltak egymástól az érintésemre, úgy lélegzetet tovább, az ujjaimra fújva levegőjét. Minden porcikám belerezdült, odahajoltam hozzá. Akartam lopni tőle egy csókot. Most amíg alszik, hogy ne tudja meg soha, senki, hogy neki adta az első csókomat. Meg akartam tenni, de az utolsó pillanatban elbizonytalanodtam, így csak vártam. Egy centire az ajkaitól, annyira közel és mégis elérhetetlenül távol tőle. Éreztem, ahogyan az enyémre lehelt, nagyot nyeltem. Olyan vágy kerített hatalmába, mint még soha, mégsem tudtam megtenni. Kicsit elhúzódtam tőle, majd hogy mégse vesszen kárba ez a forróság a mellkasomban, csak a szemhéjaira lehettem egy apró csókot. Távozni akartam sajgó, összeszorult, fájóan kiáltó, megszakadt szívvel, lélekkel. De mikor felálltam, hirtelen elkapta a kezemet. Majdnem felkiáltottam, de aludt. Még mindig mélyen aludt, és álmodott valamit, hiszen magában beszélt. Nem értettem pontosan csupán, csak az utolsó két mondatát.

- Ne menj el! Maradj velem!

Elhúztam a kezemet és kisiettem a szobából, át a sajátomba, végül a takaróm alatt kerestem menedéket és próbáltam visszafogni magamat, de a könnyeimet nem tudtam feltartóztatni.

- „Miért fáj ez ennyire? Tudom, hogy nem velem álmodott. Hanem azzal a másik férfival, akit az utcán mellette láttam. Tudom, hogy járnak."

Egyszer követtem őket, tisztes távolságból hogy ne vegyenek észre. Akkor kívántam először, hogy Atsushi san ne lásson meg az utcán. Egyszerűen tudnom kellett, hogy milyen kapcsolat van köztük. Fogták egymás kezét. Akkor éreztem a legnagyobb fájdalmat addig. Hiszen az a másik megcsókolhatta őt. Akkor menekültem el a közelükből, mert nem akartam látni, hogy az én szeretett Atsushi sanom egy másik férfi karjai között van, és a csókjait élvezi. Hazarohantam és a szobámban bőgtem, mint valami kisgyerek. Nem akartam elfogadni.

- „És még most sem akarom! Nem fogadom el! Én akarok vele menni! Én akarom megcsókolni Atsushi sant! Boldognak tűnt mellette... Vajon én boldoggá tudnám tenni? Azzá akarom tenni! Azt akarom, hogy Atsushi san engem szeressen!"

Ezekkel a gondolatokkal és kívánságokkal aludtam el azon az éjszakán. Tulajdonképpen álomba sírva magamat.

...

Úgy 7 hónappal később megbántam, hogy ilyen vágyaim voltak azon az éjszakám. Atsushi san késett a megbeszélt időpontról. Így egyedül voltam a lakásba, és csak vártam, hogy végre ideérjen. Nagy ajtó csapódással érkezett meg, mire elé siettem a bejárathoz. De mikor megláttam elhervadt a boldogság a mellkasomból. Nem hittem a szememnek. Atsushi san sírt! Arca tiszta könny volt, ami ráfagyott a hidegben a bőrére. Pirosak voltak a szemei nem volt bennük az fény, amit a rajzaimon nehezen tudtam ábrázolni. Tekintete valahogy olyan elesetnek, gyengének összetörtnek tűnt. Megállíthatatlannak tűnve potyogtak a könnyei. És ahogy rám emelte gyönyörű, de most fájdalommal teli nedves szemeit, nekem is összeszorult a mellkasom.

- Atsushi san? Mi történt. - siettem oda hozzá, csak pár lépésre álltam meg tőle.

- A-Akutagawa? Gomenne... N-nem akartam, hogy így láss engem...

Letette nagy fekete táskáját, ami a szokásosnál jóval nagyobb volt, szinte már egy bőrönd. Nem tűnt logikusnak, mert úgy volt aznap nem alszik nálunk. És akkor állt össze előttem a kép.

- A-Atsushi san... Te-

- Szakítottam... Pontosabban kidobott... Akutagawa... Nincs hova mennem... M- maradhatnék itt?

Elfehéredtem, de a testem mégis magától mozdult, csupán három lépés volt, hogy magamhoz rántva átöleljem. Még mindig kicsit magasabb volt nálam. De így megtörten, görnyedve, remegve, sírva csupán centik voltak köztünk. Fejét a vállamra húztam, úgy simogattam a hátát tovább.

- A- Akutagawa?

- Sajnálom... Sírd ki magad nyugodtan... Én itt vagyok támasznak...

Innentől nem szólt egyikünk sem egy darabig. Éreztem, míg az ajtó előtt öleltem, hogy csak remegett tudtam, hogy sír. Pólóm anyaga a vállamon átnedvesedett könnyeitől. Atsushi san nem akart hangosan bőgni. Pedig szerintem vágyott rá. Miattam nem tette meg, türtőztette magát, nem akart kellemetlenséget okozni nekem, tudom, hiszen ismerem, milyen. Kis idő kellett, hogy ő is át öleljen engem. Kapaszkodott belém, amitől még a pulzusom is felgyorsult. Szorított, védelmet, biztos pontot keresett a jelenlétemben, bennem... Arcát a nyakamba fújta, minden rezdülése fájdalmat hozott nekem. Úgy negyed óra múlva már rá bírtam venni, hogy menjünk, bentebb legalább ne az ajtóban álljunk. Továbbra is szótlan volt. Óvatosan megfogtam a kezét úgy vezettem be a nappaliba, elültettem a kanapéra és hoztam neki egy pohár vizet. Utána visszaültem mellé, amíg ő maga elé bámult. Simogatni kezdtem a hátát. Nem tudom mi ütött belém, de úgy éreztem, ilyenkor ez szokás tenni. Hosszú perceken keresztül csak némán ültünk. De valahogy segíteni akartam neki, levenni a vállairól azt a fájdalmas terhet. De nehezen tudtam eldönteni, mit kellene tennem. Végül is feltaláltam magam és próbáltam elképzelni Atsushi san, mit tenne fordított helyzetben. Engedtem forró vizet a kádba és bele parancsoltam. Ő szótlanul tette, bármit is mondtam neki. Magára hagytam, had gondolkodjon és próbálja feldolgozni a traumát. Rendeltem egy pizzát hogy azért legyen itthon valami kaja. Mire megérkezett Atsushi san is végzett. Evett valamennyit, de nem volt étvágya. Kisírt piros szeméből eltűnt az a csillogás, ami nekem annyira tetszett. Csak maga elé bámult, mint egy zombi, úgy evett és akkor is csak egy fél szeletet. Ezután én is megfürödtem, addig bekapcsolta a tévét, tudtam miért. Mert őt is zavarta már az a nagy csend. Miután kijöttem a fürdőből, mellé telepedtem a kanapéra. Nem voltam se túl közel se túl távol tőle. Egy kis idő elteltével közelebb bújt hozzám, fejét a vállamra hajtotta. Először meg feszülten a tettétől. De hamar elengedtem magam, úgy tűnt megnyugtatja, ha hozzám bújhat. Levettem az egyik pokrócot a kanapé karfájáról és kettőnkre terítettem. Ez is jól esett neki és fél óra múlva el is aludt ebben a pózban. Így magamra maradtam a gondolataimmal. Eddig direkt elnyomtam őket. Mert tudtam, hogy csak baj lesz abból, ha engedek és hagyom elmémet töprengeni a helyzeten. Most viszont már nem volt visszaút.

- „Atsushi san... Sosem volt még ilyen. Nem láttam még szomorúnak sem. Nemhogy sírni vagy így összetörve lenni. Ő mindig mosolyog, és most itt van mellettem. Sírt, zokogott a karjaim között. Védelmet kereset mellettem nincs hova mennie ezért hozzám jött. Nem tudom milyen érzés lehet az, amin most átmegy. Nekem még nem törte össze a szívemet senki. Hiszen én őt szeretem. Én csak a viszonzatlan szerelmet ismerem. És most itt van az a személy, aki iránt érzem ezt a lehetetlen szerelmet. Átölel, reszket, egy biztos pontot keres az életében, az a személy, akiért én bármit megadnék. Már nincs kapcsolata. Szingli... De akkor miért fájdul meg ennyire a szívem. Amiért így látom őt? Nem akartam ezt! Nem akartam, hogy sírjon, hogy fájjon neki. Lehet, hogy azért történt minden, mert azt kívántam. Bárcsak engem szeretne? Még mindig ez a vágyam. De ne ilyen áron! Ha ő nem boldog, akkor semmi értelme nincs az egésznek! Boldoggá akarom őt tenni!"

Talán feltűnt neki a szorongásom, ugyanis ébredezni kezdett. Elemelve a vállamról a fejét felült, de még mindig egy takaró alatt voltunk.

- Hogy érzed magad?

- Kicsit jobban. - felelte lassan.

Hangja meggyötört volt, semmi élet nem hangzott belőle.

- Gomennasia... amiért ilyen vagyok.

- Ne kérj elnézést! Ha bármit tehetek, azért hogy jobban legyél- elhallgattam.

- De ezen nem tudsz segíteni...

- Tudom nem illik megkérdezni... de... mi történt?

- A párommal akarom mondani... az exemmel... már egy ideje veszekedtünk. Azt mondta túlságosan elfoglalt engem a munkám, az egyetem, az óvoda, meg az hogy itt vagyok veled... Megunta, hogy nem ő az első az életemben.

- Tehát tényleg miattam történt? – mondtam, csak az orrom alatt.

- Akutagawa? - döbbenten vette észre, hiszen közel volt hozzám.

- G-gomennasai... - hajtottam le a fejemet.

- Jaj, csak ezt ne! Ne hibáztasd magad! Kérlek! - két tenyere közé fogta arcomat, úgy késztetett arra, hogy a szemébe nézzek.

Láttam az ő változékony íriszében, hogy most értem aggódik. Már megint ezt csinálja maga elé helyezett. Pedig tényleg az én bűnöm az, hogy most ő szomorú. Meg sem érdemlem őt. Mit tettem? Észrevehette rajtam, hogy küzdök magamban, mert simogatni kezdte a bőrömet ujjaival.

- Nem a te hibád! Én voltam ostoba, hogy nem ismertem fel időben a bajokra. Többet kellett volna vele foglalkoznom. Egyáltalán nem miattad történt Akutagawa! Én voltam vak az én hibám az egész- elcsuklott a hangja és megint sírva fakadt.

Az, ahogy elmondta a tényeket megint felszakította a sebeit. Már nem volt képes beszélni tovább. Magába roskadt reszketni kezdett. Megint gondolkodás nélkül húztam oda magamhoz éreztem, hogy megnyugszik. De ugyanakkor nagyon meglepte a tettem.

- Akutagawa?

- Hagyd, hogy segítsek! Atsushi san... Itt vagyok.

Elengedte magát, majd álomban sírta magát. Későre járt már ekkor ágyba kellett vinnem. Karjaimba vettem és meglepett, hogy vagy ő nagyon könnyű vagy én lettem erősebb. De könnyedén fel tudtam vinni az emeletre a szobájába. Ami mostantól hivatalosan is az ő szobája. Közben álmában motyogott, és ez nagyon aranyos volt. Megpusziltam a homlokát hátha ez is segít rajta, mint ahogy annak ideén nekem is segített, ha ő tette ezt velem.

- Segíteni akarok neked... Atsushi san... Meg akarlak védeni! Majd én vigyázok rád! - suttogtam neki, amire nem ébred fel szerencsére.

Lefektettem, beragadtam és magára hagytam. Szívesen maradtam volna ott mellette. De nem tehettem. Pedig biztos neki is jól esett volna, ha melléfekszek és lenne valaki, akihez oda bújhat. Én akartam az a személy lenni. De féltem attól, hogy nem bírnék magammal. Ki használnám a jelenlegi gyenge állapotát. Olyan 70% az esélye annak, hogy rámásznék... Pedig arra most van, a legkevésbé szüksége. Most azt kell neki, hogy kipihenje magát és összeszedje darabokra tört szívének a darabkáit, de az összeragasztásában már szívesen segítenék neki.

A szobámban voltam nem tudtam aludni, csak a szomszéd ágyon fekvő férfi jártak a gondolataim. Hogy, hogyan tudnék neki segíteni?

- „Mit kéne tennem, hogy enyhítsek a fájdalmán, úgyhogy a sajátomat ne növeljem még inkább? Valamit tennem kell, hogy átsegítsem ezen az időszakon, de úgy hogy ne vegye tolakodásnak. Magam mellett akarom tartani. Hátha a másik helyére léphetek. Nem akarom ilyen megtörten látni őt. Annyira fáj a tudat, hogy én tettem!" - gondolataim is összeszorították mellkasomat – „Még mindig magamat hibáztatom. Hiába mondta azt, hogy nem én voltam, úgy éreztem De. Hiszen ő is azt mondta a volt barátja nem szerette, ha itt volt. Így mégiscsak közrejátszottam a szakításukban, hiszen én akartam, hogy mellettem legyen. Sőt még mindig akarom! Azt akarom, hogy Atsushi san felejtse el azt a másikat és inkább engem szeressen! De azt nem akarom, hogy fájjon neki! Viszont most igen is fáj neki! Hogyan mulasszam el?"

Gondolataimból egy kiáltás miatt ugrottam ki, ahogyan az ágyból is. Atsushi san sikított a szomszéd szobából. Gyorsan benyitottam, rémálma volt, felült az ágyban, fejét fogta és sikítva pánikolt. Odamentem hozzá gyorsan és átöleltem. Egész teste remegett. Nem fogta vele egészen, hogy hol van.

- Semmi baj... itt vagyok... bocsánat hogy magadra hagytalak... Nem kellett volna. Hülyeség volt a részemről! Gomenne! Itt maradjak? Segítsek? Van valami amivel segíthetek0? Bármit megteszek, hogy jobban legyél! - már én is magamon kívül voltam és ezt szerintem érezte.

- A- Akutagawa?

- Sajnálom! Annyira sajnálom! – az én hangom is kezdett elcsuklani, ahogy egyre jobban magamhoz öleltem.

Lassan csúsztatta kezeit a hátamra, gyengén, erőtlenül, de átölelt, kapaszkodott belém és próbáltuk egymást megnyugtatni.

- Akutagawa... Itt maradnál velem erre az éjszakára? - suttogta

Alig hallottam... mégis eljutott a tudatomig, éppen ezért nem bírtam sem felelni se megmozdulni. Erre vágytam! Együtt aludni vele. Amióta az eszemet tudom ezt szerettem volna, és most ő kér rá. Ezt akartam! De nem ilyen körülmények között! Mit tegyek? Végül is csak összeszedtem az erőmet, hogy bólintsak egyet, amire elengedett és arrébb csúszott az ágyban. Befeküdtem mellé a dunna alá. Kellemes meleg volt ott, hiszen már átvette az ő test hőjét az ágy. Ott feküdt Atsushi san mellettem, ahogy én őmellette. Egy takaró alatt fekszek azzal a személlyel, akibe szerelmes vagyok. Nem hittem el a helyzetet, nem is csoda mivel évek várok már erre és mégis fájdalom gyűlt életben tartó szervem köré.

- „Hiába vagyok, most itt, hiába szeretnélek ölelni, megpuszilni, megcsókolni, érinteni, nem tehetem meg. Atsushi san... Miért nem szabad? Annyira távol vagy pedig csak egy karnyújtásnyira."

Behunytam a szememet megpróbáltam elaludni. Már majdnem sikerült, amikor megéreztem az érintését a karomon. Kipattantak szemeim.

- Sajnálom nem akartalak felébreszteni... - suttogott.

Majd kezével végig simította a felkaromat, a vállamat, nyakamat, majd az arcomon állapodott meg puha tenyere.

- M-mi-mii-mit csinálsz?

- Nem tudom... csak... Kell valaki, aki mellettem van... mindig volt mellettem valaki... kicsi koromtól fogva... nem bírom a magányt... nem - csuklott el megint a hangja, majd maga elé bámult, miközben észre sem véve mit csinál, cirógatta bőrömet.

- Segíthetek neked Atsushi san? Mond el, ha tehetek valamit!

- A- Akutagawa... - nézett megint a szemembe – Na-nagy... baj lenne, hogyha... Hozzád bújva aludnék?

Azt hittem kiugrik a szívem a helyéről. Elvesztem a tekintetében miközben megfeledkeztem arról, hogy levegőt kell vennem néha. Csak néztem a velem szemben fekvő személyt. A személyt, akit szeretek. és aki most hozzám bújva akar aludni.

- Nem lenne baj... Ha ezzel feledhettetem a fájdalmadat és a saját mellkasom is megnyugszik, akkor bármit megteszek.

Hagyták el gondolataim a számat anélkül, hogy cenzúrázhattam volna őket. Válaszom hallatán elmosolyodott, végre, hosszú kínkeservesen órák óta nem láttam így őt. Ide bújt hozzám, fejét a mellkasomra döntötte. Én pedig nagyon reméltem, hogy nem érződik, vagy nem hallatszódik, hogy mindjárt kitör, a szívem a helyéről, annyira gyorsan ver. Megmozdulni sem bírtam, annyira féltem.

- „Mi van akkor, hogyha ez az egész csak egy álom? Mindjárt felébredek a szomszéd szobában. Egyedül vagyok és Atsushi san még mindig kapcsolatban van azzal a másikkal! Ez lenne a legrosszabb rémálom."

De itt volt és valóság volt. Egész testével hozzám simult, mint akinek tényleg fontos vagyok.

- Akutagawa... - szólított, amibe beleremegtem – Ölelj át, kérlek!

Remegő kezekkel tettem eleget kérésére. Nagyot sóhajtott megkönnyebbülten. Úgy tűnt teljesen elmúlt az a korábbi félelem a testéből, ami felriasztotta, és ami miatt é is itt lehetek most mellette. Így aludtunk el, hogy ő a karjaim között feküdt, átöleltem, magamhoz húztam, védelmeztem, és ő végre nyugodtan aludt, egyenletesen vette a levegőt. Nem vittem el a valóságot, bármennyire is szerettem volna. Valahogy olyan képzeletszerűnek tűnt. Ezért is féltem lecsuknia a szememet. Mert nem akartam abban a pillanatban felriadni, hogy az egész egy álom volt csupán. De végül én is elaludtam.

Sokáig voltunk így másnap reggel. Meg amúgy is telefonomon a szobában maradt. Így esélye se volt neki hogy felébresszen minket, és nem is olyan hangos az ébresztőm. Atsushi san úgy aludt rajtam, mint egy macska. Szinte hallottam, hogy dorombolt is. Simogatni kezdtem, ujjaimat hajába vezettem fehér tincsei puhák voltak. Jólesett nekem is és neki is. Elégetett hümmögést hallatott. Én viszont még tovább akartam menni, de visszafogtam magam. Amiben segített a tudat, hogy még mindig nem alkalmas. Várnom kellett! Annyira rosszul esett, hogy még mindig várnom kell! De aztán a józan eszem megszólalt odabent.

- „10 éve vársz erre. Ezt a kis időt most már kibírod nem? Csak ne hagyd, hogy megint kapcsolata legyen! Tartsd magad mellett!"

Önző dolog volt a részemről, de hagytam, hogy ez a belső hang irányítson. Nem akartam, hogy még valaki elvegye tőlem. Most, hogy esélyem van arra, hogy végre megszerezhessem magamnak. Nem adom fel! Sosem voltam még ennyire közel a célhoz! Lassan ébredezni kezdett Atsushi san is. Felemelte a fejét a mellkasomról, mellett támaszkodva nézett rám felülről. Ez az egész helyzet majdnem olyan volt, mint hogyha lefeküdtünk volna. bele is dobbant a mellkasom a gondolatba és talán el is öntötte fejemet a pirosság. Attól ahogyan rám nézett. Csillogtak a szemei. Úgy ahogy eddig még nem láttam őket. De tetszett az ahogyan most engem figyeltek...

- Jó reggelt Aku – suttogott, és a becézés hallatán csak még jobban megemelkedett a pulzusom.

- J-jó reggelt Atsushi san...

- Szerintem most már igazán el hagyhat nád azt a san utótagot. Elvégre... - nem fejezte be a mondatát.

De tudtam mire gondol. Együtt aludtunk. Most úgy néz rám mintha több is történt volna. Már nem kell úgy szólítanom, elég magában a keresztnevét mondanom. És én nem voltam rest eleget tenni a kérésének.

- Jobban érzed már magad Atsushi... ?

...

Teltek a napok, és szépen lassan megint mosolyogni kezdett. Mindig vele voltam, segítettem átkelni neki ezen a nehéz időszakon. Lassan rájött, hogy ő maga sem volt boldog abban a kapcsolatban. Csak azért maradt mellette, mert félt egyedül lenni. De most, hogy volt hol laknia, volt mellette valaki, volt, akinek még szüksége volt rá, megnyugodott egy kicsit. Mégis csak átvettem a helyét annak a férfinak. Nagyon boldog voltam, és ahogy láttam, hogy napi szinten egyre többet mosolyog, megpróbálkoztam közeledni felé. De nagyon lassan haladtam. Néha csak megfogtam a kezét, de ezt is csak leplezve más tevékenységgel. Úgy adtam oda dolgokat, hogy összeérjenek ujjaink. Szemeztem vele, bár ez nem ment valami egyszerűen, talán nem is jött rá hogy ezt csinálom... béna vagyok az ilyenekben. De ami jobban ment az, ahogy viselkedtem vele. Néha mondtam neki bókokat. Amikkel láttam, hogy nem tud mit kezdeni. Zavarba jött tőlük. Volt, hogy a vállára hajtottam a fejemet. Éreztem, hogy beleborzong az ilyen tetteimben. Sündörögtem körülötte. Kicsit féltem ugyan hogy mi lesz, ha egyszer a szüleim hazajönnek, de telefonom megegyeztem velük, hogy tulajdonképpen Atsushi bérbe vette a szobát mellettem. Nem volt belőle problémájuk. És még ráadásul majdnem egy évre kettesben hagytak minket az eset után. Ennek örültem a legjobban. Amúgy is megromlott a kapcsolatom velük. És így legalább azzal lakhattam egy fedél alatt, akié a szívem.

Egyszer elmentünk étterembe nem volt kedvünk aznap főzni, meg rendelni kaját. Egy egyszerű beülős helyre mentünk el. Mindketten kértünk egy tál rament. Utána pedig desszertet is vettünk. Én fügét, Atsushi pedig megint a kedvenc édességét ette, chazuke-t. Ahogy falta a fehér finomságot egy pár szem rizs az arcára ragadt közel a szájához. Mutattam neki, hogy összekente magát, de nem találta meg. Így átnyúltam az asztal felett ujjaimmal letörölve a falatot, majd visszahúzza magamhoz lenyaltam róla. Nem fordítottam nagyobb figyelmet a tettemnek. Ellenben mikor visszapillantóban gyönyörű szemeire azt kellett látnom, hogy Atsushi elpirult. Csak a kezemet nézte, ami korábban a bőrét érintette. És a füle hegyéig belevörösödött valamibe, amire akkor gondolt. Úgy megdöbbentem, hogy észre se vettem, hogy a pincér megkérdezi, kérünk-e még valamit. Szerencsére Atsushi toppon volt, hamarabb összeszedte magát, mint én, így fizetett és hazamentünk. Viszont utána én egész nap azon gondolkodtam.

- „Elpirult! Atsushi képes volt elpirulni azon, amit tettem! Még aranyosabb volt, mint amilyennek elképzeltem! Nem láttam még így, de újra látni akarom! Vajon, mire gondolt közben? Vajon mit szólna, ha megint megtenném? Vajon hagyná nekem? Már egy ideje éreztetem vele, mire vágyok! Talán most már léphetek... Lehet, hogy készen állnak arra?"

Döntésre jutottam! Ideje a következő szintre lépnem! Nem akarok tovább várni! Meg akarom mutatni neki, hogy érdemes vagyok rá, és hogy szeretem! Én képes lennék boldoggá tenni Atsushi-t! Most már csak neki is el kell ezt hinnie!

A szüleim telefonáltak, hogy két nappal a születésnapom előtt fognak hazaérkezni. Vagyis február 27.-én, hiszen ebben az évben nem ülünk szökőévet. Már huszadika volt, vagyis csak egy pár napot maradhattam vele együtt és aztán a nyakunkra jönnek az őseim. És ki tudja, hogy a szüleim meddig akarnak maradni! Ahogy azt sem tudtam engedik e, hogy még tovább lakjon nálunk. Azaz hogy velem! De hívni akartam benne, hogy nem választanak el minket megint. aznap este döntöttem. De a belső félelmem arra késztetett, hogy ne várjak egyetlen egy napot sem!

És hallgattam rá! Aznap este a következő szintre vittem a tervemet! Eljutottam az utolsó lépéshez is! Mikor már mindketten ágyban voltunk, és valószínűleg ő már az álomvilág legbelső részén lebegett, én éber voltam. Nem tudtam tovább ott maradni. Fogtam magam és kimásztam a takaró alól. Magabiztosan mentem át a szobájába, valóban mélyen aludt már. Még az ajtóban vettem egy nagy levegőt nem volt visszaút! Elindultam és bemásztam mellé a dunna alá. Átöleltem őt, nem ébredt fel erre, mint két kiflit, így feküdtünk egymás mellett hogy én hátulról átkarolom. Gerincre a mellkasomba simult és az én kezeim Atsushi előtt fonódtak össze így húztam magamhoz még közelebb. Minden légvételét éreztem. Sőt a szívverését is felfedeztem a sajátom mellett. Bele csókoltam a nyakába, amire jólesően szusszant fel. Kicsit hümmögött is. Én pedig csak mosolyogtam. Annyira jó érzés volt, hogy ott van. Tudatni akartam vele, hogy mindennél jobban vágyok rá.

...

Másnap viszonylag korán éreztem, hogy Atsushi ébredezik. Én még ilyen félálomban, „alfa" állapotban voltam és nem is volt kedvem felkelni. Főleg, hogy még mindig őt öleltem át hátulról. Nyújtózott egy kicsit. De amint észrevette, hogy fogom megdermedt. Először észre sem vett, vagyis inkább nem zavarta, hogy magamhoz húztam.

- A- Akutagawa? - hátra fordította a fejét amennyire tudta, mert nem engedtem a szorításomon, hiszen nem szerettem volna, ha ki tudna csusszanni karjaim közül.

De hallottam a hangján, hogy nagyon meg van lepődve. Valószínűleg nem számított arra, hogy egyik reggel így ébred majd. De nem akartam tovább kis lépésekkel haladni! Akartam őt! Örökké! És meg is akartam ezt neki mutatni.

- M-mit keresel itt? Mi-m-mit csinálsz?

- Mit csinálnék. Téged ölellek Atsushi. – sóhajtottam a nevét.

- Te nem vagy normális! Eresz el!

- Nem. – fogtam még jobban magamhoz, míg a nyakához bújtam apró csókot lehelve a bőrére - már csak egy pár napig vagyunk így, csak mi ketten. Ki akarom használni minden pillanatot, hogy a karjaimban legyél!

- Akutagawa te... - akadt el a mondatba, szerintem végre kezd összeállni benne a helyzet.

- Fordulj felém Atsushi... - súgtam a fülébe és éreztem, hogy beleborzongott.

De engedelmeskedett és átfordult az ölelésemben. Éreztem magamon kémlelő kíváncsi szép tekintetét. Lassan én is kinyitottam a szememet. Leírhatatlan érzés erre ébredni, hogy ő van velem szemben. Minden nap így akarok felébredni, ezt éreztem akkor.

- Mi történt veled? – kérdezte, szemeiben azt láttam, hogy fogalma sincs, mi folyik itt, de éreztem rajt, hogy ez nem így van.

- Szerintem pontosan tudod... nem igaz? ... Atsushi... - suttogtam ajkaira majd még közelebb hajolva hozzá végre megvettem.

Megcsókoltam. Csak ezt akartam nem érdekelt, hogyha nem viszonozza. Bár nagyon örültem volna neki most ez is elég volt nekem! Hiszen végre ajkait érintettem a sajátjaimmal. Puhák voltak, és ahogy mozgattam enyéimet az övéin, nem húzódott el. Nem tudom mennyire leptem meg. Hisz csukva voltak szemeim. Hagyta, hogy megtegyem! Ez minden várakozást megért! De ami még jobban megdöbbentett, hogy viszonozta vissza csókolt. Kipattantak szemeim és egy pillanatra hátrébb akartam tőle mozdulni, de ő utánam jött. Nem hagyta, hogy elváljunk egymástól. Már ő is lehunyta szemeit. Innen már nem volt tovább visszafordulási lehetőség. De nem is akartam! Elmélyítettem a csókunkat! Óvatosan csókolt, de éreztem rajta, hogy élvezi, amit teszek vele! Szinte kérte, hogy folytassam! Elkapott a hév és vadabban kezdtem el falni ajkait! Olyan forró csókot akartam neki adni, amiből megértheti, mit érezek! Hogy az elmúlt több mint 10 évben érte és csakis érte tettem mindent! És ő engedett. Hagyta, hogy nyelvét kényeztessem! Közben arcát simítottam egyik kezemmel. A másikkal derekánál fogva húztam még közelebb magamhoz. Azt akartam, hogy érezze mit váltott ki belőlem! Amikor rámarkoltam a fenekére belenyögött a csókunkba ezzel szakadva el csak tőlem.

- Ah... Akutagawa... - sütötte le szemeit.

- Szólíts Ryuu-nak... Atsushi!

- Ezt nem lenne szabad megtennünk!

- Miért nem?

- Mit gondolsz? Ez nem helyes!

- Nem érdekel, hogy mi a helyes! Akarlak téged Atsushi!

Erre már felpattantak rám a szemi. Nagyon le volt döbbenve azon, amit mondtam neki.

- Aku...? Mi-miről beszélsz?

- Szeretlek! És vágyok rád!

Ismét ajkaira tapadtam. Hirtelen szívta be a levegőt, de nem lökött el magától. Viszonozta tettemet! Megint egymásba gabalyodtak nyelvein. És éreztem, hogy Atsushi is pont azt érzi! Szeretné, ha megtenném! De mégis kicsit ellenkezik! Csak azt nem tudom, hogy miért. Amikor a pólója alá nyúltam és végigsimítottam az oldalát ismét nyögéseket csaltam elő belőle. De nem vált el tőlem, csak egy gyors légvételre és utána visszatért a csókomhoz.

- Ahtshushih!

- Ahku... Ryuu!

Szakadunk el egymástól erre a pár szóra. És utána éretem, hogy megmozdította a csípőjét! A teste reagált arra, amit tettem vele. Olyan vágyat keltett bennem, mint még semmi azelőtt! Akartam őt! Kívántam a testét! Csókjait! Mindenét! Hirtelen ellökött magától, de mire felfogtam, már felettem támaszkodott és úgy csókolt meg megint! Hozzám dörgölte magát. Ahogy ringatta a csípőjét éreztem, hogy már ő is vágyik arra, hogy megtegyük! Csókolózás közben simogattam, hol az oldalát hol a haját. De ő is hasonlóan tett velem. Aztán mégis elszakadt ajkaimtól. Felemelkedett rólam. Szemeiben riadalmat láttam. Megijedt valamitől. Visszadőlt mellém és elfordult az ellenkező irányba.

- Atsushi?

- Gomenne! Ezt nem lett volna szabad! Kiskorú vagy! Nem kellett volna ilyet tennem veled!

Utána fordultam átölelve őt és apró csókokkal kényeztettem a nyakát remélve, hogy ez feloldja megint a hangulatot közöttünk.

- Figyelsz te rám egyáltalán Ryuu?

- Igen figyelek! Azt mondod, hogy csak azért nem akarod, mert még nem vagyok felnőtt...

- Ryuu?

- De engem ez nem érdekel! Olyan rég óta vágyok már erre! Atsushi! Kérlek! Tudom, hogy te is élvezted! Az, ahogy reagáltál rám! Mi más volt, mint hogy te is ugyan annyira akarod! Hagyd magad! Késlek!

- Jaj Ryuu... én nem vagyok ilyen... Azt sem tudom mi ütött az előbb belém az előbb. Én nem szoktam ilyen lenni...

- Ezt hogy érted?

- Én mindig a női szerepet vállalom magamra egy kapcsolatban! Nem mászok rá senkire! Erre most-

- Azért tetted, mert nagyon is akarod! Hiába mondod, hogy nem.

- Ryuu?

Elengedtem és vállánál fogva a hátára fordítottam, míg fölé másztam. Még mindig aranyos, mikor elpirul és most teljesen az volt.

- R-Ryuu?

- Tudom, hogy szeretnéd! De gondolj bele! Én pár nap múlva betöltöm a 17et. Az, már majdnem olyan, mintha 18 lennék. Már felnőtt vagyok Atsushi! Elég érett vagyok ahhoz, hogy tudjam, mit akarok! És én téged akarlak!

Megint megcsókoltam, hogy bizonyítsak neki. Egy kicsit küzdött ellenem. De feladta. éreztem, hogy élvezi a csókjaimat. Nem tud ellene tenni! Egyszerűen könyörög a teste mindene, hogy érintsem, csókoljam mindenét. Megéreztem a kezét a tagomon. Simogatott boxeren keresztül. Már én is felnyögtem.

- Atsushihh?

- Elő szülinapi ajándékot kapsz tőlem Ryuu!

Hangja tele volt vággyal, de még mindig éreztem benne azt a visszafogottságot. De mégsem bírtam vele foglalkozni, mert, ahogy simogatott elvette az eszemet. Lentebb húzva alsómat rámarkolt a férfiasságomra. Ami hihetetlenül jól esett. A nyakához hajoltam és megszívtam a bőrét. Ő közben a kézimunkájával csalt elő hangokat belőlem. Ahogy közelebb mozdítottam a csípőmet hozzá, éreztem az övét is. Egymáshoz fogta tagjainkat. Úgy mozgatta kezeit rajtuk. Nem kellett sok, hogy elmenjek. De ő is hasonlóan járt. Bár rövid ideig tartott a tudat, hogy ő segített ehhez hozzá, felforrósította bennem a vágyat újra.

- Atsushi... - ziháltam a nevét.

- Ezek szerint tetszett az ajándékom?

- Nagyon is! de emiatt nem bírom visszafogni magam! Kérlek! Még többet akarok belőled! Mindenedet! Vágyok a testedre! Rád! Mindenedre! Atsushi! Add nekem magad!

- Ryuu mondom hogy-

- Nem fogadom ezt el! Atsushi! Megértem, hogy félsz, mert kiskorú vagyok! De, ha te nem teszel velem semmit. Ha most is a női szerepet vállalod el, akkor senki sem vonhat felelősségre!

- Ryuu?

- Látod megtaláltam a kiskaput! Engedj! Engedd, hogy elmerüljek benned! Meg akarom mutatni, mennyire szeretlek!

Ahogy rám nézett nem felelt. Csak próbált értelmet keresni ennek az egésznek. Nem akarta elhinni, hogy ennyire vágyok rá. Pedig igaz volt. Most bármit képes lettem volna megtenni, mondani, megadni azért, hogy engedjen. Hogy engedje, hogy szeressem! És végül lehunyta a szemeit. Sóhajtott egyet és kezeit nyakam köré kulcsolva magához húzott egy csókra. Meglepett a tette, de hihetetlenül örültem neki! Hiszen ez azt jelentette, hogy megadta magát nekem. Ahogy viszonoztam a csókját és elmélyítettük, lassan levette a pólómat és én is hasonlóan jártam el az övével.

Nem kellett sok, hogy már benne járjak és ő élvezte. A hangok melyeket én csaltam elő torkából. Az, hogy minden mozdulatomnál tépte a lepedőt. Hogy, amikor kihúzódtam belőle, majd egész hosszommal vissza, ő ívben megfeszült. A fejét hátravetette. Sikított. Könnyezett. Átölelt. Körmeit a hátamba véste. De, csak még inkább közel akart húzni magához. Ezek mind, azt támasztották alá, hogy amit csinálok az jó! Bár ő az első, akivel megteszem. És remélem, hogy az utolsó is. Senki másban, nem akarok lenni! Csak Atsushi-ban! Őt szeretem és az, ahogyan teszem neki is jó. Egyre hangosabban nyögte a nevemet. És mondta, hogyan tegyem. Könyörgő hangon kért, hogy lökjem erősebben, ha esetleg lassítottam a tempón. Sírt, hogy még mélyebbre merüljek benne. Megmondta nekem, hogyan juttassam a csúcsra. Bár a végén, már szinte nem is tudott értelmes mondatokat kiejteni. Csak a nevemet kiáltotta. És, mikor kezemmel megmarkoltam a derekát, hogy még nagyobb erővel lökhessek rajta, elélvezet. A nevemet kiáltotta, ahogy teste megfeszült a gyönyörtől. És az, ahogy reagált elérte, hogy én is elsüljek.

...

Mellette feküdtem, hogy ő én mellettem. Egymásnak döntöttük homlokunkat, és Atsushi összekulcsolta ujjainkat. Még mindig nem hittem el, hogy megtettem vele. Neki adhattam az első csókomat és az első szeretkezésemet is. Atsushi pedig nekem adta magát. Ha nem lett volna most mellettem szörnyű lett volna. Nélküle egyszerűen képtelen lettem volna fölfogni.

- Szeretlek... suttogtam neki.

- Nem kellene ilyeneket mondanod... tiltott dolgot tettünk... ezt tudod te is Ryuu...

- Nem tiltott Atsushi! Akkor lett volna azt, hogyha te lettél volna felül. Viszont így te vagy az áldozat. Az én áldozatom.

- Ryuu?

- Bármit megadtam volna ezért régebben és most, hogy megtettem úgy érzem, ugyanezt, ugyanígy megtenném, újból. Bármennyiszer. Szerelmes vagyok beléd Atsushi. Lassan 11 éve, amióta akkor először léptél be a terembe.

Kikerekedtek gyönyörű szemei. Ajkai elnyíltak a megdöbbenéstől. Keze megszorult az enyémen. Meztelen teste a takaró alatt összerezzent. Bőrén láttam, hogy megborzongatták a szavaim.

- N-nem mondod komolyan. Csak kitalálod...

- Nem Atsushi! Ez mind igaz. Szerinted miért nem néztem sose egyetlen egy lányra, vagy esetleg másik srácra? Csak rád! Senki másra nem vagyok képes nézni. Mindig is téged akartalak. Amióta az eszemet tudom.

- Ryuu... - hunyta be könnyektől nedves szemeit.

- Láttad volna hányszor vesztem össze a szüleimmel, azért amiért nem érdeklődtem senki iránt. Nem mertem elmondani, hogy akibe szerelmes vagyok, az itt van, ennyire közel és mégsem mutathatom meg neki.

Megszorította picit, kezünket. Majd megint felnyitotta szemit. Elakasztotta a lélegzetemet az a szomorú tekintet, ahogy az enyémbe fúrta íriszeit.

- Ne mondj ilyen részleteket a múltadból Ryuu. Hiszen miattam szenvedtél ennyit. mert nem vettem észre... hogy milyen érzéseket táplálsz irántam. Milyen rettenetes ember vagyok, rosszul vagyok saját magamtól.

- Pedig nem kellene... Atsushi... kiengeszteltél ezzel. Azzal hogy engedtél. Közel engedtél magadhoz. Szeretkeztél velem! És hagytad, hogy megadjam neked a gyönyört! Atsushi szeretlek. Bármennyiszer kimondom, ha kéred. De ha nem akkor is. Öröké veled akarok lenni! Nekem nem kell más. Csak téged akarlak boldoggá tenni, ezzel elérném a saját boldogságomat is.

- Ryuu?

- Kérlek... Atsushi! Kérlek, szépen maradj mellettem. Légy az enyém, ahogy én a tiéd!

Elengedte a kezemet. helyette arcomra simította tenyereit. Szemeiből valahogy eltűnt az a szomorúság, ami korábban úgy csavarta facsarta a szívemet. Mosolygott! A legszebb mosolyát láttam, amit eddig még nem. Olyan boldoggá tett, hogy így mosolyog rám. Közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Én pedig örömmel viszonoztam. Elmélyítettük, de nem tartott sokáig. Ő szakította meg.

- Atsushi?

- Nagyon ügyesen csináltad Ryuu...

- M-micsodát?

- Magam sem tudom mit és hogyan... de elérted a célodat Ryuu. Beléd szerettem.

Nem tudtam hinni a fülemnek. Pedig komolyan akartam. De valahogy nem ment. Atsushi komolyan azt mondta, hogy szeret engem?

- M-mi az? Ryuu?

- M-mond ki még egyszer! Kérlek!

- Szeretlek Akutagawa Ryunosuke!

Ajkaira tapadtam és csak csókoltam olyan szenvedélyesen, ahogy csak tudtam. Hosszú percekig nem tudtam leállni. Talán mert megszólalni képtelen lettem volna. Pedig már hányszor elmondtam neki amióta itt fekszek vele az ágyban. Úgy egy negyed óra múlva tudtam csak kimondani megint.

- Szeretlek Nakajima Atsushi!