Egy új srác érkezett az osztályba. Fura, mert az év közepén járunk. Ilyenkor nem szokott új tanuló érkezni. De megtörtént, mert itt van. A szülei elvileg állandóan költöztetik amióta elkezdte az iskolás éveit. Így azóta már számtalan iskolába járt. Különös gyerek mert olyan... lányos.

Fehér haja van, nem éppen tökéletesen megnyírva. Pont úgy néz ki a frizurája minthogyha magának csinálta volna meg egyszer és így maradt. Még azt is kinézem, hogy büntetésből. De igazából nem áll neki rosszul. Egyik oldalt hosszabbra van hagyva másik oldalon meg rövid, de ott meg pár csattal meg van tűzve... olyan érdekes ez a kinézete.

Mindenkivel kedves meg beszélget, amivel amúgy nincs baj... viszont. Aznap, mikor megjelent az iskolába és bemutatkozott, mikor végignézett az osztályon megakadt rajtam a szeme. Elég sokáig bámult mielőtt leült volna a helyére. Ahogy a nap folyamán többször is észrevettem, hogy figyel engem. Azt nem tudtam, hogy miért? De csinálta egy teljes napig.

Viszont azóta abbahagyta. Sőt... nemcsak hogy abbahagyta. Igazából mindenkivel többet beszél, mint velem. Sőt velem szinte egyáltalán nem is beszél semmit. Bár annyira nem is zavar. Én amúgy is csak Dazai-al beszélek az osztályból többet. Meg, hogyha átrángatja a B ből a párját Chuuyát akkor meg még vele.

Szóval az, hogy nem akaszkodott a nyakamba az újonc az igazából nem zavar. Egy másik dolog viszont igen.

- Mit csináltok fiúk?

Dazai állt a padon mellett, amin könyökölve támasztottam a fejemet. Felnéztem rá nem értettem mire utal.

- Mire ez a többes szám? – kérdezem, amitől felvonta a szemöldökét majd az asztalom irányába mutatott.

Ahogy követtem a kezét akkor vettem észre, hogy Nakajima ott fekszik velem szemben. Na, jó. Igazából szerintem láttam, mikor idejött. Csak nem fogtam fel. Korábban két lánnyal beszélgetett a tanári asztal mellett. Aztán rám nézett, mosolygott. Idesétált hozzám. Leguggolt a padom elé és elfeküdt rajta. Úgy nézett tovább engem szótlanul.

- Te mikor kerültél ide?

- Már percek óta így bámuljátok egymást. Nem tűnt fel?

- Mi?

- Igen. Ti.

- Nem, úgy értem, hogy mi, hanem miről beszélsz? Miért jöttél ide? - fordultam vissza a fehér hajú felé

- Azért mert annyira bámultál. Gondoltam megkérdezem, hogy miért? De te végig követtél szemmel, amíg ideértem. Mikor álltam akkor fel is néztél rám. Aztán meg csak vártam hátha megszólalsz.

- Bocs... - néztem oldalra valamiért nem tűröm sokáig, ha a szemébe kell néznem... mármint tudatosan – Gondolkodtam. És elég fáradt vagyok, ha becsukom a szemem, elalszok. Viszont így meg minden mozgást le követtek. Anélkül is, hogy nem jut el az agyamig, mi történik. Szóval bocsánatot kérek. Nem vettem észre, hogy idejöttél...

- O! Értem... - ezzel felállt

Még mondott volna valamit, mert kinyitotta a száját. De egy sensei szólította így ment is az ajtóhoz, hogy megtudja, mit szeretne. A tanárnál könyvek voltak a következő órára.

Nakajimának még nincs meg az összes tantárgyhoz a könyve. Mindig óra előtt igyekszik megkapni az ujjakat, amiket próbálnak neki beszerezni, így év közben, ami nem egyszerű. Ezért eltart egy darabig.

- Most őszintén mit eszel rajta?

- Mire célzol?

- Amióta itt van, szinte folyamatosan őt bámulod

- Micsoda? Nem is!

- Aha... Nem? Akkor most miért is őt nézed, mikor én beszélek hozzád?

Dazai-nak igaza volt. Valahányszor elbambulok, mindig őt kezdem nézni. Amiatt az ismeretlen furcsa érzés miatt, amit nem értek vele kapcsolatban.

- Nem is Őt nézem. – fordultam a magas felé

- Nem. Most valóban nem

- Töröld le azt a vigyort a képedről!

- Ugyan Akutagawa! Valld be hogy cuki

- Cuki a francokat! Egyébként attól, hogy valaki lányosan néz ki még nem feltétlenül cuki.

- Szóval ezért nézed, mert- mpf! - adott ki furcsa hangot, mikor gyomorszájon vágtam

- Fogd vissza a nyelved! Chuuyával ellentétben engem virággal meg bókokkal nem tudsz kiengesztelni.

- Oké! Oké! Vettem a lapot! Csak ne bánts! Tudod, hogy nem bírom a fájdalmat.

- Tudom azért csináltam!

Felemelte a kezét, hogy abbahagyja végre. Nagyot sóhajtottam és újra a telefonod piszkálásával akartam foglalkozni.

- „Miért hiszi Dazai azt, hogy engem érdekel Nakajima? Csak valami furcsa vele kapcsolatban ennyi. Olyan, mint hogyha valamit elfelejtettem volna..."

- Te jó ég új rekord! Egész hét másodpercig bírtad, hogy ne nézz rá!

- Nem őt nézem!

- Oké, oké ne vedd le a fejemet

- Akkor meg ne adj rá okot!

- Milyen óránk is lesz? - váltott témát – Matek?

- Töri. – helyesbítettem - Zöld könyv van a kezében...

- Valóban... És még azt mondtad nem nézed

Elkapott. Tényleg megint az ajtóban állót figyeltem ebből tudtam, hogy milyen könyvet kapott a következő órára. Éreztem, hogy kicsit pirosabb lett a fülem. És csak reméltem, hogy Dazai nem veszi észre, és nem fogok piszkálni vele. De nem volt ekkora szerencsém még nem szórakozta ki magát.

- Szóval mesélj! Mit gondolsz erről a lányosan kinéző újoncról?

- Nem fogsz békén hagyni igaz? - néztem fel rá

- Eltaláltad!

- Nem gondolok róla semmi olyat, mint amire tippelsz.

- Akkor miért-

- Mert furcsa!

- Micsoda?

- Ez az egész. Olyan minthogyha elfelejtettem volna valamit.

- Ezt hogy érted?

- Valamiért úgy érzem mintha már találkoztam volna Nakajimával korábban. De nem jut eszembe, hogy hol és mikor?

- Csak ezért bámulod?

- Igen

- Szóval, ha eszedbe jut, hogy mi történt akkor-

- Abba hagynám.

- De miért zavar téged ennyire hogy nem emlékszel? Majd eszedbe jut, aztán lesz, ami lesz. Nem?

- Valamiért úgy érzem, hogy kellene erre emlékeznem. Méghozzá nagyon! Minthogyha... Valamit elrontottam volna... mintha ígértem volna... neki valamit... De a világért sem jut eszembe, hogy mit ígérhetem neki

- Azt, hogy elveszel feleségül...

Nem tudom, mikor jött vissza hozzánk Nakajima. De ott állt mellettem a másik oldalamon. Ahogy rá kaptuk Dazai-al a tekintetünket, hirtelen fel se fogtam, hogy mit mondott. Reagálni sem tudtam rá, mert annyira ledöbbentet az, hogy olyan szomorúan nézett maga elé. Nem is rám pedig Én a szemébe tudtam nézni. Láttam mennyire üres volt a tekintete, máskor csillogni szokott ez az érdekes színű szempár. De most, minthogyha halott lett volna

- Nakajima... szólaltam meg halkan, de belém fojtotta a mellettem álló kötéses a szót

- Hogy értetted hogy- felemeltem a kezemet hogy fogja be.

- Akutagawa... szólított meg az új fiú

- I-igen? - szárad ki a szám valamiért

- Te... Te tényleg nem emlékszel rám... igaz?

- Én-

- Semmi gond... régen volt... Nem számít...

- Nakajima miről beszélsz? Én nem értem! Nem kértem ilyesmit senkitől

- Nem kérted valóban nem kérted... Kijelentetted. Megígérted.

- Nem én nem mondtam-

Megálltam a mondatban. Eszembe jutott, hogy valóban ígértem valakinek ilyesmit. De egy lényeges dolog nem passzolt.

- Akinek Én ígértem ilyet. Az egy lány volt!

- Tudtam, hogy annak tekintettél... végtére is arra hasonlítottam a leginkább... valóban...

- Nem biztosan nem hittem ilyesmit egy srácra. Ő igazi lány volt aki-

- Akit mindig cicának szólítottál, mert még álmában is hajlamos volt dorombolni... Amúgy még mindig megesik időnként... Ryuu chan...

Becenév hallatára megállt bennem az ütő. Az a lány, akire én emlékszel valóban, egy fehér hajú, sárga szemű leány volt, és tényleg mindig így szólított. Ahogyan én is cicának beszéltem. Valós dolgokat mondott. De honnan tudhatott meg ilyeneket? Egyszerűen nem hittem el.

- N-nem a-az nem lehet, hogy-

- Semmi baj Ryu- A-Akutagawa... tudtam, hogy ez fog történni. Már akkor is azt hitted, hogy hány vagyok. Ez maradt meg benned. Nem haragszom vagy ilyenek... Fe-felejtsük is el... csak egy buta gyermeki ígéret... - elindult az ajtó felé, de még hallottam, hogy maga előtt azt mondja - Amiben egy buta fiú túl sokáig hitt és reménykedett...

- Nakajima! - ugrottam föl, mire elkezdek futni.

Elszaladt. Kiment a teremből, de még láttam, ahogy egy könnycsepp csurog az arcán. Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, kinyújtott kézzel és néztem az ajtót. Nem tudtam utána menni. Vissza zuhantam a helyemre. Fogtam a fejemet és próbáltam összeszedni a dolgokat.

- Na, szép már megríkattad őt. Így nehéz dolgod lesz vele

- Kuss!

Csendet akartam. Visszaemlékeztem azokra az időkre. Óvodás voltam még akkor, öt éves. Már majdnem teljesen elfelejtettem mik történtek akkor. Sőt igazából miután megszakadt vele a kapcsolat lehet semmisnek is tekintettem azt az ígéretet. Akkor tettem neki mikor utoljára láttam. Éppen mikor beszállt volna az autóba a szülei mellé. Akkor kiabáltam neki

- Cica mikor felnövünk, megkereslek és elveszlek feleségül!

Akkor ki kerekedtek a szemei mosolygott. mint aki megkönnyebbült, hogy tényleg látjuk még egymást.

- Ryuu chan... megteszed? - kérdezte

- Igen ígérem! - feleltem neki

Majd ő megint pityeregni kezdett. Mint már előtte olyan sokszor. De mosolyogva bólintott. Még egyszer elköszöntünk egymástól és elmentek.

Azóta nem láttam. Majd eltelik 13 év és hirtelen megint feltűnik az életemben. Teljesen másként, mint akkor és azt mondja végig fiú volt? Persze, hogy nem hiszem el. Hogy is hinném el? Más sem tenné a helyemben, annyira hihetetlennek tűnik ez.

(...)

A szünet hátra levő részében ezen, gondolkodtam. Majd elkezdődött a következő óránk. Viszont Nakajima hiányzott, nem ért vissza csengetésre. A tanár kérdezte is hogy hol van az új diák. Mire Dazai felállt és a legnagyobb nyugodtsággal, de azért jó sok hülyeséggel a hangjában következőt mondta:

- Akutagawa megbántotta szóval szerintem most valahol sír.

Úgy volt odamegyek és megfojtom a nyakát fedő géz kötéssel. Vagy kidobom az ablakon! Miért kellett ezt pont így kimondani. Mintha direkt bántani akartam volna. Holott nem!

- Nos Akutagawa - folytatta a sensei - hogy ha ez így történt, akkor a te dolgod megkeresni és bocsánatot kérni tőle. Értetted?

Felálltam és bólintottam, hogy valóban igaza van. Ezt most nekem kell helyrehozni. El is indultam, hogy megkeressem, de mikor elértem az ajtót és kinyitottam volna Dazai még utánam kiabált

- Amúgy sem illik megríkatni a menyasszonyodat

- Ő nem a menyasszonyom! - morogtam vissza rá és feltéptem az ajtót

Becsuktam magam mögött és nagyot sóhajtottam. Viszont léptek zajára lettem figyelmes. Oldalra néztem és láttam Nakajimát elfutni a lépcsőn irányába. Akkor esett le, hogy az előbb még itt volt az ajtóban. Hallotta!

- Francba! - futottam utána – Nakajima!!

Mázlimra még nem ismeri az iskolát. Így hamar utol értem, mert egy olyan sarkon fordult be egy olyan folyosóra, aminek nincs folytatása tulajdonképpen „zsákutca". Megtorpant a végén majd visszafordult. De addigra már én is ott álltam.

- Nakajima! Várj már!

- Nem akarok róla beszélni! Én-

- Figyelj rám egy kicsit- mentem közelebb hozzá

Lógatta a fejét, de még mindig feszült volt a testtartása. Megvártam volna, hogy megnyugodjon. De féltem, hogy ha nem figyelnék már rég elszaladt volna mellettem. Közelebb léptem, mire ő hátrálni kezdett. Láttam, hogy még mindig sír. Pont azért hátrált, mert remélte, hogy nem veszem észre.

- Sajnálom...

- Akutagawa? – emelte rám a tekintetét.

- Tudom, hogy hallottad... Az előbb, amit mondtam még bent az osztályban. – bólintott – Ugye... megérted, hogy miért mondtam igaz?

- I-igen... teljesen jogosan mondod... Hi-hiszen öt évesek voltunk... semmi biztosíték nem volt rá hogy valóban megtörténik... Igazából nekem nem kellett volna ennyire bíznom ebben a dologban. Hiszen tudtam, hogy ez lesz, de nem is értem magam, hogy miért

Hullottak a könnyei próbálta törölgetni a kész fejével. De nem váltak be. Megállíthatatlanak tűnve folytak tovább. Tudtam, hogy ő egészen eddig komolyan gondolta és remélte, hogy megkeresem. Én viszont teljesen megfeledkeztem róla. Most hullottak darabjaira a tervei a jövőjére. Odaértem hozzá.

- Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak Aku-

- Nem kell bocsánatot kérned... ez nem a te hibád volt... - vállára tettem a kezemet

Így görnyedve, majdnem egy fejjel alacsonyabb volt nálam. Az érintésem viszont valamit kiváltott belőle. Nekidőlt a mellkasomnak, kapaszkodott és az egyenruhám anyagában, úgy próbálta visszatartani a könnyeit... esélytelenül...

- Sírd ki magad nyugodtan... most nem lát minket senki... és ne haragudj rám...

- N-nem haragszom... rád nem... csak saját magamra...

- Nakajima...

Megsajnáltam őt. Teljesen jogosan lehetett volna mérges rám. De ő csak magát hibáztatta. Sosem törtem még össze senkit. Főleg nem ennyire. Átöleltem. Meglepetten szívta be a levegőt. De amint feldolgozta egyből ő is átkarolt még jobban kapaszkodott belém.

- H-hiányoztál! – suttogta olyan halkan, hogy szerintem nem akarta, hogy haljam.

- Sajnálom... Nakajima... - ismételgettem, és lassan simogatni kezdtem remegő hátát, remélve hogy ettől egy kicsit megnyugszik.

Mikor már nem remegett annyira teste akkor szólaltam meg megint.

- Nakajima...

- Igen?

- Nem kezdjük elölről?

- H-hogy értve?

- Hát úgy hogy elölről teljesen az elejéről...

Felnézett rám, elengedett. Én pedig hátrébb léptem tőle egyet, kinyújtottam a kezemet neki.

- Szia Akutagawa Ryunosuke vagyok. Örülök a találkozásnak.

Letörölte az utolsó két könnycseppet a szeme alól, majd megfogta a kezemet.

- Nakajima Atsushi Én is nagyon örülök.

- Ha bármire szükséged van, szólj! Rendben?

- Igen köszönöm...

(...)

Tulajdonképpen kibékültünk bár ez a téma még mindig nyitva maradt kettőnk között, de legalább már nem haragudott rám... talán... már magára sem... Néha odajött hozzám beszélgettünk kicsit, de... azért érezhetően került. Nem dolgozta fel teljesen hogy felbontottam a jövőnket.

Dazai-t egyszer kellett megvernem ahhoz, hogy abbahagyja a menyasszony című témát, de utána végre békén hagyott ezzel. Nem csak azért nem akartam, hogy ezzel piszkáljon, mert engem idegesített. Hanem azért is, mert Nakajimát nem akartam még ennél is jobban darabokra törni.

Úgy egy hónapja járhatott Nakajima az osztályba, amikor egy pénteki délutáni verő fényes napon váratlanul összetalálkoztam vele, nem messze a házunktól. Fejvesztve rohant, észre sem vette, hogy nekem ütközik. Elkaptam mielőtt összeesett volna. Nagyon meg volt ijedve valamitől fel sem fogta, hogy én állok előtte.

- Bocsánat kiáltotta és már ugrott is volna hátra tőlem, hogyha nem fogom meg

- Nakajima én vagyok az nyugalom

- Akutagawa...? - emelte fel a fejét és lassan leesett neki, hogy én vagyok az.

- Mi történt? Mi elől futottál ennyire?

Valami nagyon megijesztette, és hogy végignéztem rajta rájöttem, hogy valami nagy baj történhetett vele koszos volt a ruhája szakadt és még vérzett is.

- Nakajima mi történt? Tele vagy sérülésekkel! Téged megvertek?

Összetört és a nyakamba ugrott. Átölelt reszketve, félve szavak nélkül. de arra kért védelmezzem. Nagyon aggódtam miatta. Mi történhetett, hogy amiatt ilyen lépésre szánta el magát. Majd hirtelen elengedett hátranézett

- Jönnek!

Üldözői voltak ezt egyből megértettem. Megfogtam a kezét.

- Gyere velem! - bólintott bárhol jobb, mint hogy megtalálják őt a támadói.

Egészen addig fogtam a kezét, amíg haza nem értem vele. Szerencsére szüleim nem voltak otthon és még egy darabig nyugtom is lesz tőlük.

Magunk mögött becsuktam az ajtót utána neki vetettem a hátamat. Nakajimát vissza húztam magamhoz és átöleltem. Egyáltalán nem ellenkezett. Szerintem kifejezetten boldog volt, hogy belém futott és hogy a karjaim védelmébe került.

- Most már minden rendben van... nem bánthat senki...

- Köszönöm Akutagawa

- Mi történt? Mondd el...

- Gyorsan terjednek a hírek az iskolában...

- Milyen hírek?

- Pontosabban az, hogy az ígéretünk az... mi volt... és... hogy Én... hittem neked

- Emiatt bántottak téged?

- Igen piszkálnak már egy ideje... téged sosem bántanak... mert félnek tőled... vagy tisztelnek... nem tudom pontosan... de... engem...

- Miért? Ez egy buta gyerekes ígéret volt...

- Lehet, de az... hogy én még... még most is belementem volna.... Ho-hogy... lettem volna...a... a párod...

- Ezért piszkálnak

- Most össze találkoztam velük... kívül az utcán... ahol nem szab nekik határt semmi és

- Megvertek

- Igen

- Nakajima... - még mindig annyira reszketett, átöleltem, simogattam a hátát - Semmi baj... most már minden helyre jön... itt vagy mellettem... vigyázok, rád bíz bennem...

- Bízok benned

- Helyes... Gyere, menjünk bentebb, ellátom a sérülés helyedet jó

Bólintott, én továbbra sem engedve el a kezét bevezetem a nappaliba. Leültem a kanapéra hogy várjon meg itt, míg előkotrom a dobozt. Végig enyhe pír tartózkodott az arcán, míg dolgoztam rajta. De szótlanul tűrte, hogy a fertőtlenítő szerekkel szépen megtisztítottam a sebeit. Mikor levetettem vele az ingét is akkor még pirosabb lett az arca. De egyáltalán nem csodálom. Viszont maga a helyzet miatt nekem is egyre inkább melegem lett. Főleg mert ilyen gyakran érintettem meg a bőrét.

Rengeteg zúzódás volt rajta. Nagyon reméltem, hogy nem tört el semmije. De nem fájlalta őket annyira, mint a kinézetéből ítélve kellett volna. Egyedül a fején fájlalt egy púpot, ami a betonnal való találkozáskor keletkezett. Nem lett neki nagyobb baja szerencsére. Csak a bőre olyan hogy kisebb ütések is komolyan látszódnak rajta. Miután végeztem bekötöttem a sebeit és adtam neki jeget a fejére, ami hamar segített megszűntetni a kellemetlenséget.

Nem akartam, hogy menjen ezért marasztaltam a délután további részére. De annyira nem akart beszélgetni. Még mindig rettentően zavarban volt. És ez rám is átterjedt. Hiszen pár héttel korábban még egymás jegyeseinek számítottunk. Még ha nem is foglalkoztam vele hatással volt rám is. Nem beszélve arról, hogy Nakajima így ezzel a tudattal nőtt fel.

Már este felé járt az idő mikor felállt, hogy menni akar. Szúró érzés fogta körbe a mellkasomat. Még akartam a társaságát. Egy hang miatt kinéztem az ablakon és megvolt mivel bírhatnám még maradásra. Elkaptam a kezét. De el is engedtem, ahogy visszafordult felém. Olyan különös érzés fogott el.

- Akutagawa?

- M-maradj itt...

- Mi?

- Szakad odakint az eső, és ha jól emlékszem arra, hogy merre laksz, az nem itt van...

- Nem, de nem akarok a-

- Semmi baj anyámék nem fognak hazajönni még legalább egy hétig

- A-az enyémek... is odavannak...

- Akkor meg nincs semmi, ami akadályoz, hogy itt maradj, nem gondolod?

- Biztos nem baj? Hiszen... én...

- Nem baj! Gyerekkori barátok vagyunk. Nem zavarsz... sőt... - nem mertem neki megmondani, hogy kifejezetten örülök annak, hogy végre csak ketten vagyunk, hiszen valamit el akarok neki mondani, amit a suliban nem tehettem volna meg...

A „sőt" kifejezés hallatán még inkább elpirult mintha tudta volna, mire gondolok. De utána mégis visszatért a hazatérés pártjára, amit nagyon nem akartam. Már elhatároztam, hogy elmondom neki! Nem akarom, hogy elússzon a lehetőség! Itt kell tartanom!

- I-inkább nem maradok. Majd futok. Elég gyors vagyok nem lesz bajom, ha kicsit-

Ahogy a bejárat felé mozdult ismét megfogtam a kezét. Felálltam, hogy egy magas legyek vele. Nagy levegőt vettem innen nem volt visszaút.

- Akutagawa?

- Ne menj el! Nakajima... Miért kerülsz engem?

- É-én nem-nem kerüllek...

Elpirult. Ismét... De annyira nagyon aranyosan áll neki a piros szín. Akarom még így látni! Láttam eddig is, hogy nagyon zavarban van. Velem van, egy lakásban nem csodálkozok semmin. De ez most egy fordulópont. Annak kell lennie és ez rajtam múlik!

- De igen is kerülsz. Amióta elmondtad azóta látom, hogy egyre inkább ilyen vagy. Nem nézel rám még ha Dazai-ékkal együtt vagyunk, akkor is inkább velük beszélsz. Miért?

- E-ennyire zavar téged?

- Ugye, hogy kerülsz!?

Lebukott és én belefojtottam a szót is. A füléig bepirosodott a feje. Becsukta a szemét, hogy ne kelljen rám néznie. Ha kinyitotta, akkor is csak a kezünket nézte, ahogy még mindig fogom, és nem szándékozom elengedni.

Meghalt a beszéd. Valahogyan fel kellett élesztenem. És jobb ötlet híján azt a szálat vettem fel, ami miatt egyáltalán itt van a lakásban.

- Nem akarom, hogy esetleg összefuss azokkal a szemetekkel. Ezért szeretném, hogy itt maradj.

- Akutagawa?

- Ha kerülsz is egy kicsit... legalább azt engedd, hogy vigyázzak rád!

Már nekem is kezdett pirosodni az orrom. De már tényleg ki akartam mondani ezeket a dolgokat. Atsushi felnézett rám teljesen kikerekedett szemekkel. És még az álla is leesett. Gondolom nem erre számított.

- A-Aku-

- Olyan kis szerencsétlen vagy.

Mondtam és a karjaim közé rántottam. Egy kis nyüszítés is elhagyta a torkát, ahogy átöleltem és először értetlenül remegett. De ahogy a vállára hajtottam a fejemet mintha megnyugodott volna.

- Olyan nagy baj az, hogy védelmezni akarom azt, ami fontos nekem?

Nem felelt csak lassan viszonozta az ölelésemet. És úgy egy 2 percen belül a csöndben megéreztem, hogy zokogni kezdett.

- Jaj, ne sírj már te kis bőgőmasina. Nem lány vagy, akkor ne legyél ennyire kis érzékeny.

- Mondja az, aki fiúkat ölelget...

- Ha visszaszólni tudsz, akkor nincs is bajod.

- Lehet... mond Akutagawa...

- Szólíthatsz Ryuu-nak ahogyan régen tetted. Valahányszor kimondod, a családnevemet érzem, hogy erőlteted.

- Ryuu....

- Ugye hogy ezt könnyebb? Atsushi... - hirtelen vett levegőt régen nem neveztem így biztos nagy hatása volt – Mit szerettél volna mondani?

- T-ee mindenkit így ölelgetsz?

- Nem éppen... Dazait nagyritkán meg szoktam ölelni... amikor összeveszik Chuuyával és fél, hogy szakít vele. Akkor a depis gondolatait nekem kell elhajtanom mielőtt, leugrik a tetőről.

- Ők ketten?

- Igen egy pár. Csak azt nem tudom, hogy mégis hogy az isten nyilába sikerült Dazai-nak meggyőznie a vöröst arról, hogy belemenjen....

- Hát valóban nem úgy néznek ki, mintha szerelmesek lennének egymásba.

- Nem... de a látszat csal. Még nem láttam olyan embert, akit Dazai ennyire szeretett volna, mint a kis pukkancsot.

- Értem...

- Szóval csak őt szoktam néha megölelni. Veled ellentétben, aki ahhoz képest rövid időn belül harmadjára kerülsz a karjaim közé. De most neked is egy kis lelki támaszra van szükséged.

- Ryuu?

- Itt vagyok veled Atsushi. És nem hagyom, hogy megint bántsanak. Bízz bennem jó? – bólintott, ami megkönnyebbülést hozott nekem is - Figyelj...

- Igen?

- Van egy ötletem.

- M-Micsoda?

- Maradj mindig a közelemben. A suliban mindenképpen. Mert ha velem vagy akkor nem piszkálhatnak. Megvédelek tőlük rendben?

- Miért csinálod ezt?

- Atsushi... te voltál az egyetlen barátom. Egészen addig, míg a kötésessel nem találkoztam. Szóval, mikor elmentél utána 7 évig egyetlen barátom sem volt. Hiányoztál te kis lökött.

- Te is nekem! Nagyon!

- Tudom. Érzem... sajnálom, hogy nem ismertelek fel. De...

- Ryuu?

- Most hogy visszakaptalak nem engedlek el megint!

Éreztem, ahogy kihagy egy ütemet a szívverése. De ezt már napok óta meg akarom mondani neki. Nem veszítem el még egyszer! Nem bírnám ki. És az, hogy bántják őt, annyira rosszul esik. Iszonyúan dühös vagyok. Ha ott lettem volna valószínű, hogy péppé verem őket, amiért egyáltalán hozzá mertek érni! És ő most itt reszket a karjaim között. Egyedül az én védelmemre számíthat. De nem engedem, hogy megint ilyen történjen vele!

- M-mond... A-Atsushi....

- I-igen?

- Tudod.... mostanában elég sokat gondolkodtam ... k-kettőnkről...

A furcsa fogalmazásomnak hála felkapta a fejét, így látta mennyire elvörösödtem én is. Kiengedtem az ölelésemből, de a kezeit megfogtam. Hozzá akartam érni. Ez adott erőt ahhoz, hogy elmondjam neki.

- K-kettőnkről?

- I-igen... arról, amik történtek velünk régen... és... arra jutottam, hogy... t-tudtam...

- T-tudtad?

- Azt, hogy fiú vagy...

- Micsoda? De hát-

- Csak azért nem szólítottalak a neveden, mert a szüleim nem szerették, hogy olyan rajongással vagyok egy fiú iránt. Ezért használtam a cica nevet rád. Így ők nem tudhatták meg, hogy mi a valódi nemed. És aztán rajtad maradt.

- Ryuu...

- Sajnálom, hogy elfelejtettem Ats..... c-cica....

Még úgy is, hogy félrenéztem éreztem, hogy vörösebb a fejem, mint Chuuyának, mikor ideges. És tudtam, hogy Atsushit is teljesen ledöbbentettem. De már nagyon kikívánkozott. Megint így akartam szólítani. Főleg amióta egy másik emlék is eszembe jutott.

- R-Ryuu t-te most?

- H-hiányoztál nekem... ki-kiscicám...

- Te is nekem!

Ugrott a nyakamba és bújt hozzám még jobban. Majd kiugrott a szívem a helyéről. Nem erre a reakcióra számítottam. De hihetetlenül jól esett. Viszonoztam az ölelését. Nem akartam kiengedni a karjaim közül többé.

Kicsit elhúzódott tőlem én pedig letöröltem a könnyeket a szeme alól. Olyan puha a bőre. Sokáig cirógattam és figyeltem kicsit lányos vonásait. A szemét, az elpirult arcát. A tincseket, amik a szemébe lógtak. A kis tömpe formás orrát és... a... azokat, a hívogató ajkakat....

- Atsushi...

- Igen?

- M-mond.... j-jól emlékszem arra, h-hogy... e-először... v-veled csó-csókolóztam?

Megfagyott egy pillanatra a levegő. Atsushi csak ledermedve pislogott előttem, hogy kitalálja, álmodik e, vagy ez a valóság. Sajnos szerintem ő is úgy feltételezte, hogy az első lehetőség a valószínűbb.

- H-hogy jutott ez most az eszedbe?

Kerülte a szemkontaktust. Félrenézett. De még mindig kapaszkodott a pólómba.

- E-eszembe jutott egy emlék... és... sze-szerettem volna kideríteni. hogy jo-jól emlékszem e?

- I-igen.... l-láttad a nővéredet ezt csinálni a pasijával. Beszélgettünk róla... é-és... k-kiváncsi voltál arra. hogy milyen...

- Szóval nem képzeltem be magamnak? Megtörtént?

Apró bólintást kaptam válaszul. Fellélegeztem. amit egyből észrevett. Majd szinte egyből szóvá is tette.

- R-Ryuu? Te most

- Örülök, hogy ezt tisztáztuk.

- M-miért?

- Mert van valami, amit meg akarok tenni. Ha megengeded nekem.

- M-mi lenne az?

- Megcsókolhatlak? Atsushi?

Megint könnyek gyűltek a szemébe és szipogva hümmögött egy igent. Odahajoltam hozzá és ő engedett. Becsukta a szemét, mikor elértem az ajkait. Pont olyan puhák forróak és édesek voltak, mint amire számítottam valamint nedvesek. És ő is annyira édes volt, ahogy kicsit lábujjhegyre állt, hogy közelebb lehessen hozzám. Még jobban kipirult. Remegett. De nem vált el tőlem. Elmélyítettem a csókunkat, de még ha akartam volna sem bírtam becsukni a szememet. Látnom kellett mit reagál. Hogy élvezi e? Lassan csókoltam, és ha néha résznyire nyitotta a szemeit. Könnyezett. Sírt. De viszonozta a csókjaimat. Óvatosan kicsit esetlenül, de viszonozta.

- R-Ryuu...

- Még ne... - csókoltam meg újból.

- Hmpf!

- Akarom még tovább csinálni

Belenyögött a csókba, mikor elkaptam a derekát és magamhoz fogtam. Nem tudtam betelni vele. Nekidöntöttem a falnak. úgy simultam hozzá. Atsushi átkarolta a nyakamat. Ő sem akarta. hogy abbahagyjuk még. Hosszasan csókolóztunk egy-egy levegőért váltunk csak külön. A kezem a derekára csúszott ismét. hogy megtartsam. és jobban nekinyomhassam magam. Újra felnyögött.

- Ryuu!

- Nem tudok ellenállni neked.

- M-micsoda?

- Annyira sajnálom Atsushi! De... Akarlak!

- Hoe?

- Tudom, hogy rettenetes ember vagyok. Összetörtem a szívedet és ezek után még képes vagyok, így tekinteni rád. De... annyira hirtelen ért akkor a felbukkanásod. Nem mondhattam azt, hogy oké rendben házasodjunk össze... de...

- R-Ryuu

- Amióta ezen gondolkodok.... egyre inkább azt érzem életem legrosszabb döntése volt, hogy visszavontam az ígéretemet. Sajnálom, hogy egy ilyen idióta döntésképtelen barom vagyok. Atsushi!

- I-igen?

- Akarom a jegyességünket! Akarom, hogy a kedvesem legyél!

- Hoeeee?

- És azok alapján, amit pár órája mondtál. Te is akarod igaz? Hiszen azt mondtad lettél volna a párom. - féltédre ereszkedtem elé és mindkét kezét fogtam a sajátjaim között - Nakajima Atsushi. Meg tudsz nekem bocsájtani? Még mindig elfogadnál? Hozzám jönnél?

- R-Ryuu

- Kérlek Atsushi én-

Olyan lendülettel ugrott a nyakamba, hogy hátra is estem vele. Ölelt és bújt hozzám, az ölembe mászott miközben azt hajtogatta, hogy

- Igen! Igen! Szeretnék hozzád menni!

Talán még sosem éreztem olyan boldogságot ezelőtt, mint amikor ezt hajtogatta. Ő is megcsókolt engem, sírt, teljesen hozzám simult és folyamatosan motyogta, hogy igen.

- Atsushi.... kiscicám... köszönöm! Ígérem többé nem bántalak meg és nem engedlek el!

- Ryuu... én köszönöm! Olyan boldog vagyok, mint még soha! Nem is hiszem el hogy ez megtörténhet.

- Atsushi...

- Igen?

- Tehetlek még ennél is boldogabbá.

- H-hogyan?

Mivel az ölemben volt így könnyedén fel tudtam kapni a könnyű kis vékony testét felálltam és megindultam vele a hálószoba felé. Addig nem is esett le, amíg le nem fektettem az ágyamra.

- R-Ryuu... t-te most...

- Megadom neked a nászéjszakánkat.

- D-de azt nem az esküvő után kellene?

- Akkor kapsz még egyet. De én nem tudok addig várni!

Megcsókoltam. Elég hamar ellazult, hogy érezzem, egyáltalán nem ellenkezik az éjszaka ellen. Simogattam csókolgattam suttogtam neki. Lassan kicsomagoltam a ruháiból és nagy nehezen ő is levette az en pólómat. De mivel annyira ingereltem az érintéseimmel, nem nagyon tudott gondolkodni. Ő már ennyitől is úgy sóhajtozott mintha már benne mozogtam volna. Felizgatott, hogy ilyen hangokat ad ki.

Felültettem annyira, hogy a falnak tudjon támaszkodni háttal. Mikor az egyik ujjamat az ajkaihoz érintettem, mint aki pontosan tudja, mit kell tennie bekapta és körbenyálazta. Irtó jó érzés volt, ahogy dolgozott körben. Nagy önuralom kellett hozzá, hogy ne nyomjam be egyből a nagyágyút még mielőtt tágítottam volna rajta.

- Atsushi mond, hogy tudsz ilyet csinálni a nyelveddel? Azt hittem még szűz vagy.

- A-az vagyok.

- Akkor ilyen perverz vagy, hogy már előre készültél rám?

- N-nem!

- Felizgat csak, hogy tudd.

- R-Ryuu?

Megcsókoltam és becsúsztattam az egyik ujjamat. Felnyögött. A hangja meg inkább izgató hatású. Hallani akartam. Még többször. Másik kezemmel a rámarkoltam a farkára.

- AHH! Ryuuh!

- Mondtam, hogy élvezni fogod.

Még mindig csak egy ujjamat mozgattam benne de lehajoltam hozzá. Mikor a nyelvem a makkját érte megremegett.

- Ryuuh vhárhj!

Végignyaltam rajta. Hátravetette a fejét lehet be is verte a falba. Egyik kézzel a lepedőmet tépte a másikkal beletúrt a hajamba. Becsúsztattam a második ujjamat is, mikor köröztem a tagja körül. Tudtam még az előtt el fog sülni, hogy én bejutnék hozzá, annyira remegett már a nyelvem alatt. Főleg mikor a fenekét is ingereltem, hiszen ki be mozgattam az ujjaimat és ollóztam neki. Mikor a harmadik is bement akkor már majdnem elérte a végét. Elég volt még egyszer megszorítanom a farkát, hogy elsüljön. Ha nem hajolok, félre el is talál.

- Ejnye... kiscicám. Hát meg sem várod a vőlegényedet?

- G-gonosz vagy!

- De élvezed, nem igaz?

Kihúztam az ujjaimat. Kapott egy pár percnyi pihenést, amíg gumit húztam, aztán helyezkedtem vissza a lábai közé. Megcsókoltam ő átölelt. Mikor a bejáratához illesztettem magam elvált ajkaimtól.

- Ez most fájni fog... de ígérem utána jobb lesz...

- V-voltál már...

- Pasival? Nem. De nem a te szüzességed az első, amit elveszek. Viszont az utolsó!

Megint megcsókoltam, hogy fenyítsem a fajdalmait. De így is belekönnyezett, ahogy benyomtam.

- AHHH!

- Cssss... semmi baj cicuskám... mindjárt jobb lesz.

Apró csókokkal borítottam el a testét. Ami lassan feloldotta a fájdalmat. Megszokta a feszítést. Viszont ehhez nekem is hozzá kellett szoknom. Atsushi nagyon szűk. Tudtam nem sokáig fogok tudni benne mozogni, ha ennyire szorít, odabent.

- Kedvesem kicsit lazulj el, mert megmozdulni sem hagysz.

- K-könnyű azt mondani... ez fáj!

- Ha bosszút akarsz rajtam állni, akkor legközelebb lehetsz te bennem.

- R-Ryuu?

- Mondom. Te vagy az első és az utolsó fiú, akivel sexelni akarok! Vagyis még bennem sem volt más. - odahajoltam a füléhez – Elveheted, ha szeretnéd.

Teljesen beleborzongott a szavaimba. Megmozdultam benne. Megint hátravetette a fejét. Lassan kezdtem bele, de ő tépte a lepedőt minden mozdulatomnál. Mikor már nem könnyezett annyira kihúzódtam majdnem teljesen. Majd megragadtam a csípőjét és magamra húztam

- AAAAHHHHHH! Ez gonosz!

- Nem birok ellenállni neked! Atsushi!

Megfogtam a kezeit és összekulcsoltam az ujjainkat. A feje mellett támaszkodtam meg a lepedőn. Gyorsabb mozgásba kezdtem. Megharaptam a nyakát, mikor a lábaival körbefonta a derekamat. Élvezte. Másképp nem akarta volna, hogy ottmaradjak.

- AHH RYUUH! Had öleljelek át!

- Rendben van. De előre szólok. Ha karmolsz, akkor gyorsítok.

Szerintem felhívásnak vette, mert egyből a bőrömbe mart. Megemeltem a csípőjét fél kézzel miközben megcsókoltam és gyorsítottam. Karmolt, mélyen a bőrömbe véste a körmeit. Tudtam fájni fog holnap. De ha már úgy is szombat, akkor neki sem kell tudni járnia.

Ahogy izzadt testeink egymáshoz simultak éreztem, hogy már régóta vágyott erre. És én most megadtam neki, amit szeretett volna! És még ezerszer meg fogom adni neki!

Mikor elsültem ő is megremegett az új inger miatt. Na meg, mert egy nagy lökéssel tövig nyomtam magam. Löktem még egyet rajta hátrahúzódás nélkül, akkor ő is közénk élvezett. Ennyire a csúcson volt már.

Ahogy a mellkasomon pihent, annyira édesen dorombolt. Szerettem ezt hallgatni régen is. De most egy ilyen szeretkezés után mintha a paradicsomban lettem volna.

- Ryuu...

- Igen?

- Szeretlek...

- Tudom kicsim... tudom... én is téged.

- Ugye nem álmodom?

Ez azért álomnak erős lenne, nem gondolod? De nem... nem álmodsz kedvesem. Ez a valóság. Mostantól tényleg az én kiscicám vagy.

- Eddig is a tied voltam.

- Sajnálom, hogy ennyire megvárattalak.

- Most kárpótoltál minden percért, ami abban a 13 évben eltelt nélküled.

- Így gondolod? Ennyire élvezted.

- Igen. Nem gondoltam, hogy ez ennyire jó lesz.

- És ne feledd. Nem ez volt az utolsó közöttünk

- Nem felejtem. – emelkedett fel kicsit hogy meg tudjon csókolni, aznap addig csókolóztunk, míg el nem aludt a karjaimban a kimerültségtől.

(...)

A következő héten a suliban egyetlen egyszer próbáltak meg kezet emelni Atsushi-ra. Ráadásul a jelenlétemben. Egyszerűen csak bejöttek a termünkbe és kötekedni kezdtek vele.

- Na, mi van kis buzi még nem kötötted fel magad?

Már lendítette az öklét, hogy megint ártson neki. Közel voltam hozzájuk, így még időben elkaptam a kezét a támadójának és a háta mögé csavartam.

- ÁÁÁÁÁ

- Akutagawa?

- Te meg mit művelsz? Ereszd el őt!

- Még mit nem! Ti vertétek meg Atsushit pénteken délután az utcán. Olyan zúzódások vannak a testén, mint egy olyan embernek, akit elütöttek!

- H-honnan-

- Atsushi az enyém! Azt hittétek nem jövök rá? Aki kezet emel, rá az nagyon megbánja! Ha még egyszer a közelébe mertem menni, azzal számoljatok, hogy én védem őt!

Elengedtem és ők elmenekültek, de csak az ajtóig. Ott megbotlott az egyikük és mind hasra estek miatta. Onnan riadtan néztek fel ránk. Addigra viszont én már Atsushival foglalkoztam

- Jól vagy? Igazítottam meg a hosszabb tincsét.

- Igen... Gomenne, hogy megint - az egyik ujjamat a szájára tettem.

- Ezt már megbeszéltük. Nem kell bocsánatot kérned. Mindenképpen megvédelek. Hiszen az enyém vagy, kiscicám.

- B-Baka! - döntötte hót piros fejét a mellkasomnak, hogy elbújjon a kíváncsi szemek elől - N-nem mondj ilyeneket ennyi ember előtt.... z-zavarba ejtő.

- Hmmm? És ha ezt csinálnám, akkor jobb lenne?

Az álla a lá nyúltam megemeltem, hogy rám nézzen. Megcsókoltam, ott mindenki előtt. Sokak szája nyitva is maradt. De nem érdekelt. Semmi más nem izgatott, akkor csak Atsushi. És az ő puha meleg ajkai. Valamint a gondolat. hogy soha többé nem engedem el őt.