Akutagawa szemszöge:

Jinko annyira idegesítő. Most is csak véletlenül találkoztam vele, de percek alatt elérte, hogy meg akarjam ölni. Chuuya sannal egy informátorral kellett találkoznunk. De mint kiderült az a tag, az irodát is meghívta, azzal a feltett szándékkal, hogy egymásnak ugorjunk. Valaki igyekszik a két szervezet közötti békét megbontani. Ha Dazai san és Chuuya san nem gondolkodtak volna, akkor elérte volna a célját, mert levágom a tigrisfiút és annyi a békének.

De nem tehettem... Viszont, ahogy beszélgettek egyre jobban idegesített a hangja. És az hogy Dazai san még nevetett is az egyik idióta viccén. Rám meg még csak szinte rám sem nézett. Mit csinál ez a kis vakarcs, hogy őt ennyivel jobban kedveli. Semmit sem tett csak létezett és máris elismerte. Miért?

Miközben gondolkodtam ezen Jinko észrevett valamit, ami arra utalt, hogy figyelnek minket. Egy kis poloskát vett le az egyik tűzlétráról.

Dazai san egyből megdicsérte és még meg is simogatta a fejét.

Megint felforrt az agyam.

- „Nem hiszem el, hogy csak így simogatja! Mi ez a fiú egy macska? Még dorombolni is fog, ha megdicsérik? Felfordul tőle a gyomrom!"

Dazai san és Chuuya san elindultak átnézni a terepet, hogy hátha van még poloska máshol is. Addig én odaleptem Jinko-hoz és oldalba vágtam.

- Au! Ezt miért- dörgölte az öklöm nyomát.

- Mert megérdemled!

- De én nem is-

- Kuss!

Olyan jó lenne, ha egyszer végre hallgatna erre a vezényszóra és befogná a lepénylesőjét. Még sosem sikerült. Mindig csak felkapja rajta a vizet és elkezd velem veszekedni. Kezet foghatna a vörössel, mert ő is ezt csinálja, csak nem velem, hanem Dazai sannal.

Nagyot sóhajtva törődtem bele, hogy ma biztos fájó fejjel alszok majd el.

Már egyszerre két irányból is hallottam a veszekedést. Jinko-nak be nem áll a szája, amiért megütöttem. És valami miatt Chuuya san is összeveszett Dazai sannal. Jinko még levegőt is alig vett úgy mondta a magáét, ami nagyjából arról szólt, hogy miért nem illik embereket a semmi miatt megütni. De szerintem Jinko létezése is bűn szóval megérdemli.

A szememet forgattam, ami úgy tűnt csak olaj volt a tűzre, legalábbis a tigris részére mindenképpen. Mert már ezen is felháborodott.

Majd hirtelen.

Csend lett.

De csak az egyik oldalról. Chuuya sant valami elhallgatatta. Az idősebbek felé néztem és nem hittem a szememnek. Dazai san úgy fojtotta a vörösbe a szót, hogy befogta a száját. De a sajátjával.

Annyira meglepett, hogy még Jinko hisztijét is elengedtem a fülem mellett. Hosszú csókot adott a kalaposnak, aki remegett is közben. Dazai san ujjai, a kalapos álla alatt voltak úgy emelte fel magához. Nagyon belefeledkeztek, mert a szemüket sem nyitották kis. Mikor Dazai san elengedte egy kis nyálcsík is összekötötte őket.

Chuuya san nem szólt semmit néma maradt. Piros lett a feje. És mint aki el akart volna bújni nekidöntötte a homlokát a kötésesnek. Szorította is a világosbarna ballonkabát anyagát.

Dazai san felém pillantott. Észrevette, hogy bámulom őket. De ahelyett, hogy mérges lett volna rám. Csak elmosolyodott és a mutató ujját a szája elé téve jelezte, hogy erről nem beszélhetek.

Megértettem és ő tudja jól, hogy nem kell semmit sem tennem azért, hogy beleegyezzek. Még bólintanom sem kellett. Ez a hallgatás most parancs. Így nem fogom firtatni. Viszont az meglepett, hogy a kalapos egyáltalán nem mondott a korábbi csókra semmit. Ráébredtem a lényegre.

Dazai sant is idegesítette Chuuya san ugatása ezért némította el. És úgy látszik ez a technika alkalmas arra, hogy valakibe belefojtsuk a szót.

- „Vajon az én helyzetemben is működik?"

Jinko még mindig hisztériás hangokat hallatott. Nem is vette észre, hogy Dazai san mit csinált.

Chuuya san azért kicsit gyomorszájon vágta, majd karon ragadta és elvonszolta valamerre. Ezt betudtam annak, hogy bár nem veszekszik tovább azért meg akarja mutatni volt partnerének, hogy ezt később még meg fogja bánni.

Jinko-ra néztem.

- „Vajon... Működhet?"

Ő biztosan nem fog visszaütni. Chuuya san csak a saját vérmérséklete miatt tette. De nem szólt semmit. Dazai san el tudta csendesíteni vele.

- Oi! Figyelsz te rám egyáltalán? - emelte olyan szintre a hangját, hogy megüsse nálam is a mércét és eljusson az agyamig is.

- Kellene? - feleltem neki közönnyel

- Nem hiszem el! Feleslegesen jártattam a számat? Akutagawa hihetetlen vagy, hogy ennyit nem-

- Ó fogd már be végre!

Elkaptam a karjait és közelebb rántottam. Elhallgattattam.

Élesen szívta be a levegőt és a szemei is kb. tányér nagyságúra kerekedtek. Minden reakcióját láttam, hiszen nem csuktam be a szemem. Bár Dazai san megtette. Nem éreztem szükségesnek. Elégnek gondoltam azt, hogy a szánk összeért.

Jinko nem vett levegőt nem is pislogott csak lefagyva nézett a szemembe. Nem számított erre a lépésemre. Talán még a szíve is megállt egy pillanatra.

De végre elcsitult. Csend volt.

Bár az még nem derült ki, hogy valóban működik e, ez a módszer? Mert még nem engedtem el. Ha utána is csendbe marad, akkor sikerült. Jó lenne. Bár nem hiszem, hogy gyakran használnám... Valamiért olyan furcsa...

Ahogyan az is, ahogyan reagál. Jinko még mindig nem vett levegőt. Mintha az orrán át nem is lett volna képes lélegezni.

Elengedtem.

Úgy tűnt sikerült.

Nem szólalt meg. Elléptem tőle. Felnézett rám. Még egyszer meglepődött nem értettem miért. Lassan felemelte a kezét a szájához. Megérintette. Majd lassan terjedő pirosság hódította meg a fejének minden pontját még a nyakát és a füle hegyét is elérte.

Hátat fordítottam neki és elindultam a kalapos után mivel elvileg még dolgunk volt a délután folyamán. Nem kellett volna szem elől tévesztenem.

- He?

Hallottam meg a tigris irányából.

Visszapillantottam, de nem fordultam meg.

- He? HEEEEEEE?

Eddig tartott a csend.

- N-nani? Nani? NANIIII? Mi-mit csináltál? A-Akutagawa? T-te az i-imént? H-hogy- mi- miért- mi-mi-Ak-Ak-Aku

Teljesen bepánikolt. És egyre hangosabban kiabált. Már szinte minden szava az én nevem töredékeit tartalmazta. Félő volt ha így folytatja valaki más is meghallja és mivel nekem vérdíj van a fejemen ez nagyon nem jelent jót. Nem hagyhattam, hogy ez bekövetkezzen.

Visszafordultam és gyors lepésekkel megint előtte teremtem.

- A-Akutagawa-

Megint befogtam a száját.

Ez úttal is összerezzent, mint az előbbinél, de most pislogott kettőt és megpróbált eltaszítani.

- Ak-

Elég erősen fogtam a karjait, hogy ne tudjon teljesen eltaszítani magától. De nem úgy tűnt, hogy hajlandó csendben maradni.

- Eressz e-

Mindegyik tiltakozási próbálkozását egy újabb csókkal fojtottam el. De nem segített. Mindig egyre jobban küzdött, hogy meg tudjon szólalni.

- „Miért nem működik? Az előbb sikerült. Úgy csináltam, mint Dazai san, akkor miért nem fogja már be? Csak azt akarom, hogy csendben maradjon. Mit nem ért ezen?"

- Aku-

- Hallgass már végre el!

Újból összeérintettem a szánkat. Megdermedt. Egy pillanatig nem ellenkezett. Ezúttal becsuktam a szememet, mert már elegem volt a látványából is. Felidéztem, hogyan láttam az idősebbek esetén.

Mikor éreztem, hogy megint el akar válni tőlem megmozdítottam a számat. Nem akartam lehetőséget adni neki a megszólalásra. Megint élesen vett levegőt és ujjai, amik eddig eltolták a mellkasomat most a kabátomba martak. Még pár kisebb nyögést is hallatott.

Talán most jól csinálom. Dazai san is becsukta a szemét. És a nyálcsík bizonyítja, hogy nem csak összeért a szájuk.

Megéreztem a nyelvét.

Ijedten húzta el tőlem, de utána nyúltam. Behatoltam hozzá. Végigsimítottam majd körkörösen mozgattam a sajátomat körülötte.

Résnyire kinyitottam a szememet. Látni akartam most már jó lesz e?

Jinkonak is csukva volt a szeme. És valami azt súgta, ha elengedem, nem szólal meg.

Mégsem váltam el tőle.

Még egy kicsit folytatni akartam. Magam sem értem miért, de valami különös érzés fogott el. Volt benne valami pezsdítő. Végre nem ellenkezik ellenem. Felette állok. megmutathatom neki hol a helye.

Egy kézzel elengedtem a felkarját, amit eddig úgy szorítottam. Tudtam, hogy nem tépi ki magát a fogásomból. Ujjaim az arcára siklottak. Kicsit még közelebb húzva magamhoz öt. Engedett, de közben remegett a teste. Nem tudom mi zajlott le benne. De abban a pillanatban csak tovább akartam élvezni a csendet, amit ezzel az egy csókkal szereztem.

Lassan váltam el tőle kihúzva a nyelvemet a szájából. A nyálcsík közöttünk is kifeszült majd elszakadva az alsó ajkára cseppent. Kifárasztott. Nagyobb levegőket kellett vennem. Mintha sokáig a víz alatt lettem volna olyan érzés volt.

Kezem, amivel az arcát simítottam megmozdult és mielőtt elvettem volna letöröltem a szájáról azt a cseppet. Az ujjammal is éreztem mennyire puha. Ez nem kerülte el akkor sem a figyelmemet, mikor a sajátommal érintettem.

Jinko zihált. Szabálytalanul nagyokat, de gyorsakat. Belenézett a szemembe. Szája, amit elfelejtett becsukni megmozdult. De nem jött ki hang a torkán.

Mintha megszédült volna kicsit nekitántorodott a háta mögött levő falnak, majd nekidőlve lecsúszott a földre olyan volt mintha egy kicsit gőzölgött is volna a feje. Annyira vörös volt. Mint akinek láza van. Földet érés után maga előtt átölelte a térdeit.

Egy lépést tettem felé, mert nem értettem mi baja? Akkor felnézett rám. Könnyek voltak a szemében. Még inkább nem értettem.

- „Miért sír?"

Összeráncoltam a homlokomat, mert tényleg nem tudtam miért ennyire más a reakciója. Chuuya san egyáltalán nem így viselkedett.

Jinko nem szólt semmit csak lehajtotta a fejét és láttam, ahogy egyre nedvesebb lesz a térdén a fekete anyag. Némán sírt.

- Tch! - vetettem oda, majd sarkon fordultam és elmentem.

Egyszerűen otthagytam azt a pityergő idegesítő óvodást. Min kell ezen ennyire kiakadnia? Dazai san es Chuuya san is megtették. Egy szó nélkül. Akkor ő most miért zokog? Csak arra tudtam gondolni, hogy gyenge.

- „Igen az egy gyenge kölyök, aki mindenen sír. Szerencsétlen. Nem is akarom látni többet!"

(...)

Bár ezt mondtam este nem tudtam aludni. De nem a fejfájás miatt, amire számítottam. Nem. Azért nem tudtam aludni, mert, ha becsuktam a szememet, akkor láttam Jinko síró, összekuporodott, szenvedő, képét a szemem előtt.

Átfordultam a másik oldalamra. Néztem a kezemet, amivel megérintettem ma.

- Annyira puha...

Megráztam a fejemet. Nem akartam rá gondolni! Találkozni sem akarok vele. Nem érdekelne az sem ha eltűnne a föld színéről!

De nincs ilyen szerencsém. Egy pár nappal később megint keresztezte utjainkat a balszerencse. Most is Dazai san oldalán sétált valami új ügy miatt. Legalább is ennyit hallottam a beszélgetésből. De amit észrevette, hogy ott vagyok egy kis sikító hangot hallatott és elbújt a kötéses háta mögé, onnan nézett ki, majd inkább teljesen eltűnt a látóteremből.

Ez meglepett. De mégis elégedett mosolyt csalt az arcomra. Ezek szerint nem csak egy alkalomra volt elég az a csók. Hanem egy jó darabig nem fog megszólalni a közelemben. Legalábbis nagyon ajánlom neki.

Üdvözöltem Dazai sant, ahogy illik és folytattam az utamat. Viszont megéreztem magamon a világos szempár figyelmét. Visszanéztem. Mire ő ismét fedezékbe vonult, hogy ne láthassam meg.

- „Szeretem, mikor fél tőlem. Reném elég sokáig így fog majd viselkedni és nem kerül az utamba."

A kívánságom teljesült. Eltelt lassan egy egész hónap. De annak ellenére, hogy szinte 2-3 naponta találkoztam vele. Egyetlen egyszer sem hallottam a hangját. Ha mondott is valamit, amit észrevett, vagy hasonló, akkor is csak Dazai sannak súgta és ő továbbította.

Például hogy:

- Atsushi kun azt mondja: „Tegnap délben láttam valakit annak az épületnek a tetején egy mesterlövész puskával, de mire megfigyeltem volna már eltűnt. Kunikida sannak jelentettem is."

Ezt aztán kitárgyalták a kalapossal. De Jinko csak így volt hajlandó beszélni. Biztosra vettem, hogy miattam teszi. Én pedig végre élveztem, hogy irritáló hangja nem rontja el a találkozásokat Dazai sannal.

Így éreztem valahányszor ott volt előttem.

De amikor éjjel aludni próbáltam, akkor csak azok a pillanatok lebegtek a szemem előtt. Vagy az, ahogyan sír. Vagy, ahogy csukott szemmel tűri, hogy megcsókolom.

Ez utóbbi pillanat annyival életszerűbbnek tűnt. Mindkettő megtörtént. De valamiért az, amikor sírt valahogy rossz volt. Nem akartam, hogy ez a kép lebegjen többet a szemem előtt. Igazából egyiket sem akartam, de ha választanom kell, akkor inkább az legyen ahol boldog.

Vagyis....

Boldog?

Nem tudom... Fogalmam sincs, mit érzett, miközben csókoltam. Nem beszéltünk róla úgy teszünk mintha meg sem történt volna.

Pedig valós volt. Hiszen valahányszor meglátom zsibbadni, kezd a szám miatta. Egyre gyakrabban veszem azt észre, hogy mikor találkozunk, elbambulok és a száját figyelem. Ő nem szólal meg pedig számtalanszor szóra nyitja a száját. Kezd zavarni.

Eltelt 2 hónap. És nem hallottam tőle egy nyekkenést sem. Már lassan az emlékeimben sem hallom, hogy beszélne. De az az érzés egyre erősebb bennem, amit a közelében érzek.

Megint meg akarom érinteni a száját.

Egyre több álmatlan éjszakám van.

- Utálom ezt!

- De nem értem miért?

- Miért történik ez?

- Mi folyik itt?

- Mi van velem?

(...)

Fáradtan bolyongtam Yokohama keskeny utcáinak halójában, mikor meghallottam valamit.

Egy nevetés volt az. Egy nevetés egy ismerős hangon. Egy hangon, amit már régen nem hallottam, és ami most annyira kellemesen esett. Követtem és egy nagyobb sétálóutcához érve a sötétből kikukkantva megláttam őt.

Jinko mosolyogva, nevetgélve sétált az Iroda többi tagjával a csapat hátsó részén. Beszélgetett a körülötte lévőkkel. Nem hittem a szememnek. Olyan önfeledten nevetett. Kellemes volt hallgatni. Ahogyan látni azt, hogy mosolyog. És boldog. Valami megszorította a mellkasomat.

- „Rám sosem nézett így."

- „Mi? Mikre gondolok? Miért akarnám, hogy egyáltalán ő... így... nézzen... énrám..."

- Jinko...

Megállt bekötni a cipőfűzőjét. Nem tudom miért, de úgy éreztem, ha most nem, akkor sosem lesz rá esélyem. Valamit meg akarok kérdezni tőle.

Rashomon-nal berántottam magamhoz a sikátorba. Teljesen körbetekertem rajta még a száját is, hogy ne hívhasson segítséget. Így rohantam el mélyen a sötét utcák belseje felé. Letettem a lábát a talajra és lassan kitekertem. De amint lehetett elkaptam a vállait is, hogy ne menekülhessen.

Nem kiabált. De láttam a szemében, hogy futna. Rémült volt. Nem akart megint elém kerülni. De én magam sem tudtam mit művelek, és hogy miért csinálom ezt.

- Jinko!

Összébb húzta magát, de továbbra sem adott ki hangot pár riadt elfojtott sikításhoz vagy nyögéshez hasonlító vakkanáson.

- Nézz rám, ha hozzád beszélek! - lassan remegve emelte fel a fejét, úgy nézett a szemembe - Mi történt veled?

- He?

Ez volt az első hang hónapok óta, amit a jelenlétemben ténylegesen szónak lehetett mondani.

- Ne „He?"-z itt nekem te szerencsétlen! Hanem válaszolj értelmesen a kérdésemre!

- Hogy válaszolnék, ha azt sem tudom, mit akarsz megtudni?

Hirtelen kirohanása önmagát is meglepte és gyorsan a szája elé kapta a kezét. Kezdett összeállni bennem a kép.

- Jinko... azért nem beszélsz, mert megcsókoltalak?

Becsukta a szemét és még jobban kerülte a szemkontaktust, mint eddig.

- Pontosabban azért... mert félsz, hogy megint megteszem?

Bólintott. Lassan elvette a szája elől az ujjait. Egy pillanatra felnézett rám majd megint lehajtotta a fejét és a betont bámulta a lábunk alatt.

- Hiszen... azt mondtad... hallgassak el...

- Úgy értettem, hogy csak arra az időre. Idegesített az, hogy be nem állt a szád.

- Csak emiatt képes voltál megcsókolni?

- Dazai san is ezt tette közvetlenül előtte Chuuya sannal. Gondoltam-

- Te tényleg nagyon hülye vagy. – emelte fel a fejét, de még előtte a homlokára csapott.

- Mit mondtál?

- Dazai san és Chuuya san járnak! Egy párt alkotnak! Szeretők! Persze hogy néha csókolóznak! Nem azért tette, hogy elhallgattassa, hanem bocsánatkérésből, amiért megint felhúzta!

- He?

- Dazai san mondta. Csak akkor csókolja meg a lakásukon kívül Chuuya sant, ha előtte összevesztek. Azért teszi, hogy tudassa vele, mennyire szereti!

- E-ezt mikor-

- Már legálabb fél éve tudok róluk.

- Várj! A- akkor miért sírtál?

- Ezért....

- He?

- Elvetted az első csókomat. Sőt a következő tízet is minimum. És miért? Cs-csak azért, hogy fogjam be a számat? Aztán olyan közönnyel néztél rám, mint mindig. Szerinted nem törtél darabokra?

- Miért törtelek-

- Mert előtte úgy csókoltál, mint aki élvezi, és esetleg szeret engem!

- J-Jinko?

A kirohanása szíven ütött. Nem számítottam arra, hogy ilyen érzéseket támasztok benne. Ráadásul ennyire rövid idő alatt. Egyáltalán nem gondoltam akkor másra csakhogy csendre bírjam.

Megint sírni kezdett. Könnyeit törölgette a kézfejével. Szipogott. Annyira gyengének és megtörtnek látszott. És most előszór nem éreztem megvetést iránta, amiért gyenge.

Nem.

Most bűntudatot éreztem, amiért összetörtem.

Rájöttem valamire. Arra, hogy miért nem bírok hetek óta aludni. Hogy miért nem akarom azt látni, hogy sír.

Mert tényleg jól esett az a csók.

- Jinko...

- Mit akarsz még? – fordította oldalra a fejét duzzogva

- Bocsánatot kérni...

- He? – nézett rám megint

- Sajnálom... - töröltem le az egyik könnycseppet a szeméről.

- A-Akutagawa... t-te-

- Nem gondoltam bele abba, hogy mit éreztél... nem is akartam.... de... amiatt, hogy összetörtelek nem tudok aludni... mond... ez... lehet amiatt, hogy tényleg sajnálom?

- Akutagawa?

- Neee... Jinko.... kiengesztelhetlek valamivel?

- He?

- Amióta megcsókoltalak... fáj a mellkasom, ha azt látom, hogy pityeregsz.... na, hagyd abba...

- Akutagawa...

- Igen?

A vállamra hajtotta a fejét. És még jobban sírni kezdett. Nem értettem, miért csinálja ezt, de jobban kezdett tőle szorítani a szívem.

- Jinko?

- Had maradjak itt egy kicsit....

Suttogta, amiből rájöttem valamire. Nem csak, hogy összetörtem a tigrisfiút azzal a néhány csókkal. De benne valami erősebbet indítottam el, mint gondoltam. Az volt az első csók utáni második megdöbbenés. Akkor azt hitte azért tettem, mert kedvelem. És mikor ugyan úgy néztem rá, mint előtte akkor összezavartam vele.

Biztosra vettem, hogy ha én nem bírtam aludni az elmúlt időben, akkor egy ilyen mindent túlgondoló, érzelmes, bőgőmasina szintén nem. Sőt ő talán csak álomba sírva tudta átvészelni az éjjeleket.

Sokáig úgy ereztem, hogy gyűlölöm ezt a kis férget. De most hogy itt zokog, a karjaimba csak azt érzem, hogy túl messzire mentem vele. Megesett rajta a szívem. Nem akartam, hogy ennyire összetörjön.

- Jinko...

Lassan átöleltem, amibe beleremegett. Igazam lett. Atsushi kötődik hozzám érzelmileg... amit én eltiportam, már akkor mikor kialakult benne. Nem csoda, hogy így sír.

- Sajnálom....

- Akutagawa...

- Hé... - toltam el egy kicsit hogy megemelhessem a fejét.

- Hm?

- Ezúttal... nem kérem, hogy maradj csendben...

- M-miről beszélsz?

- Akarod, hogy megint megcsókoljalak?

Kikerekedtek pirosra sírt szemei. Nem tudott értelmes választ adni, mert annyira sírt, hogy nem volt képes megszólalni és annyira remegett, hogy a bólintását nem vettem észre. De mosolygott.

- Nagyon szerencsétlen vagy ugye tudod?

Megcsókoltam, úgy ahogyan a legutóbb. És ő még előtte lehunyta a szemeit. Szinte kérte, hogy tegyem meg. Tényleg nagyon sokat jelenthetett ez neki. De én is úgy éreztem erre várok már hónapok óta.

- „Édes.... sokkal édesebb, mint múltkor.... de.... ugyan olyan puha..."

Atsushi nagyon esetlenül viszonozta a csókomat. Ebből is beigazolódtak az elméleteim. Nem csak, hogy akarta, hogy megtegyem, de ő is szeretne velem csókot kezdeményezni. Most sokkal gyengédebb voltam vele. Nem akarom megint összetörni.

Főleg azért mert az az első csók, amit elloptam tőle bennem is elindított valamit. Lehet hogy már nem is engedem meg hogy más csókját megízlelje.