Ezt a oneshotot Vicsu-chan-nak ajánlom cserébe azért hogy végig szenvedte a biotechnológia kurzus hanganyagát. KÖSZIII!!!

--------------------------------------

Tudta, hogy ő az. Hogy is ne ismerte volna fel. Hiszen annyiszor látta már. De sosem beszélhetett vele. Akutagawa Ryunosuke a kisváros leggazdagabb családjának kisebbik fia. És neki mégis egy árvaházi lakón akadt meg a szeme. Gyakran látta mikor templomba mentek, hiszen mindig ott szorgoskodott a templomkertben, vagy segítette a kisebbeket, és az Atya is jó hasznát vette. 10 évesen látta meg először a nála két évvel fiatalabb fiút. Akkor is a templomkertben voltak. A mostani épülettől nem messze volt egy sokkal régebbi is. De a háborúban megrongálódott. Veszélyesnek nyilvánították és építettek egy másikat. De az épület még állt. És annak a temetőhöz vezető útján van egy sövénylabirintus. Ryunosuke oda tévedt be és sikeresen belefutott a 8 éves Nakajima Atsushi-ba. A fehér hajú fiú éppen a sövényt vágta, hogy a labirintus még sokáig megmaradjon. Szegény fiú nagyon megijed, mikor befordult a sarkon és ott találta ezt a másikat a fűben gubbasztva. Először el akart szaladni, de valahogy mégis azt érezte, hogy meg kell kérdeznie.

- Ki vagy te?

Ryunosuke lassan emelte fel a fejét. Igazából nem tudta eldönteni, hogy örüljön e, annak hogy egy ismeretlen fiú talált rá, vagy aggódjon, hogy máris keresik őt.

- A- Ryunosuke... és te?

- Atsushi. Nakajima Atsushi.

Mosolygott rá a másik, ami váratlanul érte a feketehajút.

- Mit csinálsz itt?

- Elbújtam, hogy a bátyám, meg a jegyese ne találjanak meg.

- Miért?

- Mert nekem is találni akarnak egy társat. De én nem akarok. Buta játék ez és utálom.

- Hogy néznek ki?

- Chuuya a bátyám vörös hajú meg kék szemű. A jegyese Dazai meg barna hajú és szemű.

- Láttam őket. A földesúr gyereke- te is?

- I-igen... de nem vagyok rossz, ha erre gondolsz

- Jaj, nem sosem gondoltam. A családod mindig ad adományt nekünk, hogy legyen, mit ennünk, ha rossz volt a termés. Nagyon kedvesek vagytok.

- Köszi... é-én még nem nagyon voltam itt. Ők ketten rángattak el most is. Mert ők nem tudnak várni, hogy összeházasodjanak, így megejtik most.

- De várj, akiket én láttam... ők... mindketten fiúk...

- Igen... de ez nem számít. A nemeseknél mindegy, hogy kivel házasodsz. Még a testvéreddel is lehet. Csak az a lényeg, hogy a föld erős kézben maradjon és a család nevén. Atyánk még örül is annak, hogy Dazai birtokai egyesülnek majd a mieinkkel, ha azok ketten tényleg egybekelnek...

- Értem... furcsa dolog ez, de felfogható. Te nem szeretnél ebben részt venni?

- Nem. Majd ha találok valakit, akkor majd elveszem. De nem akarom, hogy ők ketten döntsenek helyettem.

- Jogos... Te Ryuu-oji

- Mi?

- Egy játék a neveddel. Ryunosuke abban benne van a Ryuu, ami sárkányt jelent. Plusz hozzáteszem az Oji herceget és kész is van. Sárkányherceg. Menő név nem?

- De igen. Én is megpróbálhatom? A tieddel?

- Hát azzal nehezen... de, ha szeretnél te is adhatsz nekem becenevet.

Gondolkodott egy kicsit és rá kellett jönnie, hogy valóban az ő nevét nehezen tudja így átforgatni. Viszont a kinéztében megfogta valami.

- Olyan, vagy mint egy tigris...

- Mi? Én?

- Igen. Fehér a hajad. És a szemeid is olyan sárgán világítanak, mint egy tigrisnek.

- Azt mondod? Még csak könyvekben olvastam róluk... de azok mind narancssárgák voltak.

- Van fehérben is. Csak az sokkal ritkább. Egyszer láttam mikor Atyánk Indiába vitt minket.

- És emlékeztetlek rá?

- Igen. Jinko.

- Jinko? Nem is olyan rossz.

- Örülök, hogy tetszik!

Így köttetett a két gyermek között igazi barátság. Együtt játszottak egészen napnyugtáig. Atsushi elmondta neki azt is, hogy a régi templomot már sokszor le akarták bontani, de a legenda szerint van ott egy szellem, aki nem hagyja, hogy ez megtörténjen. Addig, nem míg az esküvője le nem zajlik. Szegény teremtésnek a vőlegénye meghalt a háborúban. De azóta is várja az oltár előtt. És közben védelmezi a templomot. Újholdkor lehet néha látni is.

A történet ledöbbentette a fiatal nemest. De nagyom meg is hatotta. És elmormolt egy imát, hogy hátha megtalálja a szerelmét, akire olyan régóta vár. Ha máshol nem is a túloldalon még lehet.

Mikor a nap nyugovóra kezdett térni a két fiú visszament az új templomhoz. Egyből belefutottak a tiszteletesbe és még jó pár felnőttbe, akik mind Ryunosuke-t keresték.

- Úrfi hol volt?

- Atsushi mit csináltál vele?

- Mindenki halálra aggódta magát.

- Miattad nem találtuk eddig?

- Én-

A szegény kisfiú, nem mert megszólalni sem nem tudta, hogy ennyire őt fogják hibáztatni, hiszen ők csak játszottak. De nem kellett sokáig ezt hallgatnia. Mert a fekete hajú fiú elkapta a kezét és maga mögé rántva a védelme alá vette.

- Bocsánat!

Lépett előre egyet Ryunosuke. De Atsushi-t nem engedte el. Nem akarta, hogy kicsússzanak a kezéből a dolgok. És az ostoba felnőttek hajlamosak nem úgy viselkedni, mint azt a gyerekek szeretnék.

- Úrfi?

- Elkóboroltam a bátyámtól. És eltévedtem a labirintusban. Ha Atsushi nem talál meg, még mindig ott lennék! Ő mentett meg! Kérem, ne bántsák!

- Ryuu?

- Köszönöm, hogy segítettél rajtam.

Megfogta a kezét az értetlen fiúnak és magához ölelte. Úgy suttogott a fülébe

- Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj! Nagyon élveztem a mai napot. Remélem, még megismételhetjük Jinko.

- Én is Ryuu-oji. Vigyázz magadra addig.

- Köszönöm.

Ezzel elváltak útjaik egy időre. Hiszen miután odahaza megtudták, hogy Ryunosuke így elszökött keményebb nevelésben részesítették. Bentlakásos iskolába került. Az idősebb fiúk Chuuya es Osamu piszkálták is vele, hogy nem lesz elég erős, hogy alfa legyen. De meglepetést okozott mindenkinek. Már az első heten kivívta magának a tiszteletet a többiek körében. De titkát sosem árulta el. Havonta csak egy hétvégére látogathatott haza. És sajnos akkor sem volt ideje találkozni Atsushi-val. Hiába érezte egyre nagyobb szükségét ennek. Csak a vasárnapi misék előtt és után láthatta egy pár perc erejére. De nem mehetett oda hozzá. Aztán egyszer mikor sikerült volna fájdalmas csalódásban kellett részesülnie.

- A-Atsushi?

Lépett oda hozzá abban bízva, hogy ugyan úgy beszélhet vele, mint gyermekként. A szíve csak úgy kalapált, hogy végre megint megszólíthatta, azt a személyt, akiről már az álmaiban is sok mindent képzelt el. De mikor a másik rá emelte a tekintetét megrémült. Letérdelt előtte és rangjához méltóan, nem mert ránézni

- Úrfi... Mi-Miben állhatok a szolgálatára?

Lesújtotta ez a mondat. Ezért hátrébb lépett egyet. És szorító mellkasára nyomta a kezét.

- N-nem emlékszel rám?

- E-elnézését kérem tudatlanságom miatt! De k-kit tisztelhetek a személyében?

Nem bírta tovább hallgatni ezt. Elfutott. Azt még hallotta, hogy Atsushi feláll és utána kiált. De nem állt meg. El akart menekülni minden elől. Menekvést csak ott talált ahol minden elkezdődött. A labirintusban ahol első alkalommal pillantotta meg. Oda rohant és elrejtőzve a világ elől némán sírta ki a bánatát.

Atsushi megfeledkezett róla az évek során. Hiszen attól, hogy aznap megvédte őt a tiszteletes mégis megbüntette. Nem volt számára jó ez a visszacsatolás. És később külön is vált a két dolog. Arra emlékezett csupán, hogy volt egy gyerek, akivel nagyon jót játszott egy nap a labirintusban. A nevére kinézetére vagy arra, hogy fiú vagy lány nem emlékezett. De arra igen, hogy körülbelül akkortájt egy nemesi származású fiú miatt megbüntették és egy hétig a hideg kriptában kellett aludnia. Nem csoda, ha utána minden nemessel óvatosan és tisztelettudóan bánt, mert felt tőlük. Nem tudta akkor mit követett el. De jobb volt így meghúzódva élni. Hogy biztosan ne legyen belőle baj.

Ryunosuke azonban másként élte meg azt, hogy csak olyan ritkán láthatta a fiút. Akart vele meg beszélgetni. Játszani, hiszen az egyetlen barátjának nevezhette. Az iskolában inkább félték és tisztelték. De nem barátkoztak vele őszintén. És ő maga is bizalmatlan volt a többi nemesi gyermekkel. Magányos volt. Egyetlen mentsvára egy kép volt a fejében, ahogy átöleli a fiút, aki mellett önmaga lehetett. Látni akarta. És az évek múlásával ez a vágy szerelembe csapott át. Aztán mikor eljött a pillanat már 18 éves volt és megszólíthatta azt, akiért dobog a szíve ő fél tőle. És elutasítja még azt is, hogy valaha ismerték volna egymást.

Ryuu összetört. Nem akart már semmit. Hiába zargatta a családja azzal, hogy ideje lenne keresnie magának egy párt. Inkább választotta volna azt, hogy pap lesz. Csak hogy végre békén hagyják. Nem akart mást. Nem is tudott volna elképzelni senkit Atsushi helyére. De még, ha a fiú megismerte volna, akkor sem lehettek volna teljesen boldogok. Az atyja nem engedte volna a frigy létrejöttét. Hiszen számára minden a pénzről, a birtokról és a névről szólt. Akutagawa nem vehetett volna el egy árva nincstelen valakit. Ezt tudta jól. De mégis a szíve csak azt hajtotta. Vagy Atsushi vagy senki. Nem tudott mást szeretni.

És aztán eljött ez az este. Két evvel az után, hogy az a szerencsétlen második találkozás megtörtént. A városban álarcos bált rendeztek a fiataloknak. Az aratás alkalmából. Kötelező volt valamivel eltakarni az arc felső részét. Most mindenki egyenrangú lehetett. Akár csak Rómában. Egyetlen éjszakára

"Nem ismer rád, a hiteleződ,

Se megcsalt férj, sem a szeretőd.

Egy évben egy nap bármit megtehetsz.

Ha akarod, herceg is lehetsz.

(...)

A koldus most király.

A bíró meg zsivány.

Álarcba borult az egész világ"

*idézet: Jókai Színház: Monte Cristo Grofja: Róma.*

Természetes volt, hogy az ifjú nemesek is elmentek egy kicsit szórakozni. Dazai elrángatta házastársa Chuuya testvérét is. Hátha megakadna a szeme valami jobb módú leányzón. És bár Ryuu ellenkezett. Abban a pillanatban meg tudta volna még Osamu-t is csókolni annyira boldog volt, hogy akkor ott lehetett a lépcső alján.

Odafent megpillantott egy fehér hajkoronát. Bár az arcát azúr álarc borította a szemét felismerte. Atsushi volt az. Világoskék szinte fehér öltözetben lépett be a terembe a fenti ajtón. És lefelé tartott a lépcsőn egyenesen az inkább állarc mögé rejtőzött vámpír felé. Ami tökéletesen jellemezte Akutagawa-t mind öltözékileg. Mind fehér bőrét elnézve is. Atsushi vele szemben, mint egy ifjú herceg haladt lefelé. Régi holmikat viselt talán adományba kapta őket a templom. De most igazi nemesi külsőt kölcsönöztek a nincstelen fiúnak. Ryuu lépett az irányába egyet. Itt volt a lehetőség talán az utolsó, hogy beszéljen vele. Ha most nem talán egy évig, vagy lehet soha többé nem lesz ilyen alkalom.

- Ryuu had mutassak be neked valakit

- Ne most!

És ezzel otthagyta a fivérét és annak férjét. Elindult az őáltala kiválasztott személyhez. És ahogy Atsushi az utolsó lépcsőfokról is lelépett ő odaért hozzá és elkapta a kezét.

- I-igen?

Nézett értetlenül az ismeretlenre, akiben nem fedezte fel sem a gyermeki Ryuu-t, sem azt, aki két évvel ezelőtt a nevén szólította. A sárkánynak a szíve a torkában dobogott. Mondania kellett valamit. És megmentette őt a zene, ami akkor váltott keringőre.

- Táncolsz velem?

Nyögte ki az ötletet, ami akkor fogalmazódott meg benne. De jó ötletnek ígérkezett. Atsushi ugyanis látványosan elpirult, de igent bólintott. Szegény fiú azt hitte, hogy lánynak nézte ez az idegen állarcos személy. De annyira magabiztosan kérdezett, hogy nem tudott neki nemet mondani. De Ryuu tudta, hogy ő az. Ezer közül is megismerné. Még csukott szemmel is le tudná rajzolni. És ami azt illeti rajzolta is már le. Egy egész füzetnyi rajza van az ő kis tigriséről, akiről képtelen volt lemondani ennyi éven át.

A parkettre vezette és odarántva magához keze a derekán landolt. Atsushi tehetetlenül érezte hogyan mozdul magától a lába és reagál pont megfelelően arra, ahogyan ez a másik fiatal férfi vezeti őt. Ahogyan suhantak a parketten hamar megszűnt körülöttük minden. És Ryuu is visszaszerezte a hangszálai felett az uralmat. Végre szemtől szembe lehetett vele. Megérinthette. Beszélhetett vele. Amire olyan régóta várt. Azidő alatt, míg nem találkoztak még a nevét sem merte kiejteni. Félt, hogy elárulná magát vele. Pedig naphosszat ismételgette volna. Sokáig reménykedett abban, hogy ha egyszer megint lenne alkalmuk beszélni, akkor megint olyan jóban lennének, mint azon a régi napon. Az volt a terve, hogy magával viszi a birtokra valamilyen indokkal. Egymás mellett lehettek volna. Ebben reménykedett. És abban, hogy egyszer majd talán Apja is elfogadja majd, hogy egy közembert szeret.

De ez az álom két évvel ezelőtt semmivé lett. Mikor Atsushi félelemmel tekintett rá. Megszakadt a szíve a tudattól, hogy akit ezidáig szeretett mostanra retteg tőle. Nem is tudott a szemébe nézni újra. Csak próbált felejteni. Nem érezni semmit. Mert azt tudta, hogy lehetetlen lesz valaki másba beleszeretnie. De mégsem akart ekkora fajdalommal élni. Kerülte a templomot amennyire lehetett. Ha ott volt próbált elrejtőzni a fiú elől. De hiába. A mise alatt mindig észrevette. Még, ha nem is kereste tudatosan, a szemei megtalálták Atsushi-t és újra csak fájdalmat hoztak a szívébe. Olyankor mindig el akart menekülni megint. Így amint lehetett távozott az épületből. Gyalog ment haza nem a családjával. Egyedül akart lenni, hogy kiszellőztesse a fejét.

De Atsushi-t is foglalkoztatta az idegen úrfi, aki olyan közvetlenül szólította meg. Sokat töprenget, azon vajon honnan ismerhetik egymást. Miért vágott olyan szomorú arcot, amikor nem ismerte meg. Néha ő is észrevette az istentiszteletek előtt vagy után. És azt is látta, hogy kerüli őt. De ugyanakkor érezte magán a tekintetét. Egyszer még el is kapta a pillantását mikor rajtakapta Atsushi, hogy őt nézi. Szerette volna megtudni ki az. De nem kérdezhetett rá csak úgy. Ha kiderül, hogy valami nagyon fontos embere a településnek és ő nem tud róla, akkor az szégyen. És megbüntetik, amit nem akart. Aztán egyik alkalommal olyan történt, amire nem számított. Születésnapja volt Atsushi-nak. Pontosabban az a nap, amikor a templom gondozásába került. Amikor a többi gyermek felköszöntötte, akkor egyikük odavitt neki egy csokor gyöngyvirágot. Azt mondta egy magas feketehajú fiatal férfi küldte neki. Aki fekete álarcot viselt. De nagyon szép szürke szeme volt.

Akutagawa megtudta, hogy mit ünnepel és szedett neki egy csokor virágot. Majd álruhában odament a templomhoz. Nem bírta ki. Hiszen szerette a fiút. Bárhogyan akarta elfelejteni képtelen volt rá. Látnia kellett. Az iskolai évei véget értek. Már nem tudta elterelni a gondolatait róla. És nem érte be azzal, hogy csak nagyritkán láthassa. Szüksége volt rá. Figyelte őt a távolból és álmodozott, bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok közöttük. Minden hónap azon napján, amikor először vitt neki virágot, megtartotta ezt a hagyományt. Atsushi-nak lett egy titkos hódolója. Aki mindig fehér szirmú növényekből készült csokrokat címzett neki. Mindig másféleképpen juttatta el. De mindig ott volt, mikor átadták vagy megtalálta. Látta, ahogyan elpirul. Ahogyan körbenéz, hátha észreveszi ki hagyta ott neki. De egyszer sem vette észre titkos hódolóját. Viszont a szívében nagyon boldog lett tőle érezte, hogy valaki számára nagyon fontos. Csak a személyét nem ismerte. Legalábbis szerinte.

Hiszen a titkos csodálója közelebb volt hozzá, mint gondolta. De nem mert ennél is közelebb merészkedni hozzá. Egyetlen visszautasításnál többet nem bírt el. Maradt hát a plátói szerelem, amivel megfelelő távolságból szemmel tarthatta szíve választottját. És remélte, hogy másnak nem akad meg rajta a szeme. Egyszer volt olyan hogy egy lány túl sokáig nézte és mar úgy érezte oda kell mennie és elkergetnie a szemtelen fehérnépet az ő Atsushi-ja mellől. Amikor a fiú maga tette ezt meg. Azt mondta van valaki, akié a szíve és nem fogja megcsalni. Akutagawa először ledöbbent ezen. Majd pánikba esett. Ki akarta deríteni, hogy ki lehet az a személy, akié a szíve. De rá kellett jönnie, hogy Atsushi csak ürügyből mondta, hogy a számára is idegesítő némber leszakadjon végre róla. Mégis valamiért megnyugtatta a tény, hogy Atsushi még nem foglalt.

És most ő ott volt a karjai között. Kapaszkodott belé. Engedte, hogy vezesse. Nem vette le a szemét róla. Minden figyelme az övé, és egyedül az övé. Végre. Közel lehetett hozzá. Elragadták az érzelmei. Minden, amit el akart rejteni a világ elől.

Kipörgette majd ismét magához rántotta. Megdöntötte amitől Atsushi elvesztette az egyensúlyát. Ezért hátrébb dőlt a kelleténél. Meg is ijedt, hogy találkozik a padlóval. De Ryuu tartotta őt. Nem engedte el egy pillanatra sem. Mikor ismét függőleges helyzetbe húzta világos szemű partnerét elveszett egy kicsit a tekintetében. Ryuu is érdekesen színtelen szemmel bírt. De Atsushi ebben még jobb volt. Szinte aranylottak íriszei. És ezt most először nézhette meg magának. Bele akarta égetni a memóriájába. Akárcsak arcának az összes többi vonását is.

Elmosolyodott. Ami meglepte a keze között meg midig értetlenkedő fiút. Hiszen az még mindig csak találgatta, hogy miért pont őt kérte fel ez az ismeretlen. És végre a szám több mint felének eltelte után ismét hallhatta a hangját is.

- Atsushi....

Suttogta halkan a nevet, amit magában olyan sokszor kimondott mar mióta a kezét fogta.

- K-ki vagy te? És honnan tudod a nevemet?

- Ez fáj... hát tényleg nem emlékszel rám? Jinko?

A név hallatára Atsushi-ban feltörtek az emlékek. Maga előtt látta a másik gyermeket, akitől ezt a nevet kapta és akit azóta nem is látott többször. Majd, ahogy az álomkép kitisztult fel is ismerte őt a maszk mögött rejtőző idegenben.

- Sárkányherceg?

Kérdezett óvatosan. Mert bár biztos volt benne nem merte annyira nyíltan kimondani, mint szerette volna.

- Hát mégsem felejtettél el kistigrisem?

Megint elpirult. Még mindig abban a hitben ringatta magát, hogy lánynak gondolja, azért beszél így. Ami az alakját és a hangját elnézve, akár még igaz is lehetett volna. De a nadrágja mást rejtett. És ezt az idegen, de egyben régi ismerőssel is tudatni szerette volna. Mégis valamiért attól, ahogyan ez a vele egykorú már majdnem férfi így érintette meg, szorította magához és nézet rá, megugrasztotta a pulzusát. Maga sem tudta miért van ez, de jól esett neki, hogy így bánt vele a fiú, akit évek óta nem látott.

- S-szerintem jobb, ha most szólok, hogy... én nem vagyok lány...

- Képzeld, tudok róla Atsushi. De ez engem nem érdekel...

- Mi?

Sikított volna fel ijedtében, de Ryuu egy pillanatra elengedve a derekát, ujjait a másik szájára tapasztotta elhallgattatva a rémült fiút.

- Halkabban. Mert még minden figyelmet kettőnkre irányítasz. Pedig azt szeretném, hogy csak te figyelj engem.

Atsushi-nak elakadtak a szavai valahol felfelé a torkában. És gombóccá nőttek körülötte a gondolatai. Tud arról, hogy férfi. És mégis ennyire dominánsan érezteti vele, hogy céljai vannak vele. Annak ellenére, hogy Atsushi tapasztalatlan volt e-téren valamilyen ösztöne mégis azt éreztette vele vigyáznia kell, mert még a másik alatt találja magát, egy ágyon. A gondolat miatt egy pillanatig maga a kép is megjelent előtte és ettől meg inkább fülig pirult. Esélytelennek tűnt, hogy ismét megszólaljon. És ezt Ryuu is észrevette.

- Sajnálom, hogy megijesztettelek. De nehezen fogom vissza magam. Hiszen évek óta arra várok, hogy megint beszélhessek veled. És elmondjam, mit érzek irántad!

- Ezt hogy érted?

Kíváncsisága erősebb volt, mint az a bizsergés derék alatt, ami miatt szavai elhaltak. És kezdett tisztulni is előtte a kép. Viszont szerette volna, ha érthetően beszél a partnere. És nem köntörfalaz tovább.

- Én küldtem neked minden virágcsokrot. Hogy ne felejts el engem.

- Te voltál az? De... de hát miért?

- Hiányoztál nekem Jinko. Nagyon.

Nekidöntötte a homlokát a másiknak. Magába szívta az illatot, amit most érzett első alkalommal, ilyen erősen, ennyire intenzíven. És azonnal emlékeibe véste. Hogy mindig megismerje. Ez az ő párjának illata. Akit nem akar többé karjai közül kiengedni. Bár tudta azt is, hogy ezeket a vágyakat önös célok vezérlik. És nem volt bizonyos abban, hogy Atsushi is akarja e mindazt, amit ő. Mellette lenni. A társasága lenni minden nap. Minden éjjel. Vajon a fiú, aki szinte nem is emlékszik rá, igent mondana e neki, ha feltenné a kérdést, miszerint lenne e, a párja? Egy életre. Jóban, rosszban, örömben, bánatban, a világban, vagy csupán egy közös ágyban. Rettegett attól, hogy túl sokat kérne tőle és elriasztaná. De nem akarta tovább húzni.

Mindketten betöltötték már a 18adik életévüket. Atsushi lehet, otthagyja a templomot. Világnak indul. Ryuu-t viszont kötik az apjának tett ígéretei és a föld irányításának terhei. Ő nem szökhet meg a vére elől. Bármennyire is vágyik rá.

- Miért érzem úgy, hogy te többet tudsz énrólam, mint fordítva?

- Mert nagy eséllyel ez tényleg így van. De minden kérdésedre szívesen válaszolok. Legyen az bármi.

- Ebben az esetben szerintem jobb lenne, ha most kimennénk. A számnak hamarosan vége lesz. És ezt a beszélgetést lehet, másnak nem kellene hallania.

- Egyetértek. Hová menjünk?

- Mit szolnál a labirintusba. Ott kezdődött minden.

- Igen... és én is oda rejtőztem a legutóbb.

- E-ezt, hogy érted?

- Majd később elmondom. Most menjünk, amíg meg feltűnés nélkül le tudunk lépni innen.

Igazából akár a városból is elmenekült volna vele abban a pillanatban. És ezt szerette volna a másikkal is éreztetni. Ezért még egy utolsó pár pillanatig a karjai között tartotta, de a kézfejére lehelt egy csókot.

- Sárkány?

- Szólíts Ryuunak! Rendben?

- I-igen...

A fiúk feltűnés nélkül menekültek el a tömeg elől. Még az a két személy sem követte őket titokban, akik figyelték a táncukat. Chuuya és Osamu sejtettek, hogy mi folyik itt. És igazából örültek annak, hogy a fiatalabb végre talált valakit, aki iránt érdeklődik. Sikeres akciónak könyvelték el az estét így már csak egymással törődtek és ők is táncoltak.

Ezalatt a két fiatal a templomot megkerülve az öreg labirintus bejáratához érkezett. Egy kicsit még szótlanul sétáltak. Mindkettőben olyan kérdések kavarogtak, amivel a folytatást akartak megjósolni. Nem sok sikerrel.

Aztán Akutagawa oldalra pillantott a fiatalabbra, aki elpirulva figyelte még mindig összekulcsolt ujjaikat. Hiszen azóta nem engedték el egymást, hogy a feketehajú felkérte a fehéret. De most már nem foghatták a táncra. Csak sétáltak. És a kézen fogva sétálástól Atsushi-nak a bátorsága kezdett elillanni. Ellenben az arcának pirossága egyre erősödött. Ezt Ryuu is észlelte. Tudta lépnie kell, mielőtt végleg kicsúszik a pillanat varázsa a kezei közül. Atsushi ujjaival együtt. Ezért mikor elértek a labirintus közepébe, akkor nekidöntötte a sövénynek a megszeppent fiút és azt tette, amit a szíve súgott neki. Megcsókolta Atsushi-t.

A másik csak tehetetlenül és rémülten figyelte az ajkaira tapadt idősebbet. Annyira remegett, hogy Akutagawa-nak át kellett ölelnie, hogy megtartsa. Még pislogni sem mert. Két ok miatt. Először is, mert nem hitte el, hogy ez megtörténik vele. Másodszor pedig. Amióta felkérte táncolni érzett valamiféle zsibbadást a szíve körül. És ez az érzés most eluralkodott az egész teste körül. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy OTT is érezni kezdett valamit, ahol tudomása szerint ilyen helyzetben nagyon nem kellett volna.

Mikor Ryuu jobban hozzá simult és keze végigcsúszott a hátán, majd az oldalán, végül hosszú ujjai Atsushi csípőjén állapodtak meg és magához rántotta akkor sikerült kijózanodnia abból a sokkból, amit a másik ajkai okoztak neki. Viszont belezuhant egy új érzésbe. Egy vágyakozásba, ami azt kérte tőle engedjen. És a fiú engedett. Lehunyta a szemét és óvatosan, esetlenül, de viszonozta a másik csókját.

Ryuu olyannyira meglepte ez, hogy egy pillanatra el is engedte a tigris ajkait. De Atsushi mozdult utána, így hamar eltűnt az a kis távolság, ami megjelent pillanatokkal korábban. Elmélyítették a csókot. És miután nyelveik is megtalálták egymást azok is olyan táncot jártak, mint ők ketten korábban a bálon. Atsushi ügyetlenül karolta át a magasabb nyakát, de mikor képes volt megkapaszkodni benne, akkor már csak a gyönyörre koncentrált. Ryuu simogatásai elfeledtették vele, hogy hol van és milyen körülmények között. Teljesen behódolt az idősebbnek. Az zökkentette vissza a valóságba, hogy Ryuu rámarkolt a fenekére, ezzel elérte, hogy belenyögjön a csókba.

- R-Ryuu?

Zihálta a másik nevét. Mert egyébre képtelen volt. Nem engedte el őt, és hogy a fekete se tehesse ezt meg, homlokát a másik vállára borította. Pedig Ryuu-nak esze ágában sem volt elengedni kiszemeltjét. Most, hogy megpecsételődött köztük valami, nem akart többé mást csinálni csak ezt. Várt még egy kicsit, amíg a fiatalabb szívverése és légzése valamelyest normalizálódott. Csak utána szólította meg.

- Atsushi jól vagy?

- Azt hiszem... Csak nem vagyok ura a lábaimnak...

Ryuu oldalra pillantott jól emlékezett arra, hogy itt bent még van egy pad. Odatámogatta a fiút és leültette, de a kezeit továbbra sem engedte el. Félt attól, ha megteszi, a végén még elszalad.

- Most jobb?

- Igen...

- Sajnálom...

- He?

Emelete fel hirtelen a fejét Atsushi. Nem értette miért kér a másik tőle bocsánatot. Mikor azért került ilyen helyzetbe, mert annyira belemerültek és élvezte azt, amit eddig csináltak.

- Sajnálom, hogy csak így... letámadtalak... nem kellett volna... én-

- Ryuu...

Szorította meg a másik kezét, amitől az meglepődve némult el. És már ő is, rá mert nézni a fiatalabbra. Megdöbbenve látta, hogy mosolyog. Megnyugtatóan. És nem volt félelem a szemében.

- Már mindent értek Ryuu... Te vagy az, aki mindig figyelt engem igaz?

- Igen...

- De miért nem jöttél oda hozzám soha? Miért csak a virággal üzentél? Vagy mással küldettél? Miért nem adtad nekem személyesen azt a csokrot?

- Féltem...

- Mi?

- Féltem attól, hogy megint úgy reagálsz a közeledésemre, mint két éve... Nm ismertél fel. Bizalmatlan voltál velem. De nem tudtam miért. Azt hittem megint ezt tennéd. Így inkább csak figyeltelek téged tovább, ahogyan az elmúlt 10 évben.

- Ilyen régóta szemmel tartasz?

- Igen. Amióta ugyan itt találkoztunk, azon a délutánon. Nem engedték, hogy megint beszéljek veled. De az, hogy elválasztottak tőled csak azt eredményezte, hogy beléd szerettem...

Atsushi-t annyira megdöbbentette, hogy Ryuu ennyire könnyeden kiejtette ezt a két szót, hogy tátva maradt a szája. Nem fogta fel az agya. Hogy az a fiú, akivel akkor olyan jót játszott. Tíz éven át a távolból figyelte őt. És most itt ül vele szemben. Szerelmes belé. És arra vár, hogy a vallomására választ adjon.

- S-szeretsz engem?

- Igen... mindennel, jobban!

Újra megcsókolta és a tigris most hamarabb viszonozta tettét. Ez lassú csók volt, de érzelmekkel és könnyekkel teli. Mikor elváltak Atsushi látta, hogy Ryuu sír. Óvatosan levette róla az álarcát. És felismerte a két évvel korábban őt megszólító nemest, akitől akkor annyira megijedt. Értette már, hogy Ryuu miért félt ismét a szeme elé kerülni. És meg is sajnálta, hogy ennyit szenvedett miatta. Csukott könnyes szemeire lehelt egy apró csókot. Majd letörölte a könnyeit az ujjaival.

- Ne sírj. Kérlek...

- Atsushi.

- Sajnálom, hogy olyan vak voltam és nem vettelek észre ennyi éven át. De most már látlak. Akutagawa Ryunosuke úrfi. Már látlak. És azt is látom, mit érzel irántam.

- Atsushi? E-ez azt jelenti, hogy elfogadod az érzéseimet?

- Igen. Ryuu. De mond, mit szeretnél tőlem?

- Hogy legyél mindig mellettem! Engedd, hogy megmutassam, neked mennyire szeretlek! Kérlek, Atsushi, költözz a birtokomra! Maradj velem!

- Ryuu...

A fiú átölelte a másikat. Ilyen könyörgést még sosem hallott. Még csak hasonlót sem. Érezte, hogy a nemesi fiú szenved. És csak az oldozhatja fel a szenvedései alól, ha ő vele lesz. És enyhíti azt a fájdalmat, amit a hiánya miatt érzett 10 éven át.

Akkor megfogadta sosem megy el Ryuu mellől. Engedi neki, hogy megmutassa milyen a szerelem. És reménykedik abban, hogy hamarosan ő is ezt érzi majd az ifjú nemes iránt. És viszonozhatja neki. De addig is minden szavát, érintését, csókját élvezni fogja.