Chuuya nem tudott aludni, órák óta csak forgolódott. Már jó pár álmatlan éjszkája volt. Nem is csoda, megint az a jelenet zajlott a fejében. Csak az egyik osztálytársára tudod gondolni. Dazai Osamu... Magas srác volt. Legalább egy fejjel volt magasabb Chuuya-nal. Barna göndör fürtjei rendezetlenül lógtak az orrára, szemére, gyakran beleakadva a srác szemüvegének keretébe. Kezeit és nyakát valamilyen titkos okból, fáslival kötötte be. Fekete keretes szemüvege mögül, mély, sötét, karamell színű íriszeken keresztül szemlélte a világot. Chuuya nem értette a fiút, főleg nem a mostani viselkedését. Korábban egyszer se tűnt föl neki. De amióta egyszer kihúzta a pácból egy sikátorok incidens közben, azóta megváltozott az, ahogyan a barna cselekszik, ha ő a közelében volt.

Azon az estén is Dazai járt a fejében. Illetve az, amikor először beszéltek többet ott a sikátorban. Na és persze azon, hogy vajon mi történt pontosan akkor. Hűvösebb tavaszi estén, már éjfél után járhatott. Hétvége volt, így Chuuya szokásához híven, egy bárban mulatta az időt többed magával. De lassan kezdte unni magát. Inni többet valamiért nem volt kedve. Fáradt volt és kivételesen nem találta örömét a borban. Ami nagyon ritka eseménynek számított. Éppen ezért döntött úgy, hogy kiszelőzteti kicsit a fejét. Kilépve a bárból, amit azon az estén választott, a sötét éjszakában viszonylag világos utcát járta. Mivel tudta, már mikor elindult otthonról, hogy inni fog így a motorját a garázsban hagyta, letakarva a fóliával, hogy ne fázzon a szeme fénye. Aki már annyi versenyt megnyert Chuuya-nak. A főút mellett az egyik sötét sikátorból hangok szűrődtek ki. Ismerős volt az egyik, ezért bepillantott.

Érdekes módon a legfélénkebb osztálytársát látta egy pár bandatag által körülfogva. Nem tudta, miről van szó. Mibe keveredhetett a félénk langaléta? Viszont úgy érezte oda kell mennie. Maga se tudta miért. A barna sráccal még csak egy pár szót beszéltek, amióta egy osztályban vannak. Az is csak annyiban merült ki, hogy Chuuya arrébb küldte, ha Dazai az útjában volt a folyosón vagy a teremben. Dazai a légynek sem ártott és nem is tudott volna, hiszen a szemüveges félénk fiú mindentől képes volt megijedni. Néha szivatták is ezzel az osztálytársai vagy mások a szomszédos termekből. Chuuya vele ellentétben azonban nem csak az iskolában volt nagymenő, a városban is. Hírhedt volt vakmerő vezetési stílusáról, és hogy ha ő benevez egy versenyre, legyen az legális vagy nem, azt megnyeri. És ha verekedésbe keveredne, akkor is általában a győztes oldalon jön ki a dologból.

Így most ezen a kései órán, ismerőse remegését látva, úgy döntött lesz ő a jófiú és kihúzza a pácból szerencsétlen osztálytársát. Ahogy halad feléjük belehallgatott a beszélgetésbe is.

- Megmondtam, hogy nincsen pénzem – próbált erőt vinni a hangjába Dazai nem sok sikerrel - főleg nem, annyi amennyit ti akartok tőlem.

- Ugyan már. Tudjuk, hogy van nálad, egyébként mi másért jöttél volna ide üres kézzel.

- Csak erre jártam... Ti húztatok be ebbe a sikátorba.

- Velünk nem játszadozhatsz, kölyök.

- Remélem, tudod, hol a helyed! – húzott be neki az egyik egy kisebbet, ezzel leverve a szemüvegét, ami a földön csattanva kicsit meglepett.

Dazai hátrálni kényszerült, mivel megszédítette az ütés ereje is, valamint szemüveg nélkül még látni sem látott rendesen. A fejét szúrta az, hogy most mindent homályosan lát. Kicsit összébb húzta magát. De csak egy pillanatra. Majd kiegyenesedett és vett egy mély levegőt.

- Nem hallottad, taknyos? Ide a pénzed!

- Velünk nem bírsz el. Ha nem akarsz egy alapos verést ide a tárcádat!

- Én a helyetekben nem akarnék velem foglalkozni... - szólt megint a barna fiú - Főleg nem most, hogy eltörtétek a szemüvegemet. - hangja megváltozott, valahogy magabiztosabb lett és sütött belőle valamiféle megmagyarázhatatlan erő.

Eddig csukott szemeit, ahogy kinyitotta és ránézett az előtte állókra azokat megdermesztette a tekintete. Már éppen megszólaltak volna fenyegetői, mikor odaért vörös osztálytársa is.

- Van valami probléma uraim? – kérdezett zsebébe csúsztatott kezekkel a kék szempár tulajdonosa, kirántva amazokat az állapotból.

- Mi van csak nem a kis nyavalyással vagy?- fordult meg az egyik, de mikor meglátta, hogy az utcák hírhedt motorosa Nakahara Chuuya áll vele szemben és a többiek mögött egyből elakadt a szava.

- És mi van, ha igen vele vagyok? – húzta vigyorra ajkait, hiszen látta a felismerést amaz szemében - Ismerem mit akartak tőle?

- Semmit! – vágták rá mikor a többi is megfordult - Ne haragudj, amiért fel tartottuk a barátodat.

- Már itt sem vagyunk. - mondták és egyből el is tűntek.

Chuuya figyelte őket, amíg eltűntek a sötétben. Majd sóhajtott egyet...

- Gyáva férgek... morogta orra alatt, míg lehajolt a szemüvegért, kicsit megtörölte, majd visszarakta a fiúra, aki közben megszólalt.

- Nem kellett volna bele- ekkor tisztult ki a látása, hiszen megint magán tudhatta a szemüvegét – B-bele... - elakadt a szava, ahogy meglátta ki segítette ki.

Szemei többször is végigpásztázták a nála alacsonyabb kalapos fiút. Akit talán még nem is látott az iskolai egyenruháján kívül másban. De a városi vagány motoros külső és a kalap a fején nagyon is lélegzetelálítóan hatott rá. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy az ő nagymenő osztálytársa áll előtte. Segített neki, és még a szemüvegét is orrára helyezte, hogy lásson. Érezte, hogy elönti arcát a vér, ahogy a szavakat kereste.

- N-a.. Nakahara senpai? - döbbent meg és lépett egy félszeg lépést hátra, kicsit dülöngélve.

- Vigyázz hova lépsz Dazai! Még megbotlasz valamiben! – kapta el a karját és rántotta vissza oda ahol addig állt, biztos talajt adva lábainak - Te egyáltalán mit keresel itt ilyenkor?

- E-errefelé lakok... - motyogta miközben kezét tördelte és láthatóan feszélyezte az, hogy Chuuya karját érintette.

- Fura srác vagy te Dazai... Mi volt ez az előbb?

- Micsoda? Nem tudom, hogy miről beszélsz? – kapta félre a tekintetét - Én csak nem akartam, hogy elvegyék azt a kevés pénzt, ami nálam van...

Chuuya nem akarta tovább faggatni, hiszen látta a viselkedését. Elfordult volna tőle, ha nem fogta volna még a karját. Nézte még egy kicsit kissé kipirult arcát, mert nem tudta hova tenni az árnyalatot, majd nagyot sóhajtva elengedte. Még megpaskolta Dazai vállát és hazaküldte.

- Legközelebb jobban vigyázz magadra! – intett még neki majd otthagyta, de magán érezte még sokáig a karamell színű szempárt.

Viszont azóta megváltoztak a dolgok. A szemüveges barnahajú gyakran figyelte a vöröst a távolból. Chuuya sokszor észre is vette. Érezte magán a tekintetét. És ha ilyenkor ránézett Dazai-ra az azonnal elkapta a tekintetét és keresett megának valami elfoglaltságot. De pár perc elteltével ismét őt figyelte. Néha megpróbálta megszólítani, de vagy elment az ereje hangjának, amint a kék szempár találkozott a sajátjaival, és inkább távozott, vagy Chuuya haverjai ugrottak be a képbe és hajtották el tulajdonképpen szerencsétlen srácot. Viszont nem csak Dazai tartotta szemmel alacsonyabb osztálytársát. Természetesen Chuuya-t sem hagyta nyugodni, mindig körülötte jártak a gondolatai. Már maga se tudta, hogy miért. Órákon leplezetlenül nézhette és gondolkodhatott rajta, hiszen srégan előtte ült. Abból a szögből még arcának egy részét is láthatta és onnan nézve a szemüvege sem takart ki annyi mindent Dazai arcából, mintha szemből tekintett a fiúra. Chuuya meg is jegyezte magának, hogy nem is lenne olyan nyomi kinézete, ha egyszer levenné a fekete keretet. Ahogy egyre többet figyelte, egyre kíváncsibb lett a magas srácra. Foglalkoztatták a kötései, amiket gyakran szemlélt a helyén ülve, hogy vajon mikor és miért kerültek rá. Hiszen nem tudta elképzelni sem, hogy mit csinálhat egy ilyen srác, aki senkivel sem mer beszélni. De furcsa volt neki a hirtelen váltás. Az addig szinte soha meg nem szólaló inkább magában elvonuló langaléta, most mégis mindenképpen vele az iskola egyik legtöbb kihágását, rendbontását elkövető személyével akar barátkozni. Vagy nem is tudja, mit akar csinálni, de a társaságát keresi, próbál beszélni vele. És bár csak pár hónappal idősebb mégis senpai -nak szólítja. Viszont ami még jobban nem hagyta nyugodni, az a pár mondat a sikátorban, amit a szemüvege nélkül mondott. Az a magabiztosság olyan személyére vall, mint Chuuya. Nem pedig arra, akinek a száját ténylegesen elhagyták ezek a mondatok.

- Miért foglalkoztat ez engem ennyire? – beszélt a sötétben az ágya feletti plafont figyelve.

Nagyot sóhajtott és átfordult a másik oldalára, lehunyta a szemét és próbált álmot erőszakolni saját magára. Ami végül is sikerült.

Másnap aztán érdekes fordulatot vett a dolog. Ugyanis, a tanárok kettejüket osztották be arra, hogy iskolaidő után kitakarítsák a termet. Vagyis, hogy pontos legyek ez Chuuya számára, büntetés volt, amiért megint randalírozott a folyosón és késett az órákról. Viszont Dazai önként felajánlotta osztályfőnökének a segítségét, hogy idézzem: „Biztosa legyenek abban, hogy Nakahara senpai elvégzi a feladatát és nem csak meglóg a munka elől." Persze szó se volt ilyesmiről. Dazai-nak teljesen más tervei voltak. Hiszen végre kettesben tudott vele lenni és esélyt kapott arra, hogy meg tudjon szólalni. Így örömmel vállalta a plusz feladatot a sajátjain kívül és mosolyogva lépett be a terembe ahol már a büntetésből oda száműzött fiú is várt.

- Hát te, mit keresel itt?

- Nem akartam, hogy egyedül dolgozz senpai... ezért gondoltam besegítek egy kicsit.

- Nocsak? Milyen túlbuzgó lett itt valaki.

- Ugyan... Ez a minimum, azért amiért segítettél nekem.

- Akkor ezért követsz, mindenhova és próbálsz meg beszélgetést kezdeményezni?

- N-nem éppen... De igen... Mindenképpen meg akartam köszönni a segítségedet.

- Felesleges volt ennyit küzdened ezért...

Csend állt be a fiúk közé és mindkettőt zavarta, hogy elhallgatott a beszélgetés. Chuuya-t talán még jobban, hiszen nem volt hozzászokva az ilyesfajta csendhez. Furcsa is volt neki ez az egész. Nakahara Chuuya olyan személy ki mindig tudja, mit kell mondania. És ki is mondja azt, ami a szívén van. De most mégis úgy kellett keresgélnie a szavakat. Szerette volna, ha a beszélgetés folytatódik. De nem tudta, hogyan folytathatná. Mindeközben Dazai elkezdte letörölni a tábláról az utolsó óra anyagát. Ezt látva Chuuya még inkább úgy érezte meg kell szólalnia. Hiszen ha elkezdenek dolgozni esélytelen, hogy megint megálljanak benne, csak úgy beszélgetni. Ahogy a magas fordult, a vörös megint észrevette azt a dolgot, ami miatt aznap egész nap figyelte a szemüveges fiút.

- V-van valami a szemüvegeden... - mutatott rá a vörös a fehér kis dologra, ami persze nem most került oda.

Dazai szemüveg én egész nap egy kis papírgalacsin tartózkodott. Az egyik szünetben dobták rá viccből, egy másik osztály diákjai. Senki se szólt neki arról, hogy rajta van, helyette csak jót mulattak szerencsétlen srácon. Chuuya viszont észrevette, még abban a szünetben. Hogy is ne vette volna észre, ha szinte mindig szemmel tartotta osztálytársát. Bármit csinált mindig az lett a vége hogy a kék szempár megállapodott a magas barnán. És figyelte mindaddig, amíg rá nem döbbent, hogy megint őt nézi. De mégsem tudott odamenni és szólni neki arról, hogy van a szemüvegén valami. Ő maga se tudta miért nem teszi. Hiszen egyszer el is indult felé, hogy vagy szóljon, vagy maga vegye le azt a kis piszkot róla. De sajnos a haverjai közbeugrottak ismét és onnan már nem tudott megint olyan elhatározottságot összeszedni. Ezt ugyan úgy nem értette. Miért nem mer ő kezdeményezni, ha látja a másikon, hogy az nem mer. És a vége mégis az lett, hogy csak figyelte naphosszat és próbálta leszidni „barátait" hogy ne gúnyolódjanak szerencsétlenen.

- M-még napközbe került oda... M-már akartam szólni, hogy ott van csak nem, úgy jött ki a lépés. – nem értette, miért nem tud dadogás nélkül megszólalni, de kezdte visszaszerezni az uralmat a hangszálai felett.

- Nahát, már olyan régóta? .... Nakahara senpai... m-milyen régóta figyelsz engem? – kérdésétől Chuuya-nak melege lett így kivételesen gyorsan tudott válaszolni.

- Csak segíteni akartam te szerencsétlen! Ne gondolj többet. – mondta, de tudta, hogy igaza van a másiknak, nem normális az, ha ilyen sok ideje figyelte őt.

- Jó rendben. – mosolyodott el és nem faggatta tovább a vöröst erről a dologról.

Levével szemüvegét a homályban Ő maga is észrevette, hogy van rajta valami és elkezdte letörölni, és ha már ott volt az egész lencsét megtakarította. Viszont ez alatt az idő alatt a vele szemben álló fiú elvörösödött. Hogy ennek mi volt az oka? Dazai a szemüvege nélkül magas jóképű ikemen kinézetét öltötte magára. Egyáltalán nem olyat, mint amilyen egy gyáva, visszahúzódó fiú mondhat magának. Chuuya is jóképű volt és ezt nem is tagadta. Tisztában volt vele, és alaposan ki is használta ezt a tulajdonságát. Arra viszont nem számított, hogy a mindig egyedül sétálgató és ebédelő szemüveges srác, ennyire jóképű lesz a dioptriái nélkül. Azért kezdett még inkább igazodni arcának színe a hajáéhoz, mert ő maga is meglepődött azon, hogy vonzónak találja az osztálytársát és hogy eddig nem tűnt fel neki. Mert bár valóban próbálta elképzelni milyen lehet a lencsék nélkül. Sose látta még előtte. A sikátorban ugyan ő tette vissza a helyére a fekete keretet. De a sötétben nem tűnt fel neki hogy miről maradt le. Mélyen belül sajnálta is azt, hogy akkor nem a világos utcán voltak egy lámpa alatt.

Dazai megtörölte a szemüvegét majd visszavette. Közben nem foglalkozott semmi mással azon a tevékenységén kívül. Fel sem merült benne hogy ezalatt az alacsonyabb társa még csak nem is pislogott, annyira nézte őt. Így mikor újra tisztán látott és ismét osztálytársa felé fordult a maga is meglepődött azon, hogy annak nem csak a haja vörös most már, hanem az arca is. Valamint hogy nem vesz levegőt.

- N-nakahara san? M-mi történt veled? Miért vagy ennyire piros? Nyissak egy ablakot, meleged van?

- „Melegem az mindenképpen. De nem a szoba miatt..." – gondolta mialatt egy másik gondolata kikerülve józan eszét kicsusszant ajkai között - Te miért hordasz egyáltalán szemüveget?

- E-ezt most nem értem... T-talán, mert rossz a szemem?

- De hogyha így nézel ki, akkor miért nem kontaktlencsét használsz? – kérdezett még egyet, ebben az öntudatlan állapotban, mialatt még mindig nem pislogott.

- Mármint, ... hogy nézek ki? – na, ez a visszakérdezés volt az, ami Chuuya-t kizökkentette a kábulatból.

- N-ne foglalkozz vele! - terelte el a szót gyorsan. - I-inkább kezdjük el ezt a nyavalyát. Mert sosem végzünk!

- Igaz a végén még bezárnak minket éjszakára ide...

- „Az nem is lenne olyan rossz... Kettesben egészen reggelig..." – megrázta a fejét, míg a másik háttal állt neki – „Mégis miket gondolok? Térj már észhez Chuuya!"

Onnantól kezdve nem beszéltek egy szót se. Csak tették a dolgukat. Ellenben a vörös gyakran pillantott osztálytársára és néha meg is állt a munkájában és csak figyelte, remélve hátha megint leveszi a szemüvegét. Ezt egy idő után a megfigyelt személy is észrevette és kicsit már zavarban érezte magát a folyamatosan figyelő kék szempár miatt. Aztán ő is megállt cselekvés közben, hogy szembe nézhessen vele. Lassan fordult hátra, mikor már vagy 10 perce érezte magán Chuuya tekintetét. És kicsit talán el is pirult, mikor ránézett a másik fiúra, mielőtt kérdezett volna.

- M-mi az?

- Semmi... - felelte egyszerűen nem is figyelve saját magára - Miért hagytad abba, amit csináltál?

- M-mert folyamatosan figyelsz és n-nem tudom az okát.

Chuuya-nak is ekkor tudatosult a tény, amit az előtte álló mondod, mégpedig, hogy már hosszú percek óta le se vette a szemét Dazai-ról. Először bepótolta az összes pislogást, amit az eltelt idő alatt kifelejtett. Utána nézett megint a még mindig zavarban lévő barnára. Nem volt túlságosan messze tőle. És nem is, mert egyenesen a szemébe nézni. Csak pár pillanatonként lopott egy-két pillantást felé. Chuuya valahogy késztetést érzett arra, hogy levegye a szemüvegét és ismét lássa milyen dioptriák mögött lévő barna szempárt. És engedett ennek az ingernek. Megtette a távolságot, ami csupán néhány lépés volt. Megállt a nálánál vagy 20 cm-rel magasabb társa előtt. Felnyújtotta kezeit, lassan vezetve ujjait a fiú arca előtt, majd levette Dazai-ról a szemüvegét.

- M-mit csinálsz? - kezdett el pánikolni amaz.

- Csak maradj egy kicsit nyugton! - szólt rá a vörös.

Dazai engedelmeskedett, és nem is mert megszólalni . Csak a homályban várt, hogy mi fog történni. Chuuya pedig csak nézte és nézte és nem tudok betelni a látvánnyal. A mély karamellszínű szemek rabjukká tették. Ha akart volna sem bírt volna megmozdulni. Elveszett a barna tengerben, mert ha igaz az, hogy a szem a lélek tükre, akkor Dazai lelkébe csobbant fejest azzal, hogy egyre közelebbről nézte. Dazai aki csak távolra nem látott jól az egyre közelebb jövő Chuuya-t észlelte. És amikor más kitisztult előtte is a kép, mert már annyira közel volt, akkor automatikusan hátrálni akart. De ezt az alacsonyabb nem engedte. Tenyerét arcára vezette, így megakadályozta, hogy tovább meneküljön tőle. Ezzel sikeresen elakasztotta a magasabb lélegzetét is. Úgy egy percig voltak még így. Eddigre fedezte fel magának Chuuya annyira a másik arcát és minden vonását, hogy képes legyen megszólalni.

- Te jó ég... Hogy lehet valaki ilyen szép... - suttogta az orra alatt, de mivel ennyire közel voltak egymáshoz, így természetes volt, hogy Dazai meghallja.

- Hoe? - adott hangot meglepettségének, miközben szemei tányér nagyságúra tágultak.

Chuuya Dazai ezen reakcióján valamint a saját tettén meglepődve tért magához. Realizálta, hogy mit művelt és belevörösödött. Elengedte a még mindig, sőt egyre inkább értetlen srácot és elhátrált egy lépést tőle. Maga elé bámult egy pillanatig, aztán mikor rájött, hogy még mindig kezében tartja a fekete keretet, ismét lépett előre egyet. Megragadva Dazai csuklóját belenyomta kezébe a szemüveget. Minden baj okozóját és kifelé vette az irányt. Útja közben felkapta a felmosó vödröt is és még visszakiáltott annyit, hogy kicseréli benne a vizet. Ezzel távozott a teremből. Persze csak ki akart menni a mosdóba azért, hogy egy adag hidegvízzel visszaszerezze az uralmat a teste felett. Ami úgy tűnt sikerült neki. Felfrissülve és vizes vörös tincsekkel az arcában nézet szembe önmagával a tükörben.

- „Mi folyik itt? Mi történik velem? Miért nem bírtam levenni a szememet róla? Gyönyörű... Nem tagadom... de akkor is! Ennyire nyíltan senkivel sem flörtöltem. Erre ez a srác? Mit tett velem?"

Nagy nehezen összeszedte magát annyira, hogy képes legyen úgy visszamenni a terembe, hogy nem pirul bele abba, ha Dazai-al találkozik a tekintetük. Mire visszaért a másik fiú már mindent megcsinált, így már csak fel kellett mosniuk a termet. Ezt némán végezték el. Nem mertek sem megszólalni sem a másikra ránézni. Ez persze nem jelentette azt, hogy ki is bírták anélkül. Lépten-nyomon loptak a másik felé egy-egy óvatos pillantást remélve, hogy a másik nem veszi ezt észre. Dazai-t is éppen annyira foglalkoztatta az imént történt esemény, mint amennyire Chuuya próbálta tagadni magában, hogy igenis tetszik neki a langaléta. De úgy döntött ezt az érzést olyan mélyre ássa, az egója alá amennyire csak lehet. És esélyt sem ad neki arra, hogy felszínre törjön.

Befejezték a feladatukat és elpakolták a takarító felszerelést is, így mehettek végre. De a feszültség kettejük között megmaradt. Némán, de néha-néha a másikra nézve mentek egymás mellett a folyosókon a bejárathoz. Viszont közben el kellett haladniuk a tanári mellett is. Pont akkor lépett ki az egyik tanáruk és utánuk kiabált. Pontosabban a vörös után, hogy ha nem tanul meg fogja buktatni abból a tantárgyból, mert ő áll legrosszabbul az egész osztályban. Chuuya csak egy „Tsc" hangot adott ki összeszorított ajkai közül, ahogy hátat fordítva a tanárának mert tovább. Dazai miután illedelmesen elköszönt oktatójuktól, gyors léptekkel követte az alacsonyabbat és miután felvette a másik lépésének ritmusát próbálta megszólítani is, de nem merte. Chuuya érezte a feszültséget útitársában, így végül megtorpan, őt törve meg a csendet.

- Mit akarsz mondani? - nézett fel a másikra, aki még egy fél másodpercig próbált összerakni egy mondatot, de aztán megszólalt.

- H-hogyha szeretnéd, akkor korrepetálhatlak, ebből a tárgyból... N-nem szeretném, hogyha más osztályba kerülnél később...

Chuuya-t meglepte a válasza, hiszen úgy tűnt a barnát is önös célok vezérlik. Nem jó szándékból akar segíteni, ehhez a tantárgyhoz teljesen hülye az osztálytársának, hanem azért, hogy mellette maradhasson. Egy kicsit mindketten elvörösödöttek erre a mondatra, de végül is Chuuya folytatta a beszélgetést.

- Biztos vagy benne, hogy segíteni akarsz neked?

- I-igen! ... E-ezzel legalább tényleg meg bírnám hálálni azt a múltkorit...

- Jaj, ugyan ugorj már le erről a témáról! Nem vagyok én semmiféle jófiúk, pont az ellenkezője.

- L-lehet de nekem akkor is sokat jelentesz... Már-mármint h-hogy jel-je-jelentett az, amit tettél, é-é-éés hogy. - zavarában összevissza kezdettel hadonászik, amin a kékszemű, akaratlanul is elkezdett nevetni.

- Rendben, ha ennyire akarod, akkor korrepetálhatsz. De hol és mikor?

Dazai megrázta a fejét kizökkentve saját magát abból a ledöbbenésből, amit az váltott ki, hogy milyen kellemes volt Chuuya nevetését hallania.

- Esetleg mit szólnál ahhoz, hogyha holnap át jönnél hozzánk? – nézett félre kicsit zavarban - A családom sokáig nem ér haza, mert sokáig dolgoznak. És már másokat is készítettem fel dolgozatokra nálunk, így minden megvan, ami ehhez kell.

- Nekem oké! Akkor holnap találkozzunk, annál a kávézónál a park mellett. Majd onnan mutatod az utat.

- Rendben! Nincs messze attól a helytől.

Így is történt kevesebb mint 24 óra múlva már ténylegesen Dazai szobájában ültek egymás mellet az íróasztalnál. Nagyban magyarázott az egyik a másiknak. Érdekes módon Dazai most, hogy a tananyagot kellett elmagyaráznia, egyszer sem akadt meg a beszédben. Nem volt ideges, pontosan tudta, mit, erre, hogyan. Aztán mikor tartottak egy kis pihenőt visszatért abba a félénk állapotban, amelyekből a kilépett, amíg tanárosat játszott. Nyújtózott egy kicsit és mivel ezalatt becsukta a szemét nem láthatta, hogy Chuuya kék szemi végigsiklottak a testén, majd nagyot nyelve fordult el tőle.

Túlságosan hosszúra sikeredett a csend, mert egyikük sem tudta hogyan kezdeményezzen társalgást a másikkal, most hogy már nem a tantárgy lenne a téma. A barna fiú feszengett, jobban mert tudta, ha nem szólal meg az egyikük, akkor rohamosan növekszik annak a valószínűsége, hogy Chuuya feláll és hazamegy. Így becsukta szemeit és nagy levegőt véve erőt gyűjtött a megszólaláshoz.

- N-Nakahara san...

- Elég a Chuuya. Mindenki így hív. Tegezz végre te is!

- Re-rendben...

- Szóval mit szeretnél?

- I-igazából... meg akartam kérdezni, hogy... hogy... M-mi történt tegnap?

- Ezt hogy érted?

Chuuya terelte a témát. Nem volt hülye, pontosan tudta, hogy mire gondol a mellette ülő. De direkt nem akart erről többet beszélni. El akarta felejteni. Bármennyire is nehezére esett ez.

- M-miért reagáltál úgy mikor levettem ezt? – érintette meg a fekete keretet.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz! – kerülte e szemkontaktust most már látványosan.

- Na- Chuuya...

A keresztneve ilyen hangsúllyal történő kimondása miatt akaratlanul is rákapta a tekintetét a másikra. És ledöbbent mikor látta, hogy azon már nincs rajta a szemüvege. Érezte, hogy szívverése felgyorsult, és hogy arcába szökik a vér is.

- Mi-mit művelsz?

- Kíváncsi vagyok miért csináltad azt... - hangjából eltűnt a korábbi remegés.

- M-micsodát? – ellenben a több szempontból is vörösnek annál inkább remegett.

- Miért volt jó annyira közelről nézni engem? – ahogy kimondta lassan maga is közeledni kezdett a másikhoz.

Chuuya nem bírt megmozdulni. Bár agyában a vészjelzők sikítva kapcsoltak fel mégsem volt képes uralma alá hajtani a testét. Megint elveszett a barna óceánban. És Dazai egyre közelebb volt. Már tisztán látta az előtte lévőt. És azt is, hogy most mennyire piros az arca.

- Chuuya... lehetséges lenne, hogy én tetszek neked? – lehelte a szavakat a másik ajkára, amitől az megborzongott.

Vége volt. Az eltemetett gondolatai egyből felszínre törtek. Nem tudta kordában tartani őket. Beismerte magának. Igen tetszik neki Dazai Osamu. És most annyira közel van az említett ajkaihoz, mint még soha. Nyelt egyet. Szemei le is vándoroltak a karamellről az inkább eperre vagy más gyümölcsre hajazó párnákra. Ezt persze már Osamu is észlelte. És mosolyogni kezdett. Chuuya visszanézett a szemeibe úgy kérdezett meg tőle egy dolgot, ami már nagyon régóta foglalkoztatta.

- M-mond csak, miért változik meg a viselkedésed, ha nincs rajtad?

- Ha nem látom, kevésbé félek tőle... De... most annak ellenére, hogy tisztán látlak, sem félek tőled Chuuya... - megint úgy súgta szinte sóhajtotta a nevet, amibe az illető, aki erre hallgatott, egész testében érezte, azt a bizsergést, amit régen nem váltotta ki belőle senki.

- O-Osamu... - suttogta vissza ugyan olyan vággyal a hangjában.

Nem is kellett több a megnevezettnek. Azt a pár centinyi távolságot is eltüntette ajkaik közül. És Chuuya viszonozta. Megadta magát. Nem ellenkezett többé, annak az ingernek, ami végig efelé a csók felé kergette. Elengedte magát. Hagyta, hogy most először valaki más domináljon egy csókban. Elég mélyre sikeredett az első csókjuk is. Osamu még nyelvét is szenvedélyes táncba hívta, ami ellen nem is tiltakozott. Szinte kívánta, hogy még jobban mélyítsék el azt, ami köztük van. Ez odáig fajult, hogy nem tudni, hogyan, de át teleportáltak a házigazda ágyára. És Chuuya került alulra. Csak élvezte azt, amit Osamu csinált vele. Csókolta, simogatta, suttogott neki. És a vörös mindenből csak még többet akart. Nem zavarta, hogy most nem ő az aktív résztvevő, sőt kifejezetten kívánta ezt a szerepcserét.

Chuuya nem tudta elképzelni, hogy egy olyan srác, mint Osamu, hogy a pékbe tanult meg ilyen jól smárolni. De nem is érdekelte. Csak engedett az élvezetnek, és tudta, hogy többé más személyt nem fog akarni megcsókolni. Az ajkai attól a pillanattól kezdve, hogy magáévá tette őket, Osamu tulajdonát képezik. De cserébe a barna fiú egész lényét adta Chuuya-nak.