Akutagawa a tanári előtt várakozott. Már csak ez az egy szünet volt rá, hogy megtegye, amit akart. Mert az utolsó óra után már nem lehetett zavarnia a tanárokat. Értekezletük lesz és oda ő nem mehet. Viszont még így is, hogy az utolsó lehetőségig várt, nem mert bemenni.

Február 14.-ke volt, ő pedig egy vörös díszdobozt szorongatott benne csokoládéval. Nem volt nagy a dobozka, ahogy körbefogta az ujjai szinte teljesen eltakarták. Egész tegnap délután ezen dolgozott, azért hogy tökéletes ajándékot alkosson.

- Akutagawa kun?

Hallott meg mellette egy idősebb hangot. Az osztályfőnöke volt az Oda Sakunosuke. A vörös hajú tanára már a folyosó végén észrevette Akutagawa-t ahogy ott toporog az ajtó előtt.

- S-sensei! – ijedt meg, mikor felismerte.

- Segíthetek valamiben?

- N-Nakajima sensei-t k-keresem... – kereste a hangját.

- Kihívjam neked?

- M-megtenné? Köszönöm!

- Mindjárt szólok neki.

- A-Arigatou!

Ezzel a vörösbarnahajú belepett az irodába majd megkereste a fehérhajú, legfiatalabb tanárt a társaságban. Az ajtót résnyire nyitva hagyta, ezért Aku be tudott lesni, hogy mi történik. Látta, ahogyan Oda sensei megszólítja Nakajima sensei-t és az ő irányába mutat. A fehérhajú is odanézett, ami elég volt ahhoz, hogy Aku elugorjon az ajtótól és egészen a lépcsőig meneküljön.

Belül mindig szidta magát, hogy ennyire gyáva. Mármint ebben az egy dologban. Nagyon nem szerette, hogy ilyen a közelében. De nem tudott ellene sokat tenni.

Akutagawa szerelmes volt méghozzá az ő sensei-ébe.

Nakajima Atsushi egy éve tanított ebben a középiskolában. Közvetlenül az egyetem után vették fel ide. Elvileg korábban itt is tanult. Szóval még az is lehet, hogy Akutagawa korábban is találkozott vele, amikor ő még csak éppen odakerül. De nem emlékezett rá.

Aznap, mikor először futottak össze, megmozdult benne valami és lassan bele is szeretett a fiatal fehérhajúba. Eleinte tagadta, hogy ilyen érzései vannak, de már régen elengedte. Nem tudott tenni ellene. Sőt most már annyira látszik rajta, hogy még a két legjobb barátja Dazai és Chuuya is rájöttek mit érez a sensei-ük iránt. Persze piszkálták is vele. De pár bunyó után a vörös és a barna is megértették, hogy hol vannak a határok.

Szerencsére mások nem voltak ennyire tisztában ezzel. Nem is szekálták miatta a fiút. Vagyis tényleg csak Dazai-éktól kellet ezt hallania. Annyit tudtak, hogy Akutagawa nagyon felnéz Nakajima-ra. De nem gondoltak bele többet. Mégpedig azért nem mert a lányoknak nagyon tetszett a világos szemű fiatal felnőtt.

Aku ezért sem tudta még odaadni, neki azt, amit készített. Több alkalommal is próbálkozott már a nap folyamán. De mikor lányok vették őt körbe, akkor sosem mehetett oda. Utolsó esélye volt, hogy a tanáriból kihívja és átadja neki a kézzel készített csokoládékat. És megpróbálja az érzéseit is megosztani a nála kicsit magasabb fehérhajúval.

Hallotta, hogy kinyílt az ajtó és hogy kilépett rajta valaki. Kinézett a sarok mögül és látta, hogy Nakajima őt keresi. Még gyorsabban kezdett el dübörögni a mellkasa. Hiszen olyan ritkán tud kettesben lenni vele. Most itt volt az esélye.

- „Menj oda! Add oda neki! Gyerünk már, ne legyél ennyire nyuszi! Indulj!"- ilyeneket mondott magában és a lába végül elindult.

- Na-Naka-

- Atsushi san!

Hallotta Dazai trillázó hangját a másik irányból. De most legjobb barátainak egyikét legszívesebben lerugdosta volna a lépcsőn. Miért pont most kell neki is megszólítania?

Dazai látta, hogy Aku szerencsétlenkedik ezért rondított bele még jobban hátha felidegeli magát annyira, hogy elhajtsa őt a pokolba. És végre szemtől szembe beszéljen nyíltan beszéljen Nakajima-val. De persze ennek kicsi volt az esélye.

- Dazai? Te mit keresel itt?

- Menekülök. Annyi csokit kaptam már máma... elfárasztottak. De attól, akitől akartam még nem kaptam meg. Nem látta Chuuyát errefelé esetleg?

- Tőle szeretnél csokoládét?

- Igen, hiszen mindenki attól szeretne leginkább csokit kapni, akié a szívűnk!

- Ezt Chuuya is így gondolja? Vagy ez csak a te agyszüleményed?

- Nem vallja be, de szeret engem a kis tsundere.

- Ha te mondod... de... Szerintem ne itt keresd. Ha előled akart elbújni úgysem találod meg.

- Igaza van. Na és ön sensei? Láttam ön is kapott csokit.

- Igen... bár több is csak bolti volt. Jobban szeretem a kézzel készítettet.

- Heee? Valóban?

- Igen.

Dazai a lépcső felé pillantott, hogy lássa Aku fejét, ahogy le van fagyva. Azon parázott még reggel, hogy mi van, ha nem is szereti a csokit. Erre kiderül, hogy pont a kézzel készítettet szereti. Volt esélye. Nem halaszthatta el.

- Értem. Engedelmével én tovább keresem azt a kis tsunderémet.

- Rendben. De órakezdésre legyél a teremben. Odasaku san tudod, hogy nem tűri, ha késel.

- A világért sem késnék szeretett osztályfőnököm órájáról.

- Helyes.

Dazai integetve elsétált arra amerről jött. Pont, mint aki jól végezte dolgát. Ami valamilyen szinten igaz volt, hiszen adott egy kis esélyt a barátjának.

Atsushi elindult a lépcső irányába. Mert látta, hogy Dazai is oda nézett. Sejtette, hogy Akutagawa oda rejtőzött el. Kíváncsi volt miért kereste fel ebben a szünetben.

Aku a falnak dőlve szedte össze magát. Nem figyelt a beszélgetésre az után, hogy kiderült van esélye. Így csak lélekben próbálta összeszedni magát.

Eszébe jutott milyen, volt mikor első alkalommal találkoztak.

(...)

Késében volt ezért rohant. Egy sarokkal a suli előtt viszont, ahogy kifordult egy kisebb utcából nekiütközött valakinek. Az a valaki elkapta, hogy ne essen hátra és segített neki megtartania az egyensúlyát.

- Jól vagy?

Kérdezte a szép szemekkel megáldott fiatal. Nem sokkal tűnt idősebbnek, mint Aku. Sőt gyermeki arca miatt, hogyha nem ingben és nyakkendőben lett volna, hanem mondjuk melegítőben, akkor az ember azt hitte volna, hogy egyidős Akuval.

- I-igen jól vagyok. Bocsánat!

- Semmi gond. Kesésben vagy?

- I-igen hetes vagyok és elaludtam.

- Értem. Akkor nem tartalak fel. Siess és lásd el a kötelességeidet.

- Kö-köszönöm.

- Szívesen. Kellemes napot!

- Önnek is!

- Tegezz nyugodtan. Annyival nem lehetek idősebb nálad.

- É-értem. A-akkor neked is szép napot.

- Köszi.

Ezzel váltak el akkor. Viszont a harmadik órában, Aku legnagyobb döbbenetére ő lépett be az ajtón. Elmondta, hogy Nakajima Atsushinak hívják. És hogy mostantól ő lesz a történelem tanáruk. Majd mindenkinek végigkérdezgette a nevét. Mikor Akura került a sor. Ő is meglepődött, hogy ennyire hamar viszont látta a fiút. De neki még külön mosolyt is küldött.

Aku akkor pirult el először egy másik fiú, vagy hát majdnem férfi miatt. És legszívesebben a pad a lá bújt volna szégyenében. Szünetben utána is futott a fehérhajúnak, de megbotlott a saját lábában és megint Atsushi karjai között végezte.

- Akutagawa jól vagy?

- I-igen

- Örülök. Mit szerettél volna.

- É-én-

Teljesen elakadt a nyelve attól, hogy olyan közel lehetett megint hozzá. Ahogy a szemébe nézett megbabonázta és esélytelen volt, hogy értelmes mondatot rakjon össze ilyen körülmények között.

- É-én-

- Nocsak Ryuu csak nem elvitte a cica a nyelvedet

Nevetett mellette Chuuya mert még sosem látta ilyen esetlennek gyerekkori cimboráját. Mókásnak tartotta, hogy így viselkedik. Viszont több figyelmet nem tulajdonított a párosnak és tovább állt.

Ketten maradtak a folyosón Atsushi segített Akunak megállni a talpán, de keze továbbra is ott pihent a fekete vállá. Aki nagyot nyelt és elhatározta, hogy csak azért is épkézláb mondatokkal fog beszelni.

- Én csak elnézést szerettem volna kérni a reggeli incidens miatt... és... a mostani miatt megint. Sajnálom, hogy ilyen két ballábas vagyok ma.

- Semmi gond Akutagawa. Én mondhatni napi szinten esek el a saját lábamban. Ne foglalkozz vele. Meg amúgy is. A sensei-edként, ha elesel, nekem el kell kapjalak. És el is foglak kapni mindig, ha megbotlasz. – mosolygott a fiúra.

- U-uhum...

- Szép napot Akutagawa Ryunosuke.

- Ö-önnek... is...

Talán akkor és ott szeretett bele a sensei-be. Abba a szép mosolyba. Abba a kedves vállveregetést okozó puha tenyérbe. Abba a napfelkelte színű szempárba.

Azóta pedig sok víz lefolyt a kikötőbe. És ez az érzés erősödött a fiúban. Hiába próbálta elnyomni. Valahányszor megint rámosolygott újra beleszeretett. Pontosabban romba döntötte az erőlködését.

Szerelmes volt a fiatal tanárba.

Viszont az a magázódás azalatt az egy év alatt sem változott amióta Atsushi ott tanít. Már mindenki tegezi valamilyen szinten, hiszen csak 5-6 évvel idősebb a tanítványainál. De Aku bárhogyan is próbálta nem tudta máshogyan szólítani. Csak Nakajima sensei-nek. Pedig otthon próbálta még tükör előtt is. Kimondta a nevét.

- „Atsushi san."

Viszont abban a minutumban bepirosodott a feje. Ezt nem vállalhatta. Így inkább maradt annál, hogy Nakajima...

(...)

De most nem várhatott tovább. Ha most nem adja oda a csokoládét, akkor több lehetősége nem fog adódni, hogy elmondja neki, mennyire szereti. Félt attól, hogy mivel több lánytól is kapott csokoládét, ezért az övének már nem fog örülni. Vagy nem is fogadja el.

- „Nem lehetek ilyen pesszimista!"- vett egy nagy levegőt és kilépett a sarok mögül - Nakaji-

És sikeresen ütközött a kiszemeltje mellkasával. Atsushi addigra már pont a sarokhoz ért. Meglepődött a találkozón. De nem zavartatta magát. Nem az első alkalommal kerül a karjai közé. Egy év alatt számtalan ilyen alkalom volt már. Ez sem volt különb számára a többitől. Még reflexszerűen el is kapta a fiú vállát hogy ne essen el. De mind a ketten elég kis lendülettel haladtak ezért nem pattant volna le róla a fiatal.

Aku fel sem fogta csak, akkor mikor megérezte a sensei jellegzetes dezodorának illatát. Valahányszor megcsapta az illat mindig beleremegett. De még sosem érzete ennyire közelről amióta erre váltott.

- Látom, nem unod meg ezt a szokásodat. Akutagawa...

- N-Nakajima s-san?

- Kerestél hát itt vagyok. Mit szerettél?

Akutagawa minden összeszedettsége elillant. A kérdésére legszívesebben azt válaszolta volna, hogy "Téged..." De természetesen ezt nem mondhatta ki ennyire egyszerűen. Viszont még az álla is leesett. Megint annyira közel lehet, hozzá. Mosolyog rá. Nem is lépett hátrébb mikor találkoztak. Még mindig gyengéden fogja a karját.

- N-na-na-nakaji-ma....san...

Elájult.

Egyszerűen csak összeesett.

- Oi Akutagawa!

Kapta el és ültette le a földre a fiút. Nem erre számított. Még sosem ájult el attól, hogy ütköztek. Sőt általában, mikor megtörténik, utána egész nap mosolyog a fiatal. Akkor most mi történt?

- Akutagawa! Hé! Akutagawa!

- Atsushi san? Történt valami Ryuuval?

Tért vissza Dazai a kiáltásra. Mikor látta földön a barátját már nem volt olyan jókedve. Aggódott a fekete miatt.

- Egyszerűen csak-

- Atsushi san? – Dazai nem értette miért nem fejezte be a mondatát a tanára.

Aminek nyomós oka volt. Feltűnt neki, hogy a szokásosnál is jóval pirosabb Akutagawa feje. Eddig nem észlelte, mert mindig kicsit el volt pirosodva, ha vele beszélt. De most. Gyanúsan vörös volt. És emellett még nehezen is vette a levegőt. Tenyerét óvatosan a homlokára simította.

- De hiszen te lázas vagy. Tűzforró a homloka. De miért jött iskolába, ha ennyire rosszul van?

- Szerintem ennek köze van hozzá.

Dazai már mellettük guggolt és a Ryuu ujjai által még mindig szorított dobozkára mutatott. Nem ért hozzá. Hiszen egész nap ezt fogta és senkinek sem engedte, hogy megérintsék. Ezt tiszteletben tartotta.

Atsushi ránézett a dobozra. És mivel felismerte Aku kézírásában a nevét ezért kivette a kezéből.

- „Nakajima Atsushi sensei-nek."- olvasta magában a feliratot. Majd a fiúra nézett.- Ezt igazán ideadhattad volna az után is, hogy jobban lettél.

- Az úgy nem az igazi sensei! Csokoládét ma illik adni. Holnap már nem aktuális.

- Lehet... - mondta majd az ingzsebébe csúsztatta az apró dobozt.

- Ezek szerint elfogadod tőle?

- Még ilyen állapotban is képes volt végig iskolában lenni. Csak azért, hogy ezt ideadja nekem. Nincs jogom visszautasítani.

Mosolyogva vette karjaiba az ájult fiút és indult el vele. Dazai nagyon meglepődött, hogy milyen egyszerűen emelte a karjaiba a barátját.

- Atsushi san?

- Elviszem a gyengélkedőre. Szólj az osztályfőnökötöknek, hogy lázas és az utolsó óráról indokoltan hiányzik.

- Rendben. De...

- Igen?

- Mond csííz!

Mire Atsushi felfogta már készült is a fénykép. Ahogy Aku Atsushi sensei mellkasára borult fejjel alszik és a kiszemeltje a karjaiban viszi őt éppen.

- Ezt miért-

- Hogy lássa ő is miről maradt le.

- Hhh.. rendben, de amint megmutattad neki, kitörlöd, és más nem láthatja. Világos?

- Igenis!

- Most eredj a termetekbe!

- Hai hai!

És már szaladt is fürge pattogó léptekkel. Amikor elért a sarokhoz és a lépcsőkhöz felkiáltott. Atsushi tudta, hogy összefutott Chuuyával és már meg is mutatta neki a fényképet. Csak reménykedhetett, hogy az a kép tényleg csak négyük között marad majd. Forgatta a szemét egy kicsit, amiért sejtette, hogy Dazai nem bírja titokban tartani Chuuya előtt a dolgot. De aztán minden figyelmét a tanítványának szentelte.

- Baka... mikre nem vagy képes...

Motyogta, míg elért az orvosi szobához. Az ügyeletes doktor nem volt bent. Sport balesetet látott el a tornateremben. Ezért csak szépen lefektette az egyik szabad ágyra az eszméletlen fiút. Majd lázcsillapító után kezdett kutatni. Hamar megtalálta és miután feloldotta egy pohár vízben, óvatosan megitatta az addigra álom és az ébrenlét között lebegő pártfogoltját.

- Remélem ez hamarosan hatni fog.... Szívesen maradnék, míg fel nem ébredsz, de még az értekezlet előtt be kell fejeznem valamit. - simította helyére a fehérbe színeződő egyik tincsét - De ha végeztem jövök és meglátogatlak.

- Na-nakajima...san...

- Akutagawa...

Atsushi beletúrt a fiú hajába és összeérintette a homlokukat. Valamiért nagyon meghatotta, hogy ennyire ragaszkodik hozzá. Valahogyan tudatni akarta vele, hogy bár nem tudja, milyen célok vezérlik. Segíteni akarja.

- Nem tudom, hogy hallod e, amit mondok Akutagawa... de.... köszönöm a csokoládét.... jól esik, hogy gondoltál rám... most maradj itt, kérlek. Szeretném rendesen megköszönni... Nemsokára jövök. Addig pihenj!

Ezzel hagyta ott a fiút. Aki nem sokkal később ébredezni kezdett. A telefonja utána kezdett zümmögni. Dazai irt neki. És küldte el neki a fotót. Majdnem kiesett az ágyból, amikor meglátta. És gyorsan le is mentette majd a telefon legmélyebben elrejtett mappájába helyzete biztonságba ahol más Nakajima sensei-ről készült fényképek pihentek még. Egy két lesi fotó is akadt róla a mappában.

Ezután összeszedte magát, hogy visszamenjen az osztályterembe. Bár Dazai üzenetében az is állt, hogy igazoltan hiányozhatna az egészről. De Aku túlságosan jófiú ahhoz, hogy ezt csak úgy ellógja. A gyógyszer hatott ezért sokkal jobban érezte magát. Ott is hagyta az orvosi szobát.

Ájulása óta viszont egy fél óra már eltelt így, mikor a terem felé ment nem találkozott senkivel. Egy személyt leszámítva, aki pont meglátta, hogy az egyik sarkon befordult.

- Akutagawa!

Sietett utána a fehérhajú, de nem kellett volna annyira gyorsan mennie. Ugyanis Aku a neve hallatára megtorpant. És engedelmesen bevárta szeretett sensei-ét. Mikor már mögötte állt lassan szakadozott mozgással fordult meg és nézett fel a kiszemeltjére.

- N-nakajima sensei?

- Hogy érzed magad Akutagawa? Összeestél és lázad is volt. Nem kellett volna még felkelned. Maradhattál volna még a gyengélkedőben.

- G-gomennasai....

- Semmi baj... - tette a vállára a kezét - Nem haragszom. Csak aggódok miattad. Ilyen állapotban bejönni iskolába. Nagyon kitartó vagy ugye tudod?

- É-én...

- Ara... Atsushi? Te mit csinálsz itt? És Akutagawa? – lépett ki a sarok mögül Odasaku és látta meg a párost, amivel elérte, hogy Aku megint paradicsom színű legyen, de Atsushi észlelte ezért elterelte a kollegája figyelmét.

- Próbalom rávenni a fiút, hogy menjen vissza a gyengélkedőre. Dazai mondta mi történt?

- Lázas és elájult.

- Igen. Remélem nem baj, ha kihagyja az órádat.

- Egyáltalán nem. Az a fontos, hogy jobban legyen. A 314.oldalig jutunk ma el. Nyomtatok ki valamit, azt majd a padodra teszem. Ha jobban vagy szedd össze.

- R-Rendben... O-Oda sensei...

- Gyógyulj meg! – mondta és elsétált az irodája irányába, hogy nyomtasson.

- Uhm...

- Látod, még ő is aggódik miattad. Nagyon megijesztettél engem is amikor-

Aku a kis beszélgetés alatt összeszedte magát annyira, hogy most, vagy soha de valódi vallomást fog tenni szeretett tanárának. Amikor úgy saccolta, hogy Oda már a látóhatáron kívül van, akkor Atsushi karjaiba ugrott szorosan átölelve a fiatal tanár törzsét és odabújva annak nyakához.

- A-Akutagawa?

- Suki....

- He?

- Ore... Nakajima sensei noko to SUKI! (Szeretlek Nakajima sensei!)

Kimondta. Hangosan. Úgy hogy Atsushi halja is. Megmondta neki. És most ott várt, ölelve a törzsét, a válaszra, hogy mit fog neki felelni. Benne volt a lehetőségek között az elutasítás. Vagy az, hogy nem veszi komolyan őt. Hiszen már látott olyat, mikor lányok vallottak neki, de mindet elutasította. Jó ez nyilvánvaló volt, hiszen a tanáruk. Nem tehet ilyet.

De volt egy nagyon kicsi remény Akuban. Valami azt súgta neki, hogy akkor is visszautasította volna a lányokat, hogyha egy idősek lettek volna vele. Nem támasztotta alá szinte semmi az elméletét. De mégis úgy érezte... a sensei a férfiakat szereti... Ez tartotta benne a lelket is, de lassan már remegett annyira lassan teltek számára a másodpercek.

Atsushi első megdöbbenése után várt egy pár pillanatot, amíg összeszedte a gondolatait. Nem számított a fiú ennyire nyílt vallomására. Ezért nem is készült válasszal neki. Majd sóhajtott egyet és lassan viszonozta a tanítványa ölelését.

- N-na-nakajima s-

- Cssss.... ha valaki meghalja, bajba kerülünk mindketten...

- Uh-uhum....

Aku majdnem szívrohamot kapott már attól, hogy ennyire közel lehet Atsushi-hoz. Életben tartó szerve, majd kiugrott a helyéről annyira gyorsan zakatolt. És ha valaki az arcára nézett volna azt hihette volna, hogy minimum 40fokos lázzal küzd.

- N-Nakajima s-sensei? - suttogott halkan, hogy válaszokat kapjon.

- Zavar, hogy átöleltelek?

- N-nem! E-egyáltalán ne-em.... h-hiszen sz-sze-sze...

- Tudom...

- Hoe?

- Tudom, hogy szerelmes vagy belém Akutagawa.....

- H-Ho-honnan?

Atsushi elengedte a fiút. Bár még mindig ott pihentek a kezei a karjain, hogy támaszt adjon a megszeppent diáknak. És mindeközben lassan ő is belepirult a helyzetbe...

- N-Nakajima... s-sensei?

- E-... Egy emelettel feletted lakom....

- He?

Nem tudott a fiú szemébe nézni ezért annak vállára döntötte a homlokát. Szégyellte magát egy kicsit emiatt a tudás miatt. De már nem fordulhatott vissza...

- A-Amikor magadban beszélsz a szobádban... a-azt néha hallom... főleg hogyha veszekszel magaddal... olyankor Atsushi sannak nevezel... igaz?

Aku óvatosan bólintott. Nem tudta még felfogni teljesen, hogy a bálványa tudott az ilyen vívódásairól saját magával. Egyre kínosabbnak érezte ezt a beszélgetést és nagy eséllyel, ha Atsushi nem fogta volna, akkor már rég elmenekült volna.

- G-Gomennasai...

- Még mindig nem haragszom rád Akutagawa... igazából megtisztelő, hogy a kedvenc diákom ennyire szeret engem... csak hát...

Aku ott elvesztette a fonalat, hogy azt mondta kedvenc diák. Viszont a hosszabb szünet miatt valahogy össze kellett szednie magát.

- I-igen....

- A fürdőszobában a legvékonyabb a fal a lakásaink között...

- Hoe?

- Ezért... a-azt mindig hallom.... mikor..... olyan dolgokat csinálsz magaddal.... m-miközben a nevemet hajtogatod....

- HOEEEEEE?

- Cssss!

Tetette gyorsan Aku szájára a kezét mielőtt még túl nagy zajt csap és odahívja a kíváncsi füleket.

- Figyelj ezt lehet, hogy inkább máshol kellene megbeszélnünk. Én itt fél négykor végzek nagyjából. De 4re mindenképpen otthon vagyok. Gyere, fel hozzám és megbeszéljük, hogy mi legyen ezután rendben?

- U-uhum...

- Köszönöm Akutagawa... és...

- N-Nakajima sensei?

- A csokoládét is köszönöm... nagyon finom volt... még marad belőle egy pár de... évek óta nem ettem ennyire finomat, mint amit tőled kaptam...

- Ö-örülök, hogy ízlett....

Atsushi elengedte a fiút teljesen és mivel az nem szaladt el így előkotorta a dobozkát az ingzsebéből. Kivette az egyik megmaradt csokoládét és kettéharapta. Az egyik felét elmajszolta, míg a másikat Aku ajkaihoz nyomta.

- Hm?

- Ez a tiéd... ha elfogadod tőlem...

Aku engedelmesen bekapta a másik felét, de közben majdnem elájult, hiszen ezt egy közvetett csóknak lehetett tekinteni. Mikor Atsushi ujjbegyét is érezte, akkor még inkább elvörösödött. Nem beszélve arról, hogy szeretett sensei-e a csokis ujját még meg is nyalta. Ezzel ő is részt vett a közvetett csókban.

- Még egyszer Köszönöm Akutagawa... és sietek haza, hogy ne várassalak meg sokáig.

Ezzel integetve elszaladt a tanári irányába. Amikor már nem láthatta a fiú, akkor megállt és maga is összerogyott az egyik fal tövébe. Annyira aranyos volt Aku az előbbi percekben, hogy neki is, majd kiugrott a szíve a helyéről. Bele, sem mert gondolni, hogy mi lesz este, ha hazaér majd.

Akutagawa is retteget már. Nagyon lassan fogta fel úgy 50%ban hogy mi is történt valójában ott a folyosón.

Mikor órák után Dazai kérdezgette nem tudott válaszolni sem. Látta a kötéses, hogy valami történt, de Aku mint egy lefagyott számítógép szinte semmire sem reagált.

Még otthon is csak a közvetett csókon járt az esze az ölelésen és azon, hogy Nakajima tudta! Tudja mit tett. Mikről álmodozik. Mit akar. Minél közelebb volt a 4 óra annál jobban félt, hogy mi lesz ezután. Mit mond neki, ha felmegy hozzá. Most már nyíltan fognak beszélni? Haragszik rá? Lenézi vagy megveti? Merre haladnak ezután. Ha egyáltalán együtt mennek e még tovább ezen az úton.

Percekig téblábolt Atsushi ajtaja előtt számtalanszor elindult a keze a csengő irányában, de mindig megtorpant. Majd összeszedte magát, hogy most vagy soha. Ennél rosszabb helyzetbe már nem igazán kerülhetett vele. Bekopogott.

- E-elnezést A-Akutagawa-

Mire végigmondta már nyílt az ajtó és egy ismerős kéz berántotta őt a félhomályba. A zár kattant mögöttük. Aku nem menekülhetett többé.

Folytatása következik...