Egyszer régen… nagyon régen,
Valami megmozdult az égen.
Felriadt a kis csillag,
 - Mi történik, kedves Nap?

 - Csak mindjárt jön a zivatar,
Menjünk innen el, hamar!
A kis csillag elfutott,
De aludni már nem tudott.

”Valami nagyon nincs rendben,
Nincs zivatar, ilyen csendben!
Ha vihar lenne, robaj lenne…
A HURRIKÁN!!! Jaj, itt a szele!

A többiek még pihennek,
Bár menthetném őket meg!
Sok csillagot hagyni veszni,
Nem bocsátná soha senki!”

Zoli, mert hogy ez a neve,
Ment, hogy legalább Őt mentse.
A legeslegszebb csillaglányt,
A Hold leányát, Jolánt.

De ó jaj, ó ne, nincs a helyén!
Sajnos odaveszett szegény.
De már itt is van a szélvész,
Meghalsz mindjárt, ha MOST nem mész.

Valamivel később

„Jaj, de rossz így egyedül!
Az idő így már nem repül.
Muszáj leszek lemenni,
Ha nem akarok elveszni.”

Zoli csak ment, és látta is már,
Végre itt van, itt a határ!
Szem becsuk, csóva kinyit,
És mehet is a földvizit!

A csillag nézi, hát ez a föld,
Azt hitte, hogy több a zöld.
A Nap innen már nem is több,
Mint egy egész kicsi gömb.

A zivatar már elmúlt,
Csendes most a sok közút.
Ha erre jönne mégis egy ember,
Mi lenne szegény kis hősünkkel?

Zoli lenézett magára,
Ott fent meg lesz utálva.
Hagyhatta volna, hogy kialudjon fénye,
Így nem vennék most olyan könnyen észre.

Magára volt utalva teljesen,
Csak ment ő rettenthetetlen.
„Jé, ott gurul egy doboz furcsa
Ugató négylábúforma!”

Megvárta Zoli hát az éjt,
Látta, hogy az összes részén sötét az ég.
A többiek odavesztek, ez nagyon nem jó.
„Viselkedj, Zoli, te vagy az utolsó.”

A csillag sétált egy keveset hát,
Mikor meghallott egy jó nagy Hú!-t.
Megfordult, és meglátott,
Egy gyereket, ki sétált ott.

Ekkor pillantott meg csak sok embert,
Továbbmenni inkább mégsem mert.
De fényt látott az egyik utcán,
Nem halt meg hát, itt van Jolán!

Visszatért hozzájuk a remény,
Felmásztak az égre, fölém,
Sok csillagot népesítettek,
És boldogan éltek, de nem haltak meg.