Na jó, ilyen a világon nincs!

Reggel Martha-t elvittem az iskola előkészítőbe, Valentine minden tiltakozása ellenére. Neki szüksége volt a társaságra, nekem meg egy kis egyedüllétre. Elmentem a plázába, gondoltam megcsináltatom a szokásos szépítészeti köröm, tehát fodrász, kozmetikus, körmös, szolárium. Úgy néztek rám, mint a leprásra, amiért egyáltalán merszem volt közéjük ereszkedni maszk, kesztyű, űrhajósruha nélkül, mintha legalábbis tombolna nálunk a vírus, ami persze messze nincs így. Jó, nyilván van már pár fertőzött, mert jönnek be a kínából érkező emberek, akik becipelik ezt a vackot, de ugyan már! Ez itt amerika! Egy rakás pénz perkálunk ki a biztosítónak, hogy meglegyen a megfelelő ellátásunk, ezért cserébe azért illik is teljesíteni, ha az elnök újabb négy évet szeretne a bársonyszékben ülni. És nyilván szeretne, szóval nincs mitől parázni, nem lesz itt gond!

Miután sikeresen felturbóztam a kinézetem, elugrottam a kedvenc cukrázdámba, beszerezem Valentine kedvenc, iszonytatóan habos süteményét, hogy kiengeszteljem, amiért nem hallgattam rá. Nem mintha igaza lett volna, de nem szeretek vitázni. 

Mint este kiderült, felesleges volt ezzel vesződnöm, Valentine ugyanis nem jött haza, bent kellett maradnia a kórházban. Bekerült két beteg, akik lehetséges, hogy megfertőződtek, és persze ő az első sorban akar ülni. Értem én, hogy az egész életét arra tette fel, hogy betegségek miatt végezzen kutatást, de eddig ez javarészt neurológiai betegségekre, sérülésekre korlátozódott, ennek a vírusnak ehhez semmi köze nincs. Remélem gyorsan alább hagy ez a hülye pánik, mert nem fogom jól viselni.