Már van pár napja hogy kiengedték Blake-et a kórházból, habár azóta hogy bent voltam nála, nem írtam se neki, sem pedig Linának, pedig kerestem volna az indokot rá.

Nem is értem min eszem magam ennyire, általában elég a tudat hogy valakivel beszélni akarok, meg egy szia, és utána többi már megy erőlködés nélkül magától, gördülékenyen. Most viszont csak írosgattam Liamnek mindenféle baromságokat, mémeket, és az összes létező értelmetlen dolgot ami elvonta a figyelmem a tanulásról, de végül mindig ott lyukadtunk ki hogy szeretnék írni nekik, de gőzöm sincs mit.

Végül este a nagy zh láz közepette arra jutottam, hogy inkább előkeresem a kitkatet amit még tegnap Liamtől hazafele jövet vettem és beledobtam a hátizsákomba.

Nagyon jól sikerült beledobni, mivel tíz percig rámoltam ki a cuccaim mire megtaláltam. Ahogy pakoltam vissza a táskába, egy ismeretlen kulcsot láttam meg az asztalomon.

Nem volt túl nagy kulcscsomó, csak pár darab kulcs, meg egy kék biléta volt rajta egy számmal.

Ezer százalék hogy ez nem az enyém, csak az a baj hogy akkor fogalmam sincs kié, vagy hogy hogyan került hozzám.

Vagyis... Ezt gondoltam, mikor eszembe jutott a hétfő, amikor Eric táska kirázós akciója után a sírástól meg az idegtől alig látva dobáltam vissza mindent, majd berontott Blake egy ugyanilyen kulcsot keresve. Ez az övé.

Basszus, hogy eddig nem vettem észre... Biztos hogy égen-földön kereste, én meg itt hurcoltam magammal tudtomon kívül.

Ez azt jelentette, hogy így végre volt egy nagyon jó indokom arra hogy ráírjak a fiúra.

Annak ellenére hogy bizonyára sok fejtörést okozott neki ez az ügy, én mégis indokolatlan mértékben örültem ahogy végre lefotóztam, majd egy szia után elküldtem a képet, azzal, hogy ez nem az ő kulcsa-e véletlenül.

Néhány percen belül már jött is rá a válasz.

Blake Madden
Szia! De igen, ez az enyém, ezt kerestem már egy ideje

Rhett Hart
Akkor most már megvan
Ha szeretnéd, hétfőn találkozhatnánk az egyetemen, és akkor visszaadom ^^

Egy kicsit várnom kellett a válaszára, de mikor végre elküldte hosszú gépelés után a rövid választ, egy kő esett le a szívemről.

Blake Madden
Persze, az tökéletes
Csak inkább akkor ha vége az óráknak, mert még nem vagyok olyan jól lehet nem megyek be napközben

Rhett Hart
Okés
Akkor majd holnap ott leszek az egyetem parkban, valami csendesebb helyen a fáknál, de gondolom megtalálsz

Blake Madden
Rendben, majd megkereslek
Köszönöm a segítséget

Rhett Hart
Nincs mit ♥️

Mindenkinek szoktam szívecskét írni ha valami pozitív dolgot mondok amihez a mosolygós fej nem passzol, így ez nem bírt különösen nagy jelentőséggel, mégis kifejezetten jó érzés volt elküldeni neki, ahogy a tudat is, hogy holnap találkozunk kettesben. Csak a kulcsát adom vissza, de azért mégis jót tett a lelkemnek, és lemondtam minden programom a délutánra. Akkoris ha csak két perc lesz, kelleni fog az a fennmaradó idő arra hogy feldolgozzam. Bár erősen gondolkodtam rajta hogy elhívjam egy közös kávéra valahova, vagy sétálni hogy beszélgessünk.

Társasági embernek vallom magam, szeretem ha sokan vannak körülöttem, és ha mindig van valami nyüzsgés, de vele tudom hogy nem lenne okos ötlet nagyon pörgős dolgokba csábítani. Kell neki idő hogy feloldódjon, és ezt tiszteletben tartom.

Így azonban, hogy végre beszéltem vele, most már tudtam koncentrálni a tanulásra, és a kitkatem elfogyasztása közben, néha a holnapi találkozón elmerengve vissza tudtam mélyedni a fülemben szóló zenével a könyveimbe.

***

A zh-m fogalmam sincs hogy sikerült végül, de nem éreztem olyan rossznak. Igazából mindenhova tudtam egészen kielégítő választ írni, csak azt nem tudom hogy az a helyes megoldás.

Igazából még utána néhány szaktársam akikkel jóban vagyok letámadott hogy hogy ment, de amíg beszéltünk az én fejem már a Blake-kel való találkán járt, teljesen elkalandoztam lelkileg.

Keresgéltem a szememmel órák alatt hogy bejött-e, de nem találtam. A zh alatt mintha láttam volna valakit akire azt feltételeztem hogy ő, de inkább a feladatokra koncentráltam mintsem hogy belelovalljam magam abba hogy itt van és megint ne arra figyeljek amire kell.

Mikor végre sikerült kimentenem magam a szaktársak gyűrűjéből mondván hogy dolgom van, megindultam a park felé, amiben középen egy hosszú szökőkút terült el, ami mellett mindkét oldalon padok, meg fás, füvesített részt alakítottak ki. Ebben az időben nincsenek itt sokan szerencsére, ha vannak is általában csak néhány párocskáról van szó akik egymás lelkében elmerülve beszélgetnek mint a gerlék. Én azonban ennél is nyugodtabb helyet akartam, így a padok mögé lépek a fűre, és beljebb egy fa mellett megállva vártam Blake-et.

Alig néhány perc múlva meg is jelent, nem váratott sokáig, bár távolról először meg sem ismertem... Pontosabban inkább elsiklott fölötte a tekintetem.

A testalkat, a magasság, a stílus stimmelt, egyedül az zavart meg hogy fekete egészségügyi maszkot viselt.

Gőzöm sincs miért vehette fel, valószínűleg le lehetett gyengülve a szervezete a sok éhezés után aztán félt a fertőzésektől. Az is lehet hogy ráparancsoltak a kórházban hogy vigyázzon magára ha továbbra is így akar élni.

- Helló - integettek neki mikor először felém nézett, majd pár lépéssel később már elém is állt.

- Szia - bólintott.

Elég nehéz volt megítélnem hogy mosolygott-e, vagy hogy mit érezhetett, mert egészen az orra közepéig eltavarta a fekete ruhadarab, még a hangján is torzított kicsit.

- Elhoztam a kulcsod - nyújtottam át neki a kék bilétás tárgyat. - Bocsánat a kellemetlenségekért, csak véletlenül összefogtam a cuccaimmal a mosdóban aztán tegnap találtam meg.

- Köszönöm, már komolyan azt hittem hogy végleg elveszett.

Bár nem láttam biztosan, de mintha kínos mosoly ült volna ki az arcára.

- Egyébként szerettem volna megköszönni hogy segítettél, meg hogy meglátogattál a kórházban - mondta kicsit zavarban, mialatt a táskájába eltette a kulcsát, majd még elkezdett matatni valami után kutatva.

Ahogy elfordította a fejét mintha valami függőleges vonalat vélnék felfedezni az állkapcsánál, amiről nem igazán tudtam levenni a szemem.

- Ugyan, igazán nem kell, ez teljesen alap volt... Ó - vontam fel a szemöldököm mikor előhúzott egy csomag Ferrero Roscher-t, amit átnyújtott nekem. - Ez... Ez tényleg nem szükséges, nem azért csináltam - ráztam meg a fejem zavarban, de azért elég szélesen mosolyogtam.

Szeretem a csokit, és azért valahol nagyon jól esik hogy ilyen kedves volt. A maga kicsit visszahúzódó módján megpróbált felém közeledni.

- Neked hoztam, szóval tedd el nyugodtan - mondta zavarban, lesütött szemmel.

- Hát jó - ingattam meg a fejem mosolyogva, és akaratlanul is egy kicsit lábujjhegyre emelkedtem a boldogságtól. Régen kaptam bárkitől csokit aki nem Liam mikor éppen nasit hozott hozzánk filmezéshez, és egészen feldobott.

Miután elraktam a dobozt, a tekintetem akaratlanul is a maszkja aljánál kikandikáló piros vonalra terelődött. Olyan volt mintha valami kis kosz lett volna, kipirosodott volna. Lehetett seb is, de így távolról az elszíneződésből ítélve valami kosz lehetett, vagy egy bogár.

Ha másért nem is, megemlítettem hogy letörölje.

- Ott van valami az állkapcsodnál, a maszkod alatt - mutattam a vonalra.

- Hol? - vonta fel a szemöldökét. Nagyon nehéz volt bármilyen érzelmet megállapítanom rajta, de mintha valami megváltozott volna a tekintetében.

- Az állad mellett valamivel, jobb oldalt - pontosítottam, mire odanyúlt.

- Nem, nincs ott semmi szerintem - rázta meg a fejét még mindig ott motoszkálva a kezével.

- De, biztos vagyok benne valami piros, vagy ilyesmi, mintha egy seb lenne.

Közelebb hajoltam hozzá, és kicsit az álla alá is dőltem hogy átlássak az ujjai közt, de azokat csak jobban odaszorította.

- Nem, nem az, csak... Mindegy, elestem biciklivel és kicsit megütöttem magam - tette maga elé védekezően a másik kezét, de a tekintete nagyon kétségbeesettnek tűnt.

Nem vagyok hülye, én is éreztem most már hogy valami nem teljesen van rendben.

- Miért van rajtad maszk? - vontam kérdőre, talán kicsit erősebben mint akartam.

- Csak... A kórház miatt - mondta lesütött szemmel, hosszú szünet után.

Ez elég felszínes indok, az egész aggodalmas testtartásáról sütött a rettegés, mintha valami sarokba szorított préda lett volna.

Felhúzva a szemöldököm pislogtam rá hitetlenül.

Nem az én tisztem hogy kérdőre vonjam, vagy számon kérjem. Nagyon jól tudom, és nem akarom ráhozni a frászt, akkor sem ha úgy tűnik nagyon jól sikerült, csak valami... Nem stimmelt. Nem hagyhattam annyiban a dolgot egyszerűen, nagyon kétségbeesettnek tűnt Blake amint elveszetten próbált valami hihetőt hazudni.

- Mi van a maszkod alatt? - Itt már próbáltam kevésbé éles stílust tartani, mert tényleg nem akartam semmi rosszat, csak hogy elárulja az igazat, és hogy miért olyan mint egy elhagyott bárány ami elmenekült a farkas elől.

Egy nálam jóval nagyobb, izmosabb fiút aki jól láthatóan azért elég jó erőben van, nem kellene hogy ennyire megfélemlítsen a világ. Eddig bárki, aki ilyen alkat és stílus volt, felborította volna a világot, mintsem hogy szégyellje magát, vagy így féljen.

Ami azt illeti, ez azért eléggé meg is fogott benne.

- Ha... Ha megmutatom, megígéred hogy nem firtatod?

Ez egy elég érdekes kérdés, ami őszintén szólva kissé megrémített, mert nem számítottam rá, de vagy ez, vagy a végtelenségig erőszakoskodhatnék hogy mondja el mi az, akkor sem tenné.

- Igen - bólintottam megadóan.

- Rendben - sütötte le újra a szemeit idegesen, majd körülnézett mögöttünk a parkban, ahol az égvilágon senkit nem érdekelt hogy mi itt vagyunk, ő azonban mégis félt az emberektől.

Mikor ő is megbizonyosodott a járókelők tökéletes érdektelenségéről, felsóhajtott és bizonytalan kézzel nyúlt a füléhez hogy levegye a maszkját.

Ahogy lekerült róla a fekete textil, az én lelkemet úgy öntötte el a kétségbeesés.

A piros dolog, amit én egy röpke elborult pillanatomban bogárnak gondoltam egy hosszú, mély, egészen friss seb volt, ami a szája sarkától néhány centire húzódott, az arca közepéig... Pontosan ameddig a maszk takarta.

Az ajka több helyen fel volt repedve, kissé feldagadva és be is volt lilulva, csakúgy mint a szája sarkából induló begadadt, színes folt ami egy erőteljes ütés nyomának látszott.

Hacsak nem egy késelő boxgéppel érte biciklis baleset, akkor ezek biztosan egy verés nyomai voltak... És nem egy könnyed fajtáé, valaki jól irányzottan meg akarhatta vágni az arcát.

Volt már biciklis balesetem, egyszer felszántottam a fél arcommal egy teherautó mellett a betont mert beakadt a táskám kilógó madzagja a kerékbe, és az nagyon nem így nézett ki

Először nem is jutottam szavakhoz, vagyis nem találtam őket. Ezt nem tudom csak úgy kérdések nélkül annyiban hagyni hogy ja, igen, hogy megvertek, így már mindent értek, akkor jó!

Megértem az okát, amiért maszkkal takargatta, és amiért próbálta titkolni, teljesen reális és minden joga megvan hozzá. De ezt csak úgy nem hagyhatom szó nélkül. Nem tűnik annak a típusnak aki azért nem mutogatja mert elintézte magának, és aki ezt tette biztos rosszabbul járt, vagy feljelentette, vagy a barátaival már megosztotta és segítettek neki, megoldotta egyedül is, csak nem akarta hogy ennek ellenére is feleslegesen mindenki rámásszom hogy mi történt, mi a baj, mit segítsen.

Abban sem vagyok teljesen biztos hogy Linának elmondta egyáltalán abból kiindulva ahogy eddig ismerem, bár úgy tűnt elég közel álltak egymáshoz. De még csak azt se mondta hogy pontosan mi volt a kórházban, majd csak mikor meglátogatta, szóval vannak kételyeim.

Biztos vagyok benne hogy nagyon nehéz számára ez, tisztán látszódott hogy majd megeszi az ideg, valószínűleg megszokásból a szájába harapott, de mivel fel volt repedve, így fájdalmasan felszisszent tőle és kicsit kiserkent a vére, amit a hüvelykujjával törölt le.

Néhány percnyi nehéz, gondterhelt csend után szólaltam csak meg, csendesen.

- Orvos látta?

Ezt találtam a legkevésbé kellemetlen kérdésnek a rengeteg közül ami bennem kavargott, és ki is fejezhettem vele hogy aggódok érte.

Megrázta a fejét.

- Nem szeretnél elmenni vele egyhez? Elég komolynak tűnik. Ha gondolod, el is kísérlek, szabad a délutánom.

- Nem. - Csak ennyit felelt lágyan, nem túl éles hangnemben. - Linának később lehet megmutatom.

- Az is jó. Nagyon fáj? - hajoltam kicsit közelebb a sebhez. Nagyon csúnyán néz ki... Ezután biztos hogy heg lesz.

Nem tudom ki tette, de rendesen megnyomorította Blake-et.

Ezek a kérdések még úgy tűnt komfortosak neki, különben felhozta volna hogy megígértem nem nyúzom a témát.

- Már nem annyira - nézett oldalra.

- Ez nem volt túl meggyőző - húztam félmosolyra a számat. Az is csoda hogy bír beszélni könnyek nélkül, egyértelmű hogy húzódik az összes sérülése minden arcmozdulatánál. - Nagyon vérzett? A... Seb.

- Eléggé.

- Biztos nagyon nehéz lehetett. - Még mindig oldalra fordított fejjel keserűen vállat vont. - Elmondod ki tette?

- Nem szeretném - mondta bizonytalanul, kerülve a tekintetem.

- Rendben, nem erőltetem a dolgot, tiszteletben tartom a döntésed. Szeretnél beszélni róla?

- Most nem - rázta meg a fejét.

- Értem... Ha valamikor mégis szeretnél róla beszélni én itt vagyok, és rámírhatsz, vagy akár találkozhatunk is. Szívesen segítek vagy meghallgatlak ha úgy érzed.

- Köszönöm - mosolyodott el halványan, de jól láthatóan fájt neki így hamar abba is hagyta.

Éppen valami új témán törtem a fejem, hogy elsőként kicsit lazítsak a hangulaton mialatt Blake visszavette a maszkját, és utána felvethessem hogy sétáljunk egyet.

- Nekem lassan mennem kellene - törte meg a csendet.

- Ó, oké, persze, menj csak - mosolyogtam rá, de kicsit mégis elkeseredett voltam. Valahol már rákészültem hogy beszélgetve töltjük a délutánt, és elmondja végül mi történt vele, segítek neki, és kicsit megtörik a jég kettőnk között, de én voltam az aki mondta hogy csak a kulcsát akarom visszaadni... Ahhoz képest már ígyis túl sokat kotnyeleskedtem, így megértem azt is ha kellemetlenül érzi magát körülöttem.

- Akkor szia - intett ahogy már fordult is meg.

- Szép délutánt - köszöntem én is.

Nem nagyon tudtam ezután mit kezdeni magammal, egy ideig csak sétálgattam a parkban, utána leültem egy padra és ráírtam Liamre hogy menjünk el kávézni, csak neki még dolga volt, így a parkban ülve vártam.

Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből Blake arcát... Amint becsuktam a szemem beugrott a képe. A hatalmas seb, a felhasadt száj, és a lila folt. Nagyon szép, esztétikus volt az arcformája, férfias, de nem túl éles. Kicsit megfájdult a szívem miatta. Még sosem láttam ilyen sebet, de ez nem fog nyom nélkül begyógyulni, az biztos. Nem is azért, mert elcsúfítaná az arcát ha beheged, szerintem nem néz ki rosszul az ilyen, csak fájdalmas azt látni hogy valaki így tönkretette, hogy még beszélni sem akart róla.

Nem tudom mi állhat ennek a hátterében, biztos hogy van valami, én pedig szeretném tudni... De nem úgy, hogy közben kierőszakolom belőle.

Az apja biztos hogy valamilyen szinten közrejátszik benne hogy ilyen az önbizalma, de azt azért nem hinném hogy ő ilyet tett volna vele. Az egyértelmű volt a kórházban hogy valami nincs rendben a kettejük kapcsolatában ha gratulált ahhoz hogy kórházba került, de azért ilyenre nem hiszem hogy vetemedne. Habár nem gondolnám senkiről hogy képes legyen ilyet tenni.

Csak... Nem tudom. Jó lenne beszélni vele. Szeretném ha tudnék segíteni neki. Nem akarom hogy ennél is jobban megsérüljön egyszer, teljesen mindegy hogy mennyire ismerem. Szimpatikus, kedves srácnak tűnik, és nem szeretném ha tönkremenne, testileg és lelkileg sem.

Kifejezetten lehangolt az ezen való korlátlan agyalás, ami egyre inkább felébresztette bennem a vágyat arra hogy Liam ideérjen és elterelje a jelenlétével a figyelmemet.