Ez a nap úgy szar ahogy van.

Az eső reggel óta zuhog, ma jelentették be hogy jövő héten zárt helyit, egész nap úgy éreztem magam, mint akit kimostak hatvan fokon, és hogy mindezt megkoronázzam, mikor vége volt az óráknak és kikísértem a barátaimat cigizni, alig egy perccel később pedig egy teljes év után volt szerencsém összefutni azzal a baráti csoporttal, akik az összes gimis évemet megkeserítették, és egy teljes tanév után az egyetemen, külön szakokon, újra rám találtak.

Ez a három srác teljesen tönkretett gimiben, most pedig újra rám akaszkodott az egyik, név szerint Ed.

- Rhetty, Rhetty, szia Rhetty - szólalt meg undorítóan hízelgő vigyorral az arcán.

- Helló - préseltem ki magamból fintorogva ahogy átkarolta Ed a nyakam. Utálom ezt a becenevet az ő szájából hallani.

- Hogyhogy nem válaszoltál az üzeneteimre? Az nagyon rosszul esett ám - mondta röhögve Jason a cigije maradványaival a kezében, majd megfogta az állam és összenyomva az arcom rázta meg a fejem rosszallóan ciccegve.

Annyira rohadt vicces, tényleg.

- Mondjuk mert nem írtál semmit.

Persze, hogy nem válaszoltam, abban a pillanatban hogy elballagtam és minden felvételi vizsga lezajlott az összeset letiltottam minden létező közösségi oldalon amin fent vagyok, minden létező profilomon. A számukat meg lementettem, hogyha felhívnának tudjam, hogy ne vegyem fel.

- Na, ez azért elég gyenge kifogás - rázta meg a fejét Jason, de csak megforgattam a szemem. Komolyan, csak legyen már vége és hagyjanak végre békén.

- Meg kell mondjam, kifejezetten fájt a lelkemnek hogy még csak nem is kerestél minket, nem is tudom hogy bírtuk ki nélküled ennyi ideig - mondta a harmadik, Eric, a fekete hajú. Ő volt a legutálatosabb közülük, az osztálytársam volt, és bármit csináltam, ha jól sikerült valami azért, ha nem azért, megragadta az alkalmat, hogy beszóljon. Amikor meg megtudta, hogy meleg vagyok, nem érte be az átlag buzis poénokkal, nem, rám mászott és megalázott minden létező módon az osztályban. A végén már nem mertem egyedül kimenni a mosdóba, mert azonnal mellém pattant és belém karolt, vagy megragadta a kezem és cseszletett.

- Azért szerintem valahogy csak kibírtátok - szűrtem a fogaim közt lenézően. - Bocsánat, de mennem kell mert még dolgom van és tanulnom kell.

Megpróbáltam kimászni közülük, de Ed a maga száznyolcvan centijével és kilencven kiló izmával teljesen a nyakamba nehezedett, a többiek meg körbeálltak.

- Ugyan-ugyan, ne rohanj úgy Rhetty, még nem is beszélgettünk, menjünk be inkább egy csendes helyre és dumáljunk kicsit.

Hiába próbáltam ellenkezni, Ed túlságosan erőszakosan bevezetett a többiekkel az egyetem nagy, sárga, klasszicista épületébe, az emeleti férfi mosdóba. Persze, itt ilyenkor úgyse jár senki, úgyhogy halálra szekálhatnak.

- Ezt vegyük le, ne cipeld - állt mögém Jason, majd leszedte a hátamról a táskámat. Tényleg, már csak ez hiányzott.

- Milyen jóságokat hordasz magadnál most, hogy egyetemista lettél? - kapta ki a barna hajú kezéből Eric.

Kinyitotta, majd szépen a földre szórt belőle mindent. Kicsit rugdosta a lábával a cuccokat, majd random felvett egy füzetet és nézegetni kezdte.

- Lássuk még mindig olyan igényes-e a jegyzeted mint annak idején... - lapozta fel. - Jajj, de kis cuki, hogy még mindig használod a kis rózsaszín kiemelőid, mint valami ovis kislány - nevetett fel egyszerre Jasonnel.

- Tök aranyos, hogy még mindig olyan buzis vagy, mint voltál... csak kár, hogy nincs hosszabb hajad, akkor igazi transzi is lehetnél. - Ahogy Ed beszélt, a kezével amit eddig a vállamon tartott erősen belemarkolt a hajamba és hátrahúzta a fejemet.

Nagyon fájt, felszisszentem arra ahogy a fejbőröm hasogatott, és már kezdtek gyülekezni a könnyek a szememben és alig bírtam nyelni a gombóctól a torkomban.

- Hagyjatok már békén - motyogtam, de szinte meg se hallották.

- Hallod, erre a füzetre igazán ráférne egy kis férfiasság - szólt oda Jason Ericnek, aki erre hevesen bólogatott. - Adj már egyet az alkoholos filceidből - bökött a zsebére, mire a fekete hajú átnyújtott neki kettőt is, majd magának is elővett egyet, felvett egy füzetet és fellapozta.

- Ne! - nyikkantam fel. - Azokból jövő héten írok, ne tegyétek tönkre... kérlek.

- Dehogy tesszük tönkre, miket gondolsz Rhetty, egy kicsit feljavítjuk, nézd csak - lépett mellém, majd megmutatta ahogyan egy hatalmas péniszt rajzolt a füzetem egy teleírt oldalára.

Hiába kértem őket, ugyanúgy folytatták. Hova obszcén dolgokat írogattak, hol lesatíroztak mindent, hova pedig péniszt meg nemi szerveket rajzoltak.

- Ó, nincs ráírva a füzetre, hogy kié, ezt azonnal orvosolni kell - állapította meg Eric, majd hatalmas betűkkel, fekete alkoholos filccel ráírta hogy buzi.

- Ne már, ezek tényleg fontosak...

- És te is fontos vagy nekünk, azért segítünk hogy megférfiasodjanak a füzeteid. De ha nem tetszik, nem kell nézni - rántotta meg Ed erősen hátra a fejemet, így teljesen a plafon felé néztem. Amire én már a pániktól és a dühtől fújtatva nyeltem a könnyeim. - Nahát, a pasidat is ilyen fejjel szoktad szopni? - suttogta a fülembe.

- Szakítottunk - nyögtem ki ezt a fájdalmas szót, ami szinte marta a torkom minden alkalommal mikor kimondtam, és meg is bántam. A legkevésbé arra van szükségem hogy még így egy évvel az esemény után, mikor már kezdtem lezárni magamban ők elkezdjenek ezzel cseszletni.

- Hohó, tehát szabad préda vagy? - kapta fel a fejét Eric. - Mindigis kíváncsi voltam hogy milyen lehet egy buzival a szex.

- M-mi? - pislogtam könnyes szemekkel. - Nem én nem... nem így értettem, kérlek ne. - Nem bírtam gondolkodni, ez már tényleg túl sok volt a fejemnek, mintha két préslap között lett volna a koponyám, és fuldokoltam volna, olyan érzés járt át. Teljesen kezdett elnyelni a sötétség a gondolat miatt hogy én, vele lefeküdjek.

- Nyughass már baszd meg, vicceltem, soha nem dugnék egy ilyennel - nevetett fel.

- Köszi - fintorodtam el szomorúan. Ez tényleg sokat segített, mit ne mondjak. Pont annyit, mint ők általában szoktak, tehát rontott a helyzeteten.

A következő pillanatban egy telefon csörgése hasított a levegőbe, amire minden jelenlévő Jasonre kapta a tekintetét, és amint előhúzta zsebéből a telefonját.

- A csajom az, ezt fel kell vennem. Szerintem menjünk.

Nem mintha lenézném, mert minden elismerésem amiért egy ilyen embert életvitelszerűen el tud viselni, de miféle lány jön össze egy ilyen szemétládával?

- Ahh, pedig nagyon szívesen csevegtem volna még veled - biggyesztette le a száját Eric. - De majd még pótoljuk!

- Aztán tudod, el ne felejts írni - markolt még bele a hajamba Ed.

Ahogyan kimentek, még belerúgtak a cuccomba, majd még köhintésnek álcázva, röhögve elsütöttek néhány sértést, amik a szívem legmélyéig hatoltak.

Nem értem, miért kell buzizni csak azért mert a fiúkat szeretem. Az rendben van, ha valaki nem ért vele egyet, szíve joga, de én sem kiabálok sértéseket semmilyen pasi után csak mert heteró.

Mikor végre mindhárman kimentek, sírva rogytam a földre. Beletúrtam a hajamba, és pár másodpercre a tarkómra kulcsoltam a kezem, amíg össze nem kaptam annyira magam, hogy összeszedjem a cuccaim a földről.

Mikor visszapakoltam az apróságokat a táskámba kézbe vettem a füzeteimet és ahogy belelapoztam a gyűrött, összefirkált jegyzeteimbe felzokogtam. A pulóverem ujjával takarva az orrom meg a szám fojtottam magamba a hangom. A kezem remegett ahogy a könnyeimet törölgettem.

Miért mindig velem történik ez? Azt hittem, hogy megszabadultam tőlük egy életre gimnázium után. Hogy soha többé nem kell látnom őket. Amikor mindent úgy láttam, mintha összeomlani készülne körülöttem, annyi hozott könnyebbséget, hogy nem kell többé találkoznom velük.

Mióta Aiden szakított velem nem találom a helyem a világban. Próbáltam barátokkal pótolni az űrt, hogy eljárok velük, beszélgetünk, közösségben vagyok, de nem sikerült.

Ma lettünk volna négy évesek... nem véletlenül volt olyan rossz kedvem egész nap. De úgy látszik a múlt ma mindenáron kísérteni akart Ericékkel. Mikor is máskor jelennének meg, mint amikor éppen a legjobban fáj minden.

Szívem szerint elmennék bulizni az este és leinnám magam, de mivel hétfő van és amúgyis tanulnom kell még ez sem jön össze. Görnyedhetek egész este a könyv, meg a felismerhetetlenné vált jegyzeteim fölött, amik most már minden percében a napjaimban emlékeztetni fognak rá, hogy milyen szar az életem, amit próbálok leplezni. Csodás, tényleg.

Van még  valami, bármi, ami még jobban el akarja cseszni a napomat? Hogy belém csap a villám, megtámad egy csapat madár, látom Aident, vagy mit tudom én. Annyi minden lehet ami még jobban belémrúg.

Erre, szinte hívószóra nyílt a mosdó ajtaja, hogy a belépő magas, szálkás, barna hajú srác egy sarokban kuporgó szerencsétlen, óvodás módjára síró felnőtt embert lásson, mintha legalábbis gimnáziumban lenne.

Mintha villám csapott volna belém összehúztam magam és jobban magamhoz szorítottam a füzeteim hogy nehogy meglássa a szégyenletes dolgokat, amiket ráfirkáltak. A tekintetem hevesen a padlóra szegeztem, úgy hajtottam le a fejem, hogy feketére festett hajam eltakarja a könnyes szemeim.

Pár másodpercnyi lépkedés után sem hallottam, hogy becsukódna egy mosdó ajtaja, vagy megállt volna pisilni, így felpillantottam.

Most, hogy kicsit közelebbről megnéztem, ő azt hiszem egy szaktársam, csak még soha nem beszéltünk. Még a nevét sem tudom... de elég rossz bőrben volt, az arca teljesen sápadt, a szeme üveges, és mintha alig állna a lábán. Zöld tekintetét ide-oda kapkodta a mosdóban, mintha keresne valamit.

- Izé... nem láttál egy kulcscsomót erre? Nem túl nagy és volt rajta egy kék biléta - préselte magából, de kissé mintha fújtatott volna.

Csak megráztam a fejem.

- Áh... - bólintott kicsit csalódottan és megfordult volna, hogy folytassa a keresést, de a radiátor mellett meginogtak a léptei.

Mikor emiatt rápillantottam elkezdtett vérezni az orra, amire azonnal odakapta a csuklóját és szükségtelenül nagy lendülettel nekitámaszkodott a radiátornak. A teste eléggé megremegett, a következő pillanatban pedig két koppanást hallottam ahogy eszméletlenül esett össze és beverte a fejét a hőszabályozó fogantyújába.

A szívinfarktus nagyon enyhe kifejezés arra, amit éreztem.

A fénysebesség négyzetével górtam bele a füzeteim a táskámba, majd a stressztől és adrenalintól remegő testtel futottam a kitekeredett pozícióban fekvő srác mellé.

Az agyamban csak az járt, hogy mi az istent kell most tennem, mikor felugrottak bennem az elsősegély tanfolyamon, meg bioszon tanult dolgok.

Ujjaimat a nyakához téve kerestem a pulzusát ami hála az égnek volt, a mellkasa pedig egyenletesen emelkedett és süllyedt.

Hála az égnek, hogy nem kellett újraélesztenem, igazi emberen soha nem lenne elég merszem, hogy alkalmazzam.

Az orrából lassan még mindig csordogált a vér, és a teste eléggé természetellenes helyzetben volt, így kis gondolkodás után míg próbáltam munkára bírni a sokkos állapotban lévő agyamat ugrott be, hogy stabil oldalfekvésbe tegyem.

Nem olyan könnyű egy majdnem másfélszer akkora, kigyúrt, szálkás embert, aki magatehetetlenül fekszik ilyen helyzetbe fektetni, mint amilyennek az látszik. Az én erőnlétemmel legalábbis biztos, hogy nem.

Mikor biztosra vettem, hogy nem fullad bele a saját vérébe vagy a nyálába, előkaptam a telefonom és tárcsáztam a mentők számát.

Nem túl váratlan, de én mégis meglepődtem rajta, hogy azonnal felvették. Nem szoktak nekem az emberek ilyen gyorsan reagálni, főleg nem ilyen stresszes helyzetben, így miután a kedves, meleg hangú hölgy beleszólt, hogy miben segíthet, egy ideig belém akadt a szó.

- I-Izé, valaki összeesett a mosdóban és nem tudom mi van vele... - mondtam reszkető hanggal és testtel.

- Értem. Először nyugodjon meg, és nézze meg hogy van-e pulzusa és lélegzik-e - mondta nyugodt hangon.

- Már... már megnéztem, van, teljesen jó a mindkettő, csak vérzik az orra kicsit, de már stabil oldalfekvésbe tettem, nem történt más baja látszólag, de nem tudom mit tegyek - hadartam cérnavékony hangon, kicsit dadogva. Már nagyon régóta, ha ideges vagyok, elkezdek kissé dadogni és sokszor érthetetlenné válik amit mondok.

- Az jó, nagyon jól csinálta. Elmondaná a nevét és a címét ahol tartózkodik? Máris odaküldök egy mentőt.

Elmondtam neki a nevem, és az egyetem címét, de már lassan ott tartottam, hogy a stressztől én is ideájulok mellé. Most már mondjuk lehetne, mert tudják hol vagyok.

- Már úton van maga felé egy mentő, pár perc és odaér. Tud valakitől segítséget kérni, hogy várja a mentőket?

- Persze, máris megyek - pattantam fel, majd buldózerként rontottam ki a folyosóra, ahol egy tanár sétált épp a mosdó mellett, így letámadtam, elmondtam neki mi történt és hogy segítség kell a mentők fogadásához, mert elmozdítani nem szabad, de egyszerre meg nem tudok két helyen lenni. Szerencsére segítőkész volt a tanár és már rohant is le, közben pedig szólt pár embernek hogy segítsenek neki is, meg nekem is, így miután letettem a mentős hölgyet, kicsivel később már vagy négyen-öten álltuk körbe az ájult srácot.

Én a fejénél térdeltem, és jobb híján egy zsebkendőt tettem az orrához hogy felfogjam a kifolyt vért, bár már szerencsére elállt a vérzés.

Mikor megérkeztek a mentők, már kisebb tömeg gyűlt össze a helyszínen, mindenki tanúja akart lenni egy ilyen ritka eseménynek, amikor azonban a három mentős férfi megérkezett a másodikra, pillanatok alatt egyedül maradtam velük, hogy elmondjam mi történt pontosan, míg ők hordágyra helyezték a srácot.

Alig voltak ott néhány percig, és már el is vitték.

A hatalmas adrenalin sokk után alig néhány perccel már csak egyedül ácsorogtam a mosdóban, teljesen sokkos állapotban, még mindig nézve a fehér csempén azt a helyet, ahol a srác feküdt. A tömeg követte a mentősök útvonalát az autó felé, utána már észre sem vettek.

Az emberek zsongása, kérdezősködése, a pezsgés, ami kicsivel korábban volt teljesen szertefoszlott, csak üres csend vette át a helyét, én pedig próbáltam felfogni mi is történt az imént.

Csak kérnem kellett, és máris gázabb lett ez a nap.

Amint az üres, szinte visszhangzó csendbe belesüllyedtem volna, megrezzent a telefonom, hogy értesítésem jött.

A google fotók volt az.

Négy éve ezen a napon - Emlékezzen vissza mi történt ekkor

Képek az első randinkról Aidennel.

Én ezt nem hiszem el.